35. rész

*Ajánlott zene: 2NE1 - Lonely*

http://www.youtube.com/watch?v=5n4V3lGEyG4

- Nem kéne ilyen hidegben itt ücsörögnöd, meg fogsz fázni – szólalt meg mellettem egy ismerős, lágy, mégis férfias hang, de nem törődtem vele. Igazából fel se fogtam, hogy beszél hozzám valaki, annyira bele voltam temetkezve saját gondolataimba.

Látva, hogy nem figyelek rá, az illető felsóhajtott, hátradőlt a padon, kényelmesen elhelyezkedett, majd csendben maradt. Már kezdtem azt hinni, hogy csak hangokat hallok, hogy képzelődöm, és ez az egész csak a tudatalattim szüleménye volt, mert nem akartam egyedül lenni, amikor a hang ismét felcsendült.

- Ráadásul túl könnyű préda vagy – célzott lenge öltözékemre, amiben néhány órával ezelőtt még egy koktélpartin voltam, és ami most csurom vér volt, persze ő ezt nem láthatta – és ennek tetejébe még itt bőgsz, magányosan. Ugye tudod, hogy kislányoknak veszélyes éjszakánként egymagukban mászkálni az utcán? Akárki megtámadhat.

„Eh? Én, kislány?! Kikérem magamnak! Hogy merészeli...?!” – gondoltam magamban, de nem adtam hangot nekik.

- Kit érdekel? Akkor támadjanak meg, erőszakoljanak meg és gyilkoljanak meg brutálisan. Mit számít az? – kérdeztem egyszerre dühösen és keserűen. Most én voltam az, aki felsóhajtott, de tekintetem továbbra is az utca túloldalán lévő éjjeli lámpa aprócska fényére tapadt, s eszem ágában sem volt a mellettem ülő srácra nézni. Még mindig nem tudtam, ki az, de egyáltalán nem aggasztott.

- Chh... Kegyetlen vagy magadhoz – rázta meg fejét.

Hosszas csend telepedett közénk. Szerettem volna valami vigasztalót hallani tőle, valamit, ami pozitív eszméket tartalmaz, valamit, amitől remény száll belém. Azt akartam, hogy mondja azt, hogy nem kéne így gondolkodnom, hogy minden rendben lesz, ő majd segít nekem, helyrehozza a dolgokat és minden úgy lesz, mint ezelőtt. De nem szólt semmit. Csak ült mellettem, némán, és a cipőjét bámulta, miközben engem belülről mart a fájdalom és ordítani tudtam volna a lelkemben tomboló érzelmektől és tehetetlenségtől.

Hirtelen felpattantam és elindultam. Nem akartam ezzel az emberrel találkozni, nem akartam látni és érezni a jelenlétét. Minek van itt, ha nem segít rajtam? Az, hogy mellettem ül, még nem jelenti azt, hogy érzem is, hogy támogat.

- Most meg hová mész? – kiáltotta utánam, de nem válaszoltam.

Néhány másodperc elteltével hallottam cipőjének tompa puffanásait, ahogy egyre közelednek, majd végül gazdájuk megjelent mellettem. Továbbra sem mondott semmit, csak zsebre dugott kézzel lépdelt jobbomon. Ötletem sem volt, mit akart, de egyre jobban kezdett irritálni.

- Várj egy pillanatot! – mondta hirtelen, és előrefutott. Megálltam, és néztem Hyunseung sietős lépteit, amint az előttünk lévő kávégépet becélozza. Felvont szemöldökkel néztem rá, és azt kérdeztem magamtól, vajon mit keres pont ő itt? Mindenki másra számítottam, csak rá nem. Mindig olyan bunkó volt, akkor most meg mit akar?

Úgy döntöttem, nem akarom megtudni a választ, így hátat fordítottam, és elindultam visszafelé. Újra a gondolataimba merülve haladtam előre, és valami ésszel felfogható magyarázattal próbáltam megnyugtatni magam a történtekről, de agyam, mint egy rozsdás vaskerék, leragadt és nem volt hajlandó működni.

- Tessék, ez talán felmelegít – lépett elém hirtelen Hyunseung, egy gőzölgő kávéspohárral a kezében. Megtorpantam, és szemeibe néztem, mint aki nem tudja, mit akar.

- Jajj, ne légy már ennyire lelassulva! – forgatta meg szemeit, majd kabátzsebemből – amit még Nayoungéknál adott nekem az apukája - kirántotta karomat, és a kezembe nyomta a kávét.

Ránéztem a folyadékra, majd ismét az előttem álló srácra.

- De én allergiás vagyok a koffeinre.

- Tudom, ezért vettem neked forrócsokit.

Ismét a pohár tartalmára néztem, majd megszagoltam azt. Az édeskés csokiillat megtöltötte orrüregem, melytől a nyálam összefutott a számban és beleittam a forró nedűbe. Jól esett, mit ne mondjak, éreztem, ahogy végigfolyik nyelőcsövemben, egészen a gyomromig hatol és belülről kellemes melegséget biztosít kihűlt testemnek.

Miközben iszogattuk az életmentő folyadékot, ismét sétálni indultunk, de a kommunikáció még mindig hiányzott közülünk. Bár vonzódtam hozzá annak ellenére, ahogy viselkedett velem, és rendszerint gyűlöltem, ha csak a közelemben van, most mégis jól esett jelenléte. Örültem, hogy nem fecseg feleslegesen, és nem vág a fejemhez idétlen dolgokat, amikkel csak még jobban felidegesít. Talán ő is érezte, hogy ez most nem a legalkalmasabb pillanat, és ha kinyitná a száját, a végén még olyat tennék, amit aztán megbánna.

- Most komolyan, Hyunseung, te minek vagy itt? – álltam meg, és kérdőn néztem rá.

- Vigyázok rád – felelte félvállról, mintha ez olyan természetes lenne, és az égre pillantott.

- Vigyázol rám? – hökkentem meg – Mégis minek? Senki nem kért meg rá.

- Ez igaz, de mondtam, hogy veszélyes egyedül éjnek évadján kint lenni. Főleg neked, akiből csak úgy árad a szomorúság, a fájdalom, a vérszag, ami még jobban elgyengít, és törékennyé tesz. Könnyű célpont vagy. Kell valaki, aki megvéd, ha baj történne.

- Te tiszta őrült vagy. Ki a jó ég akarna megtámadni? Nincs itt senki az utcákon. És ha ilyen történne, akkor is meg tudnám védeni magam.

- Ja, persze. Nézz csak oda a túloldalra! – bökött fejével balra - Látod ott azt a csapat fiút? Épp arra gondoltak, amikor a padon ültél, hogy berángatnak a kocsijukba, felvisznek magukhoz, és addig élvezik ki rajtad a perverz hajlamaikat, amíg bele nem halsz. Vagy nézz a hátunk mögé, a kávéautomatához. Ott van egy vén faszi. Épp azon agyal, hogyan csalhatna el mellőlem, rángathatna be egy bokorba és dughatna addig, amíg azért nem könyörögsz, hogy öljön meg, és akkor ő beteljesíti a kívánságod – mondta mindezt háttal állva a mögöttünk zajló eseményeknek. – Vagy...

- Jó, oké, ne folytasd! Nem vagyok rá kíváncsi! – intettem le. Nem kérdeztem meg tőle, honnan tudja, mert nyilvánvaló volt, hogy éppen kiolvasta a gondolatukat, de elég volt belegondolni a mai világban élő emberekre, és magamtól is rájöttem. – De ettől függetlenül nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni – mondtam, és leléptem az úttestre, azonban ebben a pillanatban befordult az utcába egy autó. Odakaptam a fejem, a fényszórók centire voltak tőlem, de még mielőtt érezhettem volna a jármű lökését, ahogy nekem ütközik, Hyunseung megragadta a karom, és visszarántott a járdára.

- Még hogy tudsz magadra vigyázni... – horkant fel, és megeresztett egy gúnyos nevetést – Nem is sejted, mennyire veszélyes a világ.

- Kapd be és hagyj békén! – nyomtam a kezébe az üres poharamat, majd fújtatva otthagytam.

- Egy köszönöm is megtette volna, de ha neked ez a köszönés, akkor rendben van – indult el utánam, de ezúttal nem ért be, néhány méterrel lemaradva mögöttem követett.

Magamnak is nehezen mertem bevallani, de valójában jól esett, hogy így törődik velem, és mellettem van, mint egy testőr. Azt hiszem, a jelenlegi állapotomban tényleg védtelen voltam és így, hogy a ruhám tocsogott a vértől, a közelben biztosan rengeteg vámpír összegyűlt már, és árgus szemekkel figyeltek, mikor tudnak megtámadni. De még ez sem érdekelt. Olyannyira nagy fájdalmat éreztem, hogy nem érdekelt volna az se, ha meghalok. Összetörtem. Magamba zuhantam.

Elveszítettem Nayoungot. Csak ez az egy mondat kavargott a fejemben, és sehogy sem tudtam elnyomni magamban. Üresnek éreztem magam, tompának, egy élőhalottnak. Csak néztem ki a fejemből és a szívem majd megszakadt. A könnyeim már nem folytak, egy időre teljesen elapadtak. Már ahhoz sem volt erőm, hogy sírjak. Egyszerűen nem tudtam, mit kezdjek magammal. Túl sok volt.

Meghalt a barátnőm. Nem tudtam megmenteni. Csak egy pillanatra néztem félre, és máris megsebeztek. És ez az egész felidézte bennem a múltamat. Azt, amikor Heeyeon meghalt. Akkor éreztem utoljára ekkora fájdalmat, és úgy éreztem, soha többé nem leszek képes túllépni rajta. Akkor megfogadtam, soha többé nem engedek senkit sem közel magamhoz, és most, hogy megszegtem a saját ígéretemet, tudtam, hogy tartanom kellett volna hozzá magam. Ha nem kezdek el barátkozni Nayounggal, talán most is élne. Felnőhetett volna, férjhez mehetett volna, lehettek volna gyerekei és majd idős korában távozik el, de ehelyett én öltem meg őt. Magamat okoltam, hisz én kevertem bele ebbe a helyzetbe. Pedig igyekeztem óvni, annyira próbáltam fedezni és megvédeni, hogy végül így veszítettem el.

És ezt képtelen voltam elviselni.

Először Heeyeon, és most Nayoung. Ugyanaz a fájdalom, ugyanaz a szeretet. Akkor képes voltam felállni, és ismét megpróbálni élni, de vajon másodszor is képes lennék rá? Ebben aligha hittem. Többé nem volt semmi, ami értelmet adott volna nekem.

Feladtam, és az, hogy tudjam, mi miatt halt meg, hogy tudjam, mibe keveredtünk, hogy kinek a műve ez, hogy ki akar annyira, hogy megöli a szeretteimet, többé nem érdekelt. Már nem hajtott a bosszú, már nem akartam megtalálni a többi diáktársam gyilkosát, többé nem voltam hajlandó szembenézni a valósággal.

Belezuhantam a szakadékba, aminek a szélén táncoltam, és úgy éreztem, ezúttal véglegesen elnyel a sötétség…

34. rész

*Ajánlott zene: Super Junior - Daydream*

http://www.youtube.com/watch?v=aExXdGq8l6Q

- Mi történt Nayounggal? – kérdeztem kissé hisztérikusan. Hangszínem vagy két szinttel feljebb szökött, és szívem hevesen verni kezdett a választól.

- Nayoung… Nayoung… - csak ennyit ismételgetett barátnőm anyukája, majd sírásban tört ki, és a vonal egy pillanatra megszakadt. Vártam, és néhány perccel később egy mély, férfihang szólalt meg.

- Minseo… Nayoung meghalt… - az apukája is elhallgatott és hallottam, ahogy nagyot nyel, hogy visszatartsa könnyeit.

   A hír hallatán teljesen lefagytam. Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, és csak döbbenten meredtem magam elé. Nem vettem észre, mikor csúszott ki a telefon a kezemből, és hogy mikor indultak útjára könnyeim.

   Young óvatosan megbökött és értetlenül meredt rám. Aggódva fürkészte arcomat és kérdezgette, mi történt, mi a baj, ki volt az, de nem tudtam neki válaszolni.

   Hirtelen pattantam fel, és kaptam magamra egy vékonyka felsőt, majd rohantam ki az ajtón.

- Minseo, mi történt? – futott utánam Young, és csak a bejárati ajtónál ért utol. Elkapta karom és magával szembe fordított. Láttam szemeiben, mennyire ideges és zaklatott. Szerettem volna megnyugtatni, hogy minden rendben, de minek hazudtam volna? Viszont nem akartam elmondani azt se, mi történt.

- Valami történt Nayounggal. Átmegyek hozzá, te maradj itt, oké? – ráztam volna le ennyivel, de nem hagyta magát.

- Eszednél vagy? Egyedül akarsz odamenni? És ha megölnek? Erről szó sem lehet. Megyek veled! – engedett el, majd visszafutott ő is egy pulcsiért.

- Nem, te itthon maradsz! – mondtam határozottan – Kérlek, Young! Itt sokkal nagyobb biztonságban vagy, mint ott. Ha velem valami baj történne, én meggyógyulok, de ha téged elveszítelek… azt nem élném túl. Zárkózz be és maradj telefonközelben, azonnal hívlak, ha megtudok valamit! – adtam ki a parancsot, és bár láttam, hogy nem tetszik neki az ötletem, szót fogadott és egyetértett velem.

   Gyorsan megölelt, majd amint kiléptem az ajtón, bezárta azt és telefonját a kezében szorongatva visszamászott az ágyba.

   Futni kezdtem. Nayoung nem lakott tőlem messze, így mindössze alig öt perc rohanás után már a házuk előtt voltam. Kavarogtak bennem az érzések. Szerettem volna azt hinni, hogy ez az egész csak egy átkozott vicc, de Nayoung szülei nem szórakoztak volna a lányuk halálával. És amint megláttam a házuk előtt álló rendőr és mentőautót, tudtam, hogy nem álmodom.

   Átbújtam a védőszalagon, majd beléptem a lakásba.

- Hölgyem, ide nem jöhet be! – állt elém hirtelen egy rendőr, és karon ragadva a kijárat felé kezdet tuszkolni.

- Az áldozat testvére vagyok! – kiáltottam rá, és kitéptem karom a szorításából, és Nayoung szobája felé kezdtem rohanni. Az ajtóban is két egyenruhás állt, akik először nem akartak beengedni, de olyan erővel löktem félre őket az ajtóból, hogy az egyikük kis híján orra bukott, míg a másikjuk megfejelte a szekrényt. Nem érdekeltek, és először fel se tűnt, mit tettem, de most ez volt a legkisebb gondom.

   Megtorpantam az ajtóban. Nayoung ott feküdt a szobájában a földön, vérbe fagyva. Teste alatt egy hatalmas vértócsa gyülemlett fel, nyaka természetellenesen volt kitekeredve és szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Láttam csuklóján a védekezés nyomait, és a nyakán lévő két harapásnyomot. Egyből tudtam, mi történt.

   Vámpírok.

   Lassan odasétáltam a test mellé, majd térdre rogytam, és zokogni kezdtem. Csak ültem mellette, és hisztérikusan bőgtem. Könnyeim teljesen elhomályosították látásomat, és az a végeláthatatlan fájdalom egész testemben szétáradt.

   Nayoung meghalt.

   A barátnőm halott.

   Nem tudtam megmenteni.

   Megígértem, hogy megvédem, és nem esik bántódása, de elbuktam. Mindent elkövettem azért, hogy megmentsem, de úgy látszik, ez kevés volt.

   Óvatosan magamhoz öleltem a testét, és még éreztem, mennyire meleg a vére. Alig történhetett egy órája. Míg én jól szórakoztam Hyunseung buliján, addig valaki megölte ölt. Nem kellett volna egy percre se magára hagynom. Annyira hülye vagyok. Mégis hogyan gondolhattam ezt? Istenem, az egész az én hibám! Ott kellett volna lennem mellette, nekem kellett volna megvédenem, és amikor hosszabb időre eltávolodtam tőle, kaptak az alkalmon és megölték. Tudhattam volna. Ott loholtak mindvégig a nyomunkban, és csak erre vártak. Erre, hogy ne nézzek rá, és ők elkaphassák.

   Hogy lehettem ennyire vak?

   Görcsösen kapaszkodtam meg pulóverében és húztam magamhoz a testét, és fúrtam fejemet nyakába. Sírtam, zokogtam, üvöltöttem, szenvedtem. Nem akartam elhinni. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, ami történt. Nayoung…. A barátnőm… egy újabb szerettem…

   Mintha csak a múltam ismétlődne.

   Miért?

   Ez annyira igazságtalanság. Rettenetesen fájt, és égetett és azt kívántam, bár elmúlna minden fájdalmam. Ki akartam irtani magamból ezt az érzés, ami a lelkemet kaparászta, azt a jeges és hűvös leheletet, ami megállás nélkül testemben tombolt. Ki akartam tépni a szívemet, ki akartam tépni, és el akartam égetni, hogy többé ne kelljen éreznem. Meg akartam szűnni létezni, el akartam tűnni, azt akartam, hogy ennek itt és most legyen vége. 

   Bármit megtettem volna, hogy abban a pillanatban valaki egy kést döfjön belém és elvegye az életemet.

   Ez az egy kívánságom volt azokban a percekben.

   Úgy éreztem, nem vagyok képes ekkora fájdalommal megbirkózni. Úgy éreztem, eljött az a pont, amikor többé nem vagyok képes semmit sem túlélni. Fel akartam adni. Hátat akartam fordítani mindennek és mindenkinek.

   Meg akartam halni én is.

   Mégis hogyan nézzek ezzel szembe? Hogyan dolgozzam fel, hogy egy barátnőmet elvesztettem? Hogyan? Hogyan jussak túl ezen a mélyponton? Mindig, mikor végre kezdenék felállni a földről, mikor kezdenék kimászni a gödör legaljáról, történik valami, ami visszalök. De ezúttal nemcsak visszalökött, hanem élve eltemetett. Elkezdte rám szórni a földet, hogy megfulladjak.

   Nem bírtam.

   Nem akartam tovább ezt folytatni.

   Azt akartam, hogy Hyunseung jöjjön el értem, és szűntesse meg minden érzésemet. Azt akartam, hogy megint lépjen be a testembe, és minden sérelmet, amit elszenvedtem, minden sebet, minden heget, mindent, ami rossz bennem, nyomjon el, törölje el, irtsa ki, ölje meg, tépje ki belőlem. Mindegy, csak többé ne legyenek érzéseim.

   De természetesen megint akkor nem volt jelen, amikor szükségem lett volna rá.

- Nayoung… kérlek, ébredj fel… - rázogattam meg barátnőmet, miközben arcából kisöpörtem hajtincseit és lassú mozdulatokkal, újra és újra végigsimítottam arcát – Nayoung, kérlek… Ne tedd ezt velem… Nem hagyhatsz magamra… Nem teheted ezt velem… Nem veszíthetem el még egy szerettemet… Nayoung… Tudod, hogy mennyire szeretlek? Tudod, hogy hiányzol? Nayoung… - ismét magamhoz öleltem, miután rájöttem, hogy nem fog válaszolni és arca ugyanolyan rezdületlen maradt. Még most is ugyanolyan puha és selymes bőre volt, még most is gyönyörűen fénylett mogyoróbarna haja és még most is ugyanolyan ártatlan és szeretetreméltó volt.

   Nem tudom, mennyi idő telt el és mi történt, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a nappaliban ülök, egy hatalmas pokróc van rám terítve és épp egy orvos elemlámpával világít a szemembe. Ránéztem, majd a mellette álló férfira, aki Nayoung apja volt. Az orvos szája megmozdult, és mondott is valamit, de hozzám már nem ért el. Ezután felállt, és magunkra hagyott minket. Nayoung apja leült mellém, majd átkarolta vállamat.

- Nayoung… hol van? – kérdeztem, és hangom olyan volt, mintha mérföldekről érkezett volna. A fájdalomtól már nem éreztem semmit, csak néztem ki a fejemből.

- Nemrég vitték el… - felelte, majd megszorította vállaimat – Nem akarsz hazamenni? Talán jobban éreznéd most magad Young mellett.

   Csak megráztam a fejem, majd nagyot sóhajtottam.

- Rendben. Ha bármire szükséged van, csak szólj – megpaskolta a lábamat, majd felállt és a konyhába ment.

Vetettem rá egy pillantást, majd ismét előre néztem. Csodáltam benne, hogy hogyan képes ilyen erős maradni. Meghalt a lánya, és még csak sírni sem sír. Bár biztos voltam benne, hogy csak miattam próbál erősnek lenni, és hogy amint ketten maradnak a feleségével, egymás nyakába borulva fognak zokogni.

Pár percig még ücsörögtem a nappaliban, majd öntudatlanul keltem fel és indultam meg Nayoung szobájába. Már nem volt ott, de az illatát még mindig éreztem.

   Végignéztem a helyiségben, ami  kész káosz volt. Az összes ruhája, könyvei, ékszerei a földön hevertek szétszórva, a bútorok felborítva, az ágya szintén, a matrac szétszaggatva, a függönyök letépve, a képek széttörve. Egyetlen egy holmija sem volt ép állapotban.

   Valaki járt itt, és keresett valamit. 

   Tudtam, mit keresett.

   Valaki tudomást szerzett arról, hogy Nayoung nyomoz a vámpírok és az áldozatok után, és eljött ide, hogy elvigye a bizonyítékokat. Talán ekkor nyitott be Nayoung és emiatt ölték meg. Talán ha az illető megtalálja, amit akar és Nayoung nincs itthon, életben hagyják. 

   Talán.

   De nem így történt.

   De mégis ki az, aki ennyire fél attól, hogy le fog bukni? Mégis ki az, aki nem akarja, hogy kiderüljenek szörnyűségei? 

   Azt tudtam, hogy az igazgató már benne van. De valóban mindent ő vinne egyedül véghez? Kik vannak még az ő oldalán? És miért csinálják ezt? Tényleg az élelmet látják az emberekben? Vagy valami más van a háttérben?

   Nagyot sóhajtottam, és orromat megtöltötte Nayoung édeskés illata. Szinte láttam magam előtt teljes egészében a szobáját, és azt, ahogy itt ülünk és beszélgetünk. Láttam magam előtt boldog arcát, láttam, ahogy megereszt felém egy hatalmas mosolyt. Csillognak szemei, mint a csillagok. Belelátok a lelkébe. Mint egy földre szállt angyal.

   És most ismét visszakerült a mennyországba.

   A gondolattól ismét elkapott a sírás és forogni kezdett velem a világ. Hirtelen az egész szoba fullasztóvá vált. Hátat fordítottam és kirohantam, ki, egészen az utcára. Még jócskán sötét volt, ebből arra következtettem, hogy alig lehet hajnali négy óra. Csípett a hideg levegő, libabőrös lettem, de a bennem lakozó fájdalom és keserűség felforrósított.

   Rohanni kezdtem, bele az éjszaka sűrűjébe.

33. rész

*Ajánlott zene: Park Jungmin - Not alone*
http://www.youtube.com/watch?v=V05AtNRBS0Q

   Erre a kijelentésre Tao is felém fordult, és értetlenül, kissé feszengve nézett rám. Mindvégig háttal álltam nekik, majd szép lassan megfordultam. Ajkaimra egy apró, ördögi mosoly ült, ahogy találkozott tekintetem a fekete hajú fiúéval, majd tettem egy lépést feléjük.

- Mi az, csak nem féltek tőlem? – villantottam rájuk szememet.

   Tao szemei is tágra nyíltak, és arca teljesen eltorzult a döbbenettől. Nyelt egy nagyot, és a kés, amit Hyunseung hasához tartott, egyszerre kiesett kezéből, és hangosan koppant a padlón.

- Húzzatok el, mielőtt rátok uszítom! – hallottam meg magam mellől Hyunseung magabiztos és komoly hangját. Mellém lépett, de tekintetét egy percre sem vette le a már csak két fős társaságon – a többiek időközben menekülőre fogták a dolgot.

   Nem kellett kétszer mondani nekik; egymás karjába kapaszkodva fordítottak hátat, és rohantak ki az ajtón, ami ugyanolyan csattanással zárult be utánuk, mikor betoppantak.

   Néma csönd uralkodott. A levegő feszültséggel volt tele, és hiába mentek el a betolakodók, senki nem lélegzett fel. Miattam. De én mindezt nem érzékeltem. Csak a bennem tomboló haragra tudtam összpontosítani.

- Minseo… már elmentek – lépett elém Hyunseung, és megfogta kezemet.

   Éreztem, ahogy valami megnyílik bennem, és mérhetetlen nyugalom árad szét egész testemben. A düh, mely eddig vezérelt, egy láthatatlan lyukon kicsordult belőlem, teljesen felszívódott. Lehunytam szememet, és vettem egy nagy lélegzetet, aminek következtében elernyedtem, és ha Hyunseung nem fog, biztosan összeesek.

   Aztán hirtelen minden kitisztult, felpattantak szemeim és teljesen higgadtan, józanul meredtem a sötét szempárba.

- Mi… mi történt? – nagyokat pislogva tekintettem körbe, és az öt fős csapat hűlt helyére – Hová lettek?

- Mire emlékszel pontosan? – kérdezett vissza, miközben lassan visszasétáltunk a kanapéhoz, ahol eleinte ültem. A tömeg, látva, hogy a „főnökük” ura a helyzetnek, lassan ismét egyre hangosabb lett, és a zene is ismét dübörögni kezdett, és minden úgy zajlott tovább, ahogy eddig.

- Itt ültem a kanapén, amikor betoppant az a két csávó meg a három pulikutyájuk, aztán… aztán az egyikük elindult felém, és… arra ébredtem, hogy ott állok melletted… - dörzsölgettem homlokom, miközben arra koncentráltam, hogy felidézzem magamban a történteket. – Nem értem, mi történt – zavartan tekintettem rá, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elárulom neki, nem ez volt az első eset, hogy elborult az agyam, de végül csendben maradtam.

- Értem – hangján éreztem, hogy feszült és reméltem, hogy nem azért, mert ő maga is rájött valamire. – Ne aggódj, ez természetes. Egy enyhe vámpírbűbájt alkalmaztam rajtad.

- Minek? – kaptam rá értetlenül tekintetem, és összeráncolt szemöldökkel méregettem hófehér arcát.

- Mert nem tudtam, mi fog történni, így inkább leblokkoltam az érzékszerveid. Vagy hogyan fogalmazzam meg ezt neked.

- Szóval megint babráltál valamit az agyamban? Vagyis amit szoktál csinálni?

- Így is mondhatjuk, igen – bólintott egyet.

- De mi történt? – faggattam tovább.

- Szerencsére semmi, még időben leállítottam őket.

- Jó, de akkor az a kés mit keres ott a földön? – pillantottam az említett tárgyra, amivel Hyunseungot fogva tartották, és amire emlékeztem, csak éppen… nem tettem neki ezt szóvá.

- Óh, jó, hogy mondod – pattant fel, majd odafutott érte, felvette és visszaült mellém – Ezen vámpírméreg van.

- Vámpírméreg?

- Igen. Nem öl meg minket, csak lelassít, és hosszú időre legyengít.

- De mit keres itt?

- Gondolom az a rakat barom hozta magával, csak amikor menekülőre fogták, elejtették – csavarta a kést egy szalvétába, majd egy mozdulattal a kukába vágta – Neked viszont haza kéne menned, nem igaz? Későre jár – pillantott az órára, ami már negyed hármat mutatott.

   Bólintottam, majd felkeltem. Egyáltalán nem értettem Hyunseungot. Hazudott nekem. Azt mondta, ő üldözte el őket, és hogy menekülés közben ejtették el a kést, de én tisztán emlékszem rá, hogy Tao azt nyomta a hasának. Igaz, ha azt vesszük, én se teljesen mondtam el az igazat arról, hogy mire emlékszem, de az más. Ő viszont az alapján válaszolt nekem, amit elmondtam neki, tehát hazudott nekem.

   Csak azt nem értettem, hogy miért?

   Fázósan húztam össze magam, amint kiléptünk a hűvös éjszakába, és dörzsölgetni kezdtem karjaimat. Sajnos nem sikerült megtalálnom a bolerómat, másét meg nem akartam lenyúlni. Hyunseung látva, hogy libabőrös lettem, levette öltönyének felső részét, és rám terítette.

- Óh… köszi – néztem rá zavartan, amikor végigsimított kezével karjaimon, és beállva elém, lassan összegombolta rajtam az említett ruhadarabot. Arcomat elöntötte a pír, ahogy kezeivel egyre feljebb haladt. Követtem mozdulatait, majd amikor az utolsó gombot is begombolta, találkozott pillantásunk. Elvesztem tekintetében, és nem tudtam, mit kéne tennem. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, valami olyan, amit előtte sohasem éreztem senki iránt.

   Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy hozzá akarok bújni. Azt akartam, hogy öleljen magához, erősen szorítson, és ne eresszen el. Fejemet mellkasába akartam fúrni, és hallgatni akartam szíve ütemes dobogását, lélegzete egyenletességét. Ahogy tekintetem ajkaira tévedt, erős késztetést éreztem, hogy ujjaimmal végigsimítsak rajtuk, majd közelebb hajolva hozzá, megízlelhessem őket. Érezni akartam ajkait ajkamon, érezni akartam a forróságát, érezni akartam a szeretetét.

   Őt akartam.

   Vele akartam lenni.

   De nem tettem semmit. Csak álltam előtte, és néztem őt, és soroltam magamban a kívánságaimat, miközben biztos voltam abban, hogy arcom fokozatosan, egyre vörösebbé válik.

   Hyunseung megeresztett egy mosolyt, ujjhegyével megérintette arcomat, majd végül ellépett előlem, és zsebre dugott kezekkel visszaállt mellém. De hiába szakította meg közöttünk a szemkontaktust, bennem még mindig erőteljesen éltek ezek az érzések és nem tudtam tőlük szabadulni.

- Minseo! - kiáltott felém Young, ami visszarántott a valóságba, és mire sikerült összekaparnom magam, már mellettünk is termett – Hol voltatok egész este? Mindenhol kerestelek, de sehol nem találtalak.

- Öhm… Hyunseunggal beszélgettünk az emeleten – mondtam kissé zavartan, de barátnőm sejtelmesem elmosolyodott, amikor az említettre nézett. – És te… vagyis ti? Mi jót csináltatok?

- Hát csak beszélgettünk meg táncoltunk – vigyorgott rám – Egyébként be se mutattalak titeket egymásnak. Minseo, ő itt Jonghyun, Jonghyun, ő itt Minseo.

- Azt hiszem, mi már láttuk egymást, de örülök, hogy megismerhetlek. Young rengeteget mesélt már rólad – hajolt meg előttem udvariasan.

- Igen, én is örülök neki. Remélem, csak csupa jókat – mosolyogtam rá – És ha már itt tartunk… Young, ő itt Hyunseung, Hyunseung, ő itt Young. – mutattam be én is őket személyesen egymásnak.

- Örvendek – csókolt kezet barátnőmnek. – Remélem, jól érezted magadat, ellenben a barátnőddel – tette hozzá, mire csak szemforgatva felsóhajtottam.

- Természetesen. De most mennünk kell, én teljesen elfáradtam – jegyezte meg Young, én pedig csak hevesen bólogattam.

   Kimentünk a kapuig, ahol Eungyeol már várt minket, ugyanazzal a méregdrága autóval. Elköszöntünk a fiúktól, majd beszálltunk a kocsiba, és hazamentünk.

*

   Hazaérkezve ruhástul dőltünk be mindketten az ágyba, és hosszú percekig csak feküdtünk egymás mellett. Mindketten rettenetesen fáradtak voltunk, ugyanakkor mindketten kíváncsiak voltunk a másik estéjére.

- Szóval… mi van közted meg e között a Jonghyun gyerek között? – néztem rá mosolyogva.

- Áh, semmi érdekes – jelent meg egy hatalmas vigyor barátnőm arcán – Legalábbis egyelőre. Egész este beszélgettünk meg táncoltunk, és olyan aranyos. Ah, nem tudok hirtelen mit kezdeni magammal, és nem tudok arról beszélni, mit érzek most. Csak annyit tudok mondani, hogy rettentő hevesen ver a szívem, és nagyon remélem, hogy mielőbb találkozhatok vele. Olyan kellemes természete van, és olyan vicces és rendes figura.

- De édes vagy. Akkor ezek szerint jó pasit fogtál ki magadnak. Remélem is, hogy nincs semmi hátsó szándéka, mert csak egyszer merjen téged bántani, és letépem a tökeit - mondtam, mire Youngból kitört a nevetés, és megcsapott egy párnával.

- Idióta – mondta, majd felém fordult és most ő méregetett engem kíváncsi arccal – És? Veletek mi volt? Olyan cuki voltál, ahogy ott álltál mellette az öltönyében.

- Jajj, te túl sokat képzelsz már megint – sóhajtottam fel – Egyébként nem volt semmi érdekes. Nem tudtam meg semmit az ügyekkel kapcsolatban, mert valahogy… nem bíztam meg benne annyira, hogy akármit is elmondjak neki. De elkezdett magáról rengeteg mindent mesélni, és… ez jó érzés volt.

- Aigoo, tuti bejössz neki, különben nem foglalkozna veled ennyire. És nem hiszem, hogy túl sok embert vinne fel a szobájára – nevetett fel, mire válaszul én csaptam meg egy párnával.

- Lökött vagy – nevettem vele én is – De… tudod… azt hiszem, érzek iránta valamit – vallottam be kissé félve, és zavartan nyomtam arcomat a párnába.

- Ezt eddig is tudtam – nyújtott nyelvet felém – De nem értem, mi bajod van ezzel. Mert ha jól látom, eléggé nyomaszt valami.

- Igen. Pont az, hogy nem lehetek szerelmes. És pont belé nem.

- De miért?

- Egyrészt mert vámpír, másrészt mert… van fontosabb dolgom is annál, mintsem a szerelmi életemet építgessem. Félek, hogyha belé szeretek, nehezebben fogok tudni a feladatunkra koncentrálni. Félek, hogy ha belé szeretek, akkor ezzel a helyzettel, amiben most vagyok, elveszítem.

- Minseo, ő vámpír. Nem lesz soha semmi baja. Senki nem tud neki ártani, ezt te is tudod.  – nyugtatgatott Young.

- Tudom, de… akkor is ott van, hogy van ennél fontosabb dolgom is. Félek, hogyha belé szeretek, azzal legyengítem magam.

- Jajj, szívem, túlbonyolítasz te mindent. Szerintem el kéne mondanod Hyunseungnak, hogy mi történik veled, biztosan tudna neked segíteni és minden sokkal egyszerűbb lenne. Gondolj rá úgy, mint támaszra, valakire, aki erőssé tesz és ne úgy, mint akit meg kell védened. Ismétlem, Hyunseung vámpír és nem hiszem, hogy őt kéne akármitől is félteni.

- Ebben igazad van – sóhajtottam fel, és egy pillanatra tényleg úgy éreztem, hogy csak én látom a helyzetet ennyire nehéznek. Talán nem is attól féltem, hogy elveszítem vagy hogy legyengít, hanem attól, hogy szerelmes vagyok. Talán magától a szerelem érzésétől féltem, hisz nem voltam még ilyen helyzetben és fogalmam sem volt arról, mit kell ilyenkor tenni. Új volt még ez számomra, és a boldogság gondolata egész eddigi életemben meg sem fordult a fejemben.

- Nem veszed fel a telefonod? – lökött oldalba Young, én pedig zavartan kaptam a készülék után, ami közvetlen a fejem mellett csörgött.

- Igen? – szóltam bele, majd amikor a vonal túlsó végén egy zaklatott, a sírástól elfojtott női hang szólalt meg, mint akit áramütés ért, pattantak fel szemeim és ültem fel az ágyban.

- Nayoung…

32. rész

 *Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*
http://www.youtube.com/watch?v=RvwLCn9QpOU

- Biztos vagy ebben? – vált hangja hirtelen komollyá, és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.

    Egy pillanatra kivert a víz, és éreztem, ahogy elvörösödöm. Hirtelen úgy éreztem, mintha átlátna rajtam, mintha minden apró titkomról tudna, és ekkor merült fel bennem először: mi van, ha tudja, mi vagyok, hogy mi zajlik bennem? Lehetséges, hogy tud a gyors gyógyulásomról, a rémálmaimról, a karmolásról a hátamról? Ez a gondolat egy cseppet sem nyugtatott meg. De erőt vettem magamon, visszanyeltem a zavartságot és döbbenten, kissé felháborodva kérdeztem vissza:

- Miről beszélsz te? Hyunseung, én ember vagyok, te pedig vámpír. Nekem nincsenek képességeim. Egy átlagos huszonéves vagyok, semmi több.

- Jó, én hiszek neked – szakította meg hirtelen a köztünk lévő szemkontaktust, és visszadőlt a fotelba.

- Ez igazán meggyőző volt.

- Én nem foglak faggatni, Minseo – felelte pár perc csend után.

   A levegő furcsán bizsergett közöttünk. A kezdeti gúnyolódásoknak, játékosságnak már nyoma sem volt, sokkal inkább titokzatos, feszült és komoly lett a hangulat. 

- Azt mondasz el, amit akarsz, akkor, amikor akarod. Semmit nem erőltetek rád. Ha bármit tudatni akarsz velem, megtalálsz.

- Na jó, ez kezd egye bizarrabb lenni. Úgy mondod, mintha tudnál valamiről, amiről én is tudok, mégsem mondod a szemembe, inkább megvárod, míg én magam mondom el.

- Gondolj, amit akarsz – rántott vállat – Én nem foglak faggatni, ezt mondtam.

- Ne akarj megint felhúzni, oké? – csattantam fel, majd az üveg borért nyúltam, töltöttem magamnak egy pohárral és lehúztam.

    Elbizonytalanodtam. Most kezdtem igazán érezni, hogy semmit nem tudok róla, hogy lehet, mellette sem vagyok biztonságban. Mi van, ha tud a képességemről? Mi van, ha ő tudja, hogy én is természetfeletti vagyok? Mi van, ha ő akar elkapni? Mi van, ha erre ment ki mindvégig az egész, hogy engem megkaparinthasson? És mi van akkor, ha ez nincs így, és tényleg segíteni akar? Mi van akkor, ha ő sokkal többet tud rólam, mint én magamról? Mi van, ha ő meg tudja mondani, hogy mi vagyok pontosan? Nem tudtam, mit gondoljak most, hogy higgyek-e neki vagy sem, hogy bízzak-e benne vagy sem, hogy feltegyem a kérdéseimet vagy keressem meg én magam a választ.

    Ott ültem vele szemben, és néztem azt a tökéletes arcot, néztem, ahogy tekintete a szoba túlsó végébe réved, ott ült előttem és nem éreztem semmit. Nem féltem tőle, pedig nem tudtam, mennyire veszélyes rám nézve. Ő egy vámpír, akit nem is ismerek, és ki tudja, mennyi titkot hordoz magában. Úgy éreztem, azzal, hogy elkezdtünk beszélgetni, csak még több kérdés merült fel bennem.

    Nem tudtam, mit mondjak el neki és mit ne. Ha elárulom, amik velem történnek, akkor segíteni fog vagy ott helyben öl meg? Bár valahol legbelül úgy éreztem, nem ártana nekem, minden, amit értem tett, valós volt, az agyam mégis folyamatosan figyelmeztetett arra, hogy lehet, ez egy csapda. Mi van, ha minden kedvessége, minden segítőkészsége arra ment ki, hogy ezt érezzem vele kapcsolatban? Mi van, ha ez volt a célja, hogy amiket tett, pont azért tette, hogy én abban a képzeletben éljek, hogy ő mellettem áll?

    Kételkedtem. Minél tovább néztem, annál inkább nem tudtam, mit csináljak.

- Nem unod még, hogy engem nézel? – hangja ostorként csattant a némaságban, és ezzel együtt vissza is rántott a valóságba. Zavartan kaptam el róla a tekintetem és bámultam ki az egyik ablakon. – Nem mintha zavarna, csak nem tetszik, ami az arcodra van írva.

- Bocsi, de… valahogy nem tudom, mit kezdjek most a helyzettel. Tudod, elég sok dolog van, ami felbolygatta az életemet, és nem tudom, kitől kéne segítséget kérnem. Eddig azt hittem, te meg tudod adni nekem a válaszokat, de most mégis megkérdőjelezem ezt az állításomat.

- Nézd, Minseo – állt fel hirtelen a fotelból, majd odalépett hozzám és leült mellém. Megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett – Én nem akarlak bántani. Már mi értelme lenne? Ha valóban lenne veled dolgom, nem gondolod, hogy már kertelés nélkül mondtam volna a szemedbe vagy öltelek volna meg? Tudom, hogy ez semmit sem ér, de ennél őszintébb nem tudok lenni. Ezt magadnak kell eldöntened, hogy hiszel nekem vagy sem.

- Hyunseung… mégis hogy hihetnék neked, amikor olyan keveset tudok arról, ami körülöttem zajlik? Nem ismerlek se téged, se ezt az egész vámpíros cuccot. Szeretnék benned bízni, de… nem megy – néztem rá kétségbeesetten, és éreztem, ahogy a torkomban gombóc keletkezik. A hangulat hirtelen meghitté vált közöttünk, amitől szemeimbe lassan könnyek szöktek.

    Úgy éreztem, kicsúszik az irányítás a kezeim közül. Úgy éreztem, a terhet, amit cipelek, többé nem vagyok képes elviselni. El akartam neki mondani, mindent, de nem mertem. Féltem. Nem magam miatt, hanem a barátaim miatt. Engem egyre kevésbé érdekelt, mi lesz a dolog vége, hogy túlélem-e vagy sem. A barátaim életéért annál jobban aggódtam. Miattuk nem voltam képes elmondani neki, mert ha tévedek, ha valóban átver, akkor tönkreteszem az életüket.

    Fájt. Rettenetesen fájt, és szenvedtem. Ott voltak a szavak a nyelvemen, csak arra vártak, hogy kiejtsem őket, szinte már zsibbadt a szám, de mégsem tettem meg. Semmi mást nem akartam, csak megszabadulni a bennem lakozó nyomástól, ismét felszabadultan akartam lélegezni és többé nem akartam ezt a kínzó, és őrjítő tudatot elviselni. Ki akartam adni magamból mindent, bármit megtettem volna, hogy többé ne fojtogasson az igazság vaskos keze, de mégis csendben maradtam.

    Nyeltem egy nagyot és lehajtottam a fejem. Kihúztam kezemet Hyunseungéból, és elmorzsoltam az előtörni készülő könnycseppeket. 

- Rendben van – dőlt hátra mellettem, és kissé oldalasan felém fordult, ölébe húzott egy párnát és rám nézett – Akkor beszélgessünk.

- Miről? – összeráncolt szemöldökkel néztem rá, majd újabb korty bort gurítottam le a torkomon.

- Magunkról. Ha jól vettem le, az a gond, hogy nem ismersz, és emiatt nem tudsz bennem bízni. Ezen könnyen segíthetünk. – vette ki a poharat a kezemből, majd tette le az asztalra és kezet nyújtott, amit kis habozás után, de elfogadtam – Jang Hyunseung vagyok, huszonnégy éves már elég régóta. Szöulban születtem, van egy nővérem, aki szintén vámpír, a szüleim sajnos meghaltak még néhányszáz évvel ezelőtt.

    Ahogy mesélni kezdett magáról, először megdöbbentem, majd elmosolyodtam. Tényleg komolyan gondolja? Vagy ez is csak a terve része? Kitalál magáról egy történetet, hogy még hihetőbb legyen és megbízzak benne? Bárhogy is volt, amint beszélni kezdett, nem érdekelt, hogy mennyire igaz vagy sem. Egyszerűen úgy éreztem, nem hazudik. Mi értelme lenne hazudnia önmagáról? Bár rengeteg kérdésem lett volna hozzá, inkább hátradőltem a kanapén, én is az ölembe húztam egy párnát és rá összpontosítottam. Hallani akartam mindent, ami vele kapcsolatos, tudni akartam, milyen élete volt, ismerni akartam a múltja minden egyes részét.

    Fogalmam sincs, hány órán át ültünk a szobájában, de az idő jócskán eltelt, és már csak azt vettük észre, ahogy a tömeg kezdett elcsöndesedni. Magammal kapcsolatban nem sok mindent árultam el, de róla elég sok mindent megtudtam. Igaz, ezek csak ilyen alap dolgok voltak, mégis, valahogy jó érzés volt tudni az életéről. A bizalom lassan kezdett kialakulni az irányába és valóban kezdtem én is megnyílni előtte.

- Azt hiszem, nekem ideje lesz mennem – mondtam olyan hajnali kettő felé, miközben felálltam a kanapéról. Hyunseung követte a példámat, de nem szólt semmit.

    Kinyitotta előttem szobája ajtaját, majd egymás mellett sétálva, csendben lementünk a földszintre. A hangulat igencsak megcsappant. A zene még ugyan dübörgött, de az emberek és vámpírok jó része inkább különböző helyeken, különböző pozíciókban helyezkedtek el a sok alkohol hatására.

- Tudod, mit? Hozok egy üveg italt – torpant meg Hyunseung, én pedig érdeklődve néztem utána, ahogy a pulthoz veszi az irányt.

- Minek? Egy csomót ittunk már – kiáltottam utána.

- Ajándék – jött az egyszavas, ám annál többet érő válasz.

    Felsóhajtottam, majd átverekedtem magam az embereken, egészen el a kanapéig, ahol reményeim szerint a bolerómat hagytam. Bár szinte biztos voltam abban, hogy nem lesz ott, vagy ha mégis, valaki már biztos használta valamire.

    Helyet foglaltam, és megvártam, míg Hyunseung visszaér. Ám mielőtt ez megtörténhetett volna, a bejárati ajtó kicsapódott és öt, jól öltözött, fiatal férfi lépett be.

- Úgy néz ki, megint sikerült a buli végére ideérni – szólalt meg egyikük, aki legelöl állt. Éjfekete haja volt, és talpig feketébe volt öltözve. Szemei sötéten izzottak, ahogy körbenézett a már félig kiterült tömegen, majd ajkai ördögi vigyorra húzódtak. Néhányan, akik még éberek voltak, egyből kijózanodtak, és menekülőre fogták a dolgot – már akinek nem gyökerezett földbe a lába.

- Jól fogunk szórakozni, ne aggódj, haver – lépett társa mellé egy vele egymagas, szőke hajú srác, és ő is megeresztett egy gonosz mosolyt.

- Tao… micsoda meglepetés – lépett elő hirtelen a semmiből Hyunseung, egy üveg pezsgővel a kezében. Arcán széles mosoly ült, és egy cseppet sem mutatta, hogy tartana a vendégektől –Kris – hajolt meg a másik fiú előtt, a többi háromnak pedig csak odabiccentett a fejével.

- Hyunseung. Régen láttalak, pajti. Nem sokat változtál – tette a Taonak nevezett a vállára a kezét – Ugye nem gond, hogy csak ilyen váratlanul toppantunk be? Jöttünk szórakozni, ha nem lenne ellenedre.

- És milyen kedves vagy, hogy pezsgővel köszöntesz minket – fogta meg az üveget Kris, és még szélesebben elmosolyodott.

- Ami azt illeti… – tépte ki Hyunseung az üveget a kezéből, és gúnyos hangnemben folytatta, miközben ugyanaz az ezer wattos mosoly ült az arcán – zavartok, mert épp elfoglalt vagyok, és ahogy látjátok, a bulinak már régen vége.

- Na, ne legyél ilyen morcos, csak néhány órácskára ugrottunk be – karolta át Tao Hyunseungot, és barátian hátba veregette – Ki a mai áldozatod, akit ágyba viszel? Mert neki viszed azt a pezsgőt, nemde? Szóval… Talán ott az a szőke? – mutatott a pultnál álló egyik lányra – Vagy kettővel arrébb, az a fekete?

- Szerintem pedig ő lesz az, aki ott a kanapén ül, a sarokban – mutatott rám hirtelen Kris, és megeresztet egy perverz mosolyt.

- Milyen igaz. Érződik rajta az illatod. Jó választás. Ha végeztél, átpasszolhatod nekem is – nyalta meg ajkait Tao, és rám kacsintott.

    Ami azt illeti, már az első pillanatban leszűrtem, hogy ők is vámpírok és bizony nem éppen szívlelik egymást Hyunseunggal. Még jobban megerősödött bennem ez az állítás, amikor engem szúrtak ki maguknak, és ennek hallatán Hyunseung szemei megvillantak. Ugyan arcizmai meg se rezdültek, továbbra is mosolyogva, jókedvűen állt ott a két srác között, miközben egy pillantást vetett rám, de biztos voltam benne, hogy legszívesebben egy mozdulattal kitépni mindegyikük szívét.

    Amíg beszélgettek, próbáltam magam meghúzni, és észrevétlen lenni, de miután engem vettek célba, egy pillanatra végigfutott rajtam a hideg. Félnem kellett volna, de nem éreztem azt, hogy veszélyben lennék. Csak ültem ott, és néztem őket, és semmiféle jelét nem mutattam annak, hogy tartanék tőlük.

- Átpasszolni? Hogy megint használtan kapjak meg valakit? Ugyan. Mi lenne, ha ez egyszer mi lennénk az elsők? – indult meg felém a szőke hajú.

- Szerintem pedig a legjobb lenne, ha most azonnal távoznátok – keményedett meg hirtelen Hyunseung hangja, és erőteljesen markolt bele Kris karjába, ezzel megakadályozva, hogy egy lépésnél többet megtegyen.

- Hyunseung, szerintem pedig te nem érzékeled a helyzet súlyosságát – lépett közel hozzá Tao, és még innen is láttam, ahogy megvillannak sötét szemei. – Itt most nem te irányítod a dolgokat.

    Kris elvigyorodott, kitépte magát Hyunseung szorításából és ismét elindult felém. Ekkor érzékeltem, hogy valami gond van, de visszanyeltem félelmemet. Hyunseung nem mozdult, csak állt egy helyben, háttal nekem és farkasszemet nézett Taoval. Biztos voltam abban, hogy azért nem fordult felém, hogy ne vonja rám a figyelmüket, de ez a terv már rögtön az elején kudarcba fulladt. Vámpírok voltak, és már akkor tudták, hogy Hyunseunghoz tartozom, amikor átlépték a küszöböt.

    Idegesen tekintettem körbe, de senki nem mozdult. Nem tudtam, mit tehetnék, így mikor Kris odaért mellém, hagytam, hogy a karomnál fogva felrángasson. Ujjaival végigsimított arcomon, majd beletúrt hajamba és beleszagolt nyakamba. Undorodva rántottam el fejemet, de mit sem értem vele.

- Milyen finom illata van – csúsztatta lejjebb kezét derekamon – Hogy hívnak, édes?

- Hagyjátok őt békén – mondta határozottan Hyunseung, és éreztem saját magamban a haragját. Nem volt kétségbeesett, csupán csak idegesítette a kis csapat jelenléte.

- Miért védelmezed ennyire? Ő csak egy újabb játékszered, vagy nincs igazam? – gúnyolódott továbbra is Tao, majd rám emelte tekintetét – Hozd ide, Kris!

Kris rántott egyet rajtam, és meglökött előre. Mikor Hyunseung mellé léptem, csak akkor láttam, hogy Tao egy éles fegyvert tart a hasánál. Nem tudtam, mi az, de biztos voltam abban, hogy nem véletlenül nem mozdult meg eddig.

    Arcomra kiült a rémület, ahogy ránéztem. Ő is rám pillantott, de arca érzelemmentes és semmitmondó volt, azonban szemeiben láttam az aggodalmat, és ahogy azt próbálja sugallni, hogy minden rendben lesz. A gond csak az volt, hogy egyáltalán nem aggódtam. Valóban gusztustalan volt, amit műveltek, és nem tetszett, hogy úgy beszélnek velem és kezelnek, mint egy könnyű nőcskét, de tudtam, hogy szimplán csak a szájuk nagy. Hyunseung ezerszer erősebb volt náluk, de csak azért élvezték a hatalmat, mert az a fegyver, amit neki szegeztek, megölhette volna – vagy legalábbis legyengíti egy jó időre. Nem tudtam, Hyunseung mennyire halhatatlan, éppen ezért nem tetszett, hogy fölényben érzik magukat – és fölényben is voltak.

    És ez vezetett ahhoz, hogy a düh szép lassan, egyre erőteljesebb lett bennem.

- Szóval… Mi is a neved? – vette át a szót Tao, és másik kezével felém nyúlt, majd ujjaival végigsimított arcomon. Hiába hajoltam el, Kris mögöttem állt, és kezeit derekamra csúsztatva előrébb tolt, hogy Tao még jobban elérhessen. Ott álltam közvetlen a két fiú mellett. Éreztem Hyunseung haragját és Tao büszkeségét. Tudtam, hogy a fekete hajú direkt provokálja Hyunseungot, és hogy egészen addig fog elmenni, amíg ki nem kel magából, amíg nem tesz egy olyan mozdulatot, hogy a kést belé szúrhassa. Tudta, hogy egy fontos személy vagyok neki, hogy bármit megtenne, hogy megvédjen.

- Ha jót akartok magatoknak, akkor most azonnal leveszitek mindketten a mocskos kezeteket rólam, különben én magam nyírlak ki titeket! – mondtam a dühtől visszafojtott hangon.

    Lassan, kimérten beszéltem, ami eléggé idiótán hangozhatott, már ha csak azt vesszük, hogy mindketten vagy egy fejjel magasabbak voltak nálam, ráadásul emellett még vámpírok is.

    Csak ők nem tudták azt, amit én tudtam magamról: hogy egy időzített bomba vagyok.

- Nocsak, valakinek de megeredt a nyelve – nevetett fel mindkét fiú egyszerre. Hyunseung értetlenül pillantott rám; érezte, hogy valamire készülök, hogy valami nem stimmel velem.

- Hát jó, ti akartátok – rántottam vállat, majd felemeltem a lábam és rátapostam a magas sarkúmban a mögöttem álló Kris lábára. Felüvöltött, és amint lecsúszott keze derekamról, megfordultam, és egy jól irányzott mozdulattal beletérdeltem a legérzékenyebb pontjába. Újból felnyögött, majd kezeivel nemiszervéhez kapott, és összerogyott. – Én mondtam. Most pedig távozzatok!

- Úgy látszik, elég harcias lányt fogtál ki magadnak, de sajnos elfelejtetted megnevelni – fúrta tekintetét Hyunseung szemébe Tao, és még erőteljesebben nyomta hasfalának a fegyvert. Hallottam, ahogy felszisszen, ami elég volt ahhoz, hogy belülről fokozatosan felrobbanjak, és átvegye testem felett az irányítást a düh. Szinte láttam, ahogy agyamat kezdi elborítani a sötétség és elveszítem a fejem.

    A vállánál fogva nyomtam le a földre Krist, és nem engedtem, hogy felálljon. Szinte forrtam a méregtől, attól, hogy megint bántani akarnak engem és egy számomra fontos személyt. Nem szerettem, ha vad idegenek fogdosnak, és csak azért kezelnek úgy, mint egy szánalmas lényt, mert lány vagyok.

- Tao… Tao… hagyd a fenébe! – nyökögte Kris, miközben szemei tágra nyíltak, ahogy tekintetünk találkozott. Hirtelen ijedté vált arca, és nyoma sem volt az előbbi kis játszadozásnak. Lassan felállt a földről, - amit hagytam neki - majd nagy ívben kikerülve engem, Tao mellé lépdelt, és barátja kezébe kapaszkodott.

- Mi bajod van? Nem mondod, hogy egy csajtól így betojtál? – horkant fel a fekete hajú, miközben vetett rá egy lenéző pillantást.

- Nem, bazdmeg, persze, hogy nem, de nézd meg a szemét… 

31. rész

 *Ajánlott zene: SHINee - Evil*
https://www.youtube.com/watch?v=tZCkpTdKPww

   Eungyeol tenyerét homlokomra tette, majd arcomon is végigsimított. Az aggódás továbbra sem tűnt el szemeiből, ami bennem félelmet keltett.

- Csak ezzel a fél üveggel ittál? – kérdezte nem sokkal később nyugodtabb hangon.

- Azt hiszem, igen. Miért?

- Azonnal jövök, addig ne mozdulj innét – mondta, és már el is tűnt mellőlem.

   Értetlenül meredtem utána, de szót fogadtam neki. Megmoccanni se bírtam, annyira rám hozta a frászt. Milyen következményei lehetnek, ha valaki vámpírvért iszik? Csak erre tudtam gondolni és reméltem, hogy hamarosan választ kapok.

- Ezt vedd be – ült le mellém Eungyeol hirtelen és a kezembe nyomott egy pirulát, és egy pohár vizet. Tiltakozás nélkül vettem be, majd néztem rá – Néhány perc és már semmi bajod nem lesz – eresztett meg egy mosolyt, amit jó jelnek tekintettem.

- Miért baj, ha valaki vámpírvért iszik? – tettem fel a bennem levő kérdést – És hogy került a pezsgőbe vámpírvér?

- Igazából nem baj, nem okoz károsodást hosszú távon. De ahogy érezted, teljesen lebénít és szédülsz, nem vagy önmagad. Ez arra szolgál, hogy… nos, a legtöbb vámpír így csábítja el az embereket. Olyan, mint egy drog, csak nem káros a szervezetre.

- Értem már – fújtam ki a bennem tartott levegőt és a hatalmas házra meredtem, ami előttünk volt. Örültem, hogy ezt mondta, így legalább biztos lehettem abban, hogy ezúttal nem valamiféle roham tört rám, és nem kellett attól tartanom, hogy elájulok. Bár tény, a lapockám még mindig lüktetett, de az volt az igazság, hogy már kezdtem hozzászokni.

- Nem tudnád megsürgetni azt a marhát? Le akarom tudni ezt a beszélgetést, és hazamenni. – sóhajtottam fel fáradtan, és megdörzsöltem a szemeimet.

- Megnézem, mit tehetek – mosolyodott el Eungyeol – Ne kelj fel még pár percig, oké? – azzal magamra hagyott.

   Úgy tettem, ahogy mondta. Még percekig ücsörögtem a medence szélén, majd megunva a várakozást, felálltam és a kapu felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, három óra várakozás bőven elég volt ahhoz, hogy magára haragítson és így inkább hazafelé vettem az irányt. Ha beszélni akar, beszéljünk, ne várasson, mert az nem az én terepem. Ha egy csepp együttérzés is szorul belé, akkor nem várakoztat, de ezekszerint ő csak egy öntelt, beképzelt idióta.

- Elmehetsz a jó életbe, Hyunseung, tudod, kivel szórakozz – morogtam az orrom alatt, miközben egyre inkább magam mögött hagytam a zajos tömeget.

- Máris mész? – hallottam meg egy ismerős hangot, és amikor megfordultam, Hyunseung állt velem szemben. – Ennyire nem élvezed a bulit? – tárta szét karjait és jóízűen elmosolyodott.

- A legpocsékabb, ahol valaha voltam – mondtam gúnyosan, és tovább indultam.

- Most komolyan elmész? – kiáltott utánam – Pedig még csak most jön a java.

- Órák óta itt dekkolok, úgyhogy ne velem szórakozz, oké? – adtam tudtára nemtetszésemet, és egy pillanatra hátra fordultam, de hűlt helyét találtam. Csalódottan sóhajtottam fel, és visszafordultam, majd egy Hyunseungba botlottam.

- Wáá! – ugrottam egyet hátra ijedten, amin csak jót mosolygott az említett. – Eszedbe ne jusson még egyszer ezt csinálni!

- Miért, ennyire rémisztő vagyok? – lépett egyet közelebb, mire mellkasánál fogva távolabb toltam magamtól.

- Nem, csak semmi kedvem a társaságodhoz. Megyek haza – kerültem ki, de kezem után kapott és nem eresztett el. Értetlenül fordultam felé.

- Pedig most lenne időnk beszélgetni – sóhajtott fel színpadiasan, majd elengedte kezem – De ha nem, nem.

- Most komolyan, Hyunseung, te minek nézel engem? Iderángatsz, órákat várok rád, és mikor mennék, közlöd, hogy most van időd? És eddig hol a bánatban voltál? Vagy várj – emeltem fel kezeimet – Inkább ne mondj semmit, mert nem érdekel. Szia – ismét hátat fordítottam neki, és tovább mentem.

- Minseo! – futott utánam Hyunseung, és mikor utolért, megfogta a csuklóm – Ennyire ne rágj már be rám emiatt!

- Miért, akkor nézzem el neked? Tudtad jól, hogy miért jövök, nem? Akkor meg? Minek húzod az idegeimet? Egyéb dolgaim is vannak, mint a te hülye bulijaidon ücsörögni és várakozni.

- Jó, igazad van, nem kellett volna ezt tennem – hajolt meg előttem illedelmesen – Bocsánatát kérem őfelségének.

- És még gúnyolódsz is… köszi – mondtam durcásan, és fújtatva továbbálltam.

- Hja, ezt nem hiszem el – rohant megint utánam – Muszáj ennyit hisztizned? – állt be elém, meggátolva abban, hogy tovább mehessek.

- Hisztizni? Én nem hisztizem. Csupán nem érdekelsz és nincs kedvem hozzád.

- Nem. Láthatóan meg vagy sértve. Mit tegyek, hogy megbocsáss?

- Semmit, azzal már elkéstél – kerültem volna ki, de elkapott a derekamnál fogva és nem engedte, hogy egy tapodtat is mozduljak.

- Oké, igazad van. Tényleg bocsánatot kérek, amiért megvárakoztattalak, de volt egy kis elintéznivalóm – mondta, mire megforgattam a szemeimet – De térjünk a lényegre. Válaszokért jöttél, nem? Most itt vagyok, beszélgethetünk. Tényleg most akarsz hazamenni?

   Egy másodpercig fogva tartott szemeivel, majd végül megadóan felsóhajtottam.

- Rendben van. Ha már egyszer eljöttem, akkor válaszok nélkül nem megyek haza.

   Hyunseung csak bólintott egyet, majd belém karolt, és elindultunk visszafelé. Bementünk a nappaliba, ahol nem kellett átverekednünk magunkat a tömegen. A többi vámpír elállt az utunkból és szabad teret engedett nekünk, hogy kényelmesen átsétálhassunk a nappalin és felmehessünk a lépcsőn az emeletre.

   Hyunseung egy tágasabb szobába invitált. A falak vérvörösre voltak festve, de a két ablak előtt álló függönyök, és a szoba közepén elhelyezkedő kanapé és három fotel fekete színben pompázott. Közöttük üvegasztal helyezkedett el, az ajtó két oldalán pedig könyvespolcok sorakoztak. A szoba bal hátsó felében egy íróasztal, jobb felében pedig egy hatalmas franciaágy foglalt helyet. Az egész olyan sötét és rideg volt, de a maga módján mégis hangulatos és nyugodt.

- Ez a te szobád? – kérdeztem, miután alaposabban szemügyre vettem a helyiséget és a falakon lógó képeket is megcsodáltam.

- Igen – leült az egyik fotelba, és kinyitott egy boros üveget. – Meglepettnek tűnsz. Nem erre számítottál?

- Nem egészen – ültem le vele szemben és néztem, ahogy a bort a poharainkba tölti.

- Miért, mit hittél, hogy néz ki a szobám? Egy koszos pince, tele pókhálóval és omladozó falakkal, középen egy koporsóval? – kérdezte féloldalas mosollyal az arcán.

- Nem, nem hittem ezt, mivel nem ábrándoztam azon, hogy vajon hol tengetheted mindennapjaidat. Bár bevallom, az elképzelésed jobban passzolna hozzád.

- Na, ez most fájt – kapott a szívéhez, majd felnevetett és átnyújtotta a poharat – Túl sok rosszat feltételezel rólam. – rázta meg a fejét, majd hátradőlt.

- Elég okot adtál rá a viselkedéseddel – sóhajtottam fel.

- Hm… lehet. De azt is vedd hozzá, hogy emellett megmentettem az életed is. Mégsem vagyok olyan rossz ember, nem igaz? – tárta szét játékosan a karjait, miközben szélesen elmosolyodott.

- Igen, de ez mégis édeskevés ahhoz, hogy bízni tudjak benned.

- Nem is vártam el, hogy ennyi ismertség után ezt tedd. De most itt vagyunk, úgyhogy nyugodtan kérdezz bármit, mindenre válaszolok – keresztbe tette lábait és kíváncsi tekintettel néztem rá.

   Újból felsóhajtottam és belekortyoltam a borba. Hirtelen azt se tudtam, mit kérdezzek meg elsőként tőle. Annyi mindent szerettem volna tudni, de féltem feltenni a kérdéseket. Minden kérdés összesűrűsödött a fejemben, egyszerre akart kijönni, és nem tudtam, mit tegyek. Csak ekkor jöttem rá, hogy igazából végig se gondoltam, mit lenne helyes megkérdezni.

- Szóval igaz, hogy vámpír vagy és te vagy a város ura – mondtam, hogy legalább ezzel is elkezdhessem a beszélgetést és ne csak bambán nézzük egymást.

- Igen, de ezt már Eungyeol mondta, és ha jól tudom, még néhány vámpírokkal kapcsolatos dolgot is elárult – tekintett körbe szobájában, majd ismét engem kezdett el fürkészni – De téged nem a vámpírok érdekelnek, ugye? Biztos nem ezért jöttél. Vagyis eleinte nem.

- Utálom, mikor úgy teszel, mintha olvasnál a gondolataimban – fontam össze karomat melleim alatt és szúrósan pillantottam rá. – De várjunk csak. Te tudsz olvasni a gondolataimban, nem?

- Ezt honnan veszed? – nevetett fel Hyunseung, amitől kirázott a hideg. Ez a nevetés könnyű volt, édes, mint a méz, és szinte zene volt a füleimnek. Nem tudom, miért, de abban a pillanatban hatalmasat dobbant a szívem.

- Hát… mert bele szoktál mászni a fejembe. Nem tudom, hogy csinálod, de nem egyszer éreztem a jelenléted magamban. Amikor Seohyun meghalt, akkor is csináltál velem valamit, mert nyugodt voltam, pedig normális esetben ki kellett volna borulnom. Akármikor a közelemben vagy, belemászol a lelkembe vagy a fejembe, vagy bánom is én hová, és valamit babrálsz bennem. Nem tudom, miért csinálod ezt, és hogy hogyan, de örülnék neki, ha ezt befejeznéd – dőltem előre a fotelban és úgy néztem rá.

- Igen, ez már az a téma, amiért jöttél – jegyezte meg, majd a poharában lévő bort lehúzta és újat töltött magának – Megmondom őszintén, nem sok ilyenben volt még részem. De még mielőtt elítélnél, tudnod kell, hogy miattad tettem. Veszélyes világban élünk, ha bőgve mész haza, meghalsz. Tudod, aki sír, az gyenge, és könnyű célponttá válik.

- Ettől függetlenül nem értem, miért léptél velem kapcsolatba.

- Nem én kezdtem – emelte fel védekezően maga elé kezeit.

- Ne hülyéskedj már. Te hoztad létre köztünk azt a kapcsolatot, nem én.

- Mondom, hogy nem én voltam. Nem is ismertelek előtte.

- Ahogy én sem. Márpedig magától nem jöhetett létre, valakinek el kellett kezdenie. És biztos, nem én voltam. Már hogy lettem volna én? Nekem nincsenek képességeim.

- Biztos vagy ebben?

30. rész

 

 *Ajánlott zene: G-Dragon - Coup D'etat*
http://www.youtube.com/watch?v=C8T6771Sdj8

   Younggal felvont szemöldökkel néztünk össze, majd ismét Eungyeolra, végül nevetésben törtünk ki. A srác csak meglepetten nézett ránk, gondolom, nem erre a reakcióra számított.

- Ne haragudj, de ez annyira idiótán hangzik. Város ura… mégis honnan jött ez a marhaság? – kérdeztem még mindig nevetve, Eungyeol pedig csak megforgatta szemeit és felsóhajtott.

- Úgy látom, semmivel sem vagytok még tisztában – emelte ránk a tekintetét – Azt hiszem, tartok nektek egy kis esti mesét.

   Újból kényelembe helyeztük magukat, Eungyeol töltött még egy pohár pezsgőt, majd tartott nekünk egy felvilágosítást.

- Mennyit tudtok a vámpírokról?

- Mondjuk semennyit? – tárta szét karjait Young – Szerinted honnan kéne tudtunk róluk akármit is? Túl jól rejtőzködtök, és semmiben sem lehet biztos az ember veletek kapcsolatban.

- Igaz is – bólintott egyetértően, majd belekezdett – Ha már jót nevetettek a város urán, akkor elárulom, hogy a vámpírok úgynevezett klánokban élnek. Minél nagyobb egy klán, annál erősebbek vagyunk. Minden klán élén van egy, nagy ritkán kettő vezető, akik az egész klánért felelősséggel tartoznak. A többi vámpír az alattvalójuk, akik kérés nélkül teljesítik uruk parancsát, legyen szó bármiről, akár gyilkosságról. – Eungyeol elhallgatott, amint meglátta kikerekedni szemeinket – Oké, mondom másként, még mielőtt rossz képet kaptok rólunk. Vegyük példának Hyunseungot. Ő egy tiszteletreméltó vezető, aki sokban különbözik másoktól. Itt nincsenek szigorú szabályok, amikhez tartani kell magad, itt a vámpírok nem élnek rabszolgaként, nem kell olyanban részt venniük, amit nem akarnak. Hyunseung úgy kezeli a klánját, mint egy nagy családot, és valóban úgy tekintünk egymásra, mint a családtagokra. Emiatt alakult ki szoros kötelék közöttünk, és emiatt vagyunk a legerősebbek a világon. Ebben a csapatban úgy él mindenki, ahogy akar, azt kezd az életével, amit akar, ha a város ura megkéri valamire, nem kell igent mondania, ha nem akar. Az egyetlen, amihez tartanod kell magad, hogy megvéded a családod bármely tagját, és ha arra kerül a sor, akkor nyavalygás nélkül részt veszel a harcban.

- Harcban? – kérdeztünk vissza szinte egyszerre.

- Igen. Néha előfordul, hogy a különböző klánok között kisebb-nagyobb háborúk törnek ki, de ez csak régen volt jellemző. Mivel jó távol élünk egymástól, esélytelen, hogy valaha ismét összecsapásra kerül sor. Mondhatjuk azt, hogy örökké boldogan élhetünk.

- Szóval Hyunseung egy város ura… Mégis hány ilyen klán létezik?

- Jó kérdés. Több száz, ezer is lehet világszerte.

- És itt Szöulban?

- Tudtommal csak mi, bár… - hagyta félbe a mondatot – Ezt majd Hyunseungtól kérdezzétek.

- Mennyien vagytok összesen? Mármint ebben a klánban?

- Fogalmam sincs. Sokan. Mondtam, mi vagyunk a legerősebbek, ergo a legtöbben is.

- És hány vámpír él a Földön?

- Passzolom. De többen, mint gondolnátok. Tény, hogy jócskán többen vannak az emberek, de mivel a vámpírok beleolvadtak a társadalomba… már alig lehet számon tartani. Az emberek nem tudják eldönteni, melyik ismerősük az, hisz nagyon kevés az, aki hisz a létezésünkben, a vámpírokat meg nem érdekli, hogy ki milyen életet él. Amíg nem ölünk, addig minden rendben.

- Akkor… ezekszerint… lehet, hogy…? – néztünk össze Younggal, de a fiú leintett minket.

- Hyunseungtól kérdezzétek – itta ki az utolsó pohár pezsgőt, majd ránk nézett – Akartok még valamit tudni, vagy egyelőre elég volt ennyivel leterhelni titeket?

- Azt hiszem, nekem ez már így is sok volt – rázta meg a fejét Young – Egy hónappal ezelőtt még nem is gondoltunk arra, hogy egy nap majd egy vámpírral fogunk a vámpírokról dumálni. Ez eléggé hihetetlen helyzet.

- Megértem, de az idő sajnos sürget, és nem lesz elég arra, hogy mindenről pontosan fel legyetek világosítva.

- Ezt hogy érted? – néztem rá gyanúsan, de ő csak megrázta a fejét

- Hyunseungot kérdezd.

- Kezdem unni ezt a sok Hyunseungozást. Mikor szándékozik végre idetolni a pofáját? – az eddigi nyugalom egy pillanat alatt szertefoszlott; ismét kezdtem ideges lenni. Bár csaknem fél órát beszélgettünk, és az idő is még csak nyolc felé járt, már nagyon is mehetnékem volt. Fáradtnak éreztem magam, sajgott a fejem és minden végtagom, a türelmem pedig fogytán volt.

- Nem tudom. Sajnálom, lányok, tényleg, de ő már csak ilyen. Szereti megváratni a vendégeit.

- Szóval direkt csinálja?

- Aha.

- Csak kerüljön a szemem elé, és megverem – fújtattam egyet, mire Eungyeol felnevetett.

- Azt megnézem – felállt a kanapéról, majd a táncoló tömegbe révedt a tekintete – Most megyek, lányok, én is bevetem magam. Ha bármi van, csak szólítsatok és perceken belül itt leszek. Óh, és érezzétek otthon magatokat. Kaját és italt a terem túlsó végében találtok. Fizetni kell érte, de mondjátok csak azt, hogy Hyunseung kurvái vagytok, és meg van oldva.

- Hogy micsoda? – háborodtunk fel egyszerre.

- Nyugi, csak vicceltem – vigyorodott el saját poénján – De tényleg, elég, ha azt mondjátok, hogy a város ura hívott meg ide. Ha nem hiszi el a pultos, mondom, szóljatok, és lerendezem, bár elvileg minden vámpír tud a jelenlétetekről.

   Megeresztett egy mosolyt, illedelmesen meghajolt, majd eltűnt a szemünk elől.

- Csodás – sóhajtottam fel és hátradőltem – Mégis mi a jó életet fogunk csinálni?

- Hogy te mit fogsz, azt nem tudom, de nekem dolgom van – jelent megy egy széles vigyor Young arcán, majd felpattant mellőlem és ő is arra vette az irányt, amerre az előbb Eungyeol. Tekintetemmel érdeklődve követtem alakját, majd mikor láttam, hogy Jonghyun a célpont, megjelent egy halvány mosoly az arcomon. Legalább neki jól fog telni az estéje. Rá is fért, amennyi nyomás volt rajtunk az utóbbi időszakban, minden alkalmat meg kellett ragadnunk a kikapcsolódásra. 

   Töltöttem még egy pohár pezsgőt, kényelembe helyeztem magam, és a többi embert kezdtem el fürkészni. Próbáltam elvonatkoztatni minden problémáról, de cseppet sem nyugtatott az a helyzet, hogy egy vámpírokkal teli lakásban alkoholt iszogatok. Noha nem éreztem magam veszélyben, sőt, talán most voltam a legnagyobb biztonságban, de a tudat, hogy a barátaimnak akármikor bajuk eshet, feszültté tett. Képtelen voltam ellazulni egy percre is.

   Nem tudom, mennyi ideje ücsöröghettem ott, de kezdtem unni, hogy egyedül vagyok, és senki nem néz felém. Ismerős arcokkal nem találkoztam, egyedül meg nem volt kedvem beállni táncolni, hogy aztán holmiféle idegenek letaperoljanak. Különben sem azért jöttem, hogy jól érezzem magam. Válaszokat akartam, és a várakozás kikészített.

   Úgy döntöttem, kicsit körbenézek a lakásban, hogy legalább azzal is teljen az idő, de ez a terv kudarcba fulladt, amint rájöttem, hogy annyi ember van betömörülve a nappaliba, hogy moccanni sem lehet. Ránéztem az ajtó felett lévő faliórára, ami már kilencet ütött. Csaknem két órája itt voltunk, és Hyunseung még mindig nem volt sehol.

   Magamban szitkozódva pattantam fel a kanapéról, verekedtem át magam a tömegen a pulthoz, ahol kértem még egy üveg pezsgőt, majd az alkohollal a kezemben kimentem az udvarra. Kezdett fájni a fejem a hangos zenétől, a pia és a füstszag keverékétől.

   Kiérve a koromfekete égbolt alá mélyet szippantottam a friss levegőből, de a fejfájásom nem akart alábbhagyni. Kicsit messzebb mentem a bejárattól, leültem a medence szélére és belelógattam a lábam a vízbe. Furcsa érzés kerített hatalmába, a közérzetem egyik pillanatról a másikra rosszabbodni kezdett. Attól féltem, hogy megint elájulok, amit semmiképp sem akartam. Hogy a pezsgő tette meg a hatását, vagy valami más volt a dologban, nem tudtam, de semmiképp nem akartam, hogy az ittlévő vámpírok gyanút fogjanak. Én se értettem, mi történik velem, és ha egy vámpír rájön, hogy én is természetfeletti vagyok, akkor… nem tudtam, milyen következményekkel járhat ez, így jobbnak láttam eltitkolni. Mert szinte biztos voltam abban, hogy én sem vagyok teljesen ember. Már csak az volt a kérdés, hogy akkor mégis mi vagyok?

   A bal lapockámba, ahol álmomban megkarmoltak, éles fájdalom nyílalt, ami aztán nem is akart elmúlni. Fogaimat összeszorítva próbáltam nem kimutatni, hogy legszívesebben üvöltenék, azt meg csak remélni mertem, hogy sikerült annyi alapozót rákenni, hogy ne látszódjon. Bármennyire is próbáltam erőlködni, a rosszullét nem akart elmúlni. Görcsösen kapaszkodtam a medence szélébe, ujjaim szinte teljesen kifehéredtek. Lüktetett a fejem és szédültem, kivert a víz és kezdett minden elhomályosodni előttem. Küzdöttem, hogy ne keltsek feltűnést, nem akartam elájulni. Muszáj volt segítséget hívni, de Young el volt foglalva, biztos nem hallotta volna meg, ha hívom.

- Meg kéne keresnem Eungyeolt – mondtam ki félhangosan gondolataimat. Azt mondta, hogy hívjam, ha kell valami, de csessze meg, telefonszámot nem adott meg.

     Erőt vettem magamon, és lábra tornáztam magam, de azzal a lendülettel inkább vissza is ültem, mert megszédültem. Lehunytam szemeimet, és nagyokat lélegeztem, hogy a légzésem helyreálljon, és ezzel valamelyest visszanyerjem energiámat. Perceken keresztül összpontosítottam és nem sokkal később valóban egy fokkal jobban éreztem magam.

- Miért hívtál? – jelent meg mellettem egy srác, majd amikor felnéztem az illetőre, Eungyeol arcával találtam szembe magam. Leguggolt mellém, és úgy mosolygott rám.

- Én nem szóltam neked – ráncoltam össze homlokom.

- De, szóltál. Hallottam.

- Én nem szóltam neked – ismételtem meg magamat, mire vigyora még szélesebb lett.

- Kiejtetted a nevem, nem? – kérdezte, mire bólintottam – Akkor szóltál.

- Óh… - csak ennyit tudtam mondani, amikor fejbeütött a felismerés – Szóval neked ilyen hiperhallásod van?

- Igen, mint ahogy minden vámpírnak – nevetett fel meglepett arcom láttán – Miért, ezt eddig nem tudtad?

- Öhm… Igazából még nem gondoltam ebbe bele – vakartam meg tarkómat – Ez így nem jó. Akkor bármiről is beszélgetünk, azt akárki hallhatja.

- Ez így van. De ne aggódj, ha valamit nem akarunk meghallani, akkor nem halljuk meg. Tudjuk irányítani ezt a fajta képességet. – emelte tekintetét a medence vízére, majd ismét rám – Szóval, miért hívtál?

- Csak fáj a fejem és kérni akartam egy fejfájás csillapítót – néztem rá zavartan.

- Mi van, ennyire rossz a buli? – lökte meg a vállamat barátian, mire elmosolyodtam.

- Aha – mondtam őszintén, mire ismét elnevette magát – Nem szórakozni jöttem, mondtam már. 

- Bocsi, nem tehetek róla – felelte, mire csak leintettem – Azonnal jövök, hozom azt a gyógyszert.

- Siess, még mielőtt leiszom magam. Már a második üveg pezsgőnél járok – mutattam fel az említett italt, majd egy hatalmas kortyot ittam belőle.

- Óh, azt ne! – kiáltott rám, amint meglátta azt, majd odaugrott mellém és kivette a kezemből. Aggódva cikázott tekintete az üveg és arcom között, majd végül rajtam állapodott meg.

- Miért? – döbbenten néztem vissza rá.

- Mert… mert ebben vámpírvér van.