50. rész

*Ajánlott zene: The Rose - Strangers*

https://www.youtube.com/watch?v=__LByxmkPlQ

Amikor hazaértem, a szokásos csend fogadott. Nem tudtam, hogy Hyunseung merre lehet, a többiekről meg még inkább fogalmam sem volt.

Bementem a szobámba és végig dőltem az ágyon. Sora szavai felzaklattak, és folyton arra tudtam csak gondolni, amit vele kapcsolatban éreztem. Olyan mélyről jövő, sötét érzés volt, ahogy elképzeltem, hogy megölöm őt. Szinte láttam magam előtt, ahogy megragadom a pizsamájánál fogva, míg másik kezemmel lesújtok, és addig ütöm, amíg az arca el nem torzul, és csupa vér nem lesz. Másodpercek alatt többféle módszer zajlott le bennem, hogyan is olthatnám ki életét.

 Kirázott a hideg, ahogy lehunytam a szemeimet és ezek a rémképek megjelentek előttem. Mégis miért éreztem ezt? Még ha csak egy pillanatig is tartott, megtörtént. És ha most megtörtént, valószínűleg még többször kapna el ilyen heves érzés, ha a közelébe mennék. Mikor alakult ki ez bennem? Talán mindig is bennem volt?

Most először nem a következményektől féltem, hanem saját magamtól. Az utóbbi időben kezdtem megváltozni, olyan gondolatok jutottak eszembe, amik eddig nem és olyanokat éreztem, amiket eddig nem. De mitől változtam meg? Mindig is volt egy sötétebb, gonoszabb felem, amit eddig nem vettem észre, amit eddig elnyomtam magamban, és most akar előtörni, felülkerekedni rajtam? Vagy a sok aggodalom és az elmúlt események hatására megtört bennem valami, amitől így kezdtem el viselkedni?

Egyszerűen féltem magamtól. Nem tudtam, meddig lennék képes elmenni, és rettegtem, hogy egy hirtelen késztetéstől valóban valóra váltanám a képzelgéseimet. Mi van, ha hirtelen bekattanok és bántok valakit? Hogyan tudnám megakadályozni, hogy ne süllyedjek tovább?

Nagyot sóhajtva ültem fel az ágyon. Kifújtam egy tincset az arcomból, majd hátra tűrtem hajamat.

A tükör felé fordultam, és hosszasan bámulni kezdtem magam. Kívülről még mindig ugyanúgy néztem ki, de mégis máshogy festettem. Nem tudom, mások látták-e rajtam, de én sokkal öregebbnek és nyúzottabbnak láttam magam. Úgy néztem ki, mint aki nem önmaga, mint aki elvesztette mindenét és csak tengődik a világban. Ha jobban belegondoltam, valóban így történt minden. A szemeim már régen elveszették azt a csillogást, amikor idejöttem és most már egyáltalán nem láttam semmit boldognak.

Mégis mit tehetnék, hogy az legyek, aki régen voltam? Hogyan kapjak vissza mindent? De mégis mit akarok visszakapni? A gyengeségemet? A tudatlanságomat? Hiszen most erős voltam és szabad, akkor mégis miért akarnék az lenni, aki voltam?

Vagy talán új célokat kellene keresnem? Ettől talán teljesnek érezném magam? Jelenleg idegen voltam saját magam számára is, és fogalmam sem volt, hogy mire vagyok képes, és hogy mit fogok tenni. Teljesen kiszámíthatatlan voltam.

Ahogy néztem magam a tükörben, a szemeim lassan fájni kezdtek. Úgy éreztem, mintha apró gombostűkkel bökdösték volna a szemem környékét, majd ez az egész fokozatosan átcsapott egy égő érzéssé. Nem nyúltam oda, egyszerűen hagytam, hogy ez a forróság elárasszon. Talán ezzel büntettem magam.

Továbbra is farkasszemet néztem magammal, és láttam, ahogy a szemem színe lassan elsötétül, teljesen feketévé válik. Végül egy sötét csepp is kibuggyant a szemem sarkából. Szürkés csíkot hagyott bőrömön, ahogy végig folyt arcomon. Vajon a lelkem sírt odabent? Vagy a belső démonom küldte ezt a jelet, mondván, hogy itt van és hamarosan ki fog törni?

Akárhogy is volt, én nem tettem semmit. Csak ültem, és bámultam magam. Az eltorzult és sötét arcomat, aki többé már nem én voltam. Ez nem lehettem én.

Mégis… bármennyire is tűnt ijesztőnek és gonosznak az arcom, valójában legbelül sajnálatot éreztem. Sajnáltam magam, hogy ide jutottam, és hogy senki nem képes megmenteni. Még inkább elborzasztott a tudat, hogyha más nem is tudott segíteni, én se tudtam saját magamon. Ez vajon olyan volt, ami előre meg volt írva? Megjósolták az eljövetelemet, de vajon szó esett arról is, hogy mi fog történni velem? Hogy amint bevégzem a feladatomat, nekem is meg kell halnom? Vagy szimplán annyi történt, hogy nem törődtem magammal és a sok rossz hatására az ördögi felem vette át a hatalmat?

Végül pulóverem ujjával letöröltem a fekete könnycseppet arcomról, és elfordítottam fejemet. Behunytam szemeimet, és összeszorítottam őket. Beletelt néhány másodpercbe, mire a szúró érzés megszűnt. Amikor ismét a tükörbe néztem, a szemem színe már normális volt.

Abban a pillanatban kopogtak az ajtómon, és Gyeowool lépett be rajta.

- Szia – kukkantott be, majd besétált. – Minden oké? – Nézett rám gyanakodva, homlokát ráncolva.

- Persze – eresztettem meg egy mosolyt és nagyot sóhajtottam. – Csak azon gondolkodtam, mi legyen a következő lépés.

- Mire gondolsz pontosan? – Gyeowool lehuppant mellém az ágyra, és egyik szőke hajtincsét kezdte el birizgálni.

- Nos… Mindennek utána jártunk már, átvizsgáltuk nem egyszer a helyszíneket, amiket csak lehetett, de még mindig csak a sötétben tapogatódzunk. Ötletem sincs, hol keressem anyukámat. Hiába mennék vissza ezredszerre is oda, ahol eltűnt, nem hiszem, hogy találnék bármit is.

- Lehet, hogy nem is a kezdetekhez kéne visszamenni, hanem oda, ahol most vagyunk. Talán nem is anyukádra kellene összpontosítanunk – gondolkozott el ajkába harapva.

- Ezt meg hogy érted? – Pillantottam rá.

- Hát… anyukád helyett talán az áldozatokkal kellene foglalkozni. Úgy értem, azokat megkeresni, akik nyom nélkül eltűntek. Nem létezik, hogy egy Taemin-féle ember képes lenne egy csomó halottat csak úgy eltüntetni.

- Azt mondod, keressük meg a tömegsírjukat? – Néztem rá furcsán.

- Nem, kétlem, hogy azt megtalálnánk. Inkább a halottak lelkét kéne megkeresned.

- Tudod, hogy nem működik a képességem, és hogy a túlvilágon éppen felbolydulás van. Ha a segítségüket kérném, az is lehet, hogy ott ragadnék, vagy erre a világra szabadítanám őket – húztam el a számat.

- Nem hinném, hogy ezek a lelkek a túlvilágon vannak. Szerintem Taemin fogva tartja őket.

- Mégis hogyan tehetné ezt? És mégis miért?

- Taemin nem tudja, hogy nem működik a képességed. Viszont pontosan tisztában van azzal, hogy kapcsolatba tudsz lépni a halottakkal, és ha ő megöl valakit, az első dolgod lenne, hogy megkeresed az illetőt és megkérdezed, mégis ki ölte meg. Taemin nem hülye. Valahol biztosan fogva tartja őket, hogy ne kapd el olyan gyorsan.

- Hmm… Mondasz valamit.

Elgondolkodtam Gyeowool szavain. Taemin nem tudhatta a jelenlegi állapotomat, így ha volt rá módja, valóban elrejthette a lelkeket. És mivel nem találtam rá előbb Taeminre, biztos volt abban, hogy azért nem, mert sikerült a terve, és nem azért, mert nem tudok kapcsolatba lépni a túlvilággal.

- Tegyük fel, hogy igazad van. Már csak két kérdésem maradt. Az egyik, hogy mégis ki segített neki? Hiszen nincs meg hozzá a képessége.

- Nos… tudtommal te vagy az egyetlen, aki látja a halottakat… és persze valamilyen szinten anyukád is, nem?

- Anyukám?

- Azt mondtad, neki is volt képessége. Még ha meg is halt, talán egy kevés maradt belőle. Taemin ezt akarja elvenni tőle, nem igaz?

- De anyukám egy zombi. Hogyan lenne erre képes?

- Ha megfelelő mennyiségű vért eszik, akkor olyan lesz, mint egy normális ember. Talán Taemin ki tudta így őt használni. Talán megfenyegethette, hogy ha nem teszi meg, akkor neked bajod esik. Mint mondtam, Taemin nem hülye.

- Úgy érzem, sokkal rosszabb a helyzet, mint azt hittem.

- Meglehet, de még mindig megelőzhetjük. Már csak azt kéne kitalálni, hol tarthat fogva ennyi halottat.

- Minden bizonnyal kell neki egy nagy terület.

- És egy eldugott hely, amit nem gyakran látogatnak.

- Egy olyan dologgal lezárva, ami még előttem is rejtve marad.

- Remélem, hogy a közelben van, és nem kell elutaznunk emiatt Busanba.

- Nem hinném, hogy odáig el tudta volna vinni a holtakat. Itt Szöulban történtek a gyilkosságok, az eltűnések. Ráadásul anyukámat, azaz egy zombit nem cipelhetett el olyan messzire, tehát itt kellett maradnia a városban.

Ekkor beugrott a Woobinnal való beszélgetésem is, amikor rájöttem, hogy hol lehet anyukám. Szinte már teljesen el is felejtettem, annyira lefoglalt minden más. Azonban nem tudtam elmondani Gyeowoolnak, mert a szemeim hirtelen elnehezedtek, és maguktól lecsukódtak.

Nagyokat lélegeztem. Miközben agyam lázasan kattogott, a képességem mintha tudatára ébredt volna. Éreztem, ahogy belül felforrósodom, és az energiám kitölti minden porcikámat. A gondolataim és az előttem megjelent képek eltűntek, akaratom ellenére. Hiába próbáltam felidézni egy arcot magam előtt, a képességem átvette felettem az irányítást, és valamiért ismét a munkahelyem raktárjában találtam magam.

 Aztán, mint egy villámcsapás, a képességem visszavonult, nekem pedig felpattantak a szemeim.

Most már biztos voltam abban, hogy anyukám és a holtak ugyanarra a helyre vannak bezárva.

- Tudom, hol lesznek.

Felugrottam az ágyról, majd gondolkodás nélkül rohanni kezdtem. Gyeowool pedig kérdés nélkül jött utánam.

*

Gyeowool leparkolt, majd mindketten kiszálltunk az autóból, és a munkahelyem mögötti sikátorba mentünk. Csak remélni mertük, hogy senki nem fog észrevenni minket, amikor a szellőzőn keresztül bemásztunk.

Az üzlet még most is zárva volt, és szinte biztos voltam abban, hogy hónapok kérdése, és a bolt helyén már egy másik lesz – feltéve, ha valaki a történtek után képes lesz itt bármit is üzemeltetni. Mindenesetre nem kellett attól tartanunk, hogy odabent bárki meglátna és lebuktatna.

Mint legutóbb, úgy most is a személyzeti részhez levezető lépcső tetején találtuk magunkat. Felkattintottam a zseblámpámat, mert bár nappal volt, idelent mindig sötét volt, villanyt pedig nem tudtunk gyújtani, mivel az áramot a tulajdonos már régen kikapcsoltatta.

Elindultunk lefelé, majd megálltunk az elágazásnál.

- Biztos, hogy itt lesznek? Értem én, hogy ez a hely olyan, mint egy félbehagyott építkezési terület, de amikor még működött az üzlet, sokan és sok időt töltöttetek itt a munkatársaiddal. Miért pont ide? Ráadásul te pont itt kezdtél el dolgozni. Ez nem furcsa?

- Talán Taemin egy eldugott, de mégis zsúfolt helyet keresett, pontosan ezért. Mert normál esetben olyan helyre mentünk volna, ahol nincsenek emberek, de ez szem előtt van, mégis takarásban. Az, hogy én itt kötöttem ki végül, arra ő sem számított. Hiszen engem a képességem hozott ide, talán ő megérezte, hogy valami itt nem stimmel.

- Ez mondjuk sok mindent megmagyarázna – bólintott Gyeowool.

Elindultam előre, a középső rész felé, a raktár részlegbe, ahol az eladni kívánt ruházatokat tároltuk. Még mindig ott lógtak a fogasokon szín és fazon szerint különválogatva, valamint egy halomnyi kibontatlan kartondoboz is ott hevert a padlón.

Körbevilágítottam a zseblámpával a helyiséget, majd mindent újra szemügyre vettem. Kerestem valamit, ami elmozdítható, ami mögött esetleg el lehetett bújtatni másokat. Ez az egész alagsor félig felfedezetlen volt, hiszen mi is csak egy részét használtuk.

- Szerintem nem lesznek itt. Ahhoz szét kellene verni a falakat vagy nem is tudom – mondta Gyeowool percekkel később.

- Nem, biztosan itt lesznek. Érzem, valahol belül mélyen érzem és… - győzködtem, amikor hirtelen megálltam egy tükör előtt. – Itt lesznek.

- Itt? – Jött oda mellém Gyeowool és értetlenül méregette az említett tárgyat. – Egy tükör mögött? Mégis miért?

- Mit keresne itt egy tükör? Ez egy raktár, ahol ruhákat tárolunk. Még a fényviszonyok is rosszak, itt biztos nem próbálna fel senki egy ruhát. Hogy ez eddig miért nem tűnt fel… - sóhajtottam fel, mire Gyeowool továbbra is értetlenkedve, de elkezdte körbe tapogatni a tükröt, hátha a mögötte lévő fal rejt valamit.

- Ez igaz, de nézd csak meg. Régi ez a tükör, talán itt felejtették. És ahogy elnézem, a fal mögött sincs semmi, csak a tömény beton.

- Mert nem a falban vannak a halottak, hanem a tükörben.