30. rész

 

 *Ajánlott zene: G-Dragon - Coup D'etat*
http://www.youtube.com/watch?v=C8T6771Sdj8

   Younggal felvont szemöldökkel néztünk össze, majd ismét Eungyeolra, végül nevetésben törtünk ki. A srác csak meglepetten nézett ránk, gondolom, nem erre a reakcióra számított.

- Ne haragudj, de ez annyira idiótán hangzik. Város ura… mégis honnan jött ez a marhaság? – kérdeztem még mindig nevetve, Eungyeol pedig csak megforgatta szemeit és felsóhajtott.

- Úgy látom, semmivel sem vagytok még tisztában – emelte ránk a tekintetét – Azt hiszem, tartok nektek egy kis esti mesét.

   Újból kényelembe helyeztük magukat, Eungyeol töltött még egy pohár pezsgőt, majd tartott nekünk egy felvilágosítást.

- Mennyit tudtok a vámpírokról?

- Mondjuk semennyit? – tárta szét karjait Young – Szerinted honnan kéne tudtunk róluk akármit is? Túl jól rejtőzködtök, és semmiben sem lehet biztos az ember veletek kapcsolatban.

- Igaz is – bólintott egyetértően, majd belekezdett – Ha már jót nevetettek a város urán, akkor elárulom, hogy a vámpírok úgynevezett klánokban élnek. Minél nagyobb egy klán, annál erősebbek vagyunk. Minden klán élén van egy, nagy ritkán kettő vezető, akik az egész klánért felelősséggel tartoznak. A többi vámpír az alattvalójuk, akik kérés nélkül teljesítik uruk parancsát, legyen szó bármiről, akár gyilkosságról. – Eungyeol elhallgatott, amint meglátta kikerekedni szemeinket – Oké, mondom másként, még mielőtt rossz képet kaptok rólunk. Vegyük példának Hyunseungot. Ő egy tiszteletreméltó vezető, aki sokban különbözik másoktól. Itt nincsenek szigorú szabályok, amikhez tartani kell magad, itt a vámpírok nem élnek rabszolgaként, nem kell olyanban részt venniük, amit nem akarnak. Hyunseung úgy kezeli a klánját, mint egy nagy családot, és valóban úgy tekintünk egymásra, mint a családtagokra. Emiatt alakult ki szoros kötelék közöttünk, és emiatt vagyunk a legerősebbek a világon. Ebben a csapatban úgy él mindenki, ahogy akar, azt kezd az életével, amit akar, ha a város ura megkéri valamire, nem kell igent mondania, ha nem akar. Az egyetlen, amihez tartanod kell magad, hogy megvéded a családod bármely tagját, és ha arra kerül a sor, akkor nyavalygás nélkül részt veszel a harcban.

- Harcban? – kérdeztünk vissza szinte egyszerre.

- Igen. Néha előfordul, hogy a különböző klánok között kisebb-nagyobb háborúk törnek ki, de ez csak régen volt jellemző. Mivel jó távol élünk egymástól, esélytelen, hogy valaha ismét összecsapásra kerül sor. Mondhatjuk azt, hogy örökké boldogan élhetünk.

- Szóval Hyunseung egy város ura… Mégis hány ilyen klán létezik?

- Jó kérdés. Több száz, ezer is lehet világszerte.

- És itt Szöulban?

- Tudtommal csak mi, bár… - hagyta félbe a mondatot – Ezt majd Hyunseungtól kérdezzétek.

- Mennyien vagytok összesen? Mármint ebben a klánban?

- Fogalmam sincs. Sokan. Mondtam, mi vagyunk a legerősebbek, ergo a legtöbben is.

- És hány vámpír él a Földön?

- Passzolom. De többen, mint gondolnátok. Tény, hogy jócskán többen vannak az emberek, de mivel a vámpírok beleolvadtak a társadalomba… már alig lehet számon tartani. Az emberek nem tudják eldönteni, melyik ismerősük az, hisz nagyon kevés az, aki hisz a létezésünkben, a vámpírokat meg nem érdekli, hogy ki milyen életet él. Amíg nem ölünk, addig minden rendben.

- Akkor… ezekszerint… lehet, hogy…? – néztünk össze Younggal, de a fiú leintett minket.

- Hyunseungtól kérdezzétek – itta ki az utolsó pohár pezsgőt, majd ránk nézett – Akartok még valamit tudni, vagy egyelőre elég volt ennyivel leterhelni titeket?

- Azt hiszem, nekem ez már így is sok volt – rázta meg a fejét Young – Egy hónappal ezelőtt még nem is gondoltunk arra, hogy egy nap majd egy vámpírral fogunk a vámpírokról dumálni. Ez eléggé hihetetlen helyzet.

- Megértem, de az idő sajnos sürget, és nem lesz elég arra, hogy mindenről pontosan fel legyetek világosítva.

- Ezt hogy érted? – néztem rá gyanúsan, de ő csak megrázta a fejét

- Hyunseungot kérdezd.

- Kezdem unni ezt a sok Hyunseungozást. Mikor szándékozik végre idetolni a pofáját? – az eddigi nyugalom egy pillanat alatt szertefoszlott; ismét kezdtem ideges lenni. Bár csaknem fél órát beszélgettünk, és az idő is még csak nyolc felé járt, már nagyon is mehetnékem volt. Fáradtnak éreztem magam, sajgott a fejem és minden végtagom, a türelmem pedig fogytán volt.

- Nem tudom. Sajnálom, lányok, tényleg, de ő már csak ilyen. Szereti megváratni a vendégeit.

- Szóval direkt csinálja?

- Aha.

- Csak kerüljön a szemem elé, és megverem – fújtattam egyet, mire Eungyeol felnevetett.

- Azt megnézem – felállt a kanapéról, majd a táncoló tömegbe révedt a tekintete – Most megyek, lányok, én is bevetem magam. Ha bármi van, csak szólítsatok és perceken belül itt leszek. Óh, és érezzétek otthon magatokat. Kaját és italt a terem túlsó végében találtok. Fizetni kell érte, de mondjátok csak azt, hogy Hyunseung kurvái vagytok, és meg van oldva.

- Hogy micsoda? – háborodtunk fel egyszerre.

- Nyugi, csak vicceltem – vigyorodott el saját poénján – De tényleg, elég, ha azt mondjátok, hogy a város ura hívott meg ide. Ha nem hiszi el a pultos, mondom, szóljatok, és lerendezem, bár elvileg minden vámpír tud a jelenlétetekről.

   Megeresztett egy mosolyt, illedelmesen meghajolt, majd eltűnt a szemünk elől.

- Csodás – sóhajtottam fel és hátradőltem – Mégis mi a jó életet fogunk csinálni?

- Hogy te mit fogsz, azt nem tudom, de nekem dolgom van – jelent megy egy széles vigyor Young arcán, majd felpattant mellőlem és ő is arra vette az irányt, amerre az előbb Eungyeol. Tekintetemmel érdeklődve követtem alakját, majd mikor láttam, hogy Jonghyun a célpont, megjelent egy halvány mosoly az arcomon. Legalább neki jól fog telni az estéje. Rá is fért, amennyi nyomás volt rajtunk az utóbbi időszakban, minden alkalmat meg kellett ragadnunk a kikapcsolódásra. 

   Töltöttem még egy pohár pezsgőt, kényelembe helyeztem magam, és a többi embert kezdtem el fürkészni. Próbáltam elvonatkoztatni minden problémáról, de cseppet sem nyugtatott az a helyzet, hogy egy vámpírokkal teli lakásban alkoholt iszogatok. Noha nem éreztem magam veszélyben, sőt, talán most voltam a legnagyobb biztonságban, de a tudat, hogy a barátaimnak akármikor bajuk eshet, feszültté tett. Képtelen voltam ellazulni egy percre is.

   Nem tudom, mennyi ideje ücsöröghettem ott, de kezdtem unni, hogy egyedül vagyok, és senki nem néz felém. Ismerős arcokkal nem találkoztam, egyedül meg nem volt kedvem beállni táncolni, hogy aztán holmiféle idegenek letaperoljanak. Különben sem azért jöttem, hogy jól érezzem magam. Válaszokat akartam, és a várakozás kikészített.

   Úgy döntöttem, kicsit körbenézek a lakásban, hogy legalább azzal is teljen az idő, de ez a terv kudarcba fulladt, amint rájöttem, hogy annyi ember van betömörülve a nappaliba, hogy moccanni sem lehet. Ránéztem az ajtó felett lévő faliórára, ami már kilencet ütött. Csaknem két órája itt voltunk, és Hyunseung még mindig nem volt sehol.

   Magamban szitkozódva pattantam fel a kanapéról, verekedtem át magam a tömegen a pulthoz, ahol kértem még egy üveg pezsgőt, majd az alkohollal a kezemben kimentem az udvarra. Kezdett fájni a fejem a hangos zenétől, a pia és a füstszag keverékétől.

   Kiérve a koromfekete égbolt alá mélyet szippantottam a friss levegőből, de a fejfájásom nem akart alábbhagyni. Kicsit messzebb mentem a bejárattól, leültem a medence szélére és belelógattam a lábam a vízbe. Furcsa érzés kerített hatalmába, a közérzetem egyik pillanatról a másikra rosszabbodni kezdett. Attól féltem, hogy megint elájulok, amit semmiképp sem akartam. Hogy a pezsgő tette meg a hatását, vagy valami más volt a dologban, nem tudtam, de semmiképp nem akartam, hogy az ittlévő vámpírok gyanút fogjanak. Én se értettem, mi történik velem, és ha egy vámpír rájön, hogy én is természetfeletti vagyok, akkor… nem tudtam, milyen következményekkel járhat ez, így jobbnak láttam eltitkolni. Mert szinte biztos voltam abban, hogy én sem vagyok teljesen ember. Már csak az volt a kérdés, hogy akkor mégis mi vagyok?

   A bal lapockámba, ahol álmomban megkarmoltak, éles fájdalom nyílalt, ami aztán nem is akart elmúlni. Fogaimat összeszorítva próbáltam nem kimutatni, hogy legszívesebben üvöltenék, azt meg csak remélni mertem, hogy sikerült annyi alapozót rákenni, hogy ne látszódjon. Bármennyire is próbáltam erőlködni, a rosszullét nem akart elmúlni. Görcsösen kapaszkodtam a medence szélébe, ujjaim szinte teljesen kifehéredtek. Lüktetett a fejem és szédültem, kivert a víz és kezdett minden elhomályosodni előttem. Küzdöttem, hogy ne keltsek feltűnést, nem akartam elájulni. Muszáj volt segítséget hívni, de Young el volt foglalva, biztos nem hallotta volna meg, ha hívom.

- Meg kéne keresnem Eungyeolt – mondtam ki félhangosan gondolataimat. Azt mondta, hogy hívjam, ha kell valami, de csessze meg, telefonszámot nem adott meg.

     Erőt vettem magamon, és lábra tornáztam magam, de azzal a lendülettel inkább vissza is ültem, mert megszédültem. Lehunytam szemeimet, és nagyokat lélegeztem, hogy a légzésem helyreálljon, és ezzel valamelyest visszanyerjem energiámat. Perceken keresztül összpontosítottam és nem sokkal később valóban egy fokkal jobban éreztem magam.

- Miért hívtál? – jelent meg mellettem egy srác, majd amikor felnéztem az illetőre, Eungyeol arcával találtam szembe magam. Leguggolt mellém, és úgy mosolygott rám.

- Én nem szóltam neked – ráncoltam össze homlokom.

- De, szóltál. Hallottam.

- Én nem szóltam neked – ismételtem meg magamat, mire vigyora még szélesebb lett.

- Kiejtetted a nevem, nem? – kérdezte, mire bólintottam – Akkor szóltál.

- Óh… - csak ennyit tudtam mondani, amikor fejbeütött a felismerés – Szóval neked ilyen hiperhallásod van?

- Igen, mint ahogy minden vámpírnak – nevetett fel meglepett arcom láttán – Miért, ezt eddig nem tudtad?

- Öhm… Igazából még nem gondoltam ebbe bele – vakartam meg tarkómat – Ez így nem jó. Akkor bármiről is beszélgetünk, azt akárki hallhatja.

- Ez így van. De ne aggódj, ha valamit nem akarunk meghallani, akkor nem halljuk meg. Tudjuk irányítani ezt a fajta képességet. – emelte tekintetét a medence vízére, majd ismét rám – Szóval, miért hívtál?

- Csak fáj a fejem és kérni akartam egy fejfájás csillapítót – néztem rá zavartan.

- Mi van, ennyire rossz a buli? – lökte meg a vállamat barátian, mire elmosolyodtam.

- Aha – mondtam őszintén, mire ismét elnevette magát – Nem szórakozni jöttem, mondtam már. 

- Bocsi, nem tehetek róla – felelte, mire csak leintettem – Azonnal jövök, hozom azt a gyógyszert.

- Siess, még mielőtt leiszom magam. Már a második üveg pezsgőnél járok – mutattam fel az említett italt, majd egy hatalmas kortyot ittam belőle.

- Óh, azt ne! – kiáltott rám, amint meglátta azt, majd odaugrott mellém és kivette a kezemből. Aggódva cikázott tekintete az üveg és arcom között, majd végül rajtam állapodott meg.

- Miért? – döbbenten néztem vissza rá.

- Mert… mert ebben vámpírvér van.