53. rész

*Ajánlott zene: MBLAQ – Running and running*

https://www.youtube.com/watch?v=Org2avS7G4U

Egy héttel később ismét a régi munkahelyem alagsorában voltam. Ahogy lefelé lépdeltem a lépcsőn, úgy a néma és sötét csöndben hosszan vert visszhangot minden lépésem. Úgy hangzottak, mintha egy baseballütővel lassan és kimérten ütlegelném a korlátot. Talán Seonghwa is megijedhetett ettől, mert amikor leértem, már éberen és rémült tekintettel meredt rám. Miután látta, hogy nincs a kezemben semmiféle tárgy, kicsit fellélegzett.

- Mit akarsz már megint? – Jött a kérdés durva hangnemben, és unottan elfordította fejét.

Seonghwa az elágazás kellős közepén ült, a raktárnak azon részén, ahol megannyi bezsákozott ruhavállfa és bontatlan áru sorakozott. Az egyik tartóoszlopnak nekivetette a hátát, lábai elnyúltak a poros talajon, leláncolt kezeit pedig ölében pihentette.

Csak megráztam a fejem, majd a táskámból előhalásztam egy adag bedobozolt ételt, és odahajítottam az ölébe.

- Nem szép dolog így viselkedni azzal, aki törődik veled.

- Törődsz velem, a fenéket! Hahó, tudtommal te tartasz fogva már három napja! – Nézett rám mogorván, és félrelökte az ételt. – Nem fogadok el tőled semmit.

- Hát, legyen. Ha itt akarsz meghalni, egyedül, a sötétben, ott, ahol még a kiáltásaidat sem hallják, és ha azt szeretnéd, hogy a hullád itt rohadjon el, és soha senki ne tudja meg veled, mi történt, ám legyen. Csak úgy mellékesen megjegyzem, ha nem eszel, lassú és fájdalmas halálban lesz részed. Nagyon lassú és nagyon fájdalmas – sétáltam oda hozzá, majd leguggoltam mellé és egészen közel hajoltam arcához. – Szeretnéd, hogy elmondjam, mi fog történni veled? Hogyan hagy el az energiád napról napra, hogyan szárad ki a torkod, hogyan aszalódsz meg és fogy el lassan a levegőd?

- Rohadj meg, Minseo! – Kiáltott rám, és indulatosan levegőbe emelte kezét, hogy megüssön, de gyorsabb voltam nála, és elkaptam a csuklóját. Egy rövid ideig farkasszemet néztünk egymással, végül arca kezdett eltorzulni a fájdalomtól.

- A bilincs a kezeden ezüstből van. Tudom, hogy az ezüst nem öl meg titeket egyből, de ha sokáig leszel ide bezárva, akkor hidd el nekem, hogy halálos is lehet – közöltem vele a tényeket olyan egyszerűen, mintha csak az aznapi időjárásról számoltam volna be.

Seonghwa kitépte a kezét a kezemből és dörzsölgetni kezdte kissé sebes és véres csuklóját. Pulóverét egészen az ujjai hegyéig húzta, hogy az ezüst ne érintkezhessen a bőrével.

- Egyél, Seonghwa! Te is tudod, hogy nem akarlak megölni – feleltem, majd felkeltem mellőle és néhány lépéssel odébb megálltam tőle.

Seonghwa ismét elfordította tekintetét, és az ölébe húzta az ételes dobozt. Lassan kibontotta, majd úgy kezdte magába tömni az ételt, mint aki már napok óta nem evett. Igaz is, tényleg nem evett már napok óta.

- Miért hoztál ide? Mégis mire kellek neked? – Kérdezte csámcsogva, amitől csak félmosolyra húzódott szám. Hiába volt majdnem huszonéves, még most is úgy viselkedett, mint egy alig ötéves kisgyerek.

- Mert egyszerűen nem bírlak téged. Úgy érzem, további leckékre van szükséged ahhoz, hogy úgy viselkedj, mint egy tisztességes ember. És mert jó szórakozni veled.

- Már megkaptam a falkámtól a büntetésemet. Hidd el, ők sokkal rosszabbat tudnak tenni velem, mint te.

- Biztos vagy ebben? – Kérdeztem cinikusan. – Vigyázz, mit beszélsz, mert a végén még kihívásnak veszem.

Seonghwa nem szólt, és kerülte a pillantásomat. Csendben tömte magába az ételt. Koromfekete haja az arcába lógott, és így oldalról elnézve egészen helyesnek tűnt. Kezdtem érteni, mit esznek rajta annyira az emberek. A karrierjét, és a jelenlegi helyzetet nézve úgy tűnhetett, mintha csak egy filmet forgatnánk. Már csak egy kis karcolás hiányzott az arcáról, és egy dühös, elkápráztató nézés a kamerába, és a hölgyek szívét biztosan rabul ejtené.

Halkan felkuncogtam, ahogy mindezt elképzeltem. Ez a nevetés elég ördögien hatott a kettőnk közt beállt csendben.

- Mit akarsz tőlem? Mit tettem ellened? – Kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna.

- Mondtam neked, hogy nem foglak bántani. Csak egy kis ideig kell még ücsörögnöd, utána el foglak engedni – válaszoltam végül.

- Mégis meddig?

- Amíg a bátyád, Jaehyo ideér.

- Mit akarsz Jaehyotól? – Mélyen ülő, sötétbarna szemeit rám villantotta. Épp úgy világítottak a sötétben, mintha csak egy macska lenne. Az ő esetében farkas. Próbálta magát keménynek mutatni, de bármennyire is titkolta, aggódott a családtagjáért.

- Tőle sem akarok semmit.

- Hát akkor mire fel ez az egész cirkusz?

- Te csak egy csali vagy. Ha te itt vagy, Jaehyo is itt lesz. És ha ő itt van, akkor utána hamarosan Taemin is.

- Á, szóval őt akarod. Akkor miért nem egyből hozzá rohantál? Talán… túl gyenge vagy ahhoz, hogy megtaláld? – Szája sarka gúnyosan húzódott felfelé. Azt hitte, hogy végre fogást talált rajtam, amitől nevetni támadt kedvem.

- Seonghwa… Hát még mindig nem érted? – Hangom gúnyosan csattant a levegőben, ijesztőnek hatott, mint ahogy a kés hegyén megcsillan a fény. – Szimplán csak szórakozni támadt kedvem. Tudod, én vagyok a rémálom. Bármit megtehetek. És ezt ki is használom.

Elvigyorodtam, majd sarkon fordultam, és visszasétáltam a lépcsőkön, magára hagyva Seonghwát. A szemem sarkából láttam, ahogy a raktár túlsó felén megzörren egy zsák, és egy fehér árny lép elő.

Én idéztem elő, hogy rettegésben tartsa a kis farkasfiút.

De nem azért, hogy büntessem őt, vagy lelki sérülést okozzak neki.

Egyszerűen csak azért, mert szerettem hallgatni az üvöltését. Szerettem azt a félelemből adódó, kétségbeesett sikolyt visszhangzani a kopár falak között.

*

Nem kellett sokat várnom ahhoz, hogy Jaehyo megjelenjen. Két nappal később, békésen üldögéltem a teraszon lévő hintában, és az újbóli hóesést bámultam, amikor megpillantottam a kert végéből, az erdő felől egy homályos alakot közeledni. Elégedett mosoly kúszott arcomra, majd tovább gyönyörködtem a szállingózó hópelyhekben. Olyan szeszélyes volt mostanság az időjárás; az egyik nap még havazott, a másik nap pedig már a nap sugarai törtek utat és olvasztottak fel maguk körül mindent.

Így éreztem az elmúlt napokban én is magamat. Az egyik pillanatban még aggódtam a többiekért és a jövőm miatt, a másikban pedig nem érdekeltek a következmények és jól szórakoztam azon, hogy bármit, de tényleg bármit megtehetek.

Vajon mikor csúsztam szét ennyire?

Mikor kezdtem szörnyeteggé válni?

A hintán ülve ez nem aggasztott, és elnyomtam magamban az elkeseredett hangokat. Ma pont nem voltam érzelmes hangulatomban.

- Hol van Seonghwa? Azonnal hozd ide!

Jaehyo törte meg gondolatmenetemet azzal, hogy beállt elém, és eltakarta a kilátást, miközben dühösen és vadul üvöltött rám. Egy merő pillanatig csak néztem előre, remélve, észreveszi magát, és félreáll, de Jaehyo nem tágított. Elvakította az aggodalom és a düh, így azt is elfelejtette, ki vagyok én.

- Takarod a kilátást – felemeltem jobb lábamat, és megpróbáltam odébb tolni, remélve, veszi az adást.

De ahogy hozzáértem, Jaehyo félrelökte a lábamat kezével, és ingerülten nekem esett. Egyik lábával a hintára nehezedett, hogy közelebb hajoljon hozzám, ezzel a hinta háttámlájának passzírozva engem. Jobb kezével pedig a torkomnak ugrott, és erősen, ám nem túl durván a nyakamat kezdte szorongatni.

- Azt kérdeztem, hol van Seonghwa?!

Szemei vadul és szüntelenül fürkészték arcomat. Akarva-akaratlanul is, de találkozott a tekintetünk, és rezzenéstelenül álltam minden pillantását.

- Aish, komolyan… Tényleg ezt akarod? – Kérdeztem közönyösen, szemeimet unottan forgatva. 

- Ne kelljen még egyszer feltennem a kérdést! – Sziszegte összeszorított fogakkal és éreztem, ahogy szorítása fokozatosan erősödik.

- Nekem pedig ne kelljen szólnom, hogy hol a helyed – vágtam vissza gyilkos pillantással méltatva, majd bal kezemet csuklójára szorítottam.

Nem kellett sok idő, mire Jaehyo úgy ugrott el tőlem, mintha tűzbe nyúlt volna. És valamelyest tényleg így volt. A képességemet hívtam elő, összegyűjtöttem és tűzgolyó formájában beleeresztettem a csuklójába.

- Te rohadt kurva! – Üvöltötte, és leugrott a teraszról, hogy a hóba márthassa kezét. A hideg jót tesz az égési sérüléseknek.

- Kedves megszólítás, de ez egyszer eltekintek ettől – sóhajtottam fel, majd megigazítottam magamon pulóveremet, és felültem a hintában. – Ti, farkasok, mindig elfeledkeztek a fontos dolgokról.

Jaehyo hangosan szitkozódott magában, majd ahogy enyhült a fájdalom csuklójában, úgy egyre inkább vicsorogva nézett rám. Most már tudta, hányadán állunk.

- Hol van Seonghwa? Mit tettél vele?

- Ne aggódj, nincs semmi baja. Nem fogom bántani.

- Öt napja tűnt el. Tudtommal azóta tartod fogva. Mit akarsz tőle?

- Tőle semmit. Tőled viszont annál jobban, csak valahogy elő kellett csalogatnom téged – néztem rá sejtelmesen.

- Mit akarsz?

- Tudod te azt nagyon jól.

- Nem igazán vagyok benne biztos.

- Micsoda unalmas társaság vagy – sóhajtottam fel megjátszva magamat. – Tudod, hol rejtőzik Taemin. Hozd el őt nekem!

- Tessék? Taemin? De hisz már mondtam, hogy amióta elárultam őt, és te megvakítottad a fél szemére, eltűnt. Felszívódott. Ötletem sincs, hol van.

- Akkor találd meg.

- Mi van?

- Jaehyo, te rejtegetted őt jó ideig. A pincsikutyája voltál. Csak meg tudod őt keresni.

- Ez nem olyan egyszerű. Taemin túl okos és…

- Az a te bajod, Jaehyo – néztem rá, majd felkeltem a helyemről, és fázósan húztam össze magamon a pulóveremet. A bejárati ajtó felé vettem az irányt. – Kezd hűvös lenni…

- Most meg hová mész? Az istenért is! Ne merj itt hagyni! – Kiáltott rám Jaehyo.

- A döntés a te kezedben van – pillantottam rá utoljára. – Három napot kapsz. Keresd meg és hozd el nekem Taemint. Ha nem lesz ott, ahogy kértem… ki tudja? Talán Seonghwa soha többé nem fogja megtapasztalni, mi is az a szabadság.

Vállat vontam, majd egyszerűen bementem a lakásba.

52. rész

*Ajánlott zene: Isaac Hong - Ruin*

https://www.youtube.com/watch?v=_vvChqUEIOc

Gyeowool már sokadszorra lepődhetett meg, mert most is felvonta egyik szemöldökét. Kérdezni azonban nem kérdezett, így jobbnak láttam, ha elmagyarázom a tervemet.

- Seonghwa tökéletes célpont, mert könnyen el lehet kapni. Ha ő itt van nálunk, Jaehyo a segítségére fog sietni.

- És abban bízol, hogy Jaehyo ide fogja hozni Taemint? De hiszen Jaehyo elárulta őt, nem? És Jaehyo már mi oldalunkon áll.

- Nem vagyok benne biztos, hogy a mi oldalunkon áll, de talán ezzel megerősíthetem őt abban, hogy mellettünk a helye.

- Ez inkább megfélemlítés, semmit meggyőzés – ráncolta össze homlokát Gyeowool. – Ezek után szerintem biztosan ellenünk lesz.

- Mondhatjuk megfélemlítésnek is, teljesen mindegy. A végén mellettünk lesz, hidd el nekem. A lényeg, hogy Jaehyo az egyetlen, aki pontosan tudja, hol van Taemin. Jaehyo nem fog ellenem szembeszállni, így fel fogja keresni Taemint. Taemin nyilván nem menne el kiszabadítani Seonghwát, de ha megtudja, hogy én kaptam el, hogy tudok a titkos helyéről és mindenről, akkor ide fog jönni.

- Nem értek teljesen egyet veled, de legyen. Én örömmel fogom elkapni Seonghwát – jelent meg az a jellegzetes Gyeowool vigyor az arcán.

Ezután Gyeowoollal elhagytuk az épületet. Ő egyből elindult Seonghwa után kutakodni, én pedig hazafelé vettem az irányt.

Már nem volt olyan dermesztően hideg, mint napokkal korábban. A hó olvadóban volt, az utcák sárosak és latyakosak voltak, a házak faláról pedig jégcsapok csurdogáltak. Az élet ugyan még nem indult meg, de odafent az égen a sötét felhők már kezdtek szerte foszlani.

Még csak február közepe volt, de a tavasz már közeledett.

Vajon az én tavaszom is hamarosan ideér?

Sóhajtottam egy nagyot, és a zsebembe nyúltam a telefonomért.

Gyeowoolnak kiadtam a parancsot, de még nekem is hátra volt egy feladatom.

Kikerestem Jongsuk számát, és megnyomtam a hívás gombot. Csak sokadszori csörgetésre vette fel.

- Szia, Minseo – köszönt semleges hangon Jongsuk.

- Szia, Jongsuk – viszonoztam én is, majd csöndben maradtam. Nem tudtam, hogy amit akarok, hogyan hozhatnám fel neki, és hogy mégis mennyit árulhatok el.

- Minden rendben? – Kérdezte hosszas hallgatás után, mintha csak megérezné, hogy valami baj van. Jongsuk valahogy mindig is értett ehhez, hogy rájöjjön, hogyan érzek vagy éppen olvasott a gondolataim között.

- Csak szeretnék köszönetet mondani, amiért olyan sokat segítettél már nekem. Még most is emlékszem az első találkozásunkra, amikor a kollégiumban együtt kémkedtünk. Nem tudom, mi lett volna velem, ha akkor nem futunk össze és nem mentesz meg oly sokszor. – Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutottak ezek az emlékek. Még ha annyi rossz is történt, valahogy ezek az apró dolgok megszépítették az érzéseimet. Már nem tűnt olyan fájdalmasnak, mint akkoriban. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy ezek a dolgok még ennyi mindent fognak jelenteni számomra.

- Nem kell megköszönnöd, Minseo. Természetes, hogy segítettem, és nagyon szerettem veled mások után kémkedni – hallottam hangján, ahogy ő is elmosolyodik. – De miért hoztad most ezt szóba? Olyan, mintha…

- Itt az ideje, hogy mindezt megháláljam neked – vágtam szavába. Nem akartam, hogy kimondja a gondolatait, hogy rájöjjön, mire is készülök. – Emlékszel még, hogy megígértem, hogy visszahozom Woobint, és hogy erre van ötletem?

- Igen, emlékszem, de…

- Nos, akkor hazudtam. Akkor még nem volt kész tervem. Bár jelenleg ez nem számít, de bocsánatot szeretnék kérni, amiért akkor hazudtam. Ha valaki, te pont nem ezt érdemled meg – felsóhajtottam, és tartottam egy rövid szünetet, de nem hagytam, hogy eluralkodjanak rajtam az érzések. – Viszont most már tényleg van egy biztos megoldásom erre.

- Minseo, öhm… Nem is tudom. Most összezavarodtam – a vonal túlsó végén zavartan felnevetett, majd komolyabb hangon folytatta. – Én értékelem az erőfeszítéseidet, de hibáztam, amikor visszahoztam őt, amikor ebbe az egészbe belevágtam. Én vállalom a következményeit ennek, és el fogok tudni búcsúzni Woobintól. Nem hagyhatom, hogy te bajba keverd magad. Ha Woobin élő lesz, annak ára van, amit keményen meg fogsz fizetni, és ezt nem engedhetem meg.

- Jongsuk, nem kell ezt tenned.

- Tudom, hogy segíteni akarsz, de…

- Jongsuk, az istenért is! Figyelsz te rám? Hallod, amit mondok? Olyan lehetőséget kínálok fel neked, ami az egyetlen lehet számotokra! Ha már eddig eljutottál, tényleg most akarod feladni? Még csak nem is gondolsz Woobinra... Mi van, ha ő élni akar? Megölnéd újból?

- Minseo, ez…

- Figyelj, Jongsuk. Majd én számolok a következményekkel, nem kell aggódnod emiatt. Nem lesz olyan rossz, mint azt te hiszed. De a megoldás itt van előtted, az egyetlen esély, amit el akarsz dobni. Biztos, hogy ezt akarod?

- Persze, hogy nem, de… Ajh. – Jongsuk sokáig töprengett magában, de végül megadta magát. – Tegyük fel, hogy elfogadom az ajánlatodat. Mégis mi lenne az?

- Azt sajnos nem árulhatom el – feleltem halkabban.

- Mégis miért? Ha már segítesz, el kellene mondanod, mi a terved, különben honnan tudjam, hogy Woobin biztosan élni fog?

- Ez… bonyolult, Jongsuk. Bízol bennem?

- Nem mondom, hogy nem bízok benned, de…

- Bízol bennem, Jongsuk? Tudnom kell. Csak erre felelj.

- Bízom benned.

- Akkor jó. Ha eljön az a nap, akkor kérlek, tegyél meg mindent, amit mondok, rendben?

- Ez nem hangzik túl jól, és elbizonytalanítasz…

- Ezért kérem, hogy bízz bennem. Én bízom benned, és Woobinban is. Tudom, mit fogok csinálni, és nem lesz senkinek sem baja. Tudom, hogy nehéz így bizalmat szentelned nekem, hogy nem tudsz semmiről, de ahogy én bíztam benned akkoriban, úgy most arra kérlek, hogy te is bízz bennem.

- Bízom benned, mondtam már. De mégis mit kell majd tennem?

- Sajnos azt sem mondhatom el, egyelőre. De ha eljön az ideje, tudatni fogom veled. Arra kérlek, hogy addig is ne beszélj erről senkinek. Senki nem tudhat erről. Csak benned bízom, te vagy az egyetlen, akit erre megkérhetek.

- Rendben, tartom a számat.

- Bármit is kérek tőled, ígérd meg nekem, hogy teljesíted. Nem lesz több esélyünk arra, hogy Woobin visszakapja önmagát, így kérlek, ígérd meg nekem, hogy nem futamodsz meg.

Jongsuk rövid gondolkodás után szólalt csak meg:

- Megígérem.

Ezután letettük a telefont. Megkönnyebbültem, hogy sikerült meggyőznöm őt, és én jöttem ki nyertesen a beszélgetésből. Tudtam, hogy nehéz lesz rávenni őt bármire is úgy, hogy teljesen homály fed mindent, de ugyanakkor tudtam, hogy a kapcsolatunk elég erős ahhoz, hogy vakon is megbízzon bennem.

Belül, a mellkasomban valami összeszorult és nem eresztett. A bűntudatom volt az. Fájt, mert még ha jó szándékkal is tettem, valamilyen szinten minden szerettemnek hazudtam.

Újból.

51. rész

*Ajánlott zene: The VANE – Room no. 303*

https://www.youtube.com/watch?v=zKPRG6ys3pE

- A tükörben? Mégis hogy? – Kissé értetlenül nézett rám Gyeowool, amit nem csodáltam, hiszen ami számomra természetes volt, az számára nem.

- Te is tudod, hogy a legegyszerűbb módja annak, hogy kapcsolatba lépjek a halottakkal, az a tükör. Heeyeonnal legalábbis tükrön keresztül tudtam kommunikálni, egészen addig, amíg meg nem szakadt közöttünk a kapcsolat. Tükör nélkül is életre tudom kelteni a halottakat, de ha csak beszélgetni akarok velük, akkor ez egy sokkal könnyebb módszer, és kevesebb energiát is igényel – magyaráztam neki. – És szerintem édesanyám is tudott erről. Talán annak idején ő is használta ezt, vagy talán látta a túlvilágon, hogy így használom. Még az is lehet, hogy ő tanácsolta Taeminnek, hogy zárják a lelkeket egy tükörbe. Talán így akart nekem jelezni, hogy segítsek rajta. Hogy erre miért nem jöttem rá előbb! Végig itt volt a szemem előtt, és én teljesen figyelmen kívül hagytam. Basszus! - Szitkozódtam magamban.

Gyeowool lassan bólintott párat, miután tudomásul vette az előbb elhangzottakat.

- Tehát a tükörben vannak.

- Igen.

- És biztos vagy benne, hogy Taemin még csak nem is sejti, hogy te tudsz erről? Biztos vagy benne, hogy nem tud arról, hogy elvesztetted a képességedet?

- Ha tudna róla, szerintem már kárt tett volna bennem. Ha pedig tudná, hogy képes vagyok türkön keresztül kommunikálni, akkor nem hitt volna anyukámnak, és kitalált volna más megoldást. Taemin lehet, hogy nem hülye, de kicsit sincs tisztában azzal, hogy mire vagyok képes, hogy milyen erőket birtoklok.

- Rendben. És hogy deríted ki, hogy biztosan ott vannak-e? Mert gondolom látni is akarod őket a saját szemeiddel.

- Igazából ötletem sincs… - sóhajtottam fel.

Mégis, kezeimmel automatikusan nyúltam a tükör felé. Mutatóujjam hegyével óvatosan érintettem meg a felületét, mintha csak attól félnék, hogy egy pillanat alatt szilánkokra törik. Egy vékony csíkban végig húztam rajta az ujjamat. Ujjbegyemen szürke csomóban gyűlt össze a por.

A tükör megsínylette az időt, ahogy alaposabban szemügyre vettem. Itt-ott hiányzott egy-két darab rézzel borított keretéből, és bár a por olyan mélyen ült rajta, hogy saját képmásomat nem tudtam tisztán kivenni, mégis gyönyörűnek tűnt.

Gyeowool hátrébb lépett, mintha csak megérezte volna az energiám közelségét. Valóban így volt; a képességem életre kelt. Éreztem a forróságot végig futni testemen, ami egészen az ujjhegyemben összpontosult.

Végül teljes tenyeremet a tükör felületére illesztettem, és lehunyt szemekkel koncentráltam. Elképzeltem, ahogy letisztítom a tükröt, és megnyitok egy kis kaput rajta, amin keresztül befolyatom az energiámat. Nem kellett sokat erőlködnöm, és ez valóban hatásosnak bizonyult. Nem tudtam, hogy Gyeowool látja-e, mi történik, de én láttam, ahogy a tükör felülete hullámozni kezd, majd két irányban lassan szétválik. Végül megpillanthattam egy sötét zugot, ahol megannyi fehér árny ácsorgott, mozdulatlanul.

Egyből tudtam, hogy ez nem a túlvilág, hanem egy börtön, ahol fogva tartják őket. A lelkeknek nem volt szemük, se arcuk, éppen hogy csak emberi körvonalat tudtak magukra ölteni. Nem láttak, mégis érzékelték jelenlétemet, a fényt, ami a szabadságuk útját megvilágította, mert felém fordultak, és lassú léptekkel közeledni kezdtek.

Nem akartam energiát fecsérelni abba, hogy képesek legyenek teljes alakjukat felfedni, azt meg végképp nem akartam, hogy kiszabaduljanak. Nekem bőven elég volt az, hogy láthattam őket.

Elhúztam a kezemet, és egy pillanat alatt szertefoszlott minden. Elvágtam magam az energiámtól, ami hirtelen erővel csapódott vissza. Meginogtam, és hátrébb léptem egy lépést.

- Na? Ott voltak? Láttad őket? – Kérdezte izgatottan, mégis kicsit aggódva Gyeowool.

- Igen, láttam őket. A körülményekhez képest úgy tűnt, jól vannak.

- Ez nagyszerű. És anyukád?

- Ő nincs itt. Minden bizonnyal Taemin már magához vette. Valószínűleg már a végső fázisban van, így jobb, ha maga mellett tartja.

- Ez nem hangzik jól. De hogyan fogod kiengedni a holtakat?

- Nem fogom kiengedni őket. Egyrészt, mert nem igazán tudom, hogyan is kellene. Bár lehet, hogy erősebb a képességem, mint anyukámé volt, de ő hozta létre ezt a burkot, ezt a börtönt nekik, amit nem tudok csak úgy leszedni. Még sosem próbáltam, bár nyilván ha szánnék rá időt, akkor sikerülne, de jelenleg nem érünk erre rá. Másrészt talán jobb is, ha egy kicsit még itt hagyjuk őket. Ha kiszabadítanám őket, Taemin tudná, hogy rájöttem a titkára, hogy felfedeztem a rejtekhelyét és lehet, felgyorsítaná a dolgokat. Így legalább nyerünk egy kis időt magunknak.

- És akkor mit akarsz tenni? Most, hogy tudjuk, hol vannak a halottak, és hogy Taemint nem sok választja el a céljától, mihez kezdünk? Azt mondtad, két kérdésed maradt. Az egyik az volt, hogy ki segített Taeminnek, és úgy tűnik, anyukádat kényszerítette erre. Mi a másik kérdés?

- Az, hogy mégis hogyan csaljuk tőrbe Taemint?

- Mért kellene? Hiszen semmi tervünk sincsen még. Hogyan akarod legyőzni és megszerezni anyukádat? Egyáltalán mit fogsz tenni, ha Taemin előtted áll majd? Mi lesz anyukáddal?

Nem válaszoltam Gyeowool kérdésére, csak nagyot sóhajtva dőltem neki az egyik polcnak. Akkor jöttem rá, hogy már csak napok, talán órák kérdése, és vége mindennek. Ott lesz előttem édesanyám, és meg kell őt ölnöm… Még mindig nem tudtam, hogy képes leszek-e rá. Meg fogok inogni, vagy végül lesz annyi erőm, hogy megtegyem? Mégis hogyan…?

Megráztam a fejem. Nem akartam erre gondolni, mert attól féltem, még meggondolom magam, és megfutamodok.

- Még én sem tudom, hogy a dolgok jól fognak-e alakulni… - csóváltam meg a fejem, és lehunyt szemekkel lehajtottam fejemet.

Azokban a percekben megtörtem és úgy éreztem, nem tudok tovább haladni. Egyszerűen csak azt szerettem volna, ha vége szakad mindennek.

Gyeowool mellettem állt, összefont karokkal mellkasa előtt és engem méregetett. Nem szólalt meg hosszú ideig. De amikor megszólalt, hangjából éreztem, hogy lelepleződtem.

- Neked már van egy kész terved, ugye?

Lassan emeltem fel a fejem, és félve, határozatlanul néztem rá. Szerettem volna elrejteni érzéseimet, és tiltakozni, de testem mintha nem hagyta volna magát. Legalább egy valakivel szerettem volna beszélni a tervemről.

- Miről beszélsz…?

- Minseo, átlátok az embereken. Az évek alatt rengetegen akartak engem átejteni, és egy idő után megtanultam kielemezni őket. Régóta gyanúsan viselkedsz, de reméltem, hogy majd magadtól elmondod az igazat, de nem tetted. Itt az ideje elárulnod, mire készülsz.

- Gyeowool… - sóhajtottam egy nagyot, és lassan engedve fújtam ki a bent tartott levegőt. – Igazad van, tényleg van tervem. De nem árulhatom el pontosan, hogy mi az. Hidd el, nagyon szeretném, de tudom, hogy őrültségnek tartanád és megpróbálnál megállítani.

- Ha ennyire rossz a helyzet, akkor miért akarod a tervedet végrehajtani? Nincs más megoldás?

- Nincs. Bármennyire is szeretném, nincs. Tudom, hogyan állíthatom meg Taemint, tudom, hogyan segítsek édesanyámon, és… nem mellesleg, tudom, hogyan segítsek Woobinon. De ennél többet nem mondhatok. És arra szeretnélek kérni, hogy ne is mondj erről senkinek semmit.

- Miért? Miért ne tehetném? Nagyon nem tetszik, bármit is vettél a fejedbe. Úgy érzem, ez nem teljesen lesz happy end.

- Sajnos az élet nem mindig végződik happy enddel.

- Jézus, komolyan úgy beszélsz, mintha épp most búcsúznál el.

- Nos, talán félig-meddig ez egy búcsú. Mondjuk úgy, hogy egy átmeneti búcsú.

- Átmeneti? Mégis mennyi időre? Azt mondod, el fogsz menni?

- Talán. És nem rajtam múlik, mennyi időre. Azt se tudom, hogy a tervem sikerülni fog-e.

- Nagyon erősen gondolkodom azon, hogy foglak és bezárlak ebbe az épületbe, és kitalálok helyetted valami mást. Nem hiszem, hogy meg tudom tartani az ígéretemet. El fogom mondani ezt a többieknek… - csóválta meg a fejét, és elindult a kijárat felé, de Gyeowool keze után nyúltam.

- Kérlek, ne tedd… - mondtam halkan, már-már elfúló hangon.

Gyeowool megállt, majd lassan visszafordult.

- Elfáradtam, Gyeowool. Ha ennek vége, szeretnék egy kis időre elvonulni pihenni. Tényleg belefáradtam az életbe.

Gyeowool nem mondott semmit. Hosszasan fürkészte az arcomat, de nem szólt semmit. Úgy éreztem, mintha olvasna a tekintetemben. Nem akartam tovább magyarázkodni az érzéseimről, és nem is kellett. Gyeowool úgy tűnt, mint aki pontosan átérzi és megérti az érzéseimet.

- Jó, rendben, legyen – emelte fel maga elé kezeit, miközben szemeit forgatva a plafonra emelte tekintetét. – Megőrülök. A tesóm barátnője vagy, és meg kellene téged védenem, ehelyett falazok neked. Ez tényleg őrület.

Halványan elmosolyodtam reakcióját nézve.

- Köszönöm, Gyeowool.

- Nem kell megköszönni. Tudom, milyen az, amikor az ember el akar menekülni a problémák elől. Remélem, hogy a kis pihenésed nem fog sokáig tartani és hogy hamar visszajössz.

- Úgy lesz, ígérem – mosolyogtam rá ismét, majd kis szünetet tartva folytattam: - Viszont szeretnék egy szívességet kérni tőled. Illetve kettőt is.

- Mi lenne az? – Fordult felém kíváncsian.

- Az egyik, és ami a legfontosabb, hogy szeretném, ha elhoznád nekem Seonghwát.

50. rész

*Ajánlott zene: The Rose - Strangers*

https://www.youtube.com/watch?v=__LByxmkPlQ

Amikor hazaértem, a szokásos csend fogadott. Nem tudtam, hogy Hyunseung merre lehet, a többiekről meg még inkább fogalmam sem volt.

Bementem a szobámba és végig dőltem az ágyon. Sora szavai felzaklattak, és folyton arra tudtam csak gondolni, amit vele kapcsolatban éreztem. Olyan mélyről jövő, sötét érzés volt, ahogy elképzeltem, hogy megölöm őt. Szinte láttam magam előtt, ahogy megragadom a pizsamájánál fogva, míg másik kezemmel lesújtok, és addig ütöm, amíg az arca el nem torzul, és csupa vér nem lesz. Másodpercek alatt többféle módszer zajlott le bennem, hogyan is olthatnám ki életét.

 Kirázott a hideg, ahogy lehunytam a szemeimet és ezek a rémképek megjelentek előttem. Mégis miért éreztem ezt? Még ha csak egy pillanatig is tartott, megtörtént. És ha most megtörtént, valószínűleg még többször kapna el ilyen heves érzés, ha a közelébe mennék. Mikor alakult ki ez bennem? Talán mindig is bennem volt?

Most először nem a következményektől féltem, hanem saját magamtól. Az utóbbi időben kezdtem megváltozni, olyan gondolatok jutottak eszembe, amik eddig nem és olyanokat éreztem, amiket eddig nem. De mitől változtam meg? Mindig is volt egy sötétebb, gonoszabb felem, amit eddig nem vettem észre, amit eddig elnyomtam magamban, és most akar előtörni, felülkerekedni rajtam? Vagy a sok aggodalom és az elmúlt események hatására megtört bennem valami, amitől így kezdtem el viselkedni?

Egyszerűen féltem magamtól. Nem tudtam, meddig lennék képes elmenni, és rettegtem, hogy egy hirtelen késztetéstől valóban valóra váltanám a képzelgéseimet. Mi van, ha hirtelen bekattanok és bántok valakit? Hogyan tudnám megakadályozni, hogy ne süllyedjek tovább?

Nagyot sóhajtva ültem fel az ágyon. Kifújtam egy tincset az arcomból, majd hátra tűrtem hajamat.

A tükör felé fordultam, és hosszasan bámulni kezdtem magam. Kívülről még mindig ugyanúgy néztem ki, de mégis máshogy festettem. Nem tudom, mások látták-e rajtam, de én sokkal öregebbnek és nyúzottabbnak láttam magam. Úgy néztem ki, mint aki nem önmaga, mint aki elvesztette mindenét és csak tengődik a világban. Ha jobban belegondoltam, valóban így történt minden. A szemeim már régen elveszették azt a csillogást, amikor idejöttem és most már egyáltalán nem láttam semmit boldognak.

Mégis mit tehetnék, hogy az legyek, aki régen voltam? Hogyan kapjak vissza mindent? De mégis mit akarok visszakapni? A gyengeségemet? A tudatlanságomat? Hiszen most erős voltam és szabad, akkor mégis miért akarnék az lenni, aki voltam?

Vagy talán új célokat kellene keresnem? Ettől talán teljesnek érezném magam? Jelenleg idegen voltam saját magam számára is, és fogalmam sem volt, hogy mire vagyok képes, és hogy mit fogok tenni. Teljesen kiszámíthatatlan voltam.

Ahogy néztem magam a tükörben, a szemeim lassan fájni kezdtek. Úgy éreztem, mintha apró gombostűkkel bökdösték volna a szemem környékét, majd ez az egész fokozatosan átcsapott egy égő érzéssé. Nem nyúltam oda, egyszerűen hagytam, hogy ez a forróság elárasszon. Talán ezzel büntettem magam.

Továbbra is farkasszemet néztem magammal, és láttam, ahogy a szemem színe lassan elsötétül, teljesen feketévé válik. Végül egy sötét csepp is kibuggyant a szemem sarkából. Szürkés csíkot hagyott bőrömön, ahogy végig folyt arcomon. Vajon a lelkem sírt odabent? Vagy a belső démonom küldte ezt a jelet, mondván, hogy itt van és hamarosan ki fog törni?

Akárhogy is volt, én nem tettem semmit. Csak ültem, és bámultam magam. Az eltorzult és sötét arcomat, aki többé már nem én voltam. Ez nem lehettem én.

Mégis… bármennyire is tűnt ijesztőnek és gonosznak az arcom, valójában legbelül sajnálatot éreztem. Sajnáltam magam, hogy ide jutottam, és hogy senki nem képes megmenteni. Még inkább elborzasztott a tudat, hogyha más nem is tudott segíteni, én se tudtam saját magamon. Ez vajon olyan volt, ami előre meg volt írva? Megjósolták az eljövetelemet, de vajon szó esett arról is, hogy mi fog történni velem? Hogy amint bevégzem a feladatomat, nekem is meg kell halnom? Vagy szimplán annyi történt, hogy nem törődtem magammal és a sok rossz hatására az ördögi felem vette át a hatalmat?

Végül pulóverem ujjával letöröltem a fekete könnycseppet arcomról, és elfordítottam fejemet. Behunytam szemeimet, és összeszorítottam őket. Beletelt néhány másodpercbe, mire a szúró érzés megszűnt. Amikor ismét a tükörbe néztem, a szemem színe már normális volt.

Abban a pillanatban kopogtak az ajtómon, és Gyeowool lépett be rajta.

- Szia – kukkantott be, majd besétált. – Minden oké? – Nézett rám gyanakodva, homlokát ráncolva.

- Persze – eresztettem meg egy mosolyt és nagyot sóhajtottam. – Csak azon gondolkodtam, mi legyen a következő lépés.

- Mire gondolsz pontosan? – Gyeowool lehuppant mellém az ágyra, és egyik szőke hajtincsét kezdte el birizgálni.

- Nos… Mindennek utána jártunk már, átvizsgáltuk nem egyszer a helyszíneket, amiket csak lehetett, de még mindig csak a sötétben tapogatódzunk. Ötletem sincs, hol keressem anyukámat. Hiába mennék vissza ezredszerre is oda, ahol eltűnt, nem hiszem, hogy találnék bármit is.

- Lehet, hogy nem is a kezdetekhez kéne visszamenni, hanem oda, ahol most vagyunk. Talán nem is anyukádra kellene összpontosítanunk – gondolkozott el ajkába harapva.

- Ezt meg hogy érted? – Pillantottam rá.

- Hát… anyukád helyett talán az áldozatokkal kellene foglalkozni. Úgy értem, azokat megkeresni, akik nyom nélkül eltűntek. Nem létezik, hogy egy Taemin-féle ember képes lenne egy csomó halottat csak úgy eltüntetni.

- Azt mondod, keressük meg a tömegsírjukat? – Néztem rá furcsán.

- Nem, kétlem, hogy azt megtalálnánk. Inkább a halottak lelkét kéne megkeresned.

- Tudod, hogy nem működik a képességem, és hogy a túlvilágon éppen felbolydulás van. Ha a segítségüket kérném, az is lehet, hogy ott ragadnék, vagy erre a világra szabadítanám őket – húztam el a számat.

- Nem hinném, hogy ezek a lelkek a túlvilágon vannak. Szerintem Taemin fogva tartja őket.

- Mégis hogyan tehetné ezt? És mégis miért?

- Taemin nem tudja, hogy nem működik a képességed. Viszont pontosan tisztában van azzal, hogy kapcsolatba tudsz lépni a halottakkal, és ha ő megöl valakit, az első dolgod lenne, hogy megkeresed az illetőt és megkérdezed, mégis ki ölte meg. Taemin nem hülye. Valahol biztosan fogva tartja őket, hogy ne kapd el olyan gyorsan.

- Hmm… Mondasz valamit.

Elgondolkodtam Gyeowool szavain. Taemin nem tudhatta a jelenlegi állapotomat, így ha volt rá módja, valóban elrejthette a lelkeket. És mivel nem találtam rá előbb Taeminre, biztos volt abban, hogy azért nem, mert sikerült a terve, és nem azért, mert nem tudok kapcsolatba lépni a túlvilággal.

- Tegyük fel, hogy igazad van. Már csak két kérdésem maradt. Az egyik, hogy mégis ki segített neki? Hiszen nincs meg hozzá a képessége.

- Nos… tudtommal te vagy az egyetlen, aki látja a halottakat… és persze valamilyen szinten anyukád is, nem?

- Anyukám?

- Azt mondtad, neki is volt képessége. Még ha meg is halt, talán egy kevés maradt belőle. Taemin ezt akarja elvenni tőle, nem igaz?

- De anyukám egy zombi. Hogyan lenne erre képes?

- Ha megfelelő mennyiségű vért eszik, akkor olyan lesz, mint egy normális ember. Talán Taemin ki tudta így őt használni. Talán megfenyegethette, hogy ha nem teszi meg, akkor neked bajod esik. Mint mondtam, Taemin nem hülye.

- Úgy érzem, sokkal rosszabb a helyzet, mint azt hittem.

- Meglehet, de még mindig megelőzhetjük. Már csak azt kéne kitalálni, hol tarthat fogva ennyi halottat.

- Minden bizonnyal kell neki egy nagy terület.

- És egy eldugott hely, amit nem gyakran látogatnak.

- Egy olyan dologgal lezárva, ami még előttem is rejtve marad.

- Remélem, hogy a közelben van, és nem kell elutaznunk emiatt Busanba.

- Nem hinném, hogy odáig el tudta volna vinni a holtakat. Itt Szöulban történtek a gyilkosságok, az eltűnések. Ráadásul anyukámat, azaz egy zombit nem cipelhetett el olyan messzire, tehát itt kellett maradnia a városban.

Ekkor beugrott a Woobinnal való beszélgetésem is, amikor rájöttem, hogy hol lehet anyukám. Szinte már teljesen el is felejtettem, annyira lefoglalt minden más. Azonban nem tudtam elmondani Gyeowoolnak, mert a szemeim hirtelen elnehezedtek, és maguktól lecsukódtak.

Nagyokat lélegeztem. Miközben agyam lázasan kattogott, a képességem mintha tudatára ébredt volna. Éreztem, ahogy belül felforrósodom, és az energiám kitölti minden porcikámat. A gondolataim és az előttem megjelent képek eltűntek, akaratom ellenére. Hiába próbáltam felidézni egy arcot magam előtt, a képességem átvette felettem az irányítást, és valamiért ismét a munkahelyem raktárjában találtam magam.

 Aztán, mint egy villámcsapás, a képességem visszavonult, nekem pedig felpattantak a szemeim.

Most már biztos voltam abban, hogy anyukám és a holtak ugyanarra a helyre vannak bezárva.

- Tudom, hol lesznek.

Felugrottam az ágyról, majd gondolkodás nélkül rohanni kezdtem. Gyeowool pedig kérdés nélkül jött utánam.

*

Gyeowool leparkolt, majd mindketten kiszálltunk az autóból, és a munkahelyem mögötti sikátorba mentünk. Csak remélni mertük, hogy senki nem fog észrevenni minket, amikor a szellőzőn keresztül bemásztunk.

Az üzlet még most is zárva volt, és szinte biztos voltam abban, hogy hónapok kérdése, és a bolt helyén már egy másik lesz – feltéve, ha valaki a történtek után képes lesz itt bármit is üzemeltetni. Mindenesetre nem kellett attól tartanunk, hogy odabent bárki meglátna és lebuktatna.

Mint legutóbb, úgy most is a személyzeti részhez levezető lépcső tetején találtuk magunkat. Felkattintottam a zseblámpámat, mert bár nappal volt, idelent mindig sötét volt, villanyt pedig nem tudtunk gyújtani, mivel az áramot a tulajdonos már régen kikapcsoltatta.

Elindultunk lefelé, majd megálltunk az elágazásnál.

- Biztos, hogy itt lesznek? Értem én, hogy ez a hely olyan, mint egy félbehagyott építkezési terület, de amikor még működött az üzlet, sokan és sok időt töltöttetek itt a munkatársaiddal. Miért pont ide? Ráadásul te pont itt kezdtél el dolgozni. Ez nem furcsa?

- Talán Taemin egy eldugott, de mégis zsúfolt helyet keresett, pontosan ezért. Mert normál esetben olyan helyre mentünk volna, ahol nincsenek emberek, de ez szem előtt van, mégis takarásban. Az, hogy én itt kötöttem ki végül, arra ő sem számított. Hiszen engem a képességem hozott ide, talán ő megérezte, hogy valami itt nem stimmel.

- Ez mondjuk sok mindent megmagyarázna – bólintott Gyeowool.

Elindultam előre, a középső rész felé, a raktár részlegbe, ahol az eladni kívánt ruházatokat tároltuk. Még mindig ott lógtak a fogasokon szín és fazon szerint különválogatva, valamint egy halomnyi kibontatlan kartondoboz is ott hevert a padlón.

Körbevilágítottam a zseblámpával a helyiséget, majd mindent újra szemügyre vettem. Kerestem valamit, ami elmozdítható, ami mögött esetleg el lehetett bújtatni másokat. Ez az egész alagsor félig felfedezetlen volt, hiszen mi is csak egy részét használtuk.

- Szerintem nem lesznek itt. Ahhoz szét kellene verni a falakat vagy nem is tudom – mondta Gyeowool percekkel később.

- Nem, biztosan itt lesznek. Érzem, valahol belül mélyen érzem és… - győzködtem, amikor hirtelen megálltam egy tükör előtt. – Itt lesznek.

- Itt? – Jött oda mellém Gyeowool és értetlenül méregette az említett tárgyat. – Egy tükör mögött? Mégis miért?

- Mit keresne itt egy tükör? Ez egy raktár, ahol ruhákat tárolunk. Még a fényviszonyok is rosszak, itt biztos nem próbálna fel senki egy ruhát. Hogy ez eddig miért nem tűnt fel… - sóhajtottam fel, mire Gyeowool továbbra is értetlenkedve, de elkezdte körbe tapogatni a tükröt, hátha a mögötte lévő fal rejt valamit.

- Ez igaz, de nézd csak meg. Régi ez a tükör, talán itt felejtették. És ahogy elnézem, a fal mögött sincs semmi, csak a tömény beton.

- Mert nem a falban vannak a halottak, hanem a tükörben.