52. rész

*Ajánlott zene: Isaac Hong - Ruin*

https://www.youtube.com/watch?v=_vvChqUEIOc

Gyeowool már sokadszorra lepődhetett meg, mert most is felvonta egyik szemöldökét. Kérdezni azonban nem kérdezett, így jobbnak láttam, ha elmagyarázom a tervemet.

- Seonghwa tökéletes célpont, mert könnyen el lehet kapni. Ha ő itt van nálunk, Jaehyo a segítségére fog sietni.

- És abban bízol, hogy Jaehyo ide fogja hozni Taemint? De hiszen Jaehyo elárulta őt, nem? És Jaehyo már mi oldalunkon áll.

- Nem vagyok benne biztos, hogy a mi oldalunkon áll, de talán ezzel megerősíthetem őt abban, hogy mellettünk a helye.

- Ez inkább megfélemlítés, semmit meggyőzés – ráncolta össze homlokát Gyeowool. – Ezek után szerintem biztosan ellenünk lesz.

- Mondhatjuk megfélemlítésnek is, teljesen mindegy. A végén mellettünk lesz, hidd el nekem. A lényeg, hogy Jaehyo az egyetlen, aki pontosan tudja, hol van Taemin. Jaehyo nem fog ellenem szembeszállni, így fel fogja keresni Taemint. Taemin nyilván nem menne el kiszabadítani Seonghwát, de ha megtudja, hogy én kaptam el, hogy tudok a titkos helyéről és mindenről, akkor ide fog jönni.

- Nem értek teljesen egyet veled, de legyen. Én örömmel fogom elkapni Seonghwát – jelent meg az a jellegzetes Gyeowool vigyor az arcán.

Ezután Gyeowoollal elhagytuk az épületet. Ő egyből elindult Seonghwa után kutakodni, én pedig hazafelé vettem az irányt.

Már nem volt olyan dermesztően hideg, mint napokkal korábban. A hó olvadóban volt, az utcák sárosak és latyakosak voltak, a házak faláról pedig jégcsapok csurdogáltak. Az élet ugyan még nem indult meg, de odafent az égen a sötét felhők már kezdtek szerte foszlani.

Még csak február közepe volt, de a tavasz már közeledett.

Vajon az én tavaszom is hamarosan ideér?

Sóhajtottam egy nagyot, és a zsebembe nyúltam a telefonomért.

Gyeowoolnak kiadtam a parancsot, de még nekem is hátra volt egy feladatom.

Kikerestem Jongsuk számát, és megnyomtam a hívás gombot. Csak sokadszori csörgetésre vette fel.

- Szia, Minseo – köszönt semleges hangon Jongsuk.

- Szia, Jongsuk – viszonoztam én is, majd csöndben maradtam. Nem tudtam, hogy amit akarok, hogyan hozhatnám fel neki, és hogy mégis mennyit árulhatok el.

- Minden rendben? – Kérdezte hosszas hallgatás után, mintha csak megérezné, hogy valami baj van. Jongsuk valahogy mindig is értett ehhez, hogy rájöjjön, hogyan érzek vagy éppen olvasott a gondolataim között.

- Csak szeretnék köszönetet mondani, amiért olyan sokat segítettél már nekem. Még most is emlékszem az első találkozásunkra, amikor a kollégiumban együtt kémkedtünk. Nem tudom, mi lett volna velem, ha akkor nem futunk össze és nem mentesz meg oly sokszor. – Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutottak ezek az emlékek. Még ha annyi rossz is történt, valahogy ezek az apró dolgok megszépítették az érzéseimet. Már nem tűnt olyan fájdalmasnak, mint akkoriban. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy ezek a dolgok még ennyi mindent fognak jelenteni számomra.

- Nem kell megköszönnöd, Minseo. Természetes, hogy segítettem, és nagyon szerettem veled mások után kémkedni – hallottam hangján, ahogy ő is elmosolyodik. – De miért hoztad most ezt szóba? Olyan, mintha…

- Itt az ideje, hogy mindezt megháláljam neked – vágtam szavába. Nem akartam, hogy kimondja a gondolatait, hogy rájöjjön, mire is készülök. – Emlékszel még, hogy megígértem, hogy visszahozom Woobint, és hogy erre van ötletem?

- Igen, emlékszem, de…

- Nos, akkor hazudtam. Akkor még nem volt kész tervem. Bár jelenleg ez nem számít, de bocsánatot szeretnék kérni, amiért akkor hazudtam. Ha valaki, te pont nem ezt érdemled meg – felsóhajtottam, és tartottam egy rövid szünetet, de nem hagytam, hogy eluralkodjanak rajtam az érzések. – Viszont most már tényleg van egy biztos megoldásom erre.

- Minseo, öhm… Nem is tudom. Most összezavarodtam – a vonal túlsó végén zavartan felnevetett, majd komolyabb hangon folytatta. – Én értékelem az erőfeszítéseidet, de hibáztam, amikor visszahoztam őt, amikor ebbe az egészbe belevágtam. Én vállalom a következményeit ennek, és el fogok tudni búcsúzni Woobintól. Nem hagyhatom, hogy te bajba keverd magad. Ha Woobin élő lesz, annak ára van, amit keményen meg fogsz fizetni, és ezt nem engedhetem meg.

- Jongsuk, nem kell ezt tenned.

- Tudom, hogy segíteni akarsz, de…

- Jongsuk, az istenért is! Figyelsz te rám? Hallod, amit mondok? Olyan lehetőséget kínálok fel neked, ami az egyetlen lehet számotokra! Ha már eddig eljutottál, tényleg most akarod feladni? Még csak nem is gondolsz Woobinra... Mi van, ha ő élni akar? Megölnéd újból?

- Minseo, ez…

- Figyelj, Jongsuk. Majd én számolok a következményekkel, nem kell aggódnod emiatt. Nem lesz olyan rossz, mint azt te hiszed. De a megoldás itt van előtted, az egyetlen esély, amit el akarsz dobni. Biztos, hogy ezt akarod?

- Persze, hogy nem, de… Ajh. – Jongsuk sokáig töprengett magában, de végül megadta magát. – Tegyük fel, hogy elfogadom az ajánlatodat. Mégis mi lenne az?

- Azt sajnos nem árulhatom el – feleltem halkabban.

- Mégis miért? Ha már segítesz, el kellene mondanod, mi a terved, különben honnan tudjam, hogy Woobin biztosan élni fog?

- Ez… bonyolult, Jongsuk. Bízol bennem?

- Nem mondom, hogy nem bízok benned, de…

- Bízol bennem, Jongsuk? Tudnom kell. Csak erre felelj.

- Bízom benned.

- Akkor jó. Ha eljön az a nap, akkor kérlek, tegyél meg mindent, amit mondok, rendben?

- Ez nem hangzik túl jól, és elbizonytalanítasz…

- Ezért kérem, hogy bízz bennem. Én bízom benned, és Woobinban is. Tudom, mit fogok csinálni, és nem lesz senkinek sem baja. Tudom, hogy nehéz így bizalmat szentelned nekem, hogy nem tudsz semmiről, de ahogy én bíztam benned akkoriban, úgy most arra kérlek, hogy te is bízz bennem.

- Bízom benned, mondtam már. De mégis mit kell majd tennem?

- Sajnos azt sem mondhatom el, egyelőre. De ha eljön az ideje, tudatni fogom veled. Arra kérlek, hogy addig is ne beszélj erről senkinek. Senki nem tudhat erről. Csak benned bízom, te vagy az egyetlen, akit erre megkérhetek.

- Rendben, tartom a számat.

- Bármit is kérek tőled, ígérd meg nekem, hogy teljesíted. Nem lesz több esélyünk arra, hogy Woobin visszakapja önmagát, így kérlek, ígérd meg nekem, hogy nem futamodsz meg.

Jongsuk rövid gondolkodás után szólalt csak meg:

- Megígérem.

Ezután letettük a telefont. Megkönnyebbültem, hogy sikerült meggyőznöm őt, és én jöttem ki nyertesen a beszélgetésből. Tudtam, hogy nehéz lesz rávenni őt bármire is úgy, hogy teljesen homály fed mindent, de ugyanakkor tudtam, hogy a kapcsolatunk elég erős ahhoz, hogy vakon is megbízzon bennem.

Belül, a mellkasomban valami összeszorult és nem eresztett. A bűntudatom volt az. Fájt, mert még ha jó szándékkal is tettem, valamilyen szinten minden szerettemnek hazudtam.

Újból.