21. rész

*Ajánlott zene: MBLAQ – It’s war*
https://www.youtube.com/watch?v=jhUT4BUsVjA

Egy emberként néztünk Youngra, majd tekintetünk egymás között cikázott. Az a pár másodperces döbbenet elég volt ahhoz, hogy a következő pillanatban felugorjunk és a bejárati ajtó felé induljunk. 

- Én vezetek! – jelentette ki Eungyeol és előrefurakodott, hogy övé legyen a vezetőülés.

Mindannyian beültünk az autóba, és mikor az autópályán száguldottunk a kórház felé, csak akkor vettem észre, hogy mind a hatan itt vagyunk. A nagy izgalomban teljesen elfelejtettük, hogy felesleges mindenkinek jönni, de azt hiszem, mindenkit hajtott a kíváncsiság.

Röpke húsz perc után egy hangos fékcsikorgás jelezte, hogy megérkeztünk a kórházhoz. Igyekeztünk kulturáltan kiszállni az autóból és nem egymást lökdösve bemenni az épületbe. Nem akartunk gyanúsan viselkedni, így míg Hyunseung előre szaladt a recepcióshoz, addig mi szép lassan besétáltunk. 

- Harmadik emelet, 328-as szoba – karolt belém Hyunseung, amint utolértük, és már mentünk is a lift irányába.

Hirtelen valami furcsa érzés kerített hatalmába. Egy pillanatra megszédültem, és erősen belekapaszkodtam Hyunseungba, hogy el ne essek. 

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, miközben karjával átölelte derekamat.

- Persze, csak nem szeretek liftezni – eresztettem meg egy mosolyt, noha jól tudtam, a liftezéstől sosem volt bajom. Ez valami más volt. Valami, amit akkor szoktam érezni, ha történni fog valami. De mégis mi történhetne egy kórházban? Igyekeztem magamban elnyomni ezt az érzést, hátha csak amiatt volt, mert túlságosan is izgalomba jöttem.

Minden egyes másodperc ezer év hosszúságúnak tűnt, míg felértünk a harmadikra és megállt a lift. Egymás után, kettesével szaladtunk végig a folyosón, miközben igyekeztünk nem fellökni a nővéreket és az orvosokat. Végül csak megtaláltuk a szobát, amit kerestünk. Ám az üresen állt.

- Hol van? – kérdeztem türelmetlenül, és kissé ijedten.

Zavartan bámultunk egymásra, majd Hyunseung kirohant és egy arra járó ápolót megállított. 

- Doojoont keresik? Az úr alig tíz perce hagyta el a kórházat. A barátnője jött érte és kísérte haza – mondta, majd meghajolt és sietősen távozott egy másik beteghez.

- Ajh, ezt lekéstük – sóhajtott fel csalódottan Jonghyun.

- Miért nem megyünk el a lakásukhoz? – kérdezte Jongsuk.

- Szerinted mennyire lenne jó őt ilyen állapotban ezzel zaklatni? Főleg otthon? – kérdeztem vissza kissé lekezelően.

- Miért, szerinted mennyire lett volna jó ötlet ilyen állapotban zaklatni egy kórházban? – erre csak megforgattam a szemem.

Igaza volt, hülye ötlet volt idejönni ilyenkor. Alig fél nap telt el az baleset óta és mi idecsődültünk mind a hatan, hogy kifaggassuk, mit látott pontosan. Túlságosan is elkapott minket a hév, és az, hogy elkapjuk a gyilkost. Valószínűleg ha tudunk is Doojoonnal beszélni – mint megtudtuk a nővértől, így hívták Chanyeol szobatársát – akkor se lett volna jogunk őt a kérdéseinkkel traktálni. Hagyni kell megnyugodni, különben értelmetlen az egész.

- Menjünk haza, srácok, majd holnap felkeressük otthon! – tanácsolta Eungyeol és elindult vissza a lift irányába.

- Mit keres itt Sora? – tette fel a kérdést Young, mire mindannyian ránéztünk, de ő már egyből a lány után eredt. Míg a fiúk értetlenül összenéztek, addig én Young után indultam.

- Sora, várj! – hallottam Young hangját, és amikor befordultam a folyosó végén, kis híján fellöktem őket. – Ne haragudj, összekevertelek valakivel – engedte el a lány kezét, majd meghajolt, a lány pedig csak elmosolyodott és tovább sétált. – Ezt nagyon benéztem, bocsi.

- Nem gond, hátulról tényleg hasonlít Sorára – néztem a távolodó lány alakját, majd ahogy eltűnt az egyik kórteremben, belekaroltam Youngba és visszaindultunk a srácokhoz, akik pont szembejöttek velünk.

- Bocsi, téves riasztás – húzta el a száját barátnőm, majd ásított egy nagyot – Menjünk haza, fáradt vagyok.

Ahogy végignéztem mindenki nyúzott arcán, megállapítottam, hogy ránk férne egy alapos alvás. Annak ellenére, hogy aludtam délután, az én szemeimre is ólomsúlyként nehezedett a fáradtság, és állva el tudtam volna aludni.

Elindultunk visszafelé, és amikor elhaladtunk az üres szoba mellett, valami megállásra késztetett. Megtorpantam az ajtóban, és jobbra fordítottam a fejem. Minden ugyanolyan üres és csendes volt, az ágyneműk tiszták és frissen mosottak. Az ablak nyitva volt, a kinti szellő lágyan lengette a fehér függönyt.

- Mi az, Minseo? – kérdezte Jongsuk, aki mögöttem jött. A kérdés hallatán a többiek is megálltak, és visszafordultak.

- Miért van nyitva az ablak, ha senki sincs bent? – összeráncoltam a szemöldököm, és lassan besétáltam a szobába. Elhúztam a függönyt, és kinéztem rajta. Korom sötét volt odakint, csak az égen tündöklő Hold fénye adott némi világítást. A kórház mögötti területen hatalmas fenyőfák tornyosultak, melyek a sötétség árnyékában rémisztő szörnyeknek tűntek.

„Valószínűleg csak véletlenül nyitva hagyták” – futott át agyamon a gondolat, és ahogy csuktam volna be az ablakot, egy pillanatra az utcára szegeztem a tekintetem, ami épp elég volt ahhoz, hogy észrevegyem, amit észre kellett vennem. A szám elé kapva a kezemet fojtottam vissza a kitörni készülő halk sikolyt, majd hátraléptem az ablaktól.

- Doojoon…

Csak ennyit bírtam mondani. Hyunseung egyből mellém lépett és ő is lenézett. Az utcai lámpák elég fényt adtak ahhoz, hogy megpillanthassuk Doojoon holttestét a parkolóban. Egyértelműen őt is kilökték az ablakból.

Hyunseung karon ragadott, és azonnal kirángatott a szobából, a többiek pedig utánunk eredtek. Nem szóltunk egymáshoz, amíg a liftbe nem léptünk. 

- Eungyeol, te vidd haza a lányokat, a többiekkel addig szétnézünk a környéken! – adta ki a parancsot.

- Miért? Ugye… nem halt meg Doojoon? Hívni kéne az orvosokat! – kezdett el aggódni Young, és láttam, ahogy teljesen elsápad.

- Semmiképp sem. Ha riasztjuk őket, akkor itt mindenki pánikolni fog – jelentette ki Hyunseung.

- Jó, de akkor mit akarsz vele csinálni?  

Erre már nem válaszolt. Egyrészt, mert ő maga sem tudta, mi lenne a helyes, másrészt azért, mert leértünk a földszintre. Sietnünk kellett, ha el akartunk tüntetni a testet, mert ha valaki előbb találja meg, mint mi, akkor itt kitör a pánik, és mint tudjuk, a pánikban egy gyilkosnak egyszerűbb ölnie... vagy meglógnia előlünk.

Eungyeol és Young elindultak az autó felé, de én a többiekkel a kórház mögé tartottam. Noha nem akartam közelebbről látni a holttestet, mivel biztos voltam benne, hogy három emeltnyi zuhanás után nem maradt ép csontja sem, mégis ott akartam lenni. Ha valóban az lökte ki az ablakból, aki az eddigi két áldozatot is megölte, akkor nekem meg kellett éreznem azt a bizonyos hidegséget.

Azonban mikor a kórház mögé értünk a holttest már nem volt ott. Értetlenül néztünk körbe, vajon hová mehetett? A hatalmas vértócsa arról árulkodott, hogy bizony volt ott valaki, és nem csak képzelődtünk. De senki nem élhette túl a zuhanást, hisz a betonra esett, vagy ha életben is maradt, akkor sem tudott volna ilyen gyorsan felszívódni. Vajon a tettes vitte el magával? De ugyan miért tenne ilyet?

- Hová az istenbe lett? – törte meg a feszült csendet Jonghyun. 

- Itt kell lennie a közelben! Biztos, nem tűnt csak úgy el! – indult el az egyik irányba Jongsuk, de megragadtam a karját.

- Higgadj már le! – szóltam rá, majd elengedtem a karját. – Nem kéne semerre sem egyedül menni. A gyilkos még itt lehet.

- Ebben igaza van Minseonak. Szóródjunk szét és nézzük át a környéket – helyeselt Hyunseung.

- Biztos nincs itt a gyilkos. Ha valakit meg akar ölni, azt a kollégiumban teszi. Miért változtatott volna helyet? 

- Mert Doojoon a szobatársa volt Chanyeolnak és úgy néz ki, látta a tettest. Utána jött, hogy ezt a kis félrelépését eltűntesse. Meg kellett ölnie a szemtanút, ha folytatni akarja azt, amit eddig.

- Jó, ezt értem, de mit van úgy oda, hogy látta őt? Még ha Doojoon tudott is volna pontos leírást adni, akkor se tudjuk megtalálni, hisz természetfeletti. 

- Nem kockáztathatott, ennyi az egész. Bármiben is mesterkedik, nem engedheti meg magának, hogy lebukjon.

- Vagy ismeri Minseot – szólalt meg Jonghyun.

- Mégis honnan ismerne? – kérdeztem értetlenül.

- Te vagy a Rémálom. Elméletiekben elég híres vagy a természetfeletti lények között. Talán hallott rólad valahonnét. Vagy azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ott volt a tavalyi háborúban, bár… nem hinném, hogy a tettes vámpír lenne.

- Ebben igaza lehet Jonghyunnak – mondta Hyunseung.

- De ha ismer, akkor tudja, mire vagyok képes. Akkor nem kéne félnie és távol tartania magát tőlem? Ha ismer, akkor… nem kellett volna elhúznia a kollégiumból, amint beköltöztem oda?

- Lehet, hogy… lehet, hogy ismer, de nem tudja, ki vagy. Talán csak úgy ismer, mint rémálom, és nem úgy, mint Minseo. Talán sosem látott még téged, csak tudja, hogy van valaki, akinek nagy a hatalma. 

- Ha így van, akkor biztonságban van még Minseo. De ha látta már őt, akkor nem – felelte Jongsuk.

- Akkor viszont Minseo, jobb lesz, ha te most mész. Ha itt van a tettes, és meglát, nem lenne túl jó, ha rájönne, hogyan nézel ki – Hyunseung végigsimított a karomon, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

- Értettem, megyek. Vigyázzatok magatokra, mert a vértócsa felől hidegséget érzek, ami pedig tudjuk, mit jelent – mondtam, majd hátat fordítottam nekik, és visszasiettem a kocsihoz.

20. rész

*Ajánlott zene: SHINee – Sleepless Night*
https://www.youtube.com/watch?v=MCYROijMeQM

Reménykedtem benne, hogy Sora nem vesz észre, és csendben felosonhatok a szobámba, de sajnos a szél elég erőteljesen vágta be az ajtót, így egyből felénk kapta a fejét.

- Minseo! – felpattant és már előttem is termett – Mi történt? Hallottam, hogy megint meghalt valaki! Ki volt az?

Kétségbeesetten néztem Hyunseungra, hogy mégis mit tegyek, de én is tudtam, hogy nem menekülhetek el ez elől. El kell mondanom Sorának, mi történt. Jobb, ha tőlem hallja, minthogy a kollégiumban értesüljön erről.

Kézen ragadtam, és visszahúztam a nappaliba, majd leültettem a kanapéra. Young csendben felállt és egy gyors ölelés után magunkra hagyott Hyunseunggal együtt.

Töltöttem mindkettőnknek egy-egy narancslevet, ami az asztalon volt, majd odaadtam Sorának. Ő nem ivott bele, csak türelmesen várta, míg végre megszólalok, én viszont két pohárral is magamba döntöttem, mire egyáltalán képes voltam barátnőmre nézni. Már nyúltam volna a harmadik pohár üdítőért, amikor Sora megfogta a kezem.

- Mi történt?

Felsóhajtottam, és visszatettem a poharat az asztalra. Az a pár másodperc, amíg összeszedtem minden erőmet, végtelennek tűnő éveknek telt. A csend, mely körbeölelt minket, rettentő kínos és fojtogató volt számomra. Vettem egy nagy levegőt, és Sorára emeltem tekintetem.

- Sora… valamit el kell mondanom…

A feszültség szinte pillanatok alatt mindkettőnket ellepett, és már csak arra várt, hogy felrobbanjon. Mondjam ki egyszerűen, hogy meghalt vagy pedig csak öleljem meg és mondjam azt, hogy sajnálom? Végül az első variáció mellett döntöttem.

- Chanyeol meghalt.

Pár másodperc hatásszünet következett, amíg Sora értelmezte a szavaimat. Az arcára írt kíváncsiság egy csapásra eltűnt, és a fájdalom, a keserűség jelent meg rajta. Hirtelen felnőttnek és nagyon fáradtnak látszott.

- M-m-meghalt…? – csak ennyit kérdezett vissza, mert hangja egyből elhalt. Szemeiben összegyűltek a könnycseppek, majd lassacskán végigfolytak arcán. Kérdésére csak bólintottam egyet.

- Ő volt az, aki kizuhant az ablakból – úgy döntöttem, inkább beszámolok én a történtekről, minthogy ő kezdjen el kérdezősködni. – Még nem tudjuk, hogy ki tette, és hogy valóban megölték vagy csak szimplán baleset volt, de a fiúk még a helyszínen vannak. Amint többet megtudnak, azonnal értesítünk téged is. Sajnálom, Sora.

Magamhoz öleltem, pont akkor, amikor kitört belőle a sírás. Amint felfogta, mi történt, hogy Chanyeol, a srác, akit szeretett, nincs többé, keserves zokogásban tört ki. Hosszú perceken keresztül a karjaimban fekve sírt, és képtelen volt megnyugodni. Nem is vártam, hogy lecsillapodjon, az ő helyzetében ez lehetetlen volt. Először a nővére, és most egy évvel később a szerelme is. Képes lesz vajon túltenni magát mindezen?

Ahogy öleltem, és magamhoz szorítottam, miközben zokogása visszhangot vert a néma falak között, én is megengedtem magamnak néhány könnycseppet. Valóban nem állt olyan közel hozzám Chanyeol, mint Sorához, de ismertem és a tudat, hogy nem tudtam megmenteni, rettentően elkeserített. Ráadásul… én voltam az, aki összehozta őket… Ha akkor nem teszem, ha azon a napon az ebédlőben nem hívom oda Chanyeolt hozzánk, nem ismerik meg egymást és most könnyebb lenne neki elviselnie a hiányát. De így… miért kellett ezt tennem? Miért nem tudtam, hogy ez fog történni? Most az egyszer miért nem álmodtam meg ezt?

- Te tehetsz mindenről! – kiáltott fel hirtelen Sora, és ezzel együtt el is lökött magától. – Te tehetsz erről! Minek kellett őt bemutatnod nekem?! Ha?! Miért kellett ezt tenned?!

- Sajnálom – próbáltam megfogni a karját, hogy lenyugodjon, de erőszakosan kitépte a kezét kezemből.

- Gyűlöllek! – felpattant a kanapéról, majd az egyik párnát nekem vágta. - Gyűlöllek, Minseo! Bár sose ismertelek volna meg, bár sose kerültél volna kapcsolatba Nayounggal, és bár ne halt volna meg ő is miattad!

- Sora! – kiáltottam utána, de már nem hallotta. A bejárati ajtó hangos csapódással bezárult utána.

Elkeseredetten ültem vissza a kanapéra és fogtam meg a fejemet. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott, és hogy bocsánatot fog kérni, amint kicsit megnyugszik, de valamilyen szinten bűntudatom volt és igaza volt. Nem tudtam, hogy ez lesz, és ha nem teszem meg ezt a lépést, akkor lehet mindketten bántuk volna, de mégis… 

- Minden rendben? – hallottam meg egy hangot mellőlem. Jongsuk volt az Jonghyunnal és Eungyeollal.

- Sora kicsit kiborult… elmondtam, hogy Chanyeol meghalt. 

- Oh… A srác a barátja volt? – kérdezte Eungyeol, mire csak bólintottam – Beszélek vele – mondta, és választ se várva, már el is ment.

Néma csend vett körbe minket. Jonghyun nem ismerte a teljes történetet, ezért nem tudta, mit kéne mondania, Jongsuk pedig nem volt olyan típus, aki értett volna a vigasztaláshoz. Megkönnyítettem a dolgukat, mert felálltam a kanapéról, és felmentem az emeletre Hyunseung szobájába, hogy az ölelésében, mely már annyira hiányzott, kisírhassam magam.

*

Este volt már, mikor legközelebb kiléptem a szobából. Délután aludtam pár órát Hyunseung ágyában, és ettől kissé jobban éreztem magam. Annyira hiányzott, hogy hozzábújva aludhassak, miközben édes illatok és érintések vesznek körbe. Egyből elfelejtettem az elmúlt egy hét szörnyűségeit, és úgy éreztem, máris feltöltődtem.

A konyhában Young épp megterített, aminek rettenetesen örültem, mert már nagyon éhes voltam. Jonghyun, Hyunseung és Jongsuk már ott ültek az asztalnál. Amikor megláttak, mindannyian mosolyogva fogadtak, de ugyanúgy láttam az arcukon az aggodalmukat.

Odaléptem Hyunseung mögé, majd egy gyors puszit nyomva a feje tetejére, én is helyet foglaltam az asztalnál.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Young, és leült mellém. 

- Már sokkal jobban – mertem ki a tányéromba a rizst és továbbadtam a többieknek. – Sora merre van?

- Eungyeol hazavitte. Amikor elmentek, Sora kicsit nyugodtabbnak tűnt. Holnap is átjön, mert szeretne beszélni veled – felelte barátnőm.

- Sajnálom Chanyeolt – szólalt meg Jonghyun, miközben rám nézett – A többiek mesélték, hogy ismerted. Nem lehet neked se könnyű. 

- Megtudtatok valami újat? – tereltem el a témát, mert a torkomat igencsak kaparta a sírás. 

- Az égvilágon semmit. A holttesten nincs olyan nyom, ami arra utalna, hogy erőszakkal próbálták meg kilökni. Bárki is volt az elkövető, határozottan tette és bizonyára meglepte Chanyeolt a jelenléte.

- Akkor nem a szobatársa volt a tettes.

- Semmiképpen sem. Őt eléggé megviselte a dolog, teljesen sokkot kapott, kórházban van és nem is lehet vele beszélni. 

- Nekem kicsit furcsa ez az egész – vette át a szót Young – Ugyan én csak tőletek tudok mindent, de… akár nyitva volt az az ablak, akár nem, Chanyeol pont ott volt és valaki hirtelen betoppant a szobába és egy mozdulattal kilökte. Na, mármost ha ez történt, akkor észre kellett volna vennie, hogy valaki bejött, ha másért nem, mert a huzat biztos becsapta volna az ajtót. Hacsak nem volt olyan gyors az illető, hogy mindez egy szempillantás alatt játszódott le. Ugye? 

- Mivel természetfeletti tette, elképzelhető ez a gyorsaság.

- Azt is mondtátok, hogy a kiáltás, amit Minseo hallott, Chanyeolé volt. Biztos, hogy nem a szobatársáé, amikor meglátta?

- Nem, nem az övé volt. Ne kérdezd, miért, de egyszerűen csak tudom, és kész. 

- Oké, tehát Chanyeolé volt. Ami nekem furcsa ebben az egészben, hogy a szobatárs hol volt mindeközben? Ha nem volt bent, akkor mindenképp a közelben kellett lennie, mert amikor Minseo beért, ő is bent volt és teljesen ki volt készülve. Látnia kellett a holttestet, de még ez sem készíthette ki ennyire. Nem süllyedt volna ennyire magába, hanem lerohant volna a földszintre. De nem rohant le.

- A többi diák, akik ott voltak, azt nyilatkozták, hogy a szobatárs bent volt, amikor ők berohantak az ordítást követően – kapcsolódott be a beszélgetésbe Eungyeol, aki ebben a pillanatban toppant be a konyhába.

- Szóval bent volt. Ha bent volt, akkor viszont látnia kellett volna azt, ahogy Chanyeolt kilökik az ablakból. Ha pedig látta… akkor látta a tettest is.

19. rész

*Ajánlott zene: B.A.P – One shot*
https://www.youtube.com/watch?v=bA6W2AjUuC0

Teljesen lefagytam, amint megláttam Chanyeolt. Ott guggolt a saját halott teste mellett, és csak nézte, elkeseredett arccal. Majd rám emelte tekintetét, a könnyáztatta, fájdalomtól eltorzult tekintetét, és nem tudtam, mit kéne csinálnom. Meghalt, amit még ő sem fogott fel, meghalt és mindezt nem tudni, miért.

Nem bírtam megmozdulni. Az a kétségbeesett nézése, a fényt vesztett szemei letaglóztak és összefacsarták a szívem… Hogyan fogom megmondani Sorának, hogy meghalt a barátja?

Hirtelen valaki megragadta a kezem és kirángatott a tömegből. Fogalmam sem volt, ki az, és hogy hová visz, de amint egyre inkább elhaltak mögöttünk a szirénák hangjai, tudtam, hogy segíteni akar.

Leültetett egy padra és csak hosszas percek után szólalt meg.

- Jól vagy?

A megmentőmre emeltem a tekintetem és csak akkor jöttem rá, hogy ki az. Lee Jongsuk. Már kezdtem hiányolni, mert az elmúlt napokban nem láttam őt errefelé, pedig mit meg nem adtam volna a társaságáért. Nem mintha olyan jól ismertük volna egymást és az egyetlen egy beszélgetés, ami lezajlott köztünk, az sem volt olyan kellemes, mégis ő volt az, akivel ezen a borzalmas helyen képes lettem volna beszélgetni. 

Felsóhajtottam, és megráztam a fejem. Ekkor egy üveg vizet tolt elém, amit nem tudom, honnan szerzett, de szükségem volt rá. Úgy éreztem, mintha a torkom kiszáradt volna és ellepte volna a sivatag.

- Nem fair, hogy már másodszor sietsz a segítségemre – jegyeztem meg leginkább azért, hogy meggyőződjem arról, nem ment el a hangom. 

- Mindig a közeledben vagyok, még akkor is, ha nem veszed észre. Ez a feladatom – rántott vállat, majd zsebre dugta kezeit. – Mi történt?

- Azt mondtad, mindig a közelemben vagy, akkor tudnod kéne, nem? – kérdeztem kissé lekezelő hangnemben, de Jongsuk nem vette magára.

- Igen, tudom, hogy az a srác kizuhant az ablakból, de én a te véleményedre vagyok kíváncsi és a háttér információkra, amiket valószínűleg csak te tudsz megállapítani.

Újból ránéztem, majd tekintetem végigjárattam a környéken. Körülbelül egy utcával arrébb lehettünk a kollégiumtól. 

- Valaki kilökte az ablakból Chanyeolt.

- Chanyeolt? Várj, te ismerted őt?

- Igen, mondhatni. 

- Oh… részvétem – most először éreztem némi együttérzést a hangjában, ami meglepett. Csak egy vállrándítással feleltem.

- Kezdem megszokni, hogy az összes ismerősöm szép sorban meghal körülöttem… De sokkal jobban aggódom Soráért.

- Sora? Ő ki?

- Hyunseung nem mondta el? Ő a barátnőm, Nayoung húga, aki…

- Ki az a Nayoung? 

- Aish, komolyan! Tényleg nem mondta el vagy csak ennyire lyukas az agyad? Mindegy. Röviden Sora miatt jöttem ide, mert meg kell védenem. Ő kért meg rá, hogy derítsem ki, mi folyik itt. Sora pedig Chanyeol barátja volt. Vagyis inkább csak alakulóban volt a kapcsolatuk. A héten ismerkedtek meg… én hoztam őket össze.

- Hoppá. Na, ez szívás. Sajnálom – felelte ismét, majd helyet foglalt mellettem. Noha hangján nem éreztem, hogy tényleg sajnálná, arcán tisztán láttam, hogy átérzi a helyzetem.

- Jut eszembe… Sora hol van? Úristen! Mi van, ha Sora még bent van a kollégiumban? Úristen, még ott lehet a gyilkos! – az ijedség pillanatok alatt elöntött, és egyből fel is pattantam, de mielőtt visszaindulhattam volna, Hyunseung jelent meg.

- Ne aggódj, Sora már kora reggel hazament. Biztonságban van – odalépett hozzám, majd szorosan megölelt és egy puszit nyomott a fejemre. – Te jól vagy?

- Fogjuk rá. A kollégiumban van valami hír?

- Jonghyun és Eungyeol ott vannak, elvegyültek a zsaruk között, hátha többet tudnak meg, de ahogy hallottam, mindenki balesetre gyanakszik. A fiú, vagyis Chanyeol szobatársa szerint kizuhant az ablakból, amikor épp kinyitotta.

- Akkor nyitotta ki? Biztos, hogy nem.  Ahhoz túlságosan is friss és tiszta volt a levegő. Az az ablak már legalább öt perce nyitva volt, ez holtbiztos – ráztam meg a fejem – Valaki kilökte.

- Szerintem nehezen lehet eldönteni, hogy akkor nyitották ki vagy öt perce. Elég hülye ez a hely, nehezen szellőznek a szobák – szólt közbe Jongsuk, mire szúrós szemekkel néztem rá.

- Te most megkérdőjelezel engem?

- Nem, csupán csak biztosra akarok menni – rántotta meg a vállát.

- Szerinted akkor ki tehette?

- Mondjuk a szobatárs? Elvégre is ő lakott Chanyeollal, és ő mondta, hogy kizuhant az ablakból. 

- De miért tette volna? 

- Mondjuk… féltékeny volt rá? Lehet, neki is bejött Sora és így akarta eltüntetni az útból.

- Nem, ez hülyeség. Ez a leghülyébb dolog, amikor valaki ilyet tesz féltékenységből.

- Persze, hogy az, de ne felejtsd el, Chanyeol egy tizenhét éves tinédzser, gondolom a szobatársa is akörüli lehet, ilyenkor pedig nehezen tudnak uralkodni az érzelmeik felett. 

- Jó, ebben van valami. De te nem láttad a srác arcát. Teljesen magába roskadt, azt se tudta, mi történik körülötte. 

- Lehet, hirtelen felindulás volt. Vagy… véletlenül kilökte az ablakból, bár ezt nem tartom valószínűnek. 

- Ha ki akarta lökni, akkor azt csak úgy tehette, ha Chanyeol az asztalon állt, mivel az ablakok előtt ott az asztal, amin igen nehezen lehet átesni. De mivel Chanyeol elég magas, ezért nem hiszem, hogy neki szüksége lett volna arra, hogy felálljon az asztalra, és ablakot se mosott, ahogy láttam. Véletlenül nem tudott kiesni, de ezzel mindannyian egyetértünk. Ha pedig szándékosan tették, akkor valaki olyannak kellett tennie, aki sokkal nagyobb darab nála. A szobatársa pedig nem az.

Elengedtem Hyunseungot, majd visszaültem Jongsuk mellé a padra. Hosszas másodpercek teltek el, amíg mindketten átgondolták, amit mondtam, végül Hyunseung szólalt meg:

- Szóval úgy gondolod, a tettes egy férfi volt?

- Hogy fiú vagy lány, azt nem tudom, de az biztos, hogy természetfeletti volt. 

- Miből gondolod? – kérdezte Jongsuk.

- Abból, hogy amikor megnéztem a pulzusát, ugyanolyan hidegséget éreztem, mint az első áldozatnál.

A két srác összenézett és ötletük sem volt, mit kéne tenni. És az egészben ez volt a legdühítőbb: a tehetetlenség. Mit kezdjünk a meglévő bizonyítékokkal? Hogyan kapjuk el a tettest? Hogy néz ki? Egyáltalán tud alakot ölteni vagy láthatatlanul lézeng még most is a kollégiumban? Mégis milyen lény, milyen képessége van, és miért teszi ezt? Hogyan tudnánk megállítani, hogyan tudnánk kapcsolatba lépni vele? Semelyikünk sem tudta, merre kéne elindulnunk.

- Azt hiszem, én visszamegyek a kollégiumba és megnézem, mi a helyzet – állt fel a padról Jongsuk.

- Rendben. Ha végeztetek a srácokkal, gyertek el hozzám és mindenről számoljatok be.

Jongsuk csak bólintott, majd hátat fordított és zsebre dugott kézzel elsétált. Amint eltűnt az alakja, Hyunseung rám nézett és felém nyújtotta a kezét.

- Gyere, menjünk haza! Itt egyelőre nem sokat tudunk tenni és neked is jobb lenne, ha most távol lennél ettől a helytől.

Megfogtam Hyunseung kezét, és engedtem, hogy felsegítsen, majd a nem messze lévő autóba beültessen. Nem sokat beszélgettünk a hazafelé vezető úton; én akarva-akaratlanul is a gondolataimba mélyedtem, Hyunseung pedig hagyta ezt. Úgyse tudott volna ellene tenni, nekem pedig mindenféleképpen ki kellett találnom és fel kellett készülnöm arra, hogyan fogom elmondani Sorának, hogy meghalt a barátja. Reméltem, hogy Young majd tud segíteni ebben, de a Sors ma sem állt az oldalamra.

Mikor megérkeztünk az otthonunkhoz, és beléptünk az annyira imádott nappaliba, Young ott ült a kanapén Sora társaságában…

18. rész

*Ajánlott zene: B2ST - Intro*
https://www.youtube.com/watch?v=DIrb--wsoP4

A következő két napban nem sok érdemleges történt. Egész nap bent ücsörögtem a kollégiumban, és vártam, hogy történjen valami. Néha-néha tettem egy sétát a környéken, de sajnos hosszabb időre nem hagyhattam el az épületet. Igaz, kint már javában tombolt az ősz, már csak egy hónap volt vissza decemberig, és ilyenkor mindenki igyekszik a meleg lakásban meghúzódni, én mégis szívesebben dideregtem volna odakint. Nyomasztó volt bent lenni, úgy éreztem, mintha ez a hely meg akarna fojtani. Minél többet voltam egyedül, annál többször gondoltam a múltra, és idéződtek fel bennem azok a keserű emlékek. Csak ültem az ágyamon, és a csend, mely körbeölelt, szép lassan az őrületbe kergetett. Szinte éreztem karját testem köré fonódni és hangját, ahogy fülembe suttogja, hogy nem enged el. A magány egyre inkább a lelkembe ivódott, kaparta a mellkasomat, ezáltal könnyeket csalva a szemembe.

Szerettem volna hisztérikusan sírni, de könnyeim csak némán folytak le arcomon. Felhúzott térdekkel vártam, hogy teljen az idő, és végre elhagyhassam ezt a helyet. Mielőbb túl akartam lenni, lezárni az ügyet és visszatérni az átlagos hétköznapokba. Megterhelő volt számomra, hogy nem lehetek az, aki szeretnék lenni. Tudtam, hogy nem változtathatok a sorsomon és minden sokkal könnyebb lenne, ha elfogadnám, hogy ki vagyok, a képességemet és az ezzel járó következményeket, de rettentő nehéz volt. Miért pont nekem kell ezt a terhet cipelni? Miért pont én kaptam meg ezt a feladatot? Vajon ha lezárul ez az egész, élhetem azt az életet, amit szeretnék, vagy újabb embereket kell megmentenem? Ugyanakkor azt is tudtam, felesleges ilyeneken rágódni, mert ezekre sosem fogok választ kapni.

Pocsékul éreztem magam, mégsem kértem segítséget. Megígértem Youngnak, hogy felhívom, ha nem érzem jól magam, és hogy akkor ketten elmegyünk valamerre, de mindketten tudtuk, ezt nem tehetjük. Nem mehetek el innen, hisz mi van, ha pont akkor történik valami, amikor nem vagyok ott? Ha minden adandó alkalommal, mikor nem érzem jól magam, elmegyek, lehet, sosem jutunk ennek a végére. Bármennyire is szerettem volna elmenni, és bármennyire is volt bűntudatom, hogy nem hívom fel Youngot, tudtam, hogy így kell lennie. Magamtól kell megküzdenem az egyre növekvő kínzó és pusztító fájdalommal. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de már az sok erőt adott, hogy tudtam, várnak otthon és van kikért küzdenem.

*

Eljött a péntek, és már alig vártam, hogy végre hazamehessek. Eredeti terv szerint minden hétvégét bent töltöttem volna, de Young kiharcolta, hogy hétvégenként hazamehessek. Mivel ilyenkor a legtöbben hazautaznak, és alig marad bent pár ember, biztosak voltunk abban, hogy nem fog semmi történni. Bárki is volt a gyilkos, ha volt annyi esze, akkor ő sem ölt meg senkit. Noha könnyebb lett volna elkapni az áldozatokat, és végezni velük, nem lett volna olyan élvezetes és izgalmas az ölés – már ha a gyilkos szeméből nézzük a dolgokat. Mi értelme van ölni, ha nem fenyeget az a veszély, hogy elkapnak, és nem láthatod az emberek eltorzult arcát? Ha kedvtelésből ölt, akkor hétvégén nem lép semmit. Ha viszont célja volt vele… bárkit megölhetett volna az utcán is.

Reggel kilenc óra volt, mikor Boksung is elhagyta a szobát. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem kikísérni az állomásra, de nemet mondtam, mondván, hogy mindjárt itt lesznek értem. Az igazság persze az volt, hogy nem akartam a cuccait cipelni és nem is túlzottan kedveltem a társaságát. Meg különben is… negyed órára van gyalog az állomás… minek kísérjem ki? Odatalál egyedül is. Úgyhogy miután nemet mondtam, kissé sértődötten, de elhagyta a szobát. Egy vállrándítással letudtam a dolgot, és én is készülődni kezdtem.

Hyunseungnak dobtam egy SMS-t, hogy tíz felé jöhet értem, majd összepakoltam néhány holmimat, amit haza akartam vinni. Fél tíz felé már készen is voltam, így amíg várakoztam, nekiálltam felmosni a szobában, hogy teljen az idő.

Nem sokkal ezután hallottam egy hatalmas ordítást. Nem tűnt hangosnak, de a kezemből egyből kiesett a felmosórongy és lefagytam. Normál esetben azt gondoltam volna, hogy kintről jött, biztos valamelyik gyerek elesett és meghorzsolta a térdét, de ebben a kiáltásban volt valami… Olyan volt, mint amikor valaki háta mögé lopódzunk és hirtelen megfogjuk az illető vállát, aki ijedtében felkiált. Ez pont ilyen volt.

Lassan megfordultam, majd remegő kezekkel nyitottam ki az ajtót, végül pedig már csak azt vettem észre, hogy rohanok le a lépcsőn, átfutok az aulán és a fiúk folyosóján kötök ki. Mire odaértem, már pár srác és néhány lány is odatömörült az egyik ajtó elé. Láttam, ahogy a másik folyosó felől a nevelőtanárok rohannak felénk.

Valami történt. Valami biztosan történt. Erre gondoltam és tudtam, ha tudni akarom, azonnal cselekednem kell.

Igyekeztem átfúrni magam a tömegen, hogy bejussak a szobába. Nagy nehezen, de sikerült elérnem a célom. Három fiú a nyitott ablak előtt állt, és kifelé nézegetett, míg egy másik az ágyon ült, teljesen magába fordulva, és egy barátja próbálta kideríteni, mi történt. Biztos ő lehetett az áldozat szobatársa.

Áldozat… Ugye nem…? Ugye nem halt meg senki? Mégis mi történhetett?

Félrelöktem a három srácot, akik egyáltalán nem értették, mi bajom van, de nem törődtem velük. Kihajoltam az ablakon, de jobban tettem volna, ha nem teszem. Egy fiú feküdt lent a földön, kitekert végtagokkal egy hatalmas vértócsa kellős közepén.

Ekkor toppantak be a nevelőtanárok, akik pillanatok alatt mindenkit elhessegettek az ablaktól, és kizártak a szobából. Egyedül a két ágyon ülő srác maradt bent. 

- Tudja valaki, hogy ki volt az, aki… kizuhant az ablakból? – tettem fel feszülten a kérdést, de senki nem felelt. Az a néhány lány teljesen sokkot kapott, míg a fiúk csak elképedt arccal rázták meg a fejüket.

Nagyot sóhajtottam, és magam is meglepődtem, milyen nyugodt vagyok. Bár felkavarta a nyomrom, amit láttam, a tavalyi háború igen megedzett és most már nem akartam én is a mosdóba futni, hogy kiadjam a taccsot.

Tudtam, hogy már hívták a rendőröket és mentőket, akik néhány percen belül megérkeznek. Ha ki akartam deríteni, ki az, meg kellett néznem az áldozatot. Bár nem akartam közelebbről látni a testet, mégse tudtam mi mást tenni.

Megfordultam és lerohantam az emeletről, egészen ki az udvarra. Egy kisebb csoport – főként fiúk - összegyűlt a test körül, és szörnyülködve bámulták a halottat. Örültem, hogy nem szabadult el a Pokol és kezdett mindenki őrjöngésbe, sikítozásba. Talán a döbbenet és a sokk volt az, ami beléjük fojtotta a szót és csak az arcukra voltak írva valódi érzéseik.

Erőt vettem magamon, és közelebb léptem. Sűrű bocsánatkérések közepette átfurakodtam magam rajtuk, és megálltam a testtől mindössze egy lépésre. Senki nem mert közelebb menni, amit nem csodáltam. Körbenéztem a srácokon, hátha meglátom a gyilkost közöttük, de biztos voltam abban, hogy bárki is tette, nincs itt. Valahonnét távolról figyeli az eseményeket, miközben élvezettel mosolyog.

Ismét a holttestre néztem, majd bátorkodtam közelebb menni és leguggolni. Mindenki ledöbbenve figyelte reakcióm. A vértócsa egyre nagyobb lett, teljesen átáztatta a fiú ruháját, haját. Óvatosan, remegő kezekkel a nyakához érintettem kezem, hogy megnézzem a pulzusát, bár biztos voltam abban, hogy nem él. Ekkora zuhanást senki nem élne túl, mégis reménykedtem, hogy talán egy gyenge jelét érzem annak, hogy életben van.

Nem élt.

Elhúztam a kezem és csalódottan felsóhajtottam. El akartam tűrni a fiú haját az arcából, de amennyit láttam belőle, tudtam, hogy a felismerhetetlenségig zúzódott. Bár senkit nem ismertem a kollégiumban, mégis reméltem, hogy felismerem az arcát. Neveket nem tudtam, de az emberek arcát hamar megjegyeztem, és bíztam abban, hogy nem olyan halt meg, akit már láttam korábban.

- Tudja valaki, hogy ki volt? – tettem fel a kérdést, és felnéztem a fiúkra. Egyikőjük se tudott válaszolni.

A szirénák őrjítő sikoltozása törte meg a döbbent és keserű csendet. Jobbnak láttam lelépni; semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a rendőrök engem is kihallgassanak.

Felálltam, körbenéztem a srácokon, majd ismét a holttestre néztem. Abban a pillanatban ledermedtem, és tudtam, nem kell faggatóznom, hogy megtudjam, ki az áldozat. A test mellett ugyanis ott guggolt a lelke.

- Chanyeol…

17. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Shine*
https://www.youtube.com/watch?v=RemgMo_1Bu4

Rossz érzés volt ismét a kollégiumban lenni. Még csak a második napomat töltöttem ott, de már most úgy éreztem, mintha hetek teltek volna el.

Mikor beértem a szobámba, még senki sem volt itt. Részben örültem neki, mert fáradt voltam és egyedül akartam lenni, ugyanakkor beszélgetésre is vágytam. Kívánságom kivételesen meghallgatásra talált, amikor kopogtak és Sora lépett be.

- Megyünk enni? – kérdezte, én pedig egy bólintás kíséretében felálltam az ágyról és utána indultam.

Elég hatalmas volt az étkező. Négy és hat fős asztalok voltak, kék-fehér kockás asztalterítővel és hozzájuk passzoló sötétkék párnás székekkel. Megfogtunk egy-egy tálcát, majd lehúztuk a kártyát a gépnél és elvettük a vacsorát, ami egy nagy pohár joghurt volt két kiflivel. Imádtam a joghurtot, de nem mondtam volna bőségesnek az ételt. Mindenesetre leültünk az egyik asztalhoz, és enni kezdtünk.

- És milyen a koli? – kérdezte Sora két falat között.

- Őszintén? Utálom – feleltem egy fintorral az arcomon, amin Sora csak jót nevetett.

- Azt hiszem, ismerős érzés. Hidd el, senki sincs megelégedve ezzel, de… nincs más. Aki keveset van bent és jóformán aludni jár be, annak elviselhető, mindenki más panaszkodik. De legalább nem kerül sokba. Egyébként meglehet szokni, csak az elején nehéz.

- Hát… remélem, nekem is menni fog, mert ha nem, bizony sokat fogok szenvedni.

Újabb percek teltek el csendben, a menza közben lassacskán megtelt diákokkal. Furcsa volt belegondolni, hogy ennyi ember vesz körbe és mit sem sejt rólam, a kilétemről. Jó érzés volt úgy ott ülni, hogy senki nem bámult meg és nem éreztem úgy magam, mintha idegen lennék.

- Szerinted ki lesz a következő áldozat? – Sora kérdése olyan hirtelen jött, hogy félrenyeltem a kiflit és hangosan köhögni kezdtem. Erről annyit, hogy nem bámulnak meg az emberek.

- Sora! – mondtam fél perccel később, miután abbahagytam a fuldoklást – Hogy kérdezhetsz ilyet?

- Most miért? Meg fog még halni valaki, amíg rájössz, mi történt, nem? Tavaly is sokan haltak meg mire kiderítetted, mi folyik a háttérben.

Nagy szemekkel néztem az előttem ülő lányra. Volt egy olyan sejtésem, hogy ezt célzásnak szánta, de mintha a gondolataimban olvasott volna, még hozzátette:

- Nem hibáztatlak a nővérem halála miatt.

Felsóhajtottam, és letettem a kanalat a kezemből. Beletelt pár másodpercbe, mire összeszedtem a gondolataim és válaszolni tudtam. Igazából aggódtam Soráért. Fiatal volt, de már sokat szenvedett és bármennyire is próbálta titkolni, láttam rajta, hogy még mindig nem tette túl magát a testvére halálán. Nem csodálkoztam, mert egy ilyet nem emészt meg hamar az ember, de ő elnyomta a fájdalmát, és nekem ez nem tetszett.

- Sajnálom Nayoungot, és tudod, mennyire fontos volt nekem is. Minden erőmmel azon voltam, hogy megvédjem őt, de nem tudtam megmenteni. Nayoung… pontosan tudta, mire vállalkozott, amikor elkezdett nyomozni. Valószínűleg akkor is meghalt volna, ha én nem jövök ide. De Sora… kérlek, ne ess bele te is ebbe a hibába. Tudom, hogy mennyire hiányzik neked, és hogy most minden üres nélküle, de nagyon kérlek: ne gondolkodj ezen állandóan! Ne akarj belefolyni ebbe, ne akard mindenáron tudni az igazat, mert könnyen lehet, hogy te is… meghalsz. Tudom, hogy egy időben azt gondoltad, könnyebb lenne meghalnod, de… gondolj a szüleidre is. Ha téged is elvesztenének… szerinted mit éreznének?

- Nagyon hiányzik… mégis mit kezdjek ezzel az érzéssel? – hangja keserű és halk volt, szemeiben pedig láttam megcsillanni az első könnycseppeket.

- Azzal bizony semmit nem tudsz csinálni, de idővel… könnyebb lesz. Nem lesz mindig ilyen nehéz. Próbálj meg boldog lenni és élvezni az életet. Nem ragadhatsz a múltban.

- Tudom, de… úgy érzem, bosszút kell állnom a gyilkosán.

- A gyilkosa meghalt, ezt te is tudod.

- Nem. A gyilkosa él. Taemin nagyon is él.

Két percen belül ez volt a második alkalom, hogy teljesen ledöbbentett Sora. Amilyen fiatal volt, olyan sokat tudott azokról a dolgokról, amit az emberek még csak sejteni se sejtettek. És féltem, hogy emiatt veszélyben van az emberek között.

- Miből gondolod, hogy él?

- Tudom, hogy nem találták meg a holttestét. És biztos vagyok benne, hogy a lány, Geurim, aki meghalt, azt is Taemin ölte meg. Ki más tehette volna?

Elgondolkoztam egy pillanatra a szavain, és nem tartottam hülyeségnek, amit mondd. Ha Taemin él - márpedig erre van esély -, akkor tényleg lehetett ő a gyilkos. A bökkenő csak az volt, hogy miért tenné? Ha bosszút akar, akkor azt rajtam hajtaná be, de miért ölne vad idegeneket? Talán tudja, ki Sora? Akkor miért nem őt ölte meg, ha nekem akar fájdalmat? Viszont Taemint irányították, magától nem tett volna ilyet, ergo ha ő lenne gyilkos, nem egyedül tenné. De ki állna mellé, és ki támogatná? Mert a háború óta igencsak elcsendesedett minden természetfeletti lény.

Ha viszont meghalt – márpedig ez is lehetséges volt – akkor… ki tenné ezt? És ha Taemin nem él, akkor Sora tévhitben van, és mivel a bosszú igen erős, ha Sora nem kaphatja meg, amit akar, akkor abba… bele is őrülhet.

Megráztam a fejem, és félretettem azt a gondolatot, hogy Taemin él. Ha él, nekem akkor is az a feladatom, hogy Sora ne higgyen ebben, és ne avatkozzon ebbe bele, mert ő ember és meg kel védenem. Minél kevesebbet tud, annál nagyobb biztonságban van, és ha elhiszi, hogy nem Taemin az, akkor talán leáll a kérdezgetéssel, és a nyomozással. 

- Bárki lehetett – feleltem végül – Taemin elvégezte, amit akart, nem hiszem, hogy újból lecsapna. Ha bosszút is akarna, nem ilyen rögtön tenné, mert az feltűnő lenne és mindenki tudná, hogy ő a tettes. 

- De akkor ki lehet az, aki ezt teszi? 

- Nem tudom. Ezért vagyok itt.

- De ötleted csak van, hogy kit ölnek majd meg legközelebb, nem?

- Sora! Én nem akarom, hogy akárki is meghaljon, és…

- De meg fog, és ezt te is tudod!

- Sora, kérlek! Nem akarok erre gondolni. Így is elég nehéz ebbe belegondolni, hogy annak ellenére, aki vagyok, nem menthetek meg mindenkit – mondtam kissé feldúltan, majd nagy levegőt vettem – Inkább beszéljünk másról.

- Ne haragudj, elfelejtettem, hogy te… szóval te… természetfeletti vagy.

- Semmi baj – legyintettem, majd folytattam az evést.

Újabb percek teltek el csendben, amikor Sora kissé ledermedt, és láttam, ahogy fülig elvörösödik. Értetlenül néztem rá, majd tekintettem körbepillantottam az ebédlőben.

- Kit láttál, aki így zavarba hozott? – kérdeztem, noha tudtam, mit fog mondani.

- Csak… az előbb jött be az a srác, aki nagyon tetszik nekem.

- Ki az?

- Most vette el a tálcát. Látod? Ott, szürke pólóban és fekete nadrágban. Az a magas, barna hajú srác.

- Áh, igen, megvan. Hmm, egész helyes. Hogy hívják?

- Chanyeol.

- Áh. És beszélgettetek már?

- Hát… egyszer. Úgy ahogy. Szobatársnőm bátyja, és amikor kikísértem cigizni, ő is ott volt és egész jól elvoltunk.

- Mit gondolsz, te bejössz neki?

- Nem tudom. Nem hiszem. Bár szobatársam azt mondta, hogy Chanyeol azt mondta neki, hogy aranyos vagyok.

- Hmm… - mondtam, majd arcomra egy hatalmas vigyor terült el. Ezt Sora is észrevette, de mielőtt megkérdezhette volna, mit akarok, már cselekedtem is.

- Chanyeol! – kiáltottam el magam, és meglengettem a kezem a levegőben. Az említett felém fordult, és összevont szemöldökkel méregetni kezdett. Intettem neki, hogy jöjjön ide, és amikor megindult felénk, felálltam az asztaltól.

- Mi a jó istent csinálsz? Minseo, ha idehívod, én esküszöm, kinyírlak! Sőt, ha itt mersz hagyni vele, kegyetlen halálban lesz részed! – idegesen és hisztérikusan nézett rám Sora, de én csak vigyorogtam. 

- Nyugi, ne idegeskedj, már így is tiszta rákvörös vagy. Csak lazán, ahogy mindig! – kacsintottam, majd Chanyeol felé fordultam, aki akkor érkezett oda hozzánk.

- Szia, Minseo vagyok – mondtam mosolyogva – Ismered Sorát?

Mielőtt válaszolhatott volna, fogtam a tálcámat és már el is húztam a csíkot. Gyorsan odaadtam az egyik konyhás néninek, megköszöntem a vacsorát, és vigyorogva elhagytam az menzát. Amikor hátranéztem, összeakadt a tekintetem Soráéval, aki gyilkos pillantást lövellt felém. A Chanyeolnak nevezett fiú azonban nem hagyta ott Sorát, hanem leült vele szembe, miközben mosolygott. Hogy mi történt utána, arról már lemaradtam, de biztos voltam benne, hogy Sora majd úgyis beszámol róla.

Hatalmas vigyorral és dagadó mellkassal mentem vissza a szobámba. Büszke voltam magamra, hogy „összehoztam” őket, mert ha máshogy nem, hát Chanyeol miatt talán Sora elfelejti, hogy bosszút akar állni.

Azt azonban akkor még nem tudtam, hogy ez volt életem egyik legnagyobb hibája, amit valaha elkövettem.