14. rész

*Ajánlott zene: 100% - Beat*

https://www.youtube.com/watch?v=QYMpINYh4pk

Visszamentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyamra. Heeyeon elköszönt, és magamra hagyott, én pedig – mivel nem volt mi mást csinálnom - belekezdtem a könyv olvasásába. Alig telhetett el fél óra, amikor nyílt az ajtó, és két lány lépett be rajta.

- Sziasztok! – köszöntem, és felültem az ágyon.

Egyikőjük egy magas, barna hajú lány volt, barátnője pedig egy fél fejjel alacsonyabb, szőke hajú. Kedvesen rám mosolyogtak, és köszöntöttek, majd gyorsan letették a táskájukat, és felém fordultak.

- Namjoo vagyok, ő pedig Eunji – mutatta be magukat a szőke hajú lány.

- Minseo – feleltem szűkszavúan, magamra erőltetve egy mosolyt. Noha aranyosnak tűntek, jelen pillanatban nem akartam, hogy itt legyenek.

- Hogy-hogy csak most érkeztél? – kérdezte az Eunjinak nevezett barna hajú lány.

- Nemrég költöztem Szöulba, mivel a szüleim itt kaptak állást – mondtam a már előre megbeszélt hazugságot, és még én magam is meglepődtem, mennyire könnyen megy. Bár a szívem összeszorult, mikor kimondtam a szavakat, egyrészt azért, mert az igazi szüleimről semmit sem tudtam, másrészt pedig nem tartottam fairnek, hogy már most hazugsággal indítom ezt a kapcsolatunkat. Noha nem akartam szoros barátságot kötni velük, tekintettel arra, hogy egy ideig szobatársak leszünk, rossz érzés volt.

- Te is jókor jöttél – jegyezte meg Namjoo, miközben levette magas sarkúját, és valami kényelmesebbre váltott.

- Miért? – néztem rá érdeklődve.

- Mert múlt héten az egyik lány öngyilkos lett – felelte, és habár én tudtam róla, igyekeztem meglepődni a kijelentésén.

- Komolyan? Ez szörnyű! Miért tette, azt lehet tudni?

- Állítólag zűr volt a családjában meg az iskolájában, aztán úgy döntött, véget vet az életének – rántotta meg a vállát Eunji – Mindenesetre szerintem hülyeség volt ezt tenni, de hát ő tudja.

- Eléggé hátborzongató abba belegondolni, hogy két szobával odébb lakott tőlünk – tette még hozzá Namjoo, majd magára kapta a kabátját. – Na, de mi már megyünk is. Ma nem alszunk bent, szóval úgy néz ki, egyedül leszel.

- Örülök, hogy megismerhettelek – mondta mosolyogva Eunji, és megölelt. – Holnap találkozunk. Szia.

- Sziasztok – köszöntem el tőlük, majd amint becsukták maguk mögött az ajtót, végigdőltem az ágyamon, és lassan kifújtam a levegőt. Végigpörgettem magamban az előző kis beszélgetést, és egy terv ötlött fel bennem, amit mindenképp meg akartam valósítani még aznap.

Megcsörrent a telefonom, ami visszazökkentett a valóságba. Harmadik csörgés után vettem csak fel.

- Egyben vagy még? – kérdezte Young aggódva, ugyanakkor hangjából nyugalom is áradt.

- Persze, megvagyok.

- És, milyen a koli?

- Egész tűrhető. Körbenéztem, és már most tudom, hogy nem fogom szeretni – sóhajtottam fel, és igyekeztem nem elbőgni magam. A sírás mardosta a torkomat, és nem értettem, mi ez a hirtelen érzékenység nálam.

- Azt elhiszem. De tarts ki, nem sokat kell ott lenned! Gondolj arra, hogy nekem mit meg kell szenvednem itthon ezzel a sok idiótával! Csak azt hallgatom, amióta visszaértünk, hogy kaja, kaja, kaja… - szinte láttam magam előtt, ahogy Young megforgatja a szemeit, én pedig elnevettem magam.

- Hát nem irigyellek, az biztos.

- Na, de adom Hyunseungot, mert mindjárt kiveri a kezemből szerencsétlen telefont. Jó legyél, drága, puszi – kiáltotta még Young, majd felcsendült a már jól ismert hang.

Körülbelül egy órát beszélgettem Hyunseunggal mindenféléről. Beszámoltam a kollégium állapotáról, és hogy megismerhettem két szobatársamat, de azt kihagytam, amikor a könyvtárban voltam, és hogy elég feltűnően megbámult az az öltönyös fickó. Nem tulajdonítottam nagyobb figyelmet rá, egyrészt azért, mert tudtam, hogy csak azért éreztem magam furcsán a könyvtárban, mert nem voltam hozzászokva, hogy alaposan végigmérjenek, ráadásul nem fiatal fiúk. Másrészt pedig nem akartam, hogy Hyunseung féltékeny legyen. Nem mintha annyira jellemző lett volna rá, de sosem szerette, hogyha úgy bámul meg valaki, amikor ő nincs ott.

Miután letettük a telefont, továbbolvastam a könyvet, és azon kaptam magam, hogy már beesteledett. Nem mentem le vacsorázni, semmi kedvem sem volt hozzá, úgyhogy inkább megettem egy almát. Csak remélni mertem, hogy harmadik szobatársam nem ma jön vissza. Átöltöztem pizsamába, mikor tízet ütött az óra, és csak csendben feküdtem az ágyban, teljes sötétségben.

Az első éjszakám a Pokolban.

Ez az egy gondolat vert visszhangot a fejemben. Szerettem volna Hyunseung karjaiban feküdni, mint minden egyes nap, az elmúlt egy évben. Hosszú idő után ez volt az első nap, hogy nélküle töltöttem el az estémet, és ez hiányérzettel töltött el. Érezni akartam a leheletét a nyakamon, ujjai simogatását a bőrömön, apró csókjait arcomon, teste melegét magam körül. Olyan volt, mintha elhagyott volna, és hiába tudtam, hogy ez nincs így, az a fojtogató érzés csak nem akart megszűnni. Erre rátett még egy lapáttal az is, hogy ez volt az első alkalom, hogy elhagytam az otthonom és egy vad idegen helyen igyekeztem álomra hajtani a fejem. Túl sok volt egyszerre ez a sok változás az életemben; mintha beledobtak volna a mély vízbe úgy, hogy nem tudok úszni. Szabályosan fuldokoltam ettől a helytől, és nem akartam mást, csak most azonnal eltűnni.

De nem tehettem, és ez a tehetetlenség megőrjített.

Rettenetesen éreztem magam. Nem jött álom a szememre, csak forgolódtam össze-vissza. Frusztrált voltam, és úgy éreztem, az a kevés idő, amit itt kell töltenem, iszonyat lassan fog eltelni. Úgy éreztem, mintha direkt megállították volna az időt, mintha a lelkemet börtönbe zárták volna. Menekülni akartam, szabadnak lenni, és a saját életem élni, de ehelyett egyedül voltam és a könnyeimmel küszködtem. Igyekeztem nem figyelni a rám váró borzalmakra és elterelni a gondolataim erről az egészről, mégis, bármennyire igyekeztem, csak annál rosszabb lett minden.

Nem sokkal tíz után jött az egyik nevelőtanár, és a kis füzetébe felírta, hogy csak én vagyok itt, majd továbbment. Ekkor eszembe jutott, hogy délután felötlött bennem egy gondolat, amit meg akartam valósítani. Megtöröltem a könnyeim és igyekeztem erre koncentrálni. Éjfélig ugyan még volt vissza két órám, de fel kellett készíteni magam lelkiekben. Türelmetlen lettem és izgatott, és alig vártam, hogy elteljen ez a néhány óra.

*

Torkomban dobogó szívvel nyomtam le a kilincset és léptem ki a folyosóra. Az egész épületben koromsötét uralkodott és csend volt, egyedül csak a tanári szobából láttam halványan kiszűrődni a fényt. Óvatosan csuktam be magam mögött az ajtót, majd lábujjhegyen osonni kezdtem a folyosón.

Elhatároztam, hogy megnézem azt a szobát, ahol megölték a lányt. Noha mindenki abban a tudatban élt, hogy öngyilkosság volt, egyedül én tudtam, hogy nem ez az igazság. És most, hogy megtudtam, csak két szobával odébb történt, úgy döntöttem, bekukkantok én is, hátha találok valamit. Abban biztos voltam, hogy kiköltöztették onnan a szobatársait, ha csak ideiglenesen is, így nem kellett attól félnem, hogy valakit fel fogok ébreszteni.

Megálltam az ajtó előtt, és körbenéztem. Egy lélek se járt erre, és mozgolódást sem láttam a sötétben, így lenyomtam a kilincset. Azonban az ajtó nem akart kinyílni. Megpróbáltam újból és újból, de csak nem adta meg magát.

„Úgy néz ki, be van zárva. Istenem, mekkora hülye vagyok. Mégis miért lenne nyitva? Hogy gondolhattam, hogy ilyen könnyű lesz ide bejutni?”

Felsóhajtottam, és nekidöntöttem a fejem az ajtónak. Kínomban már majdnem felnevettem, de ki kellett találnom valamit, hogy bejussak. Mindenképp körbe akartam nézni saját magam is, és most, hogy ennyire beleéltem magam, nem akartam csak így lemondani róla.

Megfordultam, hogy visszamenjek a szobámba, de valaki az utamat állta. Egy sötét ruhás alak állt alig két lépésnyire tőlem. Körülbelül egy fejjel magasabb lehetett nálam, de a sötétség miatt ennél többet nem láttam belőle.

- Te ki a fene vagy, és mit keresel itt? – kérdeztem idegesen, és hátrébb léptem egyet. Az ijedelem pillanatok alatt végigszánkázott testemen és próbáltam valami kiutat találni, hogy elmenekülhessek. Régebben teljesen lesokkolódtam volna, és mozdulni sem bírtam volna, de ez még azelőtt volt, mielőtt Koreába jöttem. Egy pillanatra átfutott az a gondolat a fejemen, hogy milyen sokat változtam, de a jelenlegi helyzet nem engedte, hogy erre több időt fordítsak.

Az idegen nem válaszolt, csak állt egy helyben, zsebre dugott kézzel, mintha olyan természetes lenne, hogy éjnek-évadján csak így itt mászkál.

- Te vagy az a srác a könyvtárból, ugye? – hangom sokkal jobban remegett, mint hittem, és egy újabb lépéssel megnöveltem a távolságot közöttünk. Hátam a falnak vetettem és így próbáltam tájékozódni és menekülni. Már akkor nem tetszett, ahogy engem nézett és sejtettem, hogy nem fogok ilyen könnyen megszabadulni tőle. Ő lenne a gyilkos? Vagy mi van, ha egy pedofil, aki meg akar erőszakolni? – Ha közelebb mersz jönni, esküszöm, sikítok. Nem is, ha most nem tűnsz el, sikítok. Igen, sikítani fogok! – bizonygattam, és már tátottam is volna a számat, amikor hirtelen odaugrott elém, és a kezeit a számra tapasztva nekinyomott a falnak.

- Ne merj sikítani! – mondta határozottan, én pedig hiába vergődtem alatta, nem akart elengedni, és a szorítása is egyre erősebb lett. Rettenetesen bepánikoltam, és próbáltam Hyunseungért kiáltani, de annyira nagy volt a félelem bennem, hogy minden érzékszervem leblokkolt, és képtelen voltam a kötelékünket megnyitni. – Nyugodj már meg, nem akarlak bántani! – suttogta a fülembe, és idegesen nézett körbe.

Hirtelen abbahagytam a kapálódzást, és nagyokat lélegezve figyeltem arcát. Hatalmas mogyoróbarna színű, szépen ívelt szemei voltak, szintén sötét barna haja pedig kócosan terült el feje tetején. Most, hogy sikerült közelebbről is meglátnom támadóm arcát, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy bántani akarna. De mint tudjuk, a látszat néha csal…

Rám nézett egy pillanatra, majd ismét a folyosó vége felé.

- Francba! – mondta, és magával rántva elindultunk a szobámmal ellentétes irányba. Amikor befordultunk a folyosó végén, láttam, hogy valaki közeledik felénk, így ismét elkezdtem kapálódzni és valamiféle hangot kiadni, de az idegen olyan erősen szorított, hogy hangom elhalt és vergődni se bírtam, csupán levegőt venni.

A folyosón felkapcsolódott a villany, és magassarkúk tompa kopogása hallatszódott mögöttünk. Az ismeretlen feltépte az egyik ajtót, majd betuszkolt rajta, és halkan becsukta magunk mögött. Noha sötét volt, és az orrom hegyéig se láttam, a szagok alapján arra következtettem, hogy ez egy takarító szertár.

Az idegen továbbra is befogta a számat, és hátulról szorosan ölelt, lefogva ezzel kezeimet. A cipők kopogása már egészen közelről hallatszódott, de meg se bírtam mozdulni. Tudtam, hogy most fogom elszalasztani a segélykérés lehetőségét, de képtelen voltam akármit is tenni. Bárki is volt az illető, jóval erősebb volt nálam.

Néhány hosszú másodperc után a kopogások elhalványodtak, majd megszűntek, és a folyosón égő villany is lekapcsolódott.

Az idegen megkönnyebbülten felsóhajtott, majd előhúzta zsebéből a telefonját, és azzal csinált némi világosságot.

- Majdnem lebuktunk – mondta vádlón, miközben lerakta telefonját ki tudja mire, és visszatette kezét derekamra. – Most el foglak engedni, de ígérd meg, hogy nem fogsz sikítani, oké? – lassan bólintottam. Észre sem vettem, hogy arcomat már megannyi könnycsepp borította, és a félelemtől egész testemben remegtem. – Oké.

Lassan elvette a kezét a számról, és testemről, én pedig abban a pillanatban elugrottam tőle, tisztes távolságba és nagy levegőket véve próbáltam ismét szabályozni légzésem. Az idegen az ajtóban állt, hogy véletlenül se menekülhessek el, és onnan fürkészett, és várta, mikor szedem össze magam.

- Mégis ki a halál vagy te? – nehezemre esett beszélni, de mielőtt meghalok, tudni akartam, ki lesz a gyilkosom.

- Lee Jongsuk.

13. rész

 *Ajánlott zene: SHINee - Shine*

https://www.youtube.com/watch?v=RemgMo_1Bu4

Már délután egy is elmúlt, mire végeztem a beköltözéssel. Mivel a ruháim nem fértek be a szekrénybe, ezért az ágyneműtartó bal oldali részébe pakoltam őket, míg a jobb felébe magát az ágyneműt tettem. A szekrénybe bepakoltam a cipőimet, és az akasztós részébe néhány alkalmi szoknyát és felsőt lógattam. A fiókos részeibe a fehérneműimet, zoknikat és harisnyákat pakoltam, valamint pár füzetet is bedobtam, mintha azok lennének az iskolai tanszereim. A szekrény felső polcára pedig az evőeszközök, két tányér és a tisztálkodó szereim kerültek. Az ágyam feletti polcra az ékszereimet, egy tündéres szobrot, néhány CD-t és füzetet tettem, valamint egy bögrét, hogy kéznél legyen, ha inni szeretnék. A parafatáblára kitettem néhány közös képet Hyunseunggal és a többiekkel, hogy majd ha esetleg magamba zuhannék, csak rájuk nézzek és erőt merítsek belőlük.

Miután mindent a helyére tettem, a bőröndöket felpakoltam a szekrény tetejére, és nagyot sóhajtva leültem az ágyra. 

- És most mégis mit csináljak? – kérdeztem magamtól félhangosan, majd előhalásztam a táskámból a kis tükrömet, hogy megigazítsam a sminkemet, amit sikeresen lebőgtem. De amint belenéztem, sikítva dobtam el a szoba másik felébe és rémülten ugrottam fel az ágyról, miközben szívem eszeveszett dobogásba kezdett.

   Beletelt pár percbe, mire megnyugodtam és helyre tettem magamban a dolgokat. Gyorsan felkaptam a földről a tükröt, kinyitottam és újból belenéztem.

- Elmész te a francba, tudod, kit ijesztgess! – szidtam meg Heeyeont, aki olyan jóízűen, teli torokból nevetett reakciómon, hogy muszáj volt nekem is mosolyognom. – Ez egyáltalán nem vicces!

- Dehogynem, ez az volt – törölgette a szemeit, én pedig néztem őt és alig akartam elhinni, hogy megint látom őt és hallom nevetni. Istenem, mennyire régen hallottam a hangját és mennyire hiányzott, hogy átöleljem…

- Mégis mit keresel itt? – kérdeztem tőle, és visszaültem az ágyra.

- Csak nem gondoltad, hogy hagyom, hogy a kollégiumban egyedül legyél? A többiek nem lehetnek veled, de én itt leszek, és nem hagyom, hogy magadba fordulj – mondta, én pedig megeresztettem egy mosolyt. Heeyeon meghalt, de még a halála után is képes volt megmosolyogtatni, és mellettem lenni. Azt hiszem, ezért az egy dologért örültem, hogy van képességem.

- Heeyeon, tudod, hogy nem lehetsz mindig itt – sóhajtottam fel, tekintete pedig elkomorult.

- Már miért ne lehetnék? Nem kell beszélned hozzám, ha a szobatársaid is itt lesznek, majd… egy füzetbe válaszolsz. Ráadásul ők nem látnak, és neked sem kell látnod, úgyis érzed, ha a közeledben vagyok. 

- Jó, de nem gondolod, hogy ez túl kockázatos? És ha elfelejtem, hogy itt vannak, és anélkül kezdek el beszélni? Azt hiszik, őrült vagyok.

- Ugyan, nem lesz gond. Majd figyelünk erre – mosolygott, én pedig ráhagytam a dolgot. Végülis mit érdekel engem, hogy őrültnek néznek-e vagy sem? Nem tervezek hosszú ideig maradni és barátságokat köttetni. – Mi lenne, ha körbejárnánk a kollégiumban? 

- Hogy nézne már ki, ha egy tükörrel a kezemben járkálnék a folyosókon? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire Heeyeon újból nevetni kezdett.

- Te bolond! Most mondtam, hogy nem kell látnod ahhoz, hogy tudd, itt vagyok – felelte, majd hirtelen eltűnt a tükörből, én pedig összecsuktam, és visszatettem a táskámba. – Na, gyere! – mondta, és abban a pillanatban kinyílt az ajtó.

- Heeyeon, a jó ég áldjon meg! Ha nem akarsz lebuktatni és őrültnek feltüntetni, akkor inkább hagyd, hogy én nyitogassak mindent, oké? – pattantam fel az ágyról ijedten, és odafutottam az ajtóhoz, kiléptem rajta, és visszacsuktam.

- Nyugi, kislány, nem teszek meggondolatlanul dolgokat – felelte közvetlen mellőlem, én pedig értetlenül megráztam a fejem.

- Hogy hallhatom a hangod, ha nem látlak?

- Minseo, én szabadon járkálhatok akármerre, ezt már Hyunseung is megmondta neked. Ha akarnám, akár meg is jelenhetnék előtted, de azt hiszem, ez nem tenne jót a lelki világodnak.

   Miközben beszélt hozzám, megindultam balra a folyosón. A szobámtól néhány lépésnyire, a szemközti oldalon volt egy ajtó, amire ki volt írva, hogy mosdó. Beléptem a helyiségbe, és körbenéztem.

- És akár meg is tudnálak érinteni? – kérdeztem.

- Azt hiszem.

   A mosdó előteréből még három ajtó nyílt. Először balra indultam. Fehér csempékkel borított helyiségbe léptem fehérre mázolt plafonnal, ahol baloldalon hat, míg a jobb oldalon nyolc darab szintén fehér színű csap volt. Mindegyik csap felett egy-egy kisebb tükör lógott, ahogy a négy szépítkező asztal felett is kettő óriási tükör díszelgett.

- Nem is rossz – jegyezte meg Heeyeon, én pedig csak egy fintort vágtam.

- Nem lenne rossz, ha nem lenne ilyen hideg és nem repkednének különféle bogarak – odaléptem a csapokhoz és megnéztem a víz hőmérsékletét is. Ez beletelt pár percbe, majd mielőtt kiléptem volna az előtérbe, még bosszúsan hozzátettem – És jó lenne, ha nem csak egy csapból folyna meleg víz.

   A következő helyiség, ahová beléptünk az a szemközti ajtó mögött volt, ahol összesen hat wc-fülke helyezkedett el. Benyitogattam mindegyikbe, és noha tisztának tűntek, az a tipikus, orrfacsaró szag más véleményre terelt. Befogtam az orromat, és gyorsan kislisszoltam onnét.

- Legalább légfrissítőt vehettek volna.

- Ne nyavalyogj már! – förmedt rám Heeyeon, mire csak megforgattam a szemeim – Örülj neki, hogy legalább nem olyan, mint tavaly abban a borzalmas iskolában.

- A kettő nem egy és ugyanaz. Ott nem laktak emberek a nap 24 órájában, ellenben itt igen.

Benéztem az utolsó ajtón is, ami jobbra nyílt. Itt összesen nyolc darab zuhanyzót számoltam össze, de sajnos csak három előtt volt függöny, ebből pedig az egyik olyan szakadt volt, hogy igazából nem értettem, miért is lóg ott.

Vettem egy nagy levegőt, és ennyivel letudtam a dolgot, majd vissza is csuktam az ajtót, és kiléptem a folyosóra. Az egyszer biztos, hogy fürdeni nem sűrűn fogok, és inkább bűzlök napokig.

Tovább haladva a folyosón megállapítottam, hogy itt csak szobák vannak, hármat leszámítva. Az egyik a mosókonyha, ahol nyilván ruhákat lehet mosni, a másik pedig a teakonyha, ahová benézni ugyan nem tudtam, mert a kulcsot el kellett kérni, de sejtéseim szerint egy kisebb konyha lehetett ott. A harmadik helyiség a hulladéktároló volt, ahová minden reggel ki kellett vinni a szemetet – ez az egy dolog valahogy megmaradt, amikor a nevelőtanárom nagyjából ismertette velem az itteni életet.

Visszafordultam, majd egészen a két folyosó közötti nappaliba mentem. Nem terveztem megnézni a másik folyosót, ahol a tanári volt; egyrészt, mert nem akartam összefutni a csoportvezetőmmel, másrészt mert nyilvánvaló volt, hogy ugyanolyan, mint ez a folyosó.

A túloldalra nem terveztem átmenni, mert az a fiúrészleg volt, ami engem nem nagyon érintett, és biztos vagyok benne, hogy le is harapták volna a fejem, ha oda merészkedem. Így inkább lesétáltam a földszintre, a hatalmas aulába. Megnézegettem a büfében kínált árukat, és noha minden méregdrága volt, mégis vettem magamnak egy zacskó mogyorót. Kibontottam és azt eszegetve haladtam tovább. A büfé mellett közvetlen volt egy ajtó, amin bekukucskáltam, és megállapítottam, hogy ez az ebédlő. Jó tágas volt, és csak remélni mertem, hogy nem fognak ehetetlen kajákat felszolgálni.

- És most merre? – kérdezte Heeyeon, én pedig majdnem kiszórtam az összes mogyorót ijedtemben, mert elfelejtettem, hogy ő is itt van. Csak vettem egy nagy levegőt és lenyugtattam magam, miközben hallgattam, ahogy Heeyeon felkuncog mellettem.

- Menjünk fel az emeletre, ott még nem jártunk.

Visszafordultunk, és felsétáltunk az első emeletre. Középen egy nagy lyuk volt, ezért le lehetett látni a földszintre. Jobb oldalon volt egy csomó szoba, köztük az igazgatói is, így azt nem terveztem megnézni. Baloldalon pedig mindössze egy ajtó volt, amin hatalmas betűk mutatták, hogy ez a könyvtár.

Kíváncsiságképpen bementem. Nem volt túl nagy a helység; mindössze néhány polc volt telerakva könyvekkel, valamint székek és asztalok, hogy az olvasni vágyók itt is eltölthessék szabad perceiket. Ezenkívül még néhány számítógép is volt az internetezés kedvéért.

Meghajoltam a könyvtáros néninek, és becéloztam az egyik könyvespolcot. Igazából semmit sem szerettem volna kivenni, de mivel hülyén nézett volna ki, hogy körbenézés nélkül megyek ki, ezért jobbnak láttam mégiscsak megnézegetni, mi található itt. Rajtam és a könyvtáros nénin kívül csak egy lány ücsörgött az egyik gép előtt, valamint egy öltönyös férfi ült az egyik fotelban és olvasgatott egy újságot.

   A könyvtár leghátsó részébe sétáltam, és ott kezdtem el böngészni a könyveket.

- Mit keresel? – kérdezte Heeyeon a fülembe súgva, mire összerezzentem.

- Ezt ne csináld! – morogtam az orrom alatt, amin megint jót nevetett – Egyébként meg semmit. 

- Van egy Stephen King a legalsó polcon, jobbra – jegyezte meg Heeyeon, én pedig megnéztem az említett helyet, és valóban ott volt, ahogy mondta. 

- A Coloradói kölyök – olvastam fel a könyv címét, miután kihúztam a többi közül, majd a tartalomismertetőre is vetettem egy pillantást. - Néha szeretném tudni, hogy egyes dolgokat honnan tudsz – sóhajtottam fel, és tovább keresgéltem a könyvek között.

- Mielőtt beköltöztél volna, felmértem a terepet a te érdekedben. Azt hiszem, ki fogod bírni, ha itt leszek melletted – kijelentésén csak mosolyogtam egyet, majd a könyvtáros nénihez léptem.

- Ezt szeretném kikölcsönözni – tettem le a könyvet elé, ő pedig már el is kérte a szükséges adatokat. Miközben a gépbe felvitte őket, még egyszer körbepillantottam a könyvtárban, és akkor tűnt csak fel, hogy az öltönyös férfi az újságja mögül engem néz.

   Gyorsan elkaptam a tekintetem és a könyvtárosra néztem. Elém tolt egy papírt, amit aláírtam, majd odaadta a könyvet. Megköszöntem, majd meghajoltam és gyors léptekkel elhagytam a kis termet, miközben éreztem, ahogy annak a srácnak a tekintete szinte lyukat éget a hátamba...

12. rész

*Ajánlott zene: Beast – Black Paradise*

https://www.youtube.com/watch?v=KRoOJnYm6ow

Október huszonhetedike volt, hétfő reggel. Egy hatalmas, kétszintes épület előtt parkoltunk le, melyet fehér kerítés ölelt körbe. Hosszú másodpercekig csak néztem a citromsárga falakra, és nem akartam elhinni, hogy egy ideig ez lesz az otthonom. Olyan érzésem volt, mintha a tavalyi év megismétlődött volna – az épület kívülről nem sokban különbözött az iskolától, ráadásul most is elkapott valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés.

Felsóhajtottam, és én is kiszálltam az autóból. Összehúztam pulóveremet, és továbbra is csak néztem az épületet, mely olyan volt, mint egy hatalmas szörny, ami csak arra vár, hogy besétáljak karmaiba. Nem akartam itt lenni, a legkevésbé se vágytam erre, mégis elnyomtam magamban a kellemetlenséget, és a többiek felé fordultam.

- Mehetünk – megfogtam Hyunseung kezét, és elindultunk a szörny gyomrába. Minden egyes lépésnél, ahogy közelebb értünk, egyre erősebben szorítottam Hyunseung kézfejét. Gyomromban egyre nagyobb gombóc keletkezett, amit sehogy se tudtam megszüntetni.

Amint beléptünk a bejárati ajtón, tudtam, nincs megállás.

Nem fordulhatok vissza.

Baloldalon, rögtön az ajtó mellett volt egy fülkeszerűség, ahol egy körülbelül hatvanas éveiben járó bácsi mosolygott kedvesen. Köszöntünk neki, és megkérdeztük, merre találjuk az igazgatót, mire kedvesen elmagyarázta, hogy menjünk fel egyenesen a lépcsőn, és bal oldalt a folyosón, a második ajtón kopogjunk be.

Követtük az utasításait, és két perccel később már egy magas, ötvenes férfi segített a kollégiumi elhelyezkedésben. Hyunseung szerencsére már elintézte a papírokat, már csak nekem kellett aláírnom néhányat, és utána felkeresni a csoportvezetőmet. Mivel ez egy középiskolás kollégium volt, sajnos szigorú szabályokhoz volt kötve minden. Kaptam is egy házirendet, egy jó húsz oldalas szöveget, amiben mindent gondosan leírtak, és amit valószínűleg sosem fogok elolvasni.

Miután mindennel végeztünk, felkerestük a nevelőtanáromat. Továbbhaladtunk a folyosón, majd a legvégére érve balra fordultunk. Miközben végighaladtunk az üres és tágas aulán, körbefuttattam tekintetem, és noha egész jó állapotúnak mértem fel, valahogy mégsem tűnt barátságosnak. Meleg volt, és szépen ki voltak festve a falak, rengeteg kanapé, szék és asztal is ki volt helyezve, valamint egy büfé is, ahol szinte bármit meg lehetett venni, mégis… nem éreztem úgy, hogy képes leszek megbékélni ezzel. Adni akartam egy esélyt, de a korábbi tapasztalataimnak hála, na meg azért, mert alapból nem viseltem jól a bezártságot, erre egyáltalán nem láttam lehetőséget. Kínkeserves lesz az itt eltöltött idő, az egyszer biztos.

A folyosó közepére érve megálltunk a tanári ajtó előtt, én pedig nagyot sóhajtva bekopogtam, majd beléptem az ajtón. Három idősebb nő ült bent, én pedig egyből meghajoltam, és becsuktam magam mögött az ajtót. 

- Jó napot! Mrs. Oh Injungot keresem – mondtam félénken, és a név hallatán az egyik nő már fel is pattant a helyéről.

- Szia, Oh Injung vagyok! – nyújtotta felém a kezét, miközben kedvesen mosolygott. Hosszú, barna, göndör haja volt, körülbelül negyven és ötven között tippeltem a korát. – Te vagy Park Minseo, ugye?

- Igen, én lennék – válaszoltam magamra erőltetve egy mosolyt.

- Gyere, ülj le! – helyet foglaltam az asztala melletti széken, ő pedig leült velem szembe.

Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem bent, és nagyon nem is figyeltem arra, amit mond. Tudom, illetlenség volt, de valahogy egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen szabályok vonatkoznak rám, mit szabad tennem és mit nem – néhány hét, és úgyis eljövök innen. 

- Tessék, itt a szobád kulcsa – nyújtott át egy ezüst tárgyat a hosszú monológja után, amin egy szám állt: 146.

Illedelmesen elvettem, és a tenyerembe zártam, majd aláírtam még néhány lapot, amit elém tolt és már készen is voltunk.

- Minden érhető volt? – kérdésére bólintottam – Nagyszerű! Ha valami van, nyugodtan megtalálsz itt. Elkísérjelek a szobádig vagy odatalálsz?

- Odatalálok, köszönöm – mosolyogtam, majd meghajoltam és elhagytam a tanárit.

- Na? Minden rendben? – kérdezte Young, amint kiléptem.

- Ja – bólintottam – A srácok merre mentek?

- Behozzák a cuccaidat.

- Oké. Addig keressük meg a szobámat – mondtam, majd elindultunk a folyosókon.

Szerencsére nem bóklásztunk sokat, és szinte azonnal meg is találtuk. A szemközti folyosón volt, rögtön az első ajtó. Megvártuk a fiúkat a két folyosó közötti nappaliszerűségben, majd együtt mentünk be a szobámba.

Szerencsére egyik szobatársam sem volt bent, így nyugodtan bemehettünk mindannyian.

Egy olyan kicsi szobába léptünk be, ahol volt négy ágy - amik fölött egy-egy kisebb polc helyezkedett el -, négy kisebb szekrény, egy hűtőszekrény, két szék és két íróasztal, és jóformán ennyi. Teljesen ledöbbenve álltam meg az ágy mellett, és néztem körbe a fehér falakon.

- Most komolyan ekkora szobában kell meglennem három emberrel? És hová pakolom a cuccaimat? El se férek, pedig aztán én nem vagyok az a fajta, aki több tonnányi ruhát hord magával – hüledeztem, és adtam tudtomra nemtetszésemet.

- Nyugi, Minseo, nem kell sokáig itt lenned, ne akadj ki! – tette le az egyik bőröndömet Hyunseung, majd odalépett hozzám és szorosan magához ölelt. 

- Aláírom, nem túl kellemes egy ekkora helyen osztozkodni, de biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – próbált lelket önteni belém Jonghyun is.

- Komolyan hülye voltam, amikor belementem ebbe az egészbe – fogtam két kezem közé arcomat és úgy néztem tehetetlenül körbe. Nagyon erősen kellett koncentrálom arra, hogy ne boruljak ki és kezdjek el hisztizni. Igyekeztem arra gondolni, hogy mindezt Soráért teszem, és amint itt lezárul minden, elhagyhatom ezt a helyet.

- Segítsünk kipakolni, vagy majd később megcsinálod egyedül? – kérdezte Hyunseung, miközben leült az ágyra, én pedig helyet foglaltam mellette.

- Majd megcsinálom később.

- Oké – adott egy puszit az arcomra, miközben megsimogatta a hátamat. – Szóval térjünk a lényegre: semmi mást nem kell tenned, mint figyelned, és ha bármit észlelsz, azonnal értesíts. Semmiképp se kezdj el magadtól kutakodni, világos? Azért vagyunk, hogy segítsünk, és semmit nem kell egyedül elintézned. 

- Értettem. Nagyon remélem, hogy nem fog elhúzódni, mert nincs kedvem itt lenni.

- Elhiszem, én se szeretnélek ilyen állapotban látni. 

- Srácok, lassan indulnunk kéne, mert mindjárt dél és lassacskán visszatérnek a diákok – figyelmeztetett Young, majd mindannyian felkeltünk az ágyról.

Young lépett oda hozzám először, és szorosan a karjaiba zárt.

- Vigyázz magadra nagyon, és mindennap hívj, hogy hogy vagy, oké? Meg én is hívlak majd! És ne feledd, ha nem érzed jól magad, azonnal jövök és elmegyünk valamerre, oké? – simogatta meg a hátam, majd adott egy puszit az arcomra és elengedett.

Ezután Jonghyun is megölelt, és biztatóan rám mosolygott:

- Ne feledd, ennek vége és elkezdheted az életed, amit szeretnél.

Megeresztettem egy mosolyt, majd Younggal kimentek a szobából, hogy Hyunseunggal kettesben maradhassunk.

Karjaimmal átöleltem derekát, és arcomat mellkasába fúrtam. Szemeim égtek a visszatartott könnyektől. Próbáltam nem sírni, és erősnek mutatni magam; mély levegőket véve szorítottam vissza magamba a fájdalmat. Annyira kikívánkozott már, de mégsem engedtem. Úgy éreztem, mintha belülről, tűvel böködnék a szemhéjamat vagy mintha égő botokat nyomkodnának bele. Fájt, iszonyatosan fájt, hogy nem sírhatok, de a tudat, hogyha látja szenvedésemet, neki is rosszat okoz, megakadályozott és tartotta bennem a lelket.

Hyunseung lágyan simogatta a hátam, majd hosszú percekkel később rá emeltem tekintetem és arcába mosolyogtam. Viszonozta a mosolyom, de pontosan tudta, hogy ez nem őszinte volt. Tisztában volt az érzéseimmel, de tudta, bármit is tesz, nekem nem lesz jobb.

Ujjaival hátratűrte arcomba lógó tincseimet, majd egy hosszú, forró csókot nyomott ajkaimra. Úgy simultam karjaiba, mintha az életem múlna rajta, és úgy csüngtem ajkain, mintha ez lenne az utolsó, hogy utoljára találkozunk. Valahol legbelül féltem, hogy valóban ez az utolsó alkalom, hogy látom, de igyekeztem elhessegetni a gondolataimat.

Számunkra nincs olyan, hogy utolsó.

- Ígérem, amint vége ennek, azt tehetsz, amit akarsz, és egy időre elmegyünk a világ háta mögé, ahol senki és semmi nem zavarhat minket – mosolygott rám, majd egy újabb csókot lopott tőlem – Szeretlek, Minseo.

Még egyszer magamhoz öleltem, majd kibontakozott ölelésemből, és kilépett a folyosóra. Mindannyian rám mosolyogtak, majd becsukták az ajtót és végleg magamra hagytak.

Nagy levegőt vettem és visszaültem az ágy szélére, majd könnyeimet útjukra engedtem. Nem voltam képes visszatartani magam, így némám sírni kezdtem.  Fogalmam sem volt, mi fog történni, és igazából nem is a rám váró dolgoktól tartottam, hanem a múltamat sirattam. A dolgokat, amiket tenni szerettem volna, és amiket mégsem tehettem, az életemet, amit nem így akartam élni, és önmagamat, mert nem lehettem az, aki akartam lenni. Sírtam, mert nem voltam képes elfogadni az igazságot, mert túlságosan is fájdalmas volt ilyen egyszerűen beletörődni a sorsomba.

És sírtam, mert tudat alatt valahol éreztem, hogy az ígéretek, amikbe olyan erősen kapaszkodtam, és amik reményt adtak, sosem fognak megvalósulni.