Erre a kijelentésre Tao is
felém fordult, és értetlenül, kissé feszengve nézett rám. Mindvégig háttal
álltam nekik, majd szép lassan megfordultam. Ajkaimra egy apró, ördögi mosoly
ült, ahogy találkozott tekintetem a fekete hajú fiúéval, majd tettem egy lépést
feléjük.
- Mi az, csak nem féltek tőlem? – villantottam rájuk szememet.
Tao szemei is tágra
nyíltak, és arca teljesen eltorzult a döbbenettől. Nyelt egy nagyot, és a kés,
amit Hyunseung hasához tartott, egyszerre kiesett kezéből, és hangosan koppant
a padlón.
- Húzzatok el, mielőtt rátok uszítom! – hallottam meg magam mellől Hyunseung magabiztos
és komoly hangját. Mellém lépett, de tekintetét egy percre sem vette le a már
csak két fős társaságon – a többiek időközben menekülőre fogták a dolgot.
Nem kellett kétszer
mondani nekik; egymás karjába kapaszkodva fordítottak hátat, és rohantak ki az
ajtón, ami ugyanolyan csattanással zárult be utánuk, mikor betoppantak.
Néma csönd uralkodott. A
levegő feszültséggel volt tele, és hiába mentek el a betolakodók, senki nem
lélegzett fel. Miattam. De én mindezt nem érzékeltem. Csak a bennem tomboló
haragra tudtam összpontosítani.
- Minseo… már elmentek – lépett elém Hyunseung, és megfogta kezemet.
Éreztem, ahogy valami
megnyílik bennem, és mérhetetlen nyugalom árad szét egész testemben. A düh,
mely eddig vezérelt, egy láthatatlan lyukon kicsordult belőlem, teljesen
felszívódott. Lehunytam szememet, és vettem egy nagy lélegzetet, aminek
következtében elernyedtem, és ha Hyunseung nem fog, biztosan összeesek.
Aztán hirtelen minden
kitisztult, felpattantak szemeim és teljesen higgadtan, józanul meredtem a
sötét szempárba.
- Mi… mi történt? – nagyokat pislogva tekintettem körbe, és az öt fős csapat
hűlt helyére – Hová lettek?
- Mire emlékszel pontosan? – kérdezett vissza, miközben lassan visszasétáltunk
a kanapéhoz, ahol eleinte ültem. A tömeg, látva, hogy a „főnökük” ura a
helyzetnek, lassan ismét egyre hangosabb lett, és a zene is ismét dübörögni
kezdett, és minden úgy zajlott tovább, ahogy eddig.
- Itt ültem a kanapén, amikor betoppant az a két csávó meg a három
pulikutyájuk, aztán… aztán az egyikük elindult felém, és… arra ébredtem, hogy
ott állok melletted… - dörzsölgettem homlokom, miközben arra koncentráltam,
hogy felidézzem magamban a történteket. – Nem értem, mi történt – zavartan
tekintettem rá, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elárulom neki,
nem ez volt az első eset, hogy elborult az agyam, de végül csendben maradtam.
- Értem – hangján éreztem, hogy feszült és reméltem, hogy nem azért, mert ő
maga is rájött valamire. – Ne aggódj, ez természetes. Egy enyhe vámpírbűbájt
alkalmaztam rajtad.
- Minek? – kaptam rá értetlenül tekintetem, és összeráncolt szemöldökkel
méregettem hófehér arcát.
- Mert nem tudtam, mi fog történni, így inkább leblokkoltam az érzékszerveid.
Vagy hogyan fogalmazzam meg ezt neked.
- Szóval megint babráltál valamit az agyamban? Vagyis amit szoktál csinálni?
- Így is mondhatjuk, igen – bólintott egyet.
- De mi történt? – faggattam tovább.
- Szerencsére semmi, még időben leállítottam őket.
- Jó, de akkor az a kés mit keres ott a földön? – pillantottam az említett
tárgyra, amivel Hyunseungot fogva tartották, és amire emlékeztem, csak éppen…
nem tettem neki ezt szóvá.
- Óh, jó, hogy mondod – pattant fel, majd odafutott érte, felvette és visszaült
mellém – Ezen vámpírméreg van.
- Vámpírméreg?
- Igen. Nem öl meg minket, csak lelassít, és hosszú időre legyengít.
- De mit keres itt?
- Gondolom az a rakat barom hozta magával, csak amikor menekülőre fogták,
elejtették – csavarta a kést egy szalvétába, majd egy mozdulattal a kukába
vágta – Neked viszont haza kéne menned, nem igaz? Későre jár – pillantott az
órára, ami már negyed hármat mutatott.
Bólintottam, majd
felkeltem. Egyáltalán nem értettem Hyunseungot. Hazudott nekem. Azt mondta, ő
üldözte el őket, és hogy menekülés közben ejtették el a kést, de én tisztán
emlékszem rá, hogy Tao azt nyomta a hasának. Igaz, ha azt vesszük, én se
teljesen mondtam el az igazat arról, hogy mire emlékszem, de az más. Ő viszont
az alapján válaszolt nekem, amit elmondtam neki, tehát hazudott nekem.
Csak azt nem értettem, hogy
miért?
Fázósan húztam össze
magam, amint kiléptünk a hűvös éjszakába, és dörzsölgetni kezdtem karjaimat.
Sajnos nem sikerült megtalálnom a bolerómat, másét meg nem akartam lenyúlni.
Hyunseung látva, hogy libabőrös lettem, levette öltönyének felső részét, és rám
terítette.
- Óh… köszi – néztem rá zavartan, amikor végigsimított kezével karjaimon, és
beállva elém, lassan összegombolta rajtam az említett ruhadarabot. Arcomat
elöntötte a pír, ahogy kezeivel egyre feljebb haladt. Követtem mozdulatait,
majd amikor az utolsó gombot is begombolta, találkozott pillantásunk. Elvesztem
tekintetében, és nem tudtam, mit kéne tennem. Valami megmagyarázhatatlan érzés
kerített hatalmába, valami olyan, amit előtte sohasem éreztem senki iránt.
Abban a pillanatban úgy
éreztem, hogy hozzá akarok bújni. Azt akartam, hogy öleljen magához, erősen
szorítson, és ne eresszen el. Fejemet mellkasába akartam fúrni, és hallgatni
akartam szíve ütemes dobogását, lélegzete egyenletességét. Ahogy tekintetem
ajkaira tévedt, erős késztetést éreztem, hogy ujjaimmal végigsimítsak rajtuk,
majd közelebb hajolva hozzá, megízlelhessem őket. Érezni akartam ajkait ajkamon,
érezni akartam a forróságát, érezni akartam a szeretetét.
Őt akartam.
Vele akartam lenni.
De nem tettem semmit. Csak
álltam előtte, és néztem őt, és soroltam magamban a kívánságaimat, miközben
biztos voltam abban, hogy arcom fokozatosan, egyre vörösebbé válik.
Hyunseung megeresztett egy
mosolyt, ujjhegyével megérintette arcomat, majd végül ellépett előlem, és
zsebre dugott kezekkel visszaállt mellém. De hiába szakította meg közöttünk a
szemkontaktust, bennem még mindig erőteljesen éltek ezek az érzések és nem
tudtam tőlük szabadulni.
- Minseo!
- kiáltott felém Young, ami visszarántott a valóságba, és mire sikerült
összekaparnom magam, már mellettünk is termett – Hol voltatok egész este?
Mindenhol kerestelek, de sehol nem találtalak.
- Öhm… Hyunseunggal beszélgettünk az emeleten – mondtam kissé zavartan, de
barátnőm sejtelmesem elmosolyodott, amikor az említettre nézett. – És te…
vagyis ti? Mi jót csináltatok?
- Hát csak beszélgettünk meg táncoltunk – vigyorgott rám – Egyébként be se
mutattalak titeket egymásnak. Minseo, ő itt Jonghyun, Jonghyun, ő itt Minseo.
- Azt hiszem, mi már láttuk egymást, de örülök, hogy megismerhetlek. Young
rengeteget mesélt már rólad – hajolt meg előttem udvariasan.
- Igen, én is örülök neki. Remélem, csak csupa jókat – mosolyogtam rá – És ha
már itt tartunk… Young, ő itt Hyunseung, Hyunseung, ő itt Young. – mutattam be
én is őket személyesen egymásnak.
- Örvendek – csókolt kezet barátnőmnek. – Remélem, jól érezted magadat,
ellenben a barátnőddel – tette hozzá, mire csak szemforgatva felsóhajtottam.
- Természetesen. De most mennünk kell, én teljesen elfáradtam – jegyezte meg
Young, én pedig csak hevesen bólogattam.
Kimentünk a kapuig, ahol
Eungyeol már várt minket, ugyanazzal a méregdrága autóval. Elköszöntünk a
fiúktól, majd beszálltunk a kocsiba, és hazamentünk.
*
Hazaérkezve ruhástul
dőltünk be mindketten az ágyba, és hosszú percekig csak feküdtünk egymás
mellett. Mindketten rettenetesen fáradtak voltunk, ugyanakkor mindketten
kíváncsiak voltunk a másik estéjére.
- Szóval… mi van közted meg e között a Jonghyun gyerek között? – néztem rá
mosolyogva.
- Áh, semmi érdekes – jelent meg egy hatalmas vigyor barátnőm arcán –
Legalábbis egyelőre. Egész este beszélgettünk meg táncoltunk, és olyan aranyos.
Ah, nem tudok hirtelen mit kezdeni magammal, és nem tudok arról beszélni, mit
érzek most. Csak annyit tudok mondani, hogy rettentő hevesen ver a szívem, és
nagyon remélem, hogy mielőbb találkozhatok vele. Olyan kellemes természete van,
és olyan vicces és rendes figura.
- De édes vagy. Akkor ezek szerint jó pasit fogtál ki magadnak. Remélem is, hogy
nincs semmi hátsó szándéka, mert csak egyszer merjen téged bántani, és letépem
a tökeit - mondtam, mire Youngból kitört a nevetés, és megcsapott egy párnával.
- Idióta – mondta, majd felém fordult és most ő méregetett engem kíváncsi
arccal – És? Veletek mi volt? Olyan cuki voltál, ahogy ott álltál mellette az
öltönyében.
- Jajj, te túl sokat képzelsz már megint – sóhajtottam fel – Egyébként nem volt
semmi érdekes. Nem tudtam meg semmit az ügyekkel kapcsolatban, mert valahogy…
nem bíztam meg benne annyira, hogy akármit is elmondjak neki. De elkezdett
magáról rengeteg mindent mesélni, és… ez jó érzés volt.
- Aigoo, tuti bejössz neki, különben nem foglalkozna veled ennyire. És nem
hiszem, hogy túl sok embert vinne fel a szobájára – nevetett fel, mire válaszul
én csaptam meg egy párnával.
- Lökött vagy – nevettem vele én is – De… tudod… azt hiszem, érzek iránta
valamit – vallottam be kissé félve, és zavartan nyomtam arcomat a párnába.
- Ezt eddig is tudtam – nyújtott nyelvet felém – De nem értem, mi bajod van
ezzel. Mert ha jól látom, eléggé nyomaszt valami.
- Igen. Pont az, hogy nem lehetek szerelmes. És pont belé nem.
- De miért?
- Egyrészt mert vámpír, másrészt mert… van fontosabb dolgom is annál, mintsem a
szerelmi életemet építgessem. Félek, hogyha belé szeretek, nehezebben fogok
tudni a feladatunkra koncentrálni. Félek, hogy ha belé szeretek, akkor ezzel a
helyzettel, amiben most vagyok, elveszítem.
- Minseo, ő vámpír. Nem lesz soha semmi baja. Senki nem tud neki ártani, ezt te
is tudod. – nyugtatgatott Young.
- Tudom, de… akkor is ott van, hogy van ennél fontosabb dolgom is. Félek,
hogyha belé szeretek, azzal legyengítem magam.
- Jajj, szívem, túlbonyolítasz te mindent. Szerintem el kéne mondanod Hyunseungnak,
hogy mi történik veled, biztosan tudna neked segíteni és minden sokkal
egyszerűbb lenne. Gondolj rá úgy, mint támaszra, valakire, aki erőssé tesz és
ne úgy, mint akit meg kell védened. Ismétlem, Hyunseung vámpír és nem hiszem,
hogy őt kéne akármitől is félteni.
- Ebben igazad van – sóhajtottam fel, és egy pillanatra tényleg úgy éreztem,
hogy csak én látom a helyzetet ennyire nehéznek. Talán nem is attól féltem,
hogy elveszítem vagy hogy legyengít, hanem attól, hogy szerelmes vagyok. Talán
magától a szerelem érzésétől féltem, hisz nem voltam még ilyen helyzetben és
fogalmam sem volt arról, mit kell ilyenkor tenni. Új volt még ez számomra, és a
boldogság gondolata egész eddigi életemben meg sem fordult a fejemben.
- Nem
veszed fel a telefonod? – lökött oldalba Young, én pedig zavartan kaptam a
készülék után, ami közvetlen a fejem mellett csörgött.
- Igen? – szóltam bele, majd amikor a vonal túlsó végén egy zaklatott, a
sírástól elfojtott női hang szólalt meg, mint akit áramütés ért, pattantak fel
szemeim és ültem fel az ágyban.
- Nayoung…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése