23. rész

* Ajánlott zene: EXO-K – Peter Pan*
https://www.youtube.com/watch?v=jBjxedOaB_w

   A hétvége egy pillanat alatt elröppent annak ellenére, hogy összesen két dolgot csináltam: ettem és aludtam. Nem tudom, mi ütött belém, de megállás nélkül úgy éreztem, hogy éhes vagyok. Ezzel nem is lett volna semmi gond, mert rengetegszer fordult elő, hogy korgó hassal mentem iskolába vagy dolgozni, hisz sosem voltam nagy evő, de most annyira égett a gyomrom, hogy nem bírtam visszafogni magam. Ha pedig nem ettem, akkor visszavonultam a szobám magányába és aludtam. Young meg is jegyezte, hogy ez nem normális állapot, és hogy el kéne mennem dokihoz, de mégis mit tudott volna ezzel kezdeni? Bár én is furcsálltam és tudtam, mennyire nem vall rám, nem aggasztott. Valahogy… olyan természetesnek tűnt. Valahogy nem éreztem úgy, hogy emiatt aggódnom kéne, vagy hogy veszélyben lennék. Tény, hogy manapság egyre több szokatlan dolgot tettem vagy történt velem, mint például hogy az álmaim után megjelentek rajtam a foltok, vagy a gyors gyógyulás, a rosszullétek, és a mostani fáradság és állandó éhség, mindezek ellenére úgy gondoltam (és tudtam is), hogy minden stimmel velem.

   Amíg én elzárkózott életmódot folytattam, addig Young átvette a nyomozást, és további áldozatokra bukkant. Mindnél ugyanaz volt: öngyilkosság vagy valamiféle baleset. Bár nem szívesen engedtem neki, hogy nélkülem menjen el a családokhoz, mégis örültem neki és hálás voltam, amiért egy időre kimaradhatok belőle, és nem kell ezzel foglalkoznom. Young sajnos egyszer sem járt sikerrel, senki sem volt hajlandó erről beszélni, így ebben az ügyben nem haladtunk semmit.

*

   A napok teltek, és mintha minden elcsendesedett volna. Legalábbis nekem így tűnt, amit azzal magyaráztam, hogy kivontam magam minden probléma alól. Semmihez nem volt energiám, és ez hétfőn is megmutatkozott: annak ellenére, hogy Nayoungnak és Taeminnek be nem állt a szája, én csak csukott szemekkel ültem mellettük és néha-néha eresztettem meg egy mosolyt. Aznap csak a negyedik órában tudtam elaludni, mert egészen addig valamelyikük mindig szóval tartott.

   Álmomban egy tisztáson álltam, melyet hatalmas erdő vett körbe minden oldalról. Sötét volt, az ég koromfekete ruhát öltött magára, s a Holdat, mely mindig fényesen ragyogott, most sötét felhők takarták el. A távolban villámok hasítottak keresztül és a szél elsöprő ereje magával hozta a közelgő vihar morajlását.

   Lassan szemerkélni kezdett az eső. Tekintetem levettem a mennyboltról és az előttem álló idegenre néztem. Csak ketten álltunk ott, harcra készen. Arca félhomályban volt, de nem kellett tisztán látnom ahhoz, hogy tudjam, ő az. Már messziről megéreztem a gonoszságát, csak úgy áradt belőle a vér és a kegyetlenség szaga.

   Nem éreztem félelmet, vagy ha éreztem, azt nem mutattam ki. Előtte nem tehettem. Nem árulhattam el magam, nem engedhettem, hogy közelebb férkőzzön hozzám, nem engedhettem, hogy manipulálhasson és az összes érzést, mely legyengíthet, ellenem használja.

   Ismerős alakokat pillantottam meg háta mögött… Először Taemint, majd Youngot, Nayoungot és végül Heeyeont. Kezük meg volt kötözve, de még messziről is láttam, hogy a láncok sebesre dörzsölték csuklójukat. Segíteni akartam rajtuk, ki akartam őket szabadítani, de még mielőtt bármit is tehettem volna, egy maszkos alak kést rántott elő, és mindegyiküket leszúrta. Éles kiáltás tört ki belőlük, vérük szétfröccsent a talajon és holtan rogytak térdre.

   Hatalmasat dörgött az ég, mely ekkor már vérvörös színben pompázott. Az ő vérük volt. A barátaim vére. A szeretteim vére. Azok vére, akik az életet jelentették számomra.

   Tekintetem ismét rá szegeztem, de hűlt helyét találtam. Hirtelen két kéz fonódott nyakamra, de még mielőtt megfordulhattam volna, hogy szemeibe nézhessek, egy mozdulattal eltörte a nyakam.

   Hatalmasat ugrottam, és kis híján kiestem a padból. Szerencsére csak a közelemben ülök kapták oda a fejüket, de ők is csak egy pillanatra.

- Jól vagy? – Nayoung aggódva fordult felém – Csurog rólad a víz, és úgy nézel ki, mint aki rémeket látott – kezét homlokomhoz érintette, majd rosszallóan csóválta meg fejét – Szerintem te lázas vagy, tüzel a homlokod.

- Én… én… nekem ki kell mennem a mosdóba - dadogtam, és mit sem törődve azzal, hogy óra van, felálltam és kirohantam a teremből. Nem állított meg az sem, hogy a tanár rám kiállott, mégis hová megyek, az sem tartott vissza, hogy kifelé menet kis híján fellöktem HyunSeungot, csak ki akartam jutni a helyiségből, mert úgy éreztem, menten megfulladok.

- MinSeo, várj! – eredt utánam Nayoung, és bocsánatot kérve a tanártól, ő is kilépett a teremből.

   A mosdóba érve szörnyű rosszullét tört rám, és a wc fölé görnyedve öklendezni kezdtem. Rémesen szédültem, lüktetett a fejem és égett a nyakam. Reszkettem, fáztam, mégis, legbelül úgy éreztem, mintha lángolnék.

   Nayoung lépett mellém, és fogta hátra hajam. Nem szólt semmit, csak tette, amit jónak látott. Miután összekötötte hajamat egy hajgumival, a táskájából előhalászott egy kisebb törülközőt, amit hideg vízzel benedvesített, és arcomat kezdte vele törölgetni.

   Megtöröltem számat, majd hátamat nekivetettem a hideg csempének és nagyokat lélegeztem. Tompának éreztem magam, de ahogy teltek a percek, kezdtem visszanyerni eredeti formámat.

- Jobban vagy már? – fürkészte arcomat aggódva, én pedig végre kinyitottam szememet, és aprót bólintottam – Akkor jó. Szerintem menj haza, biztos összeszedtél valami vírust – nem akartam azt mondani neki, hogy ez nem egy szimpla megfázás, hanem valami más, így annyiban hagytam. Azok után, amiken keresztül ment a családjával úgy döntöttem, nem mondok el neki semmit, csak akkor, ha kérdezi. Minél kevesebbet tud, annál nagyobb biztonságban tudhatom.

   Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de időközben kicsengettek óráról is. A diáksereg megindult a folyosón, én pedig összeszedtem magam, és felálltam a földről. Nem akartam, hogy akárki is ilyen pocsék állapotban lásson.

   A csap fölé hajoltam és megmostam arcom, majd megtöröltem a Nayoungtól kapott törölközőbe. Szerencsére már nem voltam annyira sápadt, arcom ismét visszanyerte a megszokott haloványrózsaszín színét.

- MinSeo! – rontott be egy lány a mosdóba, és lihegve támaszkodott meg térdein – MinSeo, baj van!

- Mi? Miért? Mi történt? – néztem rá értetlenül. Láttam rajta, hogy mennyire ideges és volt valami sürgető a hangjában, de el nem tudtam képzelni, mi az oka ennek.

- Valaki összeesett a folyosón és veled akar beszélni – hadarta el, és nem kellett kétszer szólnia.

   Nayoung kezébe nyomtam a rongydarabot, és futni kezdtem. Minden fáradságom, minden fájdalmam pillanatok alatt szertefoszlott, és helyét valami szorongó érzés vette át. Követtem a tömeget, akik a földön fekvő lány körül csoportosultak össze és feszülten figyelték az eseményeket.

   Egy fiatal srác és egy másik lány ült mellette, akik rémülten néztek hol rá, hol a többi tanulóra. Idegesen tárcsázták többen a mentőket, míg néhányan tanárok nevét kiabálták.

   Odarohantam, és letérdeltem a lány mellé. Arca halálsápadt volt, szemeiből vékony csíkban könny csordult ki, nehezen vett levegőt, és láttam, ahogy a nyakából vér szivárog. Nem kellett közelebb hajolnom ahhoz, hogy tudjam, két harapásnyom van ott. Nem bírta végtagjait mozgatni, csak feküdt ott és várta, hogy elérje a vég.

- Seohyun? – a felismerés felért egy késszúrással. Ugyan nem ismertem olyan jól, de sikerült vele többször is beszélnem és közös óráinkon rengetegszer dolgoztunk párban. Tündéri lány volt, csak úgy áradt belőle a jóság és a kedvesség, és most… most itt feküdt előttem, és tudtam, hogy haldoklik.

   Megszorítottam kezét, mire lassan felém fordította fejét, és megeresztett egy aprócska mosolyt, majd arcára kiült a rémület.

- Min… - nyelt egy nagyot, és köhögni kezdett. Hangja rekedt volt, mint aki homokot nyelt.

- Shh, ne beszélj – simítottam végig haján – Minden rendben lesz – vigasztaltam, de ezzel inkább csak magamat próbáltam hitegetni. Erősen kellett koncentrálnom arra, hogy ne kezdjek el sírni.

- Nem, nem… - rázta meg a fejét, és kezével görcsösen csuklómba markolt. Megemelte magát, hogy közelebb kerüljön hozzám. Egész testében remegett, minden egyes szó, minden egyes mozdulat kínkeserves volt számára.

- Seohyun, kérlek, ne erőltesd magad! – nyomtam vissza a földre, és kétségbeesetten néztem körbe, hol van már a segítség. Még egy tanár sem volt jelen, a diákok pedig csak tehetetlenül ácsorogtak.

- Te vagy a következő – suttogta.

- Mi? – hangom két oktávval magasabb lett, és elkerekedett szemekkel néztem rá.

   Seohyun ismét nyílásra nyitotta száját, de már nem tudta elmondani, amit akart. Meghalt. Szinte éreztem, ahogy egy utolsót dobban a szíve, majd szemei lecsukódtak, keze pedig kicsúszott kezem közül – Seohyun? Seohyun, hallasz? Seohyun! – kiáltottam fel, és ez volt az a pont, amikor nem bírtam tovább, és sírni kezdtem.

   Az ölembe húztam élettelen testét, és szorosan öleltem át, miközben ringatózni kezdtem vele. Fájt, rettenetesen fájt, amit akkor éreztem. Igazából fel se fogtam, ami történt; egyszerűen csak tudtam, hogy újabb ismerősömet veszítettem el. Nem alakult ki kettőnk között szoros barátság, de a fenébe is, ismertem! Ismertem és most ő is halott!

- Oké, emberek, vége a műsornak, mindenki menjen szépen haza! – hallottam meg néhány hangot magam körül, és a tömeg lassan oszladozni kezdett.

- Hé, sírós lány – egy ismerős hang szólított meg, és mikor kinyitottam szemem, HyunSeunggal néztem farkasszemet. Bár legutóbb ki voltam rá akadva, és magamban azt kívántam, ne találkozzak többet vele, most mégis örültem, hogy itt van – Engedd el őt – kérte, majd kezeivel óvatosan lehámozta kezemet Seohyunról.

   Mindvégig fogva tartotta tekintetem, egy pillanatra sem engedte, hogy levegyem róla a szemeimet. Létrejött kettőnk között a kapcsolat, ami első találkozásunkkor, de most nem éreztem olyan intenzíven. Halványan vibrált közöttünk valami furcsa erő, éreztem, ahogy láthatatlan kezeivel a lelkembe, a szívembe mászik és megnyom egy kapcsolót, aminek létezéséről eddig nem tudtam. A fájdalom fokozatosan kezdett alábbhagyni, majd már csak azt vettem észre, ahogy barátai elviszik Seohyun testét és csak mi ketten maradunk a folyosó közepén.

   Ő volt az, aki létrehozta ezt a köteléket. Üresnek éreztem magam, mintha csak egy lélektelen test lennék, ugyanakkor még mindig éreztem HyunSeung jelenlétét magamban. Mintha nem egyedül lettem volna odabent, a lelkemben, és jó érzéssel töltött el, hogy ezt a fájdalmat most nem magamtól kell cipelnem.

- Emlékszel, mit mondtam a sírásról? – fogta közre arcomat, és közelebb hajolt hozzám. Hangja szinte a suttogással volt egyenlő, és csak ekkor tűnt fel, valójában milyen kellemes, nyugalmat árasztó. Bólintottam egyet, mire egyik ujjával letörölt egy legördülő könnycseppet, majd halványan elmosolyodott – Akkor kérlek, tartsd ehhez magad. És most menj haza.

   Hüvelykujjával végigsimított ajkaimon, érintésétől pedig lehunytam szemeimet. Mire ismét kinyitottam őket, HyunSeung már nem volt ott. A kapcsolat megszakadt közöttünk, és a fájdalom újból rám zuhant, de képtelen voltam több könnycseppet ejteni.

   Az iskola némaságba burkolódzott, mintha csak megállt volna az élet. Valahol a távolban hallottam az óra ketyegését, de számomra ez nem jelentett semmit. Magányosnak éreztem magam, noha még haloványan érzékeltem, hogy nemrég valaki a lelkemben járt.

   Felálltam a földről, és ahogy HyunSeung kérte, hazafelé vettem az irányt. Nem tudtam, mit művelt velem, de abban az egyben biztos voltam, hogy valamilyen módon segített rajtam. Nem én irányítottam magam, szinte éreztem, ahogy egy láthatatlan kéz vezet, és én engedelmeskedtem neki. 

   Engedelmeskedtem neki, mert tudtam, ő az egyetlen, akiben megbízhatok.

22. rész

*Ajánlott zene: Henry – Trap*

https://www.youtube.com/watch?v=IsXB5eRMRno

- Jézusom, Minseo, minden rendben? – Young hangja távolról érkezett. Először csak haloványan érzékeltem, majd egyre erőteljesebben hatolt át a sötétségen keresztül, végül szinte olyan volt, mintha a fülembe kiáltana. A fekete falak leomlottak körülöttem, és minden kivilágosodott.

   Kinyitottam szemeimet, és Young aggódó arcával találtam szembe magam. Hideget éreztem magam körül és csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy a padlón fekszem. Lassan ülő helyzetbe tornáztam magam, és körbefuttattam tekintetem a konyhában és a törött tányér darabjain.

- Mi történt? – kérdeztem halántékomat masszírozva, ugyanis fejem rettenetesen sajgott, lüktetett. Talán esés közben verhettem be.

- Azt hiszem, elájultál – mondta idegesen – Hallottam egy csattanást, és mire kiértem, a földön feküdtél. Jól érzed magad?

- Öhm… fogjuk rá. Meddig voltam… kiütve?

- Talán egy-két percig. De mit csináltál?

- Nem tudom… Csak szúró fájdalmat éreztem a bal lapockámnál és… nem tudom – próbáltam visszaemlékezni a történtekre, majd megmozgattam vállaimat – Ssszh, ááá – rándultam össze a fájdalomtól, mely ismét belenyilallt az említett testrészembe – Rohadtul éget!

   Young felpattant, majd a hátam mögé ült, és felhúzta a pólómat.

- Öh… Tudsz róla, hogy tiszta vörös a bal vállad? – pillantott rám, mire nagyokat pislogva meredtem vissza.

Young segítségével nagy nehezen lábra álltam, és igencsak össze kellett szorítanom fogaimat, hogy ne üvöltsek fel. A tükörhöz sétáltam, hogy jobban szemügyre vehessem én is.

- Nem lehet, hogy ez akkor történt, amikor az igazgató…? – kapott egy söprűt a kezébe, hogy összeszedje a tányér darabjait.

- Nem, mert itt nem ért hozzám – haraptam ajkaimba a fájdalomtól – Tudod mi ez? Ez a múltkori rémálmom lenyomata.

- Múltkori? Amikor az a valaki a hátadba karmolt? – csodálkozott, és a hűtőhöz sétált, majd egy jeges tasakot vett elő. – De az miért csak most jött ki? Eddig mindig másnap jelent meg, most meg… pár nap késéssel? Ennek van így értelme?

- Nem tudom, de ha jobban szemügyre veszed, látni lehet, hogy néhány helyen egy picit sötétebb, ami olyan, mintha egy kézlenyomat lenne – átvettem tőle a jeget, majd lefeküdtem a kanapéra, és a hátamra tettem.

- Min, én komolyan aggódom miattad – ült le mellém – Baromi rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban. Muszáj lesz valami megoldást találnunk, mert ez így nem mehet tovább.

- Tudom – csak ennyit bírtam felelni, ugyanis a fáradság olyan hirtelen tört rám, hogy abban a pillanatban el is aludtam.

*

   Reggel a szokottnál korábban keltett Young, hogy le tudjak zuhanyozni iskola előtt. Kész kínszenvedés volt eljutni a fürdőig és letusolni. A lapockám nem fájt annak ellenére, hogy még vörösebb volt, mint előtte lévő nap, de a fáradság még mindig ólomsúlyként nehezedett rám. Úgy éreztem, hogy az éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, és ezen a reggeli frissítő fürdés sem segített.

   Az iskolába érve Taemin egy hatalmas vigyorral az arcán köszöntött és meg is jegyezte, hogy úgy nézek ki, mint egy zombi. Érdeklődött afelől, hogy miért nem voltam iskolába, de sikeresen kihúztam magam egy „nem éreztem jól magam” válasszal. Ennyiben hagyta a dolgot, és nagy örömmel újságolta, hogy beszélt Nayounggal és azt mondta, hétfőn már jönni fog. Taemin annyira hiperaktív volt, hogy alig bírtam követni, még szerencse, hogy pénteken mindössze kettő óránk van, ami közös.

   Ez a nap valahogy különösen lassan telt, és alig vártam már, hogy megszólaljon a nap végét jelző csengő, pedig még csak a harmadik óra vette kezdetét. Bevágódtam a leghátsó padba, előpakoltam a könyveimet, a fejemre húztam a kapucnimat, majd elterültem az asztalon. Azonban nem sokáig aludhattam nyugodtan, ugyanis az előttem ülő lány megkocogtatta a vállamat.

- Minseo, itt a tanár – suttogta, én pedig kelletlenül ugyan, de felültem.

   Az álmosság egy pillanat alatt kiment a szememből, amikor megláttam a tanár mellett Hyunseungot. Mint legelőször, most is egy fekete nadrágot és egy fehér inget viselt, szőke haja kócosan terült el fején, mogyoróbarna szemei komolyságot tükröztek, ugyanakkor olyan fényesen ragyogtak, mint égen a csillagok. Bőre világosabb volt, mint a hó, melyen vérvörös ajkai teljesen kitűntek.

   Levegőt is elfelejtettem venni, és amikor tekintetünk találkozott, mint akit fejbe ütöttek egy kalapáccsal, teljesen elkábultam. Ugyan ez csak egy futó pillanatig tartott, de több volt mindennél. A szívem hevesen kezdett verni, és arcomat elöntötte a pír. Hirtelen úgy éreztem, mintha felforrósodott volna körülöttem a levegő, ugyanakkor mintha az idő megállt volna.

   Nem tudtam, miért érzek így; ez valami olyan lenne, amit ezelőtt még sosem éreztem egy fiú iránt sem, vagy megint az a kapcsolat, ami legelőször létrejött közöttünk? Bármelyik is volt, jó érzéssel töltött el. Sajnos nem sokáig úszhattam ebben a mámorban, mert a fáradság ismét erőteljesen tört rám. Szemeim majd leragadtak, én pedig nem utasítottam vissza: visszadőltem az asztalra és csakhamar elszundítottam.

   Hyunseung szinte mindegyik óránkon jelen volt, gondolom azért, mert ő kapta meg az osztályunk felügyeletét. Igazából ötletem sem volt, hogy ez mennyiben segíti elő a halálesetekkel kapcsolatos nyomozásukat, de biztos megvolt a saját tervük. Számomra egyértelmű volt, hogy nem a diákok közül teszi ezt valaki, hanem az igazgató áll minden mögött, azonban ők ezt nem tudhatták. Volt egy olyan érzésem, hogy ők nem a gyilkost keresték, hanem azt, hogy ki lesz a következő áldozat. Ez is jó taktikának látszott, bár voltak afelől kétségeim, hogy a több ezer diák közül megtalálják a következőt.

*

   Nagy megkönnyebbülést jelentett számomra, amikor néhány órával később véget ért a napom. Nagyot sóhajtottam, és alig vártam, hogy végre hazamehessek, és kialudhassam magam. A fáradság miatt nyúzottnak és kedvtelennek éreztem magam, ráadásul a lapockám is kezdett megint fájni.

- Nem gondolod, hogy nem az iskolában kéne aludnod? – hallottam meg egy hangot magam mellett, miközben a szekrényembe pakoltam be a tankönyveimet. Ijedtemben ugrottam egyet, és megfordultam. Hyunseung állt mögöttem. Egy pillanat erejéig rámeredtem, és amint megláttam gyönyörű arcát, elakadt a lélegzetem, de amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan illant el. Az álmosság nem akart távozni belőlem, és a közelségétől, hogy alig egy méterre van tőlem, ingerültté váltam.

   Nem foglalkoztam vele, csak vettem egy nagy levegőt és lenyeltem a megjegyzését. Semmi kedvem nem volt társalogni, pláne nem vele. Valahogy a közelében mindig máshogy viselkedtem, nem tudtam az érzéseimet kontrollálni.

- Tudod, ide a legtöbben tanulni járnak, és rengetegen vannak, akik ilyen magas színvonalú iskolába akarnak bekerülni, erre te itt fecsérled az időd. Tudod, hányan lennének szívesen a helyedben? – folytatta, és tudtam, hogy direkt viselkedik ilyen ellenségesen. Hogy a múltkori eset miatt vagy szimplán azért, mert ilyen a természete, nem tudtam volna megmondani. És tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt.

   Elpattant valami a fejemben; az idegesség hirtelen úrrá lett rajtam és becsapva a szekrényajtót, megfordultam és szembenéztem vele. Szemeim szikrákat szórtak, és ha ölni tudtam volna velük, most már bizonyosan holtan feküdt volna előttem.

- És ez olyan hatalmas bűn? Esetleg luxus megkérdezni, hogy miért aludtam végig az összes órámat, már egyből le kell támadni a másikat? Most úgy őszintén. Szerinted miért csináltam? – tartottam egy másodperc szünetet, és már szólásra nyitotta volna a száját, de elnémítottam – Mondd, nehezedre esik megkérdezni, hogy miért vagyok fáradt vagy mi történt, amiért az éjjel nem aludtam, és úgy nézek ki, mint egy mosott szar? Ilyen egyszerű kérdések nem jutnak az eszedbe, mi? És akkor még te vagy az, aki másokat csak úgy kioktat. Ugyan már! – keltem ki magamból, de nem érdekelt, hogy okkal vagy ok nélkül kiabálok vele. Egyszerűen… csak kitört belőlem és jó érzés volt kiadni magamból.

- Miért nem aludtál az éjjel? – tette fel a kérdést, és karjait összefonta mellkasán. Arca nyugodtságot tükrözött, egyetlen izma sem rándult meg, semmi érzelmet nem tudtam leolvasni róla és ez csak még jobban feldühített.

- Szerinted pont neked fogom ezt elmondani? Hagyjál már, kérlek! – kaptam magamra a táskámat, és süllyesztettem a zsebembe a szekrény kulcsát.

- Menj szépen haza és aludd ki magad! – mondta nemes egyszerűséggel.

- Hogy mi? De… mii… ehh… - köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. A vérnyomásom már az egekben volt, és ezzel a kijelentésével, ha lehet, csak még ingerültebbé tett - Hogy merészeled? Mit parancsolgatsz itt nekem, hm? – egy lépést tettem fel, remélve, ezzel meghátrál vagy legalább valamiféle érzelmet kimutat, de nem történt semmit. Továbbra is csak állt előttem, és engem nézett, rezzenéstelenül. Volt egy olyan érzésem, hogy egyfelől direkt cukkol, de hogy mi oka volt erre, az rejtély maradt előttem is – Egész életemben megfeleltem másoknak, azért küzdöttem, hogy mindenki elfogadjon, de tudod mit? Hogy ne legyél ez alól te is kivétel, megteszem, amit kérsz – azzal hátat fordítottam neki és elfutottam.

   Rettenetesen mérges voltam, szinte már tajtékzottam az idegtől. Egyrészt azért, mert fáradt voltam és ilyenkor mindenre érzékenyebb vagyok, másrészt pedig nem szerettem, ha vad idegenek utasítgatnak. Tudtam, hogy nem jó tanácsnak szánta ezt, vagy ha annak akarta, akkor félresikerült, mert a hanghordozásából egyáltalán nem ez jött le. A viselkedése teljesen azt mutatta, hogy csak szórakozik velem, hogy okot keres, amivel felzaklathat, márpedig ezt nem néztem jó szemmel, főleg nem egy olyantól, akit nem is ismerek. De talán a leginkább az készített ki, hogy szimplán a közelsége ilyen reakciót váltott ki belőlem. Egyáltalán nem akartam vele kiabálni; ilyen helyzetekben mindig nyugodt tudok maradni és ezzel a nyugodtsággal szoktam „csatákat” nyerni. De ő volt az egyetlen, aki kifordított önmagamból csupán azzal, hogy ott állt mellettem és beszélt hozzám. És ez megrémisztett. A rémület pedig olyan cselekedetekre készteti az embert, amit józan ésszel nem tenne meg.

   És én mellette képtelen voltam józanul gondolkodni, képtelen voltam saját magam felett uralkodni, ettől pedig úgy éreztem, hogy legyőzhetővé válok.

   Ha pedig legyőzhetővé válok… akkor nem tudom megmenteni a szeretteimet…

21. rész

*Ajánlott zene: Yahnwajin - It's alright*
https://www.youtube.com/watch?v=1Y8A41-dsUQ

   Másnap a megszokott időben keltem. Álmosan nyújtóztam egy nagyot, majd hatalmas ásítások közepett a konyhába sétáltam. Young még szintén pizsamában volt, és reggelit készített, amikor én beléptem.

- Jó reggelt – köszöntem, és kivettem a hűtőből a tejes dobozt.

- Óh, te már ilyen korán fent vagy? – csodálkozott – Jól érzed magad?

- Persze. Miért? – ültem le a már megterített asztalhoz.

- Hát… tudod, a tegnap… Csaknem félholtra vertek megint… Neked nem szabadna jól érezned magad – gyanúsan mért végig, majd odalépett hozzám.

   Egy pillanatra megdermedtem. Igaza volt. Tegnap ismét sikerült beszereznem egy csomó sérülést, de én mintha… nem éreztem volna őket. Az egész este úgy rémlett, mintha már hetekkel ezelőtt megtörtént volna, vagy mintha csak egy álom lett volna.

   Zavartan emeltem tekintetem barátnőmre, majd ismét az asztalra, végül magamra. Aztán felpattantam, és felhúztam a pólómat. A sebek, melyekből tegnap még megállás nélkül csorgott a vér, mostanra már csak halvány foltként voltak jelen. Óvatosan simítottam végig hasfalamon, majd erőteljesebben is megnyomogattam a hegeket, de nem éreztem fájdalmat.

- Most lehet én vagyok a vak, de a sebeid mintha teljesen meggyógyultak volna – hangjában érződött a kíváncsiság és a döbbenet is.

- Nem, nem vagy vak, én se látok semmit – nézegettem még mindig a testemet, ahol vörös, begyulladt, gennyes foltoknak kellett volna lennie, ahová a cigarettacsikkeket nyomták. – És még fájni sem fájnak.

   Visszaengedtem pólómat, majd visszaültem a székbe. Young ugyanúgy mellettem maradt, és úgy nézett rám, mint aki rémeket látott, majd végül ő is helyet foglalt az asztalnál.

- Ez nagyon furcsa – töltött teát mindkettőknek – Több, mint furcsa.

- Igen, tényleg az – válaszoltam, de hangom mintha kilométerek távolságából érkezett volna.

- Biztos, hogy jól vagy? – aggódva fürkészte arcomat, miközben egy hatalmas tál müzlit kezdtem el falatozni – Min, téged ez nem rémiszt meg? Csak azért kérdezem, mert teljesen nyugodt vagy, márpedig egy normális ember egyik napról a másikra nem gyógyul meg csak úgy.

- Tudom – rántottam vállat – de ki tudja, lehet, gyorsabban regenerálódok, mint a többi ember. Ez lehetséges, nem? Amúgy te nem eszel? – kérdeztem, Young pedig megrázva fejét, beleharapott szendvicsébe.

- Igen, ez előfordulhat, de nem ennyire – csapott egyet az asztalra, majd összekulcsolt kezeire támasztotta állát – Most komolyan, MinSeo, hogy lehetsz ilyen nyugodt, és hogy tudsz úgy tenni, mintha ez semmiség lenne? Neked meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg… te is… hogy te…?

- Hogy én is természetfeletti vagyok-e? – fejeztem be a gondolatát, mire bólintott egyet – De, egyszer igen. De ebben nem hiszek. Abban csaknem biztos vagyok, hogy léteznek vámpírok, de másban nem igen tudok hinni. Ez… teljességgel képtelenség. Miért pont én lennék megáldva képességekkel? Ugyan már! – dőltem hátra a széken, miközben felsóhajtottam – Nincs miért aggódni Young. Ha van is valami képességem, mondjuk a jelen helyzetben az, hogy gyorsan gyógyulok, akkor nincs miért aggódni. Ez csak az előnyömre válhat, nem igaz? – álltam fel az asztaltól, majd a tányéromat a csapba tettem – Megyek készülődni, lassan suliba kell mennem.

- Suliba? Nem azt beszéltük tegnap, hogy ma nem mész be? – kérdezte Young, miközben utánam eredt. – Tudod, ma meglátogatunk pár családot.

- Tényleg, azt terveztük – mondtam, majd bevonultam a szobámba.

   Hazudnék, ha azt mondanám, nyugodt voltam, mert nem voltam az. Nekem is furcsa volt, hogy ilyen hamar begyógyultak a sebeim és tisztában voltam azzal, hogy ez képtelenség, de nem akartam Youngot ilyenekkel strapálni. Ráadásul mit tudtunk volna ezzel tenni? Kihez fordulhattunk volna? Senkihez. Így nem éreztem azt, hogy ezen van mit megvitatni. De ugyanakkor valahogy olyan máshogy éreztem magam. Úgy éreztem, mintha az, ami tegnap történt, már a régmúlt lenne. Olyan távolinak tűnt. Könnyűnek éreztem magam, nem voltak bennem aggodalmak, félelmek, kételyek. Friss voltam, könnyed, akár egy tollpihe. Hogy ezt mi váltotta ki belőlem, nem tudtam volna megmondani, de örültem neki. Most végre nem tolongott ezerféle kérdés a fejemben, egyszerűen mintha mindent tisztán láttam volna. Jelen pillanatban nem érdekelt más, csak az, hogy azokat a családokat felkeressük és beszéljünk velük.

   Így hát nagyot sóhajtva felkaptam pár ruhát magamra, majd pontban nyolckor el is hagytuk a lakásunkat.

*

   Újabb ház ajtaján kopogtunk be. Reméltük, hogy itt végre sikerrel járunk, ugyanis az előző három család sikeresen ránk vágta az ajtót, amikor azt mondtuk, az elhunyt gyermekükről szeretnénk beszélni.

   Az ajtó túloldalán megcsörrent a kulcs, majd egy ötvenes éveiben járó nő nyitott nekünk ajtót. Arca vékony volt, beesett, szeme alatt hatalmas táskák éktelenkedek.

- Jó napot – hajoltunk meg illedelmesen – Tudna ránk szánni néhány percet?

- Persze – eresztett meg egy halovány mosolyt – Miben segíthetek?

- A lányával kapcsolatban szeretnénk pár kérdést feltenni – mondtam, mire a nő zavartan elkapta a fejét, és egy kicsorduló könnycseppet ujjaival gyorsan elmorzsolt.

- A lányom… a lányom már nem lakik itt… Ő… A lányom… - kereste a szavakat, de egyszerűen képtelen volt kimondani hangosan, ami történt vele.

- Igen, tudjuk, hogy meghalt – fejezte be helyette Young – Részvétünk emiatt.

- Akkor nem értem, mit szeretnétek – nézett fájdalommal eltorzult arccal ránk.

- A haláláról szeretnénk többet megtudni.

- Öngyilkos lett – mondta elhaló hangon, miközben összehúzta magán felsőjét – Sajnálom, de nem tudok nektek segíteni – csukta volna be az ajtót, de megállítottam.

- Kérem, asszonyom, kérem. Az egyik barátnőnk jól ismerte a maga lányát, és úgy érzzük, ő is veszélyben van – füllentettem egy kicsit. Tudtam, nem szabadna ilyet tenni, de ha most ő is becsukja előttünk az ajtót, akkor senkivel nem fogunk tudni beszélni.

   Egy pár pillanatig zavartan pislogott, majd végül elállt az ajtóból, és betessékelt minket. Leültünk a nappaliban, majd egy bögre teát hozott nekünk, és ő is helyet foglalt velünk szemben.

- Miért vagytok itt? – kérdezte lágy hangon, miközben érdeklődve mért minket végig.

- Tudjuk, hogy a lánya nem öngyilkos lett – mondtam, és belekortyoltam a teába.

- De, az én lányom öngyilkos lett – felelte határozottan.

- Gondolom ön is tudja, hogy nem ez volt az első eset a környéken, és pontosan tudjuk, hogy ön is retteg. Ahogy mindenki más, úgy ön is érzi, hogy itt nem stimmel valami. Mi ezt próbáljuk kideríteni – vette át a szót Young, és meleg tekintettel nézett a nőre – Segítenie kell nekünk. Mindent el kell mondania, amit tud, ami a lányával történt. Azért jöttünk, hogy kiderítsük az igazságot.

- Az igazságot? – kerekedtek el szemei – Gyermekeim, van fogalmatok arról, hogy mibe kezdtetek bele? Tisztában vagytok azzal, hogy saját magatokat…?

- Igen, pontosan tudjuk – szakítottam félbe – Meghalhatunk, ez így igaz. De mint mondtuk, a barátnőnk veszélyben van, és bármit megteszünk azért, hogy megmentsük. Kérem…

   Újabb csönd telepedett közénk, de végül az idősödő nő megszólalt:

- A lányom tényleg öngyilkos lett – lassan, kimérten beszélt – Csak azt nem értem, miért tette ezt. Tudjátok, ő egy nagyon kedves és vicces lány volt. Hatalmas életereje volt, bármilyen akadályba is ütközött, nem hátrált meg. Voltak céljai, álmai, amiért küzdött. Éppen ezért nem tudom felfogni, hogy miért tette ezt magával. Hisz nem volt rá oka. Voltak anyagi gondjaink, ezt nem tagadom, de beszéltünk erről, és amit csak tudtam, megvettem neki. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, ha bármi lett volna vele, arról tudtam volna. De úgy látszik, sosem volt boldog… - sírta el magát. Young felállt, és mellé ült, majd óvatosan magához húzta.

- Ez nem az ön hibája. Biztos vagyok benne, hogy a lányával minden rendben volt, és ami történt, nem ezért történt.

- De… akkor miért? – hüppögve törölgette szemeit.

- A tanulással nem voltak gondjai? – kérdeztem.

- Nem, nem igazán. Tény, hogy rengeteget kellett tanulnia, sokszor éjszakákat is végigvirrasztott, de ha ennyire megterhelő lett volna számára, szólt volna.

- Értem.

- Mit gondoltok, mi történhetett vele? – nézett nagyon komolyan ránk – Miért hal meg ennyi fiatal lány és fiú?

- Fogalmunk sincs – felelte Young – Ezt akarjuk kideríteni. De most megyünk. Nagyon köszönjük, hogy beszélt velünk erről. Tudjuk, mennyire fél, és hogy az egész város hallgat. Kérem, vigyázzon nagyon magára.

- Ti is legyetek óvatosak! – mondta, majd meghajoltunk, és elhagytuk a házat.

- Te mit gondolsz? – kérdezte Young, miközben az utcán sétáltunk.

- Őszintén? Nem tudom. Abban az egyben biztos vagyok, hogy gyilkosság történt. Most valaki vagy rákényszeríttette, hogy ölje meg magát, vagy úgy állították be, hogy öngyilkosságnak tűnjön. De ez még kevés akármihez is. Miért, te mit gondolsz?

- Én? Azt, hogy vámpírok vannak a dologban – jelentette ki határozottan Young, én pedig csodálkozva néztem rá – Tudom, nekem nem volt olyan közeli élményem, mint neked, de amiket meséltél, a halott lány a harapásnyommal, az igazgató és minden más, nekem elég egyértelműnek tűnik. De ahogy mondtad, ez még elég kevés ahhoz, hogy ezt alátámasszuk.

- Igen, ez az egyik fele. A másik az, hogyha találunk is elég bizonyítékot, mégis mihez kezdünk velük? – sóhajtottam fel, majd elővettem a lapot, amire felírtuk a lakcímeket – A következő család csak két utcára van innét, úgyhogy nézzünk be oda is.

*

   Késő este volt, mire ismét a lakásunkba találtuk magunkat. Az egész napot arra áldoztuk, hogy minél több helyre benézzünk, de azon az egy nőn kívül senki nem volt segítségünkre. Számítottunk erre, hisz mindenki retteget, de mégis azt gondoltuk, ennél azért többen fognak megnyílni előttünk.

- Akkor… holnap hogy legyen? Munkahely és suli vagy újabb látogatások? – ültem le az asztalhoz.

- Szerintem a hétvégét áldozzuk a nyomozásra, ha hiányzunk, az elég feltűnő – nyomott el egy ásítást Young – De én azt hiszem, veszek egy forró fürdőt, és lefekszem, mert fáradt vagyok.

- Rendben, menj csak. Én még vacsorázok előtte – felálltam az asztaltól, majd elővettem pár zsemlét, hogy gyorsan összedobjak magamnak két szendvicset.

- Már megint? Alig egy órája ettünk. Hihetetlen, hogy manapság mennyit eszel. Csak nem vagy terhes? – játszotta a gyanakvót Young, mire nevetve megráztam a fejem – Ki az apa? Csak nem Taemin?

- Jajj, hülye vagy – vágtam hozzá egy rongyot, mire ő is elnevette magát – Menj aludni, fáradt vagy!

- Oké. Szerintem is jobb lesz, nem szeretném megtudni, milyen egy kismama haragja – kacagva felpattant a székből, majd egy kiáltás után futásnak eredt.

- Hja! Kismama a nénikéd! – szaladtam utána, de még mielőtt utolérhettem volna, berohant a fürdőbe, és magára zárta az ajtót – Ezt még visszakapod! – ütöttem bele egyet az ajtóba, de azért jót vigyorogtam magunkon.

   Visszasiettem a konyhába, és befejeztem a szendvicsek készítését, majd enni kezdtem. Néhány perc alatt magamba tömtem a vacsorámat, majd mikor álltam fel az asztaltól, hirtelen éles fájdalom nyilallt a bal vállamba. Kiejtettem a kezemből a tányért, mely hangos csörömpöléssel ért földet, én pedig a fájdalomtól térdre rogytam. Egyik kezemmel görcsösen próbáltam megkapaszkodni az asztal sarkában, míg másik kezemmel a lapockámhoz kaptam. A víz pillanatok alatt kivert, és nem éreztem mást, csak a szűnni nem akaró égető érzést, és azt, ahogy lassan minden elhomályosodik előttem…

20. rész

*Ajánlott zene: Doojoon&Dongwoon – When the door closes*

https://www.youtube.com/watch?v=2zo0uZExV5E

   Amikor hazaértem, halk zene szólt, Young az egyik számítógép előtt ücsörgött, egy bögre teát szorongatva kezében, körülötte pedig szanaszét hevertek azok a lapok, amiken az áldozatok nevei, képei és egyéb adatai voltak. Fáradtan dobtam le a táskámat az egyik székre, bújtam ki cipőmből és sétáltam oda hozzá.

- Áh, szia Min – nézett felém egy pillanatra, majd ismét a monitorra meredt – Nem hallottam, hogy megjöttél.

- Neked is szia – feleltem, és leültem mellé – Hogy állsz?

- Kinyomtattam a tegnap talált áldozatokat, plusz még kettőre bukkantam, így már kilencvennél járunk – nyomott a kezembe két lapot – Valamint elkezdtem keresgélni a lakcímek után. Igazunk volt, sokan valóban elköltöztek a városból, de néhányan itt maradtak – újabb lapokat adott nekem – Szóval, mikor keressük fel őket? – rakta le poharát, és ismét rám nézett.

- Ah, nem tudom, fogalmam sincs – sóhajtottam fel, és leraktam a kezemből a lapokat – De azt hiszem, a mai terv változott.

- Ezt hogy érted? Mi történt? – szűkítette össze szemeit, és aggódva meredt rám.

   Kerültem pillantását, mert tudtam, ha most ránézek, akkor nem bírom tovább tartani magam, és még mielőtt akármit is mondhatnék, sírni kezdek. Így hát tovább bámulva a lábamat szólaltam meg:

- Ma este… el kell mennem… az igazgatóhoz – éreztem, ahogy a könnycseppek marják szememet, és csakhamar végigfolyt az első csepp arcomon – Tudod, az egyezség… hogy helyettetek engem…

- Úristen, szívem – hirtelen ölelt magához, és erősen markolt bele karomba, nekem pedig ez épp elég volt ahhoz, hogy kiboruljak, és zokogva simuljak mellkasához.

- Én ezt nem akarom, Young… Annyira félek… Én még egyszer a közelébe… nem tudok menni… Én… Én ezt nem akarom… - zokogtam, és arcomat pulóverébe nyomva próbáltam elhalkítani magam.

- Kicsim – simogatta a hátamat – Nem kell elmenned, oké? Nem kell megtenned, senki nem mondta, hogy meg tedd.

- De… akkor ti… te és Nayoung… Nem hagyhatom…

- Nem, drága, ezt biztos nem gondolták komolyan – tolt el magától, hogy szemembe nézhessen, majd arcomat közrefogta kezeivel – Nem hagyom, hogy megtedd! Nem engedlek el, MinSeo, nem engedem, hogy ismét bántson! Ez őrület!

- És mit akarsz tenni? Ha nem megyek el, lehet, idejön, és azt mindketten bánhatjuk. Vagy Nayoungot keresi fel és végez vele… - lehámoztam magamról ujjait, és nagyot sóhajtva álló helyzetbe tornáztam magam. Young követte példámat.

- Menjünk el a rendőrségre! Ők biztosan tudnak tenni valamit! Elfogják és letartóztatják, és… - próbált valami kiutat találni, miközben az ő szemeiből is száguldoztak a könnycseppek. Tudtam, hogy neki is fáj, talán jobban, mint nekem. A tudat, hogy mi fog történni, és hogy nem tehet ellene semmit… ez rosszabb mindennél.

- Te is tudod, hogy nincs elég bizonyíték. Ráadásul, ha tényleg vámpír, akkor a rendőrség mit sem ér. Arról nem beszélve, hogy csak magunk ellen uszítjuk őket.

- De ott vannak rajtad a múltkori sebek… a foltok… - tiltakozott, és átölelte derekamat, hogy ezzel is megakadályozzon.

- Azok már teljesen eltűntek. Nyoma sincs semmiféle forradásnak, vagy hegnek. Begyógyultak – bármennyire is szerettem volna, hogy valamilyen módon kibújjak ez alól, tudtam, hogy nem lehetséges. Féltem, rettegtem, minden porcikám iszonyodott attól, hogy újra át kell élnem azt, amit egy hete, de nem tehettem mást. Nem hagyhatom, hogy a barátaimnak baja essen, mert ha őket elveszítem, nekem nem marad semmim. Miattuk élek. Ha ők többé nem lesznek, akkor nekem mi okom lesz a világon maradni?

- De… akkor is… van valami… kell lennie valaminek… Én nem akarom, hogy odamenj – tört ki most belőle a sírás, és most én voltam az, aki magához ölelte, és vigasztalni próbálta. Nekem is hisztérikusan kellett volna zokognom, de legbelül elfogadtam, hogy mi vár rám. Vagy legalábbis elhitettem magammal, és így könnyebb volt elviselnem a helyzetet.

- És mi van HyunSeunggal? – emelte fel a fejét és nézett szemeimbe – Ő… csak tud segíteni. Biztos megvan valahol az ő elérhetősége is – hirtelen elengedett, majd a telefonkönyvhöz sétált.

- Young… - szóltam rá, de mint aki meg sem hallott, elkezdte lapozni a könyvet – Young, kérlek. Már miért tudna segíteni? Ő nem vámpír, ő csak egy ember, mint mi.

- Honnan tudod? – kiáltott fel dühödten – Hisz te magad mondtad, hogy valami kapocs kialakult köztetek… Annak biztos volt valami jelentősége! Kellett lennie, mert az nem létezik, hogy senki ne tudjon rajtunk segíteni! Min, ha így folytatjuk, bele fogunk halni! Ez… nem történhet meg! – dobta el a kezéből a telefonkönyvet, és zokogva rogyott térdre. Öklével egy hatalmasat ütött a földbe, levezetve ezzel minden fájdalmát, majd csendesen sírt tovább. Odaléptem hozzá, és magamhoz öleltem. Fájt így látnom őt, fájt, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Ha akkor… ha akkor hátat fordítok és elmegyünk innét, ha akkor máshogy cselekszem, ha nyugton maradok, és nem teszek semmit… Ha akkor…

   De megtettem, és ezen utólag már késő volt bánkódni. Nem akartam arra gondolni, hogy mi lett volna, ha, mert ha erre gondolok, akkor csak feltépem a sebeket. Azokat a sebeket, amikről már lemondtam. Mert lemondtam arról, hogy valaha olyan életünk lesz, amilyet elterveztünk, lemondtam arról, hogy valaha boldogok leszünk.

   Lemondtam az álmomról.

   Lemondtam a jövőnkről.

   Mi értelme lett volna ez után sóvárogni? Hisz nyilvánvaló volt, hogy ha ennek egyszer vége lesz, és netalántán túléljük, akkor is életünk végéig el fog kísérni minket az örökös szenvedés. Életünk utolsó napján is szemünk előtt fog lebegni a sok gyilkosság, a sok áldozat, és a vér, ami a kezünkhöz tapad. Ilyen emlékek és ekkora fájdalom mellett hogyan élhetnénk boldogan?

- Young… nagyon szépen kérlek… legalább te légy most erős! Könyörögve kérlek, ne sírj, oké? Nem bírom látni, ahogy szenvedsz. Nagyon fáj… Kérlek, Young, kelj fel a földről, és hagyd abba a sírást. El fog múlni, egyszer mindennek vége lesz. Túl fogom élni, mert nem akarnak megölni. Egyelőre még nem. Úgyhogy kérlek, kelj fel, és keress tovább. Minél több időt fecsérlünk a felesleges könnyekre, annál később jutunk az igazsághoz. Kérlek, Young. Tudom, hogy nehéz, de meg kell tenned. Értem. Értünk. – suttogtam fülébe, miközben szüntelenül simogattam hátát – Ezt az egyet ígérd meg nekem, jó? – nyomtam egy puszit a fejére, majd elengedtem kezét és felálltam.

   Az ajtóig sétáltam, és néztem, ahogy összegörnyedve fekszik a földön. Nem akart rám nézni, képtelen lett volna erre. Tudtam, hogy magát hibáztatja azért, amiért nem tud megakadályozni. Tudtam, hogy azt gondolja, ha kilépek az ajtón, soha többé nem fog látni, és nem akarta végignézni, ahogy magára hagyom.

   De amikor kinyitottam a bejárati ajtót, mégiscsak rám emelte hatalmas, barna szemeit.

- Megígérem, ha te is megígérsz nekem valamit – mondta határozottan, miközben felült és megtörölte könnyes arcát – Gyere vissza épségben, oké?

- Visszajövök, ne aggódj – megeresztettem egy halovány mosolyt, és becsuktam magam mögött az ajtót.

*

*Ajánlott zene: MBLAQ – Running and running*

https://www.youtube.com/watch?v=FUzIOpjcRdA

   Újabb rúgást éreztem az oldalamban, amitől térdre zuhantam. Újabb pofon csattant az arcomon, amitől elterültem a földön. Vért köptem ki, miközben próbáltam négykézlábra állni, de újabb rúgást kaptam. Felüvöltöttem, és zokogva húztam magam magzatpózba.

- Nem hittem, hogy tényleg el fogsz jönni – guggolt le mellém, és ujjhegyével kisöpört egy tincset a hajamból – Kár a cuki pofidért.

- Miért? – kérdeztem rekedt, elhaló hangon.

   A tüdőm oxigénért kiáltozott, de minden egyes levegővételnél úgy éreztem, mintha a torkomon savat öntöttek volna le. Mart. Égetett.

   Mrs. Han rágyújtott egy cigarettára, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Ördögien vigyorgott, élvezte a látványt. Élvezte, hogy bánthat, élvezte minden egyes pillanatát annak, hogy azt tehet velem, amit akar. Kétség sem fért ahhoz, hogy megölni is képes lett volna, de sokkal jobban élvezte, hogy újból és újból fájdalmat okozhat.

   Lassan fújta ki a füstöt, én pedig néztem, ahogy tekeregve száll felfelé, majd veszik bele a félhomályba. Arra gondoltam, bárcsak én is így tudnék eltűnni most…

- Mert jó játék – nevette el magát harsányan. Nevetése sértette fülemet, éles volt, akár egy kés.

- Nem, nem azért csinálja – mondtam keményen. Megmerevedett, és elsötétült arca, az előző nevetésnek pedig már nyoma sem volt. Tudtam, hogy nem túl jó ötlet beszélni, de ha már egyszer ezt teszi velem, legalább tudjam, miért – Maga legszívesebben darabokra tépne. Maga a halálomat akarja, és ha tehetné, már rég nem élnék. De nem maga diktálja a szabályokat… - tartottam vele a szemkontaktust, és úgy bámultam azokba a vörös szemekbe, mintha valóban határozott lennék.

   Újabb adag füstöt fújt ki, és a cigarettára bámult.

- Igazad van, tényleg nem az én játékom ez – szemei dühödten villantak rám, és felrántotta a pólómat – De én döntöm el, mennyire legyen fájdalmas – és abban a pillanatban az égő csikket a bőrömbe nyomta.

   Ordítottam, sikítottam, fetrengtem, dobáltam magam a földön. Kiáltásaim visszhangot vertek a szoba négy fala között, de tudtam, senki sem hallja meg. Mintha a Pokolban sétáltam volna. Nincs az az érzés, ami ehhez hozzáfogható lett volna.

   Elemelte a csikket, és egy másik helyre nyomta.

   Ismét üvöltöttem. Hiába próbáltam ellökni kezét magamról, olyan szorosan nyomott vissza, hogy semmi esélyem sem volt ellene. Bármivel is próbálkoztam, értelmetlen volt. A fájdalom, mely minden egyes érintésnél végigcikázott testemen, teljesen lebénított. Lüktetett minden porcikám, és csakhamar megéreztem az égett hús szagát is. Aztán a fel-felvillanó fájdalmat felváltotta a hosszú, szűnni nem akaró kín, mely nem akart elmúlni.

   Hallottam a nevetést, azt az önelégült, öntelt, sátáni nevetést. Bár testem lángolt, forró volt, akár a tűz, ettől a kegyetlen kacajtól kirázott a hideg.

   Lassan kezdett elhalványodni Mrs. Han arca, majd lehunytam szemeimet. A kimerültségtől képtelen voltam nyitva tartani őket. Aztán egy csapásra minden megszűnt. Testem végleg felmondta a szolgálatot.

   Elájultam.

*

   Amikor ismét magamhoz tértem, egy szűk sikátorban találtam magam egy szemetes konténer mellett. A Hold magasan járt a sötét égen, a csillagok teljesen a feketeségbe süppedtek. Nem tudtam, mióta vagyok kiütve, és hogy hol vagyok pontosan, de még mindig éreztem a cigaretta csikkek égető érzését magamon. Pólóm csupa vér volt, és percekig csak meredtem előre. Nem bírtam megmozdulni; erőt kellett vennem ahhoz, hogy a fejemet képes legyek elfordítani.

   Végül nyöszörögve és fel-felszisszenve sikerült lábra állnom és elindulnom kifelé. El akartam innét menni, minél távolabb akartam kerülni ettől a szörnyű helytől. Könnyeim patakokban folytak, sírtam, mint egy kisgyerek, és noha tudtam, nem szabad, ráadásul nem az éjszaka kellős közepén, nem tudtam visszatartani őket.

   Az utcák rég némaságba borultak. Ahogy keresztülhaladtam rajtuk, csak akkor tűnt fel, éjjelente milyen csendes és kihalt minden. Vajon mindig ilyen volt vagy csak az elmúlt években vált ilyenné? Vajon azért történt ez, mert a sok megmagyarázhatatlan haláleset mindenkit arra késztetett, hogy visszavonuljanak a házak biztonságába? Vajon hány ember halt már meg és vajon hányan fognak még?

   És vajon ki fogja megszabadítani a várost ettől a félelemtől?

   Egy erős fuvallat söpört végig az utcán. Úgy éreztem, mintha a hátamba mart volna, mintha erős karmait belém mélyesztette volna. Felordítottam a fájdalomtól, miközben kezeimmel a bal vállamhoz kaptam, és térdre rogytam. Kellett néhány perc, mire ismét lábra álltam és folytattam az utat hazafelé.

   Fogalmam sem volt arról, milyen messze vagyok, és hogy mégis honnan tudom, merre kell hazafelé mennem, de csakhamar azon kaptam magam, hogy a lakásunk ajtaján lépek be.

   Young még mindig ébren volt, de valahogy számítottam erre. Mikor meglátta véres ruhámat és sebekkel teli arcomat, szemeiből ismét könnyek kezdtek el folyni, és odafutva hozzám megölelt. Egymás nyakába borulva zokogtunk, és estünk térdre a nappali kellős közepén. A megkönnyebbülés, hogy lát, és hogy életben vagyok, és a megkönnyebbülés, hogy ismét otthon vagyok, az ő karjaiban, megnyugvást jelentett.

   Zokogtunk, de ugyanakkor legbelül őrültünk. Egyikünk sem tudta, mennyi ilyenen kell még túlesnünk, de mikor egymás szemeibe néztünk, tudtam: ide a bosszú nem lesz elég.

19. rész

Ajánlott zene: SHINee - Shine

https://www.youtube.com/watch?v=RemgMo_1Bu4

   Aznap este képtelen voltam lehunyni a szemeimet. Annyira lázba jöttem a dosszié láttán, hogy muszáj voltam újból és újból átlapozni őket. Most, hogy a kezemben volt rengeteg bizonyíték, erős késztetést éreztem arra, hogy folytassam, hogy még több mindent kiderítsek.

   Az ágyamon feküdtem, az ölemben a laptopommal, és a neten keresgéltem. Úgy döntöttem, megpróbálok még több halálesetet összegyűjteni, hátha ezzel előrébb jutok.

- Na, hogy haladsz? – jött vissza Young, kezében két bögre kávéval, majd odaadta az egyiket, és visszaült mellém.

- Újabb két lányról találtam egy-egy rövidke cikket. Az egyikük tavaly tavasszal halt meg, drogtúladagolás miatt, a másikjuk pedig három évvel ezelőtt, ő felakasztotta magát.

- Hm… az azért kemény – kortyolt bele a kávéjába Young.

- Az – félreraktam a laptopom az ölemből, majd elnyúltam az ágyon – Már lassan négy órája ezen görcsölünk, és úgy érzem, semmivel sem jutottunk előrébb. Sikerült összeszednünk még tizenkét halottat, és ennyi. Lehet, hogy hagyni kéne az egészet? – kérdeztem, miközben álmosan megdörzsöltem szemeimet.

- Azért ne add fel ilyen könnyen! – tette le poharát Young, és most ő vette kézbe a dolgokat – Biztos találni fogunk valami olyat is, ami hasznunkra válhat. Például ez a legutóbbi eset is érdekes. Három évvel ezelőtt történt. Ezek szerint három évvel ezelőtt is jelen voltak már, és három éve biztosan elkezdődött. Vagy legalábbis nagy valószínűséggel. Nyilván nem fognak olyan cikket feltenni az internetre, amiben vámpírtámadásokról és furcsa halálesetekről írnak, így csak találgathatunk, kit öltek meg biztosan és kivel történt tényleg baleset. De ha azt vesszük, hogy ugyanabba a suliba jártak, akkor csaknem száz százalék, hogy gyilkosság történt.

- Hogy neked mennyire igazad van – ültem fel nagy izgalommal az ágyban – Szóval, ha minél több halálesetről tudunk, annál inkább megtudhatjuk, mikor kezdődött minden?

- Ahha.

- De az mire jó nekünk? – néztem érdeklődve Youngra.

- Nem tudom, valamire biztosan. Majd csak jutunk ennél előbbre – felelte, és egy újabb linkre kattintott.

   Egész éjjel fent maradtunk, és felváltva keresgéltünk a neten. Bármennyire is voltunk fáradtak, és bármennyire is ragadtak már le a szemeink, annyira lekötött minket ez az egész, hogy eszünkbe sem jutott, hogy aludjunk egyet. Úgy gondoltunk, minél többet foglalkozunk ezzel, annál több dolgokra bukkanhatunk rá, annál előbb jutunk az igazsághoz és annál előbb lesz vége ennek a rémálomnak. Hogy ne aludjunk el, megállás nélkül döntöttük magunkba a kávét, és néha frissítő hideg vízzel mostuk meg arcunkat. De egyelőre nem találtunk semmi mást, mint még több áldozatot.

   Már kezdett világosodni, amikor úgy döntöttünk, szusszanunk pár órát, hisz nekem suli van, Youngnak meg munka. Előre tudtuk, hogy hulla fáradtak leszünk, de úgy gondoltuk, megérte.

- Te MinSeo… Az áldozatok családjával mi van? – kérdezte, miközben elpakoltuk az ágyról az összes szétszórt lapot, és beraktuk a ruhásszekrény aljára – Ők itt laknak még, vagy elköltöztek?

- Nem tudom, de szerintem sokuk már rég elhagyta a várost. Miért? – bújtam be a takaró alá.

- Mert arra gondoltam, hogyha még itt vannak, akkor el lehetne menni hozzájuk – mászott be ő is mellém az ágyba, majd eloltottuk a villanyt.

- Ez nem is akkora hülyeség – jegyeztem meg – És könnyen kideríthetjük ezt is, elvégre megvannak a nevek, már csak utána kell nézni a telefonkönyvben, vagy akárhol.

- Pontosan.

- Bár ez mondjuk elég rizikós. Ráadásul nem garantált, hogy hajlandóak is lesznek velünk erről beszélni. Sőt, biztosan nem fognak.

- Ez igaz, én se nyitnám ki a számat, de ki tudja, lehet, lesznek páran. Elvégre is nyolcvannyolc halottunk van, csak lesz egy hozzátartozó, aki beszélni fog. Oké, a legtöbbjüknek van családja, és nem akarják veszélybe sodorni magukat, de akinek nem maradt semmi más, csak a gyász, akinek a gyerekével sosem volt baj, annak csak feltűnt, hogy valami nem stimmel. Biztos vagyok abban, hogy sokuk közül sem stimmel ez az egész, és bizonyára nekik is feltűnt, mennyien halnak meg, csak éppen félnek beszélni róla. Az istenért is, az egész város rettegésben él, vagy legalábbis Szöulnak ezen része.

- Van valami abban, amit mondasz – motyogtam félálomban – Holnap ezután is utána járunk, oké? Most viszont aludjunk, mert nem bírom nyitva tartani a szemeimet – bújtam oda Younghoz, és két perccel később már mindketten mély álomba merültünk.

*

   Néhány órával később már csörgött is az ébresztőnk, és akarva akaratlanul, de fel kellett kelnünk. Mint két élőhalott, úgy csoszogtunk a fürdőbe, és faragtunk embert magunkból. A szokottnál több sminket kentünk magunkra, de még így sem teljesen tudtuk elfedni a hatalmas karikákat a szemeink alatt.

   Szerencsére nem voltunk késésben, így volt időnk megreggelizni, és közben megvitatni az aznapi programunkat.

- Mikor végzel ma? – kérdeztem.

- Viszonylag korán, olyan kettő felé elengednek, mert ma valami esküvő lesz az étteremben, és hála a jó égnek most nem én fogok felszolgálni – harapott bele a pirítósba – Te?

- Huh, hát én három-négy felé, de a héten még nem megyek dolgozni, úgyhogy szerintem utána jövök haza. Ja, nem, előtte még beugrunk Nayounghoz Taeminnel, mert tegnap nem tudtuk elérni, és megígértem Taeminnek, hogy ma is elmegyünk. Gyanús lenne, ha nemet mondanék, szóval nem tudom lemondani. De ha kell, ellóghatom az utolsó óráimat, hogy többet tudjunk…

- A-a, azt azért ne - vágott közbe Young – Az is feltűnő lenne. Mindent úgy kell csinálnunk, ahogy eddig, csak amit eddig pihenéssel töltöttünk, azt most erre kell fordítanunk. A végén még ránk is ránk száll valaki, és azt nagyon nem akarom.

- Igazad van. Akkor nem lógóm el – ránéztem az órámra, ami azt mutatta, hogy van még negyed órám – Jobb lesz, ha megyek, mert el fogok késni.

- Oké – állt fel Young is az asztaltól, majd gyorsan elraktuk a tányérokat a mosogatóba.

- Akkor legyen az, hogy te hazajössz, és addig megpróbálsz néhány címet kideríteni, én pedig megpróbálok mielőbb csatlakozni, aztán ha gyorsan megy, akkor akár még ma is felkereshetünk valakiket.

- Nem gondolod, hogy ez kicsit gyors lesz és hagynunk kéne neki időt? – húzta a száját, miközben keze a kilincsen volt.

- Lehetséges. De minél tovább várunk, annál többen halhatnak meg – feleltem – De erről majd később. Először érjünk haza, és utána beszélünk róla.

- Rendben. Akkor most felejtsük el ezt az egészet, és dumáljunk másról – bólintottam, majd amint Young kinyitotta az ajtót, más témáról kezdtünk el cseverészni.

*

   A délelőtt hamar elillant, ráadásul az utolsó két órám is elmaradt, így miután meglátogattuk Nayoungot – akit sikeresen otthon találtunk – úgy döntöttünk Taeminnel, beülünk egy rövid időre a már megszokott kávézóba. Bár jobban szerettem volna ezt az időt is a nyomozással tölteni, nem akartam feltűnést kelteni, így mint akinek van ideje, elfogadtam a meghívást egy kávéra.

- Na, és Mr. Lee nem panaszkodott ma rád? – kérdeztem, miközben megeresztettem egy széles mosolyt.

- Nem, szerencsére nem, bár bevallom, izomlázam van – simított végig lábain, amin mindketten felnevettünk.

- Akkor jól van – tettem félre a kávémat, és magam elé húztam a süteményt.

- Te – bökött felém Taemin a villájával – Te tudsz róla, hogy a 3J ki nem állhat téged?

- Persze, hisz én dühítettem fel őket – Taemin kezében megállt a villa, majd egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán.

- Na, ez azért merész volt. Még senki nem mert szembeszállni velük.

- Igen, éppen ezért léptem én. Utálom, ha valakinek nagy a szája a semmiért – forgattam meg szemeimet.

- Valahogy megértelek. Különösebben engem sem érdekelnek, bár azért meg kell hagyni, egy körre mindegyiket elvinném – nyalta meg száját, majd ez perverz vigyor jelent meg arcán.

- Fúj, Taemin, te őrült! – takartam el szemeimet, mint aki valami rosszat látott – Erre nagyon nem voltam kíváncsi, ezt nem akartam hallani. Fúj! Perverz!

- Bocsi, ezt nem hagyhattam ki – ismét felnevettünk – Amúgy ne aggódj, ezt csak viccnek szántam.

- Reméltem is. Faképnél hagytalak volna, ha tényleg komolyan gondolod. Úgyhogy így vigyázz, mit mondasz – ráztam meg fenyegetően mutatóujjamat.

- Szép jó napot a hölgynek és az úrnak! – köszönt ránk valaki, miközben elhaladt mellettünk. Nem állt meg asztalunk mellett, meg se várta, míg visszaköszönünk, hanem tovább ment, és három asztallal odébb tőlünk, helyet foglalt másik három társával.

- Mi a… ? – néztem utána, és ekkor láttam meg, hogy HyunSeung az. Mikor találkozott pillantásunk, rám mosolygott, és odaintett – Ó, hogy az a… Már csak ez hiányzott! – fordultam vissza Taemin felé, és arcomat kezeimbe temettem.

- Mi a baj? – kérdezte összevont szemöldökkel, majd egy gyors pillantást vettet a négy fős társaságra – Ismered őket?

- Az túlzás, hogy ismerem – vettem el kezemet arcom elől, és egy nagy kortyot ittam a kávémból – Mondjuk úgy, hogy egyszer már sikerült találkoznunk – sóhajtottam fel, és a táskám után nyúltam.

- Hová mész? – támaszkodott könyökével az asztalra.

- Haza – feleltem szűkszavúan, majd felálltam, de Taemin megfogta a kezem, és nem engedett.

- Na, ne már, hogy egy ilyen alak miatt legyen rossz kedved. Ne hagyd, hogy tönkretegye a délutánunkat – kérlelt, miközben hatalmas szemekkel pislogott rám, amit nem hagyhattam nevetés nélkül.

- Jó, rendben, igazad van – ültem vissza, majd jeleztem a pincérnek, hogy szeretnék még egy teát – Egy ilyen pöcs miatt tényleg nem éri meg – hangsúlyoztam ki a pöcs szót, mert szinte biztos voltam abban, hogy hallja, amiről beszélünk. És igazam is volt, mert abban a pillanatban, ahogy kiejtettem, ő hangosan felnevetett, és biztos nem az egyik haverja hülye poénján.

- Ez a beszéd – engedte el a kezem, majd folytattuk tovább a beszélgetést.

   Elég nehezemre esett figyelmen kívül hagyni HyunSeungot, pláne úgy, hogy háttal ültem neki, és szinte éreztem, ahogy lyukat éget a hátamba. Valahol legbelül tudtam, hogy miattam van ott, és hogy követett, de azt már meg nem tudtam volna mondani, hogy miért. És ez eléggé frusztrált és irritált, de uralkodtam magamon.

   Még vagy fél óráig ücsörögtünk Taeminnel a kávézóban, amikor úgy döntöttünk, ideje lesz menni. Épp álltunk fel az asztaltól, amikor egy újabb nem kívánatos személy lépett oda hozzánk.

- Szia MinSeo, üdv Taemin! – széles mosoly jelent meg az igazgatónő arcán, engem pedig egyből kivert a víz. Az eddigi jókedv pillanatok alatt eltűnt arcomról, és helyére kiült a rémület.

- Nem akarom zavarni sokáig a fiatalokat, csak szerettem volna szólni MinSeonak, hogy ma este tudok segíteni az egyik házidogát megírni – nyújtott a kezembe egy cetlit, amin a lakcíme állt – Hét körül várlak, de jöhetsz előbb is, ha neked megfelel – mosolygott még mindig, majd biccentett egyet, és továbbállt.

   Nem néztem az igazgatóra, egyszerűen képtelen voltam erre. Mint aki egész testében megfagyott, csak álltam ott, míg beszélt hozzám, majd miután elment, csak akkor sóhajtottam fel, lehunyva szemeimet.

- Minden okés? – lépett mellém Taemin, és óvatosan állam alá nyúlt, hogy a szemembe nézhessen – Nem nézel ki túl jól. Megint szédülsz?

- Nem, semmi, jól vagyok – eresztettem meg egy mosolyt, és remegő kezekkel süllyesztettem a táskám mélyére a papírfecnit – Csak ma estére Younggal egy csajos estét terveztünk, és úgy néz ki, ezt le kell mondanom – hazudtam.

- Óh, vagy úgy – könnyebbült meg Taemin, majd lassan elindultunk kifelé a kávézóból – Biztos meg fogja érteni, és majd utólag bepótoljátok – biztatóan rám mosolygott, és átkarolta vállamat.

   Mikor kiléptünk a kávézó ajtaján, tekintetemmel felkerestem HyunSeungot, és próbáltam valahogy üzenni neki, hogy segítsen. Reméltem, hogy észreveszi, hogy baj van, de ehelyett csak rám vigyorgott, és intett egyet. Fogalmam sem volt, mégis miért hittem azt, hogy tud segíteni, hisz nem vámpír. Vagyis… nem voltam abban biztos, hogy az. De azt tudtam, hogy az a kötelék, ami létrejött közöttünk, nem volt véletlen, és reméltem, megint sikerült kapcsolatba lépnem vele, de ez a terv kudarcot vallott.

    Csalódottan sóhajtottam fel, és tudtam, az este folyamán újabb kínokat kell elszenvednem.

18. rész

*Ajánlott zene: MBLAQ – It’s war*

https://www.youtube.com/watch?v=UMVh1cVLHFE

   Percek óta álltunk Nayoungék háza előtt, de senki nem nyitott ajtót.

- Szerinted itthon vannak? – kérdezte Taemin, miközben az egyik ablakhoz sétált és azon keresztül kukucskált be a lakásba – Nem látok semmiféle mozgást odabent.

- Ah, akkor hol lehet? A kórházban tartották volna? – morfondíroztam, majd ismételten bekopogtam.

- Csak nem, egy húzódással nem tartják bent. Hacsak ki nem derült, hogy eltörte a lábát – mondta, majd most ő volt az, aki bekopogott, de válasz nem érkezett – Szerintem menjünk, ez veszett ügy. Majd holnap megint eljövünk, hátha sikerrel járunk.

- Rendben – egyeztem bele, és hazafelé vettük az irányt.

   Útközben ugyancsak jól elszórakoztunk és elnevetgéltünk. Taemin igazán kedves és figyelmes volt, nem mellesleg sikeresen elterelte a gondolataimat minden problémáról, aminek kifejezetten örültem.

   Félúton járhattunk, amikor megcsörrent a telefonom. Sms-t kaptam, Nayoungtól. Azt írta, hogy menjek vissza, de ne szóljak Taeminnek. „Ezekszerint mégiscsak otthon volt? De akkor miért nem nyitott ajtót?”

- Ne haragudj, de most szóltak a munkahelyemről, hogy be kéne mennem – húztam el a számat, és félve pillantottam rá.

- Oh… Nem gond, elkísérhetlek – mosolygott rám, és belém karolt.

- Nagyon kedves vagy, de nem kell. Pont az ellenkező irányba van a lakásodtól, és már így is rengeteget sétáltunk, a végén még én leszek a hibás, ha holnap izomlázad lesz és Mr. Lee leteremt, amiért egész tesiórán csak vonszolod magad.

   Taemin elnevette magát, majd elengedte karom.

- Ez igaz. Nem lenne túl jó, ha emiatt szívatna meg – zsebre dugta kezeit, majd rám nézett – Örülök, hogy ma ilyen jól elszórakoztunk.

- Én is – mosolyogtam rá, majd megöleltem – Szia!

- Vigyázz magadra. Szia – köszönt el ő is, majd továbbindult, én pedig visszafelé vettem az irányt.

   Szinte futva rohantam Nayoungékhoz. Tudtam, hogy nem véletlenül nem nyitott ajtót, de azt nem tudtam, mégis miért. Reméltem, hogy ezúttal kiderül.

   Percekbe se telt, mire ismét az ismerős ház előtt találtam magam, és mint egy őrült, kezdtem el kopogni. Néhány másodperc múlva már hallottam is a motoszkálást az ajtó túloldalán, majd a kulcscsörgést és az ajtó résnyire kinyílt. Nayoung nézett ki rajta.

- Minden okés? – szegeztem neki egyből a kérdést – Nem engedsz be? – kérdeztem, miután az ajtót még mindig nem tárta ki és arcát is csak félig láttam.

- Ez… most nem lenne túl jó ötlet – hangja rekedt volt és alig hallható, mint aki percekkel ezelőtt még sírt.

- Miért? Mi történt, Nayoung? Megrémisztesz – elhatalmasodott rajtam az aggodalom, és tudtam, nem hazudtak a megérzéseim.

- Figyelj, most… nem akarok erről beszélni. Ma este felhívlak, jó? De most tényleg nem alkalmas. Csak azért hívtalak ide, hogy tudassam, jól vagyok – mondta még mindig ugyanolyan halkan.

- Nem, Nayoung, nem vagy jól. Látom rajtad, hogy sírtál, és hogy remegsz a félelemtől. Nyisd ki az ajtót, hadd menjek be, és mindent megbeszélünk, oké?

- Nem hiszem, hogy ez… jó ötlet lenne… - húzta el a száját.

- Miért? Akkor… gyere ki, és itt beszéljünk, csak csinálj valamit, mert addig el nem megyek, amíg meg nem tudom, mi bánt – mondtam határozottan, és ezzel elértem célom.

- Kint nem beszélhetek semmiről – suttogta, majd kinyitotta az ajtót, és miután beléptem, bezárta azt. Bementünk a szobájába, ami már ismerős volt számomra, majd leültünk az ágyára.

- Neked… nincs is bekötve a bokád – néztem végig a lábán, amikor törökülésben helyet foglalt.

- Mert nem történt vele semmi – hátrasöpörte haját, majd ölébe ejtette kezeit, és tördelni kezdte ujjait. Nem nézett rám, kerülte pillantásom, és ez nem jelentett jót.

- Akkor… miért nem voltál suliban? – kérdeztem lágy hangon, majd kezemmel óvatosan megfogtam kezét, jelezvén, bennem megbízhat – Mi történt? Nekem elmondhatod.

   Láttam rajta, hogy mennyire ki van készülve, és hogy valami nyomasztja, de magába folytja. Nem akartam, hogy ezt tegye, mert pontosan tudtam, milyen az, amikor valaki elfolytja a fájdalmát, a félelmét. Pokoli érzés, ami könnyen felemészthet.

- Én… én nem is tudom, hol kezdjem, MinSeo – sírta el magát, ami olyan erővel tört ki belőle, hogy csakugyan meglepett. Magamhoz öleltem, és simogatni kezdtem hátát. Úgy szorított magához, úgy bújt ölelésembe, mintha az élete múlna rajta. Megvártam, míg egy kicsit megnyugszik, de nem kellett megkérnem még egyszer, hogy beszéljen.

- Fel… felhagyok a kutakodással – zokogta, és egy zsebkendővel megtörölte szemeit – Én… én ezt nem csinálom tovább… Nem merem… én nem…

- De hisz miért? Mi történt? – nagy szemekkel néztem rá, miközben még mindig fogtam a kezét.

- Megfenyegették a szüleimet… - mondta, én pedig alig akartam elhinni - Tegnap, amíg suliban voltam, valaki eljött hozzánk, és azt mondta anyának, hogyha nem fejezem be, amit csinálok, akkor megölnek minket. És hogy bebizonyítsák, hogy nem csak fenyegetőznek, megverték anyát. Anya most az ágyban fekszik, és sír, apa pedig nem győzi vigasztalni… Mindketten ki vannak készülve. Nem tudom, mi lesz, MinSeo… De… én ezt nem fogom túlélni… - újabb sírógörcs tört rá, én pedig ismét magamhoz vontam – Én… nekem bűntudatom van… látod, mibe kevertem őket?

- Ez nem a te hibád, Nayoung… - próbáltam megvigasztalni.

- Dehogynem, hisz… anyuék nem tudnak erről az egészről. Mármint a halálesetekről ők is hallottak, de arról nem tudnak, hogy én elkezdtem kutakodni. Fogalmuk sincs arról, mit értett azalatt a támadó, hogy le kell állnom. És nem tudom, hogyan mondjam el nekik… vagy hogy egyáltalán elmondjam-e – fejét erősen fúrta mellkasomba, és két kézzel kapaszkodott belém.

- Tudom, hogy ez most nehéz, de nem lesz semmi baj. Megígérem. Nem fogom hagyni, hogy neked vagy a szüleidnek baja essen, rendben? – biztatóan mosolyogtam rá, remélve, ezzel egy kicsit eltompítom benne a félelmet.

- Mégis mit tegyek most? Mi lenne a helyes? – elengedett, és egy újabb zsepiért nyúlt.

   Az volt az igazság, hogy pocsékul éreztem magam. Rossz volt látni, hogy a barátnőm ennyire maga alatt van, ennyire ki van bukva és ennyire tehetetlen. A lány, akit ismertem, akinek be nem állt a szája, aki mindig csak mosolygott, és olyan édesen nevetett, a lány, aki felajánlotta a barátságát és mindig segített nekem, most itt ült előttem, teljesen megtörten. Szemeiben már nem a boldogság fénye ragyogott, hanem a félelem tükröződött bennük.

- Először is szabadulj meg az üggyel kapcsolatban mindentől. Törölj le mindent a gépedről, ami ezzel kapcsolatos, a dossziét, a képeket pedig égesd el. A lényeg, hogy semmi bizonyíték se maradjon arról, hogy valaha is közöd volt ehhez, oké? – mondtam nagyon komolyan – Vagy várj! A dossziét ne dobd ki, azt add nekem.

- Hogy mi? De Min, akkor te is veszélybe kerülsz.

- Lehetséges, de még szükségem lehet rá. Majd én átveszem helyetted a nyomozást. Ha már egyszer belekezdtünk, végig kell vinni. Ha nem is én fogom, de biztos lesz valaki, aki egyszer lerántja a leplet mindenről, és biztos vagyok benne, hogy amiket összegyűjtöttél, azok nagy segítségre lesznek. Úgyhogy kérem ide, inkább nálam legyen, semmint nálad – nem kellett kétszer mondanom, Nayoung felpattant és az asztalához lépve előkereste azt a vastag mappát, és minden egyéb dolgot, amit ezzel kapcsolatban talált, majd a kezembe nyomta, én pedig gyorsan eltettem őket a táskámba.

- És most? Elmondjam anyáéknak? – kérdezte immár kicsit megkönnyebbülten, mintha azzal, hogy átadta nekem ezeket a dolgokat, egy hatalmas tehertől szabadult volna meg.

- Azt hiszem, ez nem lenne túl jó ötlet. Így is ki vannak borulva, te magad mondtad, jobb lesz, ha erről nem tudnak. Ha pedig akármit is kérdeznek, hazudj nekik. Úgy értem, soha ne mondd el, hogy te valaha kutattál is, és ha esetleg arra kerül a sor, hogy ők fogják átnézni a dolgaidat, hogy mit rejtegetsz, nem lesz bizonyítékuk – nyújtottam át egy sokadik zsebkendőt – Aztán próbálj meg minél kevesebbet erre gondolni. Töröld ki a fejedből, hogy valaha ehhez közöd is volt, hogy akármit is tudsz. Bármennyire nehéz is, próbálj meg úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha semmi sem történt volna. Ne mutasd ki, hogy meg vagy rémülve, légy olyan, mint mindig, így elkerülöd, hogy akárki is gyanút fogjon. Menni fog?

- Azt hiszem, igen – felelte kis habozás után.

- Rendben. Akkor már csak annyit kell tenned, hogy bekötözöd a bokád.

- Óh, igen, persze. Nem fogom elfelejteni.

- Akkor ennyi. Más nem jut az eszembe – pár pillanatra néma csendbe burkolództunk; mindketten azon gondolkoztunk, elfelejtettünk-e valamit.

- Van ötleted, hogy ki jöhetett rá erre az egészre? – törtem meg végül a csendet.

- Nem, fogalmam sincs. Rajtad és Youngon kívül nem beszéltem erről senkinek – megdörzsölte homlokát, miközben emlékezni próbált – Lehet, hogy a kávézóban hallotta valaki, vagy amikor a parkban voltunk, nem tudom. Bármi lehetséges. Manapság úgysem lehet eldönteni, ki micsoda valójában…

- A vámpíros témát is hanyagold – figyelmeztettem – De igazad van, hiába beszéltünk ezekről suttogva, egy vámpírnak nem kell közvetlenül a közelünkben lennie, hogy halljon minket.

- Várjunk, te… most azt mondod, hogy… te most elismered, hogy léteznek? – Nayoung hüledezve meredt rám, és most először nem azért jelentek meg újabb könnycseppek a szemeiben, mert félt.

- Még mindig nem állítom biztosra, de nagyon másra én se tudom fogni.

- Várjunk… Akkor… anyára egy vámpír támadt? – ült ki arcára a felismerés.

- Hát… elég nagy valószínűséggel, ha léteznek. Csak azt nem értem, hogyan foghatott gyanút akárki is. Hogyan tudhattak arról, hogy te elkezdtél nyomozni? Honnan tudják, hogy nem csak beszélgettünk ezekről? Mert a dossziéról egyedül én és Young tudunk, de mi nem lehettünk.

- Nem tudom… Talán, amikor a kávézóban voltunk, akkor ott volt egy vámpír, aki véletlenül meghallotta, hogy ilyenekről dumálunk, és… és követett? Ez lehetséges lenne?

- El tudom képzelni… - rántottam meg a vállam – De azt hiszem, ideje lesz mennem – álltam fel az ágyról, Nayoung pedig követte a példámat – Megleszel?

- Igen, azt hiszem, igen.

- Akkor jó – kaptam magamra a táskámat – Ne felejtsd el, amit mondtam. Viselkedj természetesen, és a lábadat kösd be! Óh, és ha ezzel az üggyel kapcsolatban eszedbe jut valami, akkor gyere el hozzám. Innentől kezdve még suttogva sem fogunk beszélni a nyílt utcán. Mindent a szobám négy fala között fogunk megvitatni, hangos zene mellett, hogy még véletlenül se legyen esély lehallgatni minket. Oké?

- Rendben – kinyitotta az ajtót, majd a bejárati ajtót is – Köszönöm, hogy eljöttél, és hogy megvigasztaltál. Nem tudom, mi lenne most velem nélküled, MinSeo – szorosan megölelt.

- Igazán nincs mit. Valószínűleg nem derült volna ki, ha nem merülök én is bele. És ne legyen bűntudatod, amiért anyukáddal ez megtörtént. Tudom, hogy azt érzed, te tehetsz róla, de gondolj arra is, hogy te próbáltál segíteni az áldozatokon. Valószínűleg sokan fognak még meghalni, de legalább már egy lépéssel közelebb járunk az igazsághoz. A saját életedet is kockáztattad azért, hogy ártatlanokat ments, és ki tudja, talán sikerült is. Ezt ne felejtsd el! – mosolyogtam rá – Minden rendben lesz, Nayoung. Nem fogom engedni, hogy bajod essen, ezt megígérem.

   Újból megöleltem, majd hazaindultam. Kettős érzelmek voltak bennem, de abban az egyben biztos voltam, hogy Nayoungot most már biztonságban tudhatom. Bárki is támadta meg, adott egy esélyt neki a menekülésre. Ha bántani akarta volna, akkor már halott lenne ő is, és a családja is. És most, hogy megszabadult mindentől, nem kellett aggódni azért, hogy történni fog vele valami.

    Azonban most én voltam az, aki üldözötté vált. Hozzám került minden, ami Szöul titkát tartalmazza, és most az én vállamat nyomta hatalmas súly. Már csak az volt a kérdés, én vajon meddig bírom ezt a terhet cipelni, én vajon meddig leszek képes eltitkolni, és vajon mennyivel fogok közelebb jutni az igazsághoz?