48. rész

*Ajánlott zene: Stray Kids – Neverending story*

https://www.youtube.com/watch?v=j08LDhYC9cU

Épphogy elkezdett sötétedni, amikor Hyunseunggal a levegőbe emelkedtünk. Bár még csak másodszor repültem vele, mégis kevésbé tűnt félelmetesnek, mint első alkalommal. A fák lassan eltörpültek alattunk, és úgy éreztem, ezzel együtt az én aggályaim is megszűnnek. Legalábbis arra az időre, amíg odafent vagyunk.

A látvány még most is csodálatos volt. A hó olvadóban volt, és az erdő kezdte felölteni magára új ruháját. Már nem tűnt tátongó ürességnek, ami hamarosan elnyel, sokkal inkább egy kéznek, ami felénk nyúl, hogy magához öleljen.

A nyugtalanító érzéseim ellenére most szabadnak éreztem magam. Vajon azért volt ez így, mert tudtam, hogy már nincs sok hátra? Hogy végre olyat teszek, amit saját akaratomból tehetek meg?

Megráztam a fejemet. Nem akartam most erre gondolni. Egy rövid időre, de tényleg el akartam felejteni mindent.

Szorosan bújtam Hyunseung csupasz mellkasához, hogy felmelegítsen a fagyos hideg ellen. Csak néztem az erdőt, és a távolban egyre inkább villódzó fényeket, melyek Szöulhoz tartoztak.

Az égbolt világos volt, de korántsem annyira, mint hittem, hogy lesz. Meg akartam nézni a naplementét, de amaz nem volt olyan élénksárga. A felhők makacsul eltakarták, bármennyire is próbálkozott megmutatni valódi önmagát. Hiába akartam kiüríteni gondolataimat, még ez is saját magamra emlékeztetett. Pont ugyanennyire igyekeztem kitörni ebből az állapotból, hiába takart el megannyi sötét felhő, és pontosan ugyanennyire vallottam kudarcot. Nem tudtam leküzdeni a súlyt, így végül hagytam, hogy a felhők ellepjenek, és lassan megfojtsanak.

- Közelebbről is megnézhetjük a várost? – Kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat, és hogy megtörjem a köztünk lévő csendet.

- Nos… Még sosem merészkedtem a városhoz közel, nehogy lebukjak, de úgy érzem, neked szükséged van erre, szóval miért is ne – eresztett meg egy halovány mosolyt, és éreztem, ahogy megindulunk.

- Köszönöm – viszonoztam a mosolyt, és belül, ha lehet, még inkább gyűlöltem magam. Hyunseung szeretett és mindent megtett értem, nekem pedig nem volt ez elég. Szerettem, és nem akartam elhagyni, de mégis… Olyan fájdalmakat éltem meg, hogy úgy éreztem, ezen már nem tud segíteni.

De valóban nem tudott volna? Csak beszélnem kellett volna a fájdalmamról, és mint régen, most is megszüntette volna? Csak hagynom kellett volna megnyitni a kötelékünket, hogy azon keresztül lecsillapítsa a szenvedésemet? De ez valóban megoldás lett volna, vagy csak ez is egy átmeneti állapot?

Bárhogy is volt, ő volt az az ember, akiben a legjobban megbíztam, aki a legközelebb állt hozzám, mégis… Elzárkóztam előle. Egy probléma forrása nem fog sose megszűnni, ha nem adunk hangot neki, és ezt pontosan tudtam.

Mégis csukva tartottam a számat.

Eljutottam arra a pontra, hogy már nem bírtam beszélni a lelkemben zajló viharról. És ha tudtam volna is, akkor se tehettem volna meg.

- Minden rendben, Minseo? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.

Hyunseung biztosan érezte, hogy nem vagyok jól. Ki ne érezte volna? Biztosan látni lehetett rajtam, hogy nincs rendben valami.

- Persze, hogy tudom – mosolyogtam rá. – De nincs semmi különös. Csak elfáradtam és még mindig aggódom, hogy mi lesz ezek után.

Hazugság. Bár ne hinné el, és bárcsak kiszedné belőlem, mi bánt…

- Meg fogjuk oldani. Nem vagy egyedül, te is tudod. Támaszkodhatsz rám, és a többiekre is. Nem kell egyedül cipelned ezt a terhet.

Elhitte a hazugságaimat. Vagy csak tettette, hogy elhiszi? Vajon Hyunseung sejtette, hogy mire készülök, hogy valóban hazudok neki?

Még én se hittem el, hogy mit akarok tenni. Még én se mértem fel rendesen, hogy ha megteszem, talán nincs tovább. Mi van, ha nem sikerül Woobinnal a tervünk? Mi van, ha elbukunk?

- Hyunseung… Kérdezhetek valamit?

- Persze, mondd csak.

- Volt már rá példa, hogy a fajok keveredtek egymással?

- Mármint mire gondolsz?

- Arra, hogy például valaki egyszerre volt vámpír és farkas is. Ilyen előfordulhat?

- Nos… Tapasztalataim szerint nem – válaszolta némi gondolkodás után. – Ha valakinek az egyik szülője mondjuk vámpír, a másik farkas, akkor a gyermekük vagy meghal még születése előtt, vagy ha meg is születik, akkor csak az egyik képessége lesz jelen. De ők is sérültek lesznek. Nem maradnak sokáig életben. A természet egyszerűen nem engedi, hogy a természetfeletti lények így keveredjenek egymással.

- És mi van, ha az egyik faj ember, és a másik természetfeletti?

- Emberekkel kevésbé szoktunk keveredni, hiszen eléggé rejtőzködve élünk. Ha valakinek volt is kapcsolata emberrel, az általában csak rövid ideig tartott. Ha született gyerek, vagy meghalt, vagy meg kellett ölni. Minden természetfeletti tudja, hogy nem kezdhetünk emberekkel, mert a lebukás veszélyét fenyegeti.

- Értem.

- Miért kérdezgetsz ilyeneket? Aggódsz miattunk?

- Mi? – Kaptam rá értetlenül a fejemet. – Én nem aggódom miattunk, vagyis… én nem gondoltam sose ilyenekre… - motyogtam zavartan, mire Hyunseung felnevetett.

- Ne aggódj, ilyen nagy ellentét csak a farkasok és a vámpírok között van, mivel mi vagyunk nagyobb számban és a mi génjeink azok, amik nagyobb részt megváltoznak. Más természetfeletti lények csak elvétve akadnak. Olyanok, akik tudnak teleportálni, gondolatot olvasni, ilyenek. Úgymond az ő képességük nem olyan hatalmas, hiszen valójában emberek, a génjeik nem változtak meg, csak érzékenyebbek egy-két dologra. Boszorkányok, varázslók pedig nem léteznek.

- Értem. De mi van, ha valaki nem így születik, hanem mert mondjuk megtámadják? Akkor mi történik?

- Young miatt aggódsz? – Kérdezte Hyunseung. – Nem lesz semmi baja. Sikerülni fog neki az átváltozás.

- Aggódom miatta, de most nem erre voltam kíváncsi. Tudom, hogy az ember a legtisztább faj, és ha támadás éri, akkor vagy átváltozik, vagy meghal. De mi van, ha egy természetfelettit egy természetfeletti támad meg? És nem azzal a céllal, hogy megölje, hanem hogy átváltoztassa? Mi van, ha mondjuk egy vámpír egy vérfarkast akar átváltoztatni?

- Hű, Minseo, a képzeleted igen határtalan – nevette el magát ismét. – Amennyire én tudom, egy vámpír vagy vérfarkas se akarna ilyet tenni a másikkal, tekintve, hogy elkerüljük egymást. Példa még ugyan erre nem volt, de ha meg is történne… Szerintem az illető meghalna. Nem hinném, hogy bárkinek is olyan erős lenne a szervezete, hogy ennyi változást el bírna viselni. De miért kérdezel hirtelen ilyeneket?

- Nos, csak kíváncsiságból. Próbálom megérteni a természetfeletti világ működését.

Hyunseung nem válaszolt, én pedig nem kérdeztem többet. Észre se vettem, de időközben már beesteledett. Kicsit csalódott voltam, amiért lemaradtam a naplementéről, de valójában nem számított. A fontos az volt, hogy Hyunseunggal töltsem az időt.

Szöul még idefentről is nyüzsgött és csak még hatalmasabbnak tűnt. Mennyi álom lehetett a falak között, de pont én voltam az egyetlen, akinek a legrosszabbat is látnia kellett. Mégis, próbáltam úgy emlékezni erre a városra, mint a támaszomra. Próbáltam továbbra is álomvilágba ringatni magam, hogy minden rendben lesz, hogy ami történik, azt csak álmodom, és egy nap valóban minden olyan boldog és csodálatos lesz, mint ahogy azt a fejemben elterveztem.

Elmosolyodtam és Hyunseungra néztem. Nem akartam az utolsó közös pillanatunkra úgy emlékezni, mint egy keserű fotóra. Azt szerettem volna, ha nevetünk, mint oly sokszor a szenvedéseink ellenére.

- És… Lenne még egy kérdésem. Amikor visszahúzod a szárnyaidat, azok hová tűnnek? Mármint érted, olyan hatalmasok, akkor hogyan férnek el a testedben?

- A te képességed hová szokott tűnni? Az a tűzgolyó, amiről beszélni szoktál.

- Az? Nos, az szétárad az ereimben, az egész testemben.

- Ugyanez van nálam is.

- De hogyan? Hiszen a tieid kézzel tapinthatók, de az én képességem nem látható szabad szemmel.

- Ez igaz, de hmm… hogy is mondjam? Ez attól még egy képesség. Hogy szabad szemmel látható-e vagy sem, a mi világunkban nem fontos.

- Értem. Akkor ezek szerint neked tollak csörgedeznek az ereidben?

Hyunseung olyan hangos nevetésben tört ki, hogy már attól féltem, hogy valaki észre fog minket venni a levegőben. Régen láttam már ilyen önfeledten nevetni, és ez engem is nevetésre késztetett. Valójában nem gondoltam, hogy ez ennyire buta kérdés lesz, de utólag belegondolva tényleg elég furcsán hangzott.

- Úgy érzem, a humorod nem változott.

Jó ideig repkedtünk még odafent. Próbáltam minél tovább elmerülni a látványban és jól érezni magam. Ha egy rövidke időre is, de végül csak sikerült elengednem magam és elfelejteni a problémáimat.

Este volt már, amikor visszamentünk a lakásba, ami ezúttal is üresen fogadott. Olyan nehezen szoktam meg, hogy már nem az a hangulat fogadott, mint régen. Fogalmam sem volt, hogy Jonghyun és Young mikor térnek vissza, ha visszatérnek egyáltalán. Eungyeol valószínűleg a kórházban tartózkodott Sora mellett, Gyeowool pedig biztosan az éjszakában bulizott valahol.

Úgy éreztem, hogy a társaságunk szétesett és féltem, hogy ezek után sosem lesz már semmi olyan, mint régen. Még jobban aggasztott, hogy talán én leszek az, akik teljesen szétzúzza a csapatunkat.

47. rész

*Ajánlott zene: Jonghyun – Let me out*

https://www.youtube.com/watch?v=TFK_T3yhzk0

Amikor hazaértem, még mindig üres volt a lakás. Csak álltam az ajtóban, és a sötétségbe révedtem. Mindent a csend ölelt körbe, még az óra ketyegését se hallottam, ahogy a percek tovaszállnak. Senki sem várt rám és ez valamelyest megrémisztett. Vajon ezt fogják érezni a többiek is, ha én nem leszek? Vagy ez az érzés állandósulni fog, ha már ők nem lesznek? Még ha folyton attól is féltem, hogy valamelyiküket elveszítem, csak most döbbentem rá, hogy ez mennyire fájdalmas érzés. Hogy ez talán már nincs is olyan messze.

Beljebb sétáltam, és felkattintottam a villanyt. A sötétség elillant, és fényesség borult a nappalira. Milyen gyorsan el lehet űzni a sötétséget… A fájdalommal ez vajon miért nincs így? Miért van az, hogy a rossz dolgok sokkal tovább tartanak és elviselhetetlenek? Miért van az, hogy a boldogságot olyan nehéz megkaparintani? Hiába küzdünk foggal-körömmel, hiába adunk bele mindent és áldozatot hozunk, a boldogságnak mindig csak egy töredékét kaphatjuk meg. Miért? Miért nem lehet a boldogság is állandó? Miért kell annyira küzdeni érte és miért olyan törékeny?

Nem akartam semmi mást, csak végre boldog lenni… Igazán boldog lenni. Nem aggódni feleslegesen, nem félni attól, hogy mi fog a nyakamba zuhanni. Egyszerűen csak szerettem volna a barátaimmal, a hozzám közel állókkal jól érezni magamat. Nevetni, mosolyogni, szórakozni, élni. Felhőtlenül. Gondtalanul. Miért olyan nagy kérés ez?

Felsétáltam a szobámba, majd megálltam a tükör előtt. Hosszan elidőztem magamon. Néztem a vonásaimat, az arcomat, a testtartásomat. Megfakultam. Egyáltalán nem láttam önmagamat. Azt a személyt, aki akkor voltam, amikor idejöttem. Még ha szörnyű is volt a sorsom, nagy reményekkel kezdtem bele az új életembe, és még ha a világ teljesen más is lett, mint amilyennek hittem… már nem találtam önmagamat. Nem voltak céljaim, nem voltak álmaim, és a néha megkapott boldog pillanatok sem tettek teljessé.

Valami hiányzott. Itt voltam, de közben mégsem. Haladtam az árral, mert azt kívánták, sorban teljesítettem a rám bízott feladatokat, úgy cselekedtem és reagáltam, ahogy az elvárt volt tőlem, de a lelkem… a lelkem, a lényem valahol félúton lemaradt. Elhagytam valahol. Hogyan tudnám mégis visszaszerezni azt, aki voltam? Vagy már soha nem is lehetek ugyanaz az ember? Tudom, hogy mindenki változik, tudom, hogy a világ is változik, de az már réges-rég nem jó, ha valaki teljes személyisége megváltozik.

Nem éreztem jól magam. Nem itt volt a helyem. Most legalábbis nem itt kellett volna lennem. Úgy éreztem, máshová tartozom, hogy a sorsom máshová szólít. Vajon Woobin ötlete megoldás lesz erre a problémámra? Vajon minden úgy fog alakulni, ahogy elterveztük?

Felsóhajtottam, és megdörzsöltem arcomat. Közelebb léptem a tükörhöz, szemügyre véve arcom minden apró részét. Nem voltam önmagam. Bármi is lesz ezek után, meg kellett próbálnom, különben ennek az állapotomnak sosem lesz vége.

De vajon hibás vagyok? Vajon túlságosan kapzsi lennék és telhetetlen? Miért nem elég nekem az, ami most van? Egy komoly kapcsolat, remek barátok, lakás, iskolai végzettség, munka… Erre vágynak az emberek, nem? Azt mondják, ez elég a boldogsághoz, de nekem miért nem? Mi az, ami ennél is több? Mi az, ami igazán boldoggá tudna tenni? Hiszen bármit megtehetek. A képességem határtalan, akkor meg mégis miért? Mi az, ami ennyire tönkretesz?

Tele voltam kérdésekkel, de a válaszokat, mint mindig, most sem találtam. Vajon létezik egyáltalán erre válasz és megoldás? Vagy már annyira megkeseredett és romlott lennék, hogy nem lehet megmenteni?

Megráztam a fejem, és hajamba túrva az ágyamra dőltem. A plafont néztem, az apró repedezéseket a falon. Arra gondoltam, hogy az ember bármikor meg tudja változtatni a külsejét. Ha nem vagy megelégedve az alakoddal, ezerféle módszert találhatsz arra, hogyan veszíts néhány kilót, vagy ellenkezőleg, hogyan szedj fel párat. Ha a stílusoddal nem vagy megbékélve, rengetegféleképpen öltözködhetsz, befestheted és levágathatod a hajad, a sminkkel pedig akár az egész arckifejezésedet átalakíthatod. Sőt, a mai világban, ha nem akarsz nő vagy férfi lenni, akkor plasztikai és különböző műtétekkel a teljes nemedet megváltoztathatod.

De mi van, ha az ember a személyiségével nincs megelégedve? Ha önmagát gyűlöli? Ha az egész lényétől megszabadulna? Nem csak attól, hogy túl hiszékeny, naiv, vagy hogy túlságosan erőszakos, esetleg nehezen tanul. Hanem azt, aki. Hanem minden olyan tulajdonságát gyűlöli, legyen az jó vagy rossz, amitől azzá lesz, aki. Mi van, ha azt a vért utálja, ami benne folyik?

Mi van… Mi van, ha azért utálom magam, mert én én vagyok?

Ezen lehet változtatni? Van más megoldás azon kívül, hogy elfogadom és megtanulok ezzel együtt élni? Mi van, ha nem ezt akarom tenni? Milyen megoldás létezik erre?

Csak feküdtem az ágyamon és hagytam, hogy a saját érzelmeim felemésszenek. Hagytam, hogy minden menjen a maga útján, és szép lassan elpusztítson. Talán így véget vethetek a szenvedésemnek?

*

Másnap reggel, amikor felkeltem, még mindig mozdulatlan volt a lakás. Hiányoztak a reggeli zajongások, amikor arra ébredtem, hogy Young hangosan nevetgél, vagy éppen Hyunseung és Jonghyun ölik egymást valami miatt. Hiányzott az élet, a vidámság, a melegség… Most minden olyan hideg és néma volt. Bár ez csak egy átmeneti állapotnak tűnt, én mégis úgy éreztem, már semmi sem lesz olyan, mint régen. És ez elől menekülni akartam.

Lementem a nappaliba, ahol szerencsére összefutottam Hyunseunggal. Szó nélkül bújtam hozzá, ő pedig szorosan magához ölelt.

Ez volt az első alkalom, amikor úgy éreztem, hogy már az ő ölelése se nyújt vigaszt. Hiába éreztem karjait magamon, hiába éreztem a belőle áradó szeretet, egyszerűen nem ért el a lelkemig, a szívemig. Falat emeltem magam köré, hogy megvédjem magam a rám váró fájdalmaktól. Úgy éreztem, hogy ezzel elárulom őt, mert míg folyamatosan elzárkóztam előle, neki nem szóltam erről. Úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Szélesen rá mosolyogtam és adtam egy puszit a szájára. Ő csak játékosan beletúrt hajamba, és elmélyítette csókunkat.

Bárcsak mindig minden ilyen tökéletes maradhatna…

- Hyunseung… Lehetne egy kérésem? – Pillantottam fel rá.

- Persze, mondd csak.

- Nem szeretnél elvinni megint repülni? Meg szeretném nézni odafentről a naplementét.

- Hmm… Végül is, nincs semmi akadálya. Bár kicsit veszélyes, de megoldhatjuk.

- Köszönöm.

Ismét elmosolyodtam, és még szorosabban öleltem magamhoz.

Még csak nem is sejtette, hogy talán ez lesz az utolsó közös programunk.

46. rész

*Ajánlott zene: AKMU - Dinosaur*

https://www.youtube.com/watch?v=HZcuSplFrS4

Úgy éreztem, mintha megfagyott volna körülöttünk a levegő. Woobin mereven nézett rám, ahogy én is szinte pislogás nélkül bámultam az arcába. Még lélegezni sem mertem, annyira megijesztett és ledöbbentett a kijelentése. Azokban a másodpecekben mindent elfelejtettem, amit tenni akartam és úgy éreztem, talán most végre mindenre megoldást találok.

Végül, mint akit áramütés ért, magamhoz tértem és sűrűn pislogtam párat. Némán tettem visszafelé pár lépést, és ültem vissza a korábbi helyemre, Woobinnal szembe. Az asztal alatt szorosan összekulcsoltam ujjaimat, és megpróbáltam úrrá lenni érzéseimen.

- És… mégis miféle ötleted volna?

- Nos… - köszörülte meg a torkát Woobin, láthatóan ő is zavarban volt. Végül összeszedte magát, és határozottan folytatta. – Ahhoz tudnom kell előtte, hogyan érzed magad.

- Mármint? Milyen értelemben?

- Tudod… bár nem ismerlek, de azok alapján, amit Jongsuktól hallottam, valahogy úgy érzem, te meg én rettenetesen hasonlítunk egymásra. Tudod… tőlem nem szoktak olyanokat kérdezni, hogy hogy vagyok, hogy bírom-e ezt a terhet cipelni, hogy boldog vagyok-e ebben az állapotban. Persze, nehéz is lenne, hiszen zombi vagyok, és Jongsuk is úgy tudja, hogy nem érzek semmit, hogy mindent elfelejtek, hogy egy élőhalott vagyok. De te vagy az egyetlen, aki tudja a titkomat, hogy ez nem így van. Nem tudom, Jongsuk belegondolt-e valaha abba, hogy mi van, ha nincs igaza és vannak érzéseim. Nyilván akkor másként állna a dolgokhoz és tudom, hogy így is rettenetesen bántja a dolog, nem is hibáztatom semmiért, de mégis… Így élek már régóta, mégsem kérdezte meg sosem, hogy akarom-e én ezt. Tőled megkérdezték már?

Elgondolkodtam Woobin szavain. Az igazság az, hogy rengeteget szenvedtem amiatt, hogy elfogadjam a képességemet és ezzel együtt magamat is. Tudom, hogy ezzel együtt kell élnem és ez nem olyan, amiről dönthetek, hogy akarom-e vagy sem. Ez velem született és muszáj beletörődnöm. De mégis…

- Nem túl gyakran – válaszoltam végül. – Hazudnék, ha azt mondanám, nem foglalkoznak a lelki állapotommal, mert nem így van. Folyton aggódnak értem és megkérdezik, hogy jól vagyok-e, bár ez inkább régebben volt jellemző, amikor még viaskodtam önmagammal. Mára már tudom, hogy ez vagyok én és ezen nem változtathatok.

- És boldog vagy?

- Nem is tudom... – sóhajtottam fel halkan. – Az vagyok. Valamennyire. Vannak barátaim és ott van Hyunseung is. Folyamatosan fejlődök, és feszegetem a képességem határait, kitapasztalom, mire vagyok képes. Igazából mindenem megvan, de… néha magányosnak érzem magam mindezek ellenére.  Nem vagyok teljesen boldog, de ez így van rendben, nem? Elvégre is mindig vannak hullámvölgyek.

- Ez igaz, de ezt a magányt folyamatosan érzed, nem igaz? Mintha sosem akarna elmúlni. Mintha olyan mélyen lenne a gyökere, hogy sose tudnád kitépni, hogy bármit is tennél, az ott maradna. Talán nem ugyanaz az élethelyzetünk, de én is így érzek. Úgy értem, meghaltam, mégis élek, és itt van nekem Jongsuk, láthatom őt, biztonságban vagyunk és bármennyire is hangzik szörnyen a jelenlegi állapotom, nem is kívánhatnék többet. Hiszen élek, életben vagyok. Mégis… a magány… a magány már nagyon régóta bennem van, és úgy szeretnék kitörni ebből az állapotból. Te nem szoktál így érezni? Hogy ha csak egy rövid időre is, de elhajíts magadtól mindent és az legyél, aki lenni akarsz? Képesség nélkül? Felelősség nélkül? Anélkül, hogy azon kellene agyalnod, hogyan mentsd meg a világot és mégis mi a célod az életben? Nem szeretnél csak egyszer igazán a saját sorsod felett dönteni, és azt tenni, amit igazán akarsz, anélkül, hogy lenne bármilyen következménye és bárki megállítana?

Woobin nagy beleéléssel magyarázott és kérdezgetett, és a szívem szakadt meg, amikor arra gondoltam, hogy milyen borzasztóan érezheti magát. Ehhez képest az én érzéseim semmit sem jelentettek, de mégis… valahogy olyan volt, mintha rólam is beszélne, mintha látná az érzéseimet.

- De, nagyon szeretnék. Ki ne szeretne? De ez az élet rendje, és nem álmodozhatok erről. Én legalábbis biztosan nem.

- És ki mondja neked azt, hogy nem teheted? Hiszen hatalmas képességed van. Azt tehetsz, amit akarsz. Ki állítana meg, hogy pihenőre menj? Szükséged van a feltöltődésre ekkora teher cipelése mellett, különben hamarabb véged lesz, mint azt gondolnád. Mégis ki mondja neked azt, hogy nem pihenhetsz?

- Nos…

- Ahogy te is szeretnél kiszakadni az eddigi környezetedből, ugyanúgy szeretnék én is megszabadulni ettől az állapottól – vágott szavamba Woobin, majd közelebb hajolt, és lehalkította a hangját. – Én sem érzem jól magam a bőrömben, Minseo, ahogy te sem. Bármennyire is próbálod magaddal és a többiekkel is azt éreztetni, hogy rendben vagy, nem vagy jól. Én látom rajtad.  

- Meglehet, de még mindig nem értem, hogy jön ide az, hogy van megoldásod arra, hogyan tegyelek élő emberré.

- Hát… - kezdte Woobin, majd szinte órák hosszának tűnő ideig magyarázta a tervét.

*

Amikor Jongsuk visszajött, nagyon nehezen tudtam uralkodni magamon és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Szinte szédültem és zsibbadt a fejem a Woobinnal való beszélgetésünktől. Egészen más emberként távoztam Jongsuk lakásától. Egyszerre éreztem magam felszabadultnak és megkönnyebbültnek, ugyanakkor hazugnak és mocskosnak.

Woobin ötlete remek volt, sőt! Egyszerűen zseniális. Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküle. Ha ő nincs, fogalmam sincs, hová lyukadok ki, hogy mi történt volna, de ő… ő egyszerűen megoldott mindent. Mindenre talált megoldást. Annyira sajnáltam, hogy nem ismertem már korábban, és hogy egy ilyen kedves és szeretetreméltó ember ilyen életet él már hosszú ideje. De már nem kell sokáig bujkálnia.

Rettentően boldog voltam, és megkönnyebbült. Végre volt megoldás arra, hogyan legyen Woobin ismét élő, hogyan találjam meg anyukámat, és ezzel egyidejűleg hogyan kapjuk el Taemint is. A lelkem szinte szárnyalt és úgy éreztem, a mázsás súlyok minden egyes lépésnél leszakadnak rólam. Sírni kezdtem, ahogy a kis ösvényen haladtam végig a buszmegállóig.

Mégis… Hiába tudtam, hogy ez a megoldás nekem és Woobinnak jót tesz, tudtam, hogy a többiek szenvedni fognak. Szerettem volna, ha nem sérülnek meg, de lehetetlen volt, hogy mindenki jól jöjjön ki ebből a helyzetből. Woobin és én is rengeteget szenvedtünk már. Úgy éltünk, ahogy nem akartunk, bele voltunk kényszerítve egy helyzetbe, amiről azt mondták, ez van és kész. Hogy nem tehetünk ellene semmit, hogy ezzel együtt kell élnünk és felesleges dacolni. De többé nem volt így. Woobin ötletének hála nem kellett, hogy tovább szenvedjünk.

Mocskosnak éreztem magam, amiért magamat helyeztem előtérbe, de ez egyszer nem érdekelt. Van az a helyzet, amikor nem tudjuk többé megvédeni szeretteinket és áldozatokat kell hoznunk. Néha magunkat fontosabbnak kell tartanunk, és a lelkünkkel, a saját lényünkkel kell törődnünk. Biztos voltam benne, hogy nem fognak örülni az ötletnek, ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy idővel meg fogják érteni.

Már csak az volt a feladatom, hogy mindezt eltitkoljam előlük, de közben fel is készítsem őket a rájuk váró veszteségre. Elő kellett készítenem a terepet és meg kellett vívnom egy utolsó csatát. Egy csatát, ami talán sokkal nagyobb és veszedelmesebb volt az eddigieknél.

45. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Evil*

https://www.youtube.com/watch?v=tZCkpTdKPww&t=44s

Lassú, szinte kínzó léptekkel indult meg lefelé. Teljesen elsápadtam és nem tudtam, mitévő legyek. Az egyetlen kifelé vezető út az az volt, ahonnan Woobin jött le.

Belém fagyott a sikoly, így csak arra voltam képes, hogy hátrálni kezdjek. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy távol legyek tőle, mégis elérjem azt, hogy engem kövessen, és ha szabaddá teszem a lépcsőket, akkor fel tudjak majd rohanni.

Egyik kezemmel a zsebembe kutattam a telefonom után, hogy Jongsukot fel tudjam hívni, de akkor tudatosult bennem, hogy bizony az a konyhában maradt, a konyhapulton. Átkoztam magam, amiért ennyire elkényelmesedtem és otthonosan éreztem magam, holott pontosan tudtam, hogy félig-meddig veszélynek vagyok kitéve.

Woobin leért és egyből rám nézett. Arca beesett volt, és szürke, de bőre ép, nem indult még oszlásnak. Végtelennek tűnő másodpercig állt egy helyben és kimérten figyelt. Úgy tűnt, mintha nagyon erőlködne, mintha próbálná visszafogni magát, de végül megindult felém.

- Woobin, maradj ott, oké? Nem lesz baj, csak… maradj ott.

Próbáltam hatni rá, de mintha meg sem hallott volna. Nem hallgatott rám és le sem vette rólam a szemét. Úgy nézett rám, mintha én lennék a prédája.

- Woobin, nem tudom, mennyire hallasz, de kérlek, ne csináld. Nem akarom rajtad használni az energiámat, mert félek, hogy a végén még bajod esik.

Tartottam attól, hogy elő kell hívnom a képességemet, mert ha sikerül, akkor azzal lehet, hogy megölöm őt. Vagy ha én nem, de a halott lelkek könnyen elő törhetnek és kárt tehetnek benne. Ki tudja, talán erre várnak már mióta. Ugyanakkor attól is féltem, hogy mi van, ha nem tudom használni a képességemet, és nekem esik bajom. Mégis mivel tudnám úgy hatástalanítani, hogy el tudjak menekülni és egyikünk se haljon meg?

Egészen az egyik hűtőnek simultam. Fél kezemmel próbáltam valahogyan kinyitni, de aligha sikerült. Másik kezemmel közben valami éles tárgy után kutattam, de semmi nem akadt a kezem ügyébe. Nem mertem hátat fordítani, mert féltem, hogy talán erre vár, és akkor hirtelen rám ugrik, és…

De Woobin csak jött és jött, ugyanazokkal a lassú léptekkel, szinte már felfalt a szürke szemeivel. Nem tudtam, merre mozduljak, nem tudtam, mégis mit tegyek. Hirtelenjében leblokkoltam, pedig én voltam a Rémálom.

Alig két lépés választott el tőle, amikor fogtam magam és sikítva elugrottam az útjából, majd a lépcső felé kezdtem rohanni. Ám Woobin nem jött utánam, még csak meg sem fordult.

A lépcső felénél megálltam, és értetlenül néztem, ahogy egészen a hűtőig sétál. Két kezével nyitotta fel a fedelét, ami nehézkesen, de végül megadta magát. Woobin belenézett a hűtőbe, ahonnan hideg pára csapott fel, majd egyik kezével belenyúlt, és némi turkálás után egy véres, nyúlós, valamiféle húsdarabot vett elő. Nem tudtam megállapítani, mi az, de nem is akartam ezzel foglalkozni. Reméltem, hogy egy csirkecomb vagy marhahús.

Woobin a szájához emelte az ételt, majd jóízűen beleharapott. Nagyokat csámcsogott, miközben szabad kezével visszacsukta a hűtőajtót. Visszhangot vert a némaságban, ahogy fogaival letépte a nyers húst, majd miután végzett, cuppogva lenyalogatta az ujjairól a vért és a ráragadt darabokat.

Egy ideig még háttal állt nekem, majd pólójába törölte ujjait és száját, és csak ezután fordult meg.

- Ne haragudj, hogy megijesztettelek, de megéheztem. Remélem, tudod, hogy sose bántanálak – mondta, immár teljesen emberien, de közeledni egyáltalán nem mert.

- Mi? Mármint… ööh… oké – kifújtam az eddig bent tartott levegőt, és miután megállapítottam, hogy most már nem eshet bajom, a lelki békém ismét visszatért. – Hogy érted, hogy nem bántottál volna? Ilyenkor nem csak az élelmet látod másokban?

- De, többnyire igen. De te más vagy. Téged ismerlek, és neked van képességed. Még ha az agyam el is borul, valahogy tudom, hogy téged nem bánthatlak. Mert ha megteszem, nekem esélyem sincs arra, hogy ebből a pokolból szabaduljak – mutatott végig magán.

- Értem – újabb adag levegőt fújtam ki, majd egy ideig csendben álltunk és néztünk egymásra. Kellemetlenül éreztem magam így, hogy Woobin a pince leghátsó végében ácsorgott, én pedig a lépcső felénél lehajolva, a korlátként szolgáló faoszlopok között kukucskáltam rá. Egy kínos mosolyt megeresztve megtörtem a csendet. – Nem megyünk fel az emeletre és iszunk meg valamit?

- De, ez jó ötlet – biccentett fejével.

Megindultam felfelé, Woobin pedig kissé lemaradva jött utánam.

A konyhába mentem, és már éppen nekiálltam volna lefőzni egy újabb adag teát, amikor Woobin rám szólt.

- Hagyd csak, majd én készítek neked. Elvégre is te vagy a vendég. Ülj csak le.

Nem tiltakoztam. Furcsán éreztem magam, pedig nem ez volt az első eset, hogy beszélgettünk. Talán mert most minden olyan normális volt.

Woobin nekiállt vizet forralni, miközben elővett két poharat és a cukrot. Néztem őt, és teljesen emberinek tűnt. Ha nem ismerném, fogalmam sem lenne róla, hogy ő valójában egy zombi. Vajon lehet még normális élete? Vajon élheti mindennap így az életét?

Gondolataimat a teásbögre koppanása zavarta meg. Zavartan néztem Woobinra, aki leült velem szembe. Belekortyoltam a teába és elismerően bólintottam. Nem volt olyan finom, mint amilyent az előbb ittam, de belegondolva, hogy talán hosszú évek óta egyszer sem főzött teát, ahhoz képest nagyon jól sikerült.

- És… Van valami előrehaladás anyukád ügyével kapcsolatban? – Értetlenül néztem rá, mégis honnan tud ezekről, ezért gyorsan hozzátette: - Jongsuk szokott mesélni nekem, meg néha hangosan gondolkodik, innen tudok ezt-azt. Tudod, ő azt hiszi, mindent elfelejtek, ezért előttem bármit bátran elmond, de ugye nem ez az igazság. Mindenre emlékszem. Innen tudok arról, hogy mi a helyzet anyukáddal, hogy lehetséges, hogy ő is olyan, mint én.

- Vagy úgy – bólintottam egyet és kortyoltam a teából. – Nincs semmi előrehaladás. Csak tapogatózok a sötétségben. Egyszerűen nem tudom elkapni Taemint, aki minden bizonnyal a tettes. Mindig előttem jár egy lépéssel és nem tudom bebizonyítani, hogy ő az.

- És ez szükségszerű? Úgy értem, a te esetedben nem kell bizonyíték, hiszen te vagy a Rémálom.

- Ez igaz, de ha megölöm, nem találom meg anyukámat. Meg kell őt találnom, mielőtt fel tudná használni.

- Felhasználni?

- Neki is volt képessége, mint nekem. De ő meghalt, és Taemin ezért akarja visszahozni. Taeminnek, aki egyébként a testvérem, szintén volt képessége, de az övé semmivé lett, amint vámpírrá változott. De anyukánk képessége megvan, csak átkerült vele a túlvilágra. Taemin ezért akarja őt visszahozni, hogy aztán megölhesse, és ezzel elvegye a képességét tőle.

- Ez nagyon nagy baj – sóhajtott fel Woobin, de arcán egyáltalán nem ezt láttam. Nagyon elgondolkozott valamin, de nem mertem rákérdezni. Végül megrázta a fejét, és ismét rám nézett. – Mennyire van előrehaladott állapotban anyukád?

- Hát… nem tudom, honnan kéne ezt tudnom, főleg így, hogy nem láttam őt – húztam el a számat.

- Ehhez nem feltétlenül szükséges látnod. – Woobin egy pillanatra elhallgatott, amíg összeszedte a gondolatait, hogy érthetően tudja tálalni mondandóját. Biztosan nehezére esett szavakat, mondatokat fogalmazni annyi némaság és csend után. - A zombiknál két állapot van. Az első, amikor azért ölnek meg embereket, hogy a tested visszanyerje a normális alakját és ismét levegőhöz juss, ismét működjenek a szerveid. A második, hogy ha ez megvan, mint ahogy már nekem, akkor már csak az életben maradáshoz kell a táplálék. Egyáltalán nem mindegy, mennyit eszünk. Ez rengeteg mindentől függ és emiatt nehéz életben maradni így. Nem mindegy, mikor és hogyan haltunk meg, hány éves korunkban, hogy mit akarnak elérni velünk. Ha túl sokat eszünk, abba ugyanúgy belehalhatunk, mintha túl keveset ennénk. Van az a mennyiség, amikor normálisan tudunk beszélgetni, mint most te meg én, de van az a mennyiség is, amikor irányíthatatlanná válsz, és majd megveszel, és emiatt ölni is képes lennél. Mondhatni olyanok vagyunk, mint a rongybábúk, csak minket nem a pálcikákkal mozgatnak, hanem az étel mennyiségével.

- Értem. De honnan tudom kideríteni, hogy anyukám hol tart most?

- Egyrészt onnan, hogy aki fel akarja támasztani, jelen esetben ez a Taemin gyerek, hogyan viselkedik. Ha nyugodt és meghúzódik, akkor valószínűleg még az első fázisban van, de ha már szemtelenkedik, fitogtatja az erejét, lehetséges, hogy már nem sok választja el őt a céljától.

Elgondolkodtam szavain, és Taemint valahogy a kettő közé tettem. Bár Busanban megfélemlítettem, de azok alapján, amit Jaehyo mesélt róla, és hogy nemrégiben hullákat találtunk, az bizonyította, hogy megsürgette kicsit a dolgokat. Anyukám egészen biztos, hogy lassan eléri a második fázist, vagy már el is érte, csak nagyon az elején járunk.

- És mi a másik dolog?

- A halottak. Azok, akiket megölt anyukád miatt. Ha sokan tűntek el mostanság, vagy haltak meg nagyobb balesetben, akkor még az első fázisban tart. Főként az első fázisban kell sok embert egyszerre megölni. Ha a második fázisban van, akkor már ritkulnak a halálesetek, viszont néha már brutálisabbak. Akkor már azon kísérletezik Taemin, hogy mennyi a szükséges étel ahhoz, hogy irányíthassa.

Ismét elgondolkodtam, és egyre inkább kétségbe estem. Eszembe jutott a zsákban talált hulla, és az, akit a szemetes konténerben találtunk teljesen széttépve. Ha anyukámon kívül a városban nincs más zombi, akkor nagy valószínűséggel ő tette ezt. És ha valóban ő volt, az azt jelenti, hogy már javában a második fázisban tart.

- Az arcodat elnézve ez azt mutatja, hogy elég súlyos a helyzet – állapította meg Woobin.

- Ha ezekből meg lehet állapítani, akkor igen, rosszabb a helyzet, mint amire gondoltam – sóhajtottam fel, majd kezeimbe temetve arcomat, nagyokat lélegeztem. Woobin nem szólt, csak csendesen kortyolgatta a teáját. – És… nálad ez hogy zajlott? Úgy értem… ti ezt hol hajtottátok végre Jongsukkal?

- Természetesen itt. Mivel errefelé senki nem jár. Amióta leégett ez a falu, még csak turisták sem jönnek erre. Afféle kísértet-faluként gondolnak erre, ráadásul eléggé a városon kívül is esik.

- Úgy érted, amikor ilyen történik, akkor ez az egész zombis-átváltozós dolog egy helyen történik?

- Igen. Vagyis célszerűbb egy helyre korlátozódni. Egyrészt, te magad is nyugodtabb lehetsz, másfelől a zombidat se veszíted szem elől. Ha ide-oda hurcibálnád, nagyobb lenne a lebukás veszélye, így ha van rá lehetőséged, akkor egy helyen csinálsz mindent.

- Úristen!

Mint a villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés. Felpattantam a helyemről, aminek következtében ki is borítottam a teát. Mellkasom fel-le liftezett, ahogy izgalmamban ezerféle gondolat kavarogni kezdett a fejemben.

 - Mi az?

- Tudom, hogy hol tartják fogva édesanyámat! Ne haragudj Woobin, de most azonnal mennem kell!

A bejárathoz indultam volna, hogy felöltözzek, de ahogy elhaladtam Woobin mellett, megfogta a csuklómat, ezzel megálljt parancsolva.

- Várj! – Meglepődve néztem le rá. Lassan felemelkedett, és szinte centikre álltunk egymással szemben. Nem értettem, mit akar, és annyira összezavart, hogy teljesen elfelejtettem, miért is indultam el. – Anyukád még várhat.

- Várhat? Mi? – Pislogtam nagyokat. – Tényleg mennem kell, Woobin. Meg kell őt mentenem.

- Tudom, de anyukádnak még rengeteg ideje van, amíg Taemin fel tudja őt használni. Nekem viszont nincs sok időm.

- Ezt meg hogy érted?

Woobin elengedte a kezemet, majd lassan visszaereszkedett a székébe. Én továbbra is csak álltam mellette, és úgy néztem le rá. Láttam rajta, hogy valami nyomasztja, hogy van valami, amit el akar mondani, de nem igazán tudja megfogalmazni.

- Mi van az ígéreteddel? Azzal, hogy visszahozol az életbe? Tudom, hogy Jongsuknak azt mondtad, hogy van megoldásod rá. De valóban van rá?

Woobin úgy pillantott fel rám, mint aki pontosan tudja, hogy nincs semmim. Átlátott rajtam, így egy nagy sóhaj kíséretében megráztam a fejem.

- Nincs, egyáltalán nincs még semmim. Ne haragudj.

Woobin újabb másodpercekig némaságba burkolódzott és az ajkait harapdálta. Nem tűnt úgy, mint akit túlságosan letaglózott a kijelentésem. Végül sokadszorra is rám nézett.

- És mi van… Mi van, ha azt mondom, hogy nekem viszont van egy ötletem?