34. rész

*Ajánlott zene: Super Junior - Daydream*

http://www.youtube.com/watch?v=aExXdGq8l6Q

- Mi történt Nayounggal? – kérdeztem kissé hisztérikusan. Hangszínem vagy két szinttel feljebb szökött, és szívem hevesen verni kezdett a választól.

- Nayoung… Nayoung… - csak ennyit ismételgetett barátnőm anyukája, majd sírásban tört ki, és a vonal egy pillanatra megszakadt. Vártam, és néhány perccel később egy mély, férfihang szólalt meg.

- Minseo… Nayoung meghalt… - az apukája is elhallgatott és hallottam, ahogy nagyot nyel, hogy visszatartsa könnyeit.

   A hír hallatán teljesen lefagytam. Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, és csak döbbenten meredtem magam elé. Nem vettem észre, mikor csúszott ki a telefon a kezemből, és hogy mikor indultak útjára könnyeim.

   Young óvatosan megbökött és értetlenül meredt rám. Aggódva fürkészte arcomat és kérdezgette, mi történt, mi a baj, ki volt az, de nem tudtam neki válaszolni.

   Hirtelen pattantam fel, és kaptam magamra egy vékonyka felsőt, majd rohantam ki az ajtón.

- Minseo, mi történt? – futott utánam Young, és csak a bejárati ajtónál ért utol. Elkapta karom és magával szembe fordított. Láttam szemeiben, mennyire ideges és zaklatott. Szerettem volna megnyugtatni, hogy minden rendben, de minek hazudtam volna? Viszont nem akartam elmondani azt se, mi történt.

- Valami történt Nayounggal. Átmegyek hozzá, te maradj itt, oké? – ráztam volna le ennyivel, de nem hagyta magát.

- Eszednél vagy? Egyedül akarsz odamenni? És ha megölnek? Erről szó sem lehet. Megyek veled! – engedett el, majd visszafutott ő is egy pulcsiért.

- Nem, te itthon maradsz! – mondtam határozottan – Kérlek, Young! Itt sokkal nagyobb biztonságban vagy, mint ott. Ha velem valami baj történne, én meggyógyulok, de ha téged elveszítelek… azt nem élném túl. Zárkózz be és maradj telefonközelben, azonnal hívlak, ha megtudok valamit! – adtam ki a parancsot, és bár láttam, hogy nem tetszik neki az ötletem, szót fogadott és egyetértett velem.

   Gyorsan megölelt, majd amint kiléptem az ajtón, bezárta azt és telefonját a kezében szorongatva visszamászott az ágyba.

   Futni kezdtem. Nayoung nem lakott tőlem messze, így mindössze alig öt perc rohanás után már a házuk előtt voltam. Kavarogtak bennem az érzések. Szerettem volna azt hinni, hogy ez az egész csak egy átkozott vicc, de Nayoung szülei nem szórakoztak volna a lányuk halálával. És amint megláttam a házuk előtt álló rendőr és mentőautót, tudtam, hogy nem álmodom.

   Átbújtam a védőszalagon, majd beléptem a lakásba.

- Hölgyem, ide nem jöhet be! – állt elém hirtelen egy rendőr, és karon ragadva a kijárat felé kezdet tuszkolni.

- Az áldozat testvére vagyok! – kiáltottam rá, és kitéptem karom a szorításából, és Nayoung szobája felé kezdtem rohanni. Az ajtóban is két egyenruhás állt, akik először nem akartak beengedni, de olyan erővel löktem félre őket az ajtóból, hogy az egyikük kis híján orra bukott, míg a másikjuk megfejelte a szekrényt. Nem érdekeltek, és először fel se tűnt, mit tettem, de most ez volt a legkisebb gondom.

   Megtorpantam az ajtóban. Nayoung ott feküdt a szobájában a földön, vérbe fagyva. Teste alatt egy hatalmas vértócsa gyülemlett fel, nyaka természetellenesen volt kitekeredve és szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Láttam csuklóján a védekezés nyomait, és a nyakán lévő két harapásnyomot. Egyből tudtam, mi történt.

   Vámpírok.

   Lassan odasétáltam a test mellé, majd térdre rogytam, és zokogni kezdtem. Csak ültem mellette, és hisztérikusan bőgtem. Könnyeim teljesen elhomályosították látásomat, és az a végeláthatatlan fájdalom egész testemben szétáradt.

   Nayoung meghalt.

   A barátnőm halott.

   Nem tudtam megmenteni.

   Megígértem, hogy megvédem, és nem esik bántódása, de elbuktam. Mindent elkövettem azért, hogy megmentsem, de úgy látszik, ez kevés volt.

   Óvatosan magamhoz öleltem a testét, és még éreztem, mennyire meleg a vére. Alig történhetett egy órája. Míg én jól szórakoztam Hyunseung buliján, addig valaki megölte ölt. Nem kellett volna egy percre se magára hagynom. Annyira hülye vagyok. Mégis hogyan gondolhattam ezt? Istenem, az egész az én hibám! Ott kellett volna lennem mellette, nekem kellett volna megvédenem, és amikor hosszabb időre eltávolodtam tőle, kaptak az alkalmon és megölték. Tudhattam volna. Ott loholtak mindvégig a nyomunkban, és csak erre vártak. Erre, hogy ne nézzek rá, és ők elkaphassák.

   Hogy lehettem ennyire vak?

   Görcsösen kapaszkodtam meg pulóverében és húztam magamhoz a testét, és fúrtam fejemet nyakába. Sírtam, zokogtam, üvöltöttem, szenvedtem. Nem akartam elhinni. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, ami történt. Nayoung…. A barátnőm… egy újabb szerettem…

   Mintha csak a múltam ismétlődne.

   Miért?

   Ez annyira igazságtalanság. Rettenetesen fájt, és égetett és azt kívántam, bár elmúlna minden fájdalmam. Ki akartam irtani magamból ezt az érzés, ami a lelkemet kaparászta, azt a jeges és hűvös leheletet, ami megállás nélkül testemben tombolt. Ki akartam tépni a szívemet, ki akartam tépni, és el akartam égetni, hogy többé ne kelljen éreznem. Meg akartam szűnni létezni, el akartam tűnni, azt akartam, hogy ennek itt és most legyen vége. 

   Bármit megtettem volna, hogy abban a pillanatban valaki egy kést döfjön belém és elvegye az életemet.

   Ez az egy kívánságom volt azokban a percekben.

   Úgy éreztem, nem vagyok képes ekkora fájdalommal megbirkózni. Úgy éreztem, eljött az a pont, amikor többé nem vagyok képes semmit sem túlélni. Fel akartam adni. Hátat akartam fordítani mindennek és mindenkinek.

   Meg akartam halni én is.

   Mégis hogyan nézzek ezzel szembe? Hogyan dolgozzam fel, hogy egy barátnőmet elvesztettem? Hogyan? Hogyan jussak túl ezen a mélyponton? Mindig, mikor végre kezdenék felállni a földről, mikor kezdenék kimászni a gödör legaljáról, történik valami, ami visszalök. De ezúttal nemcsak visszalökött, hanem élve eltemetett. Elkezdte rám szórni a földet, hogy megfulladjak.

   Nem bírtam.

   Nem akartam tovább ezt folytatni.

   Azt akartam, hogy Hyunseung jöjjön el értem, és szűntesse meg minden érzésemet. Azt akartam, hogy megint lépjen be a testembe, és minden sérelmet, amit elszenvedtem, minden sebet, minden heget, mindent, ami rossz bennem, nyomjon el, törölje el, irtsa ki, ölje meg, tépje ki belőlem. Mindegy, csak többé ne legyenek érzéseim.

   De természetesen megint akkor nem volt jelen, amikor szükségem lett volna rá.

- Nayoung… kérlek, ébredj fel… - rázogattam meg barátnőmet, miközben arcából kisöpörtem hajtincseit és lassú mozdulatokkal, újra és újra végigsimítottam arcát – Nayoung, kérlek… Ne tedd ezt velem… Nem hagyhatsz magamra… Nem teheted ezt velem… Nem veszíthetem el még egy szerettemet… Nayoung… Tudod, hogy mennyire szeretlek? Tudod, hogy hiányzol? Nayoung… - ismét magamhoz öleltem, miután rájöttem, hogy nem fog válaszolni és arca ugyanolyan rezdületlen maradt. Még most is ugyanolyan puha és selymes bőre volt, még most is gyönyörűen fénylett mogyoróbarna haja és még most is ugyanolyan ártatlan és szeretetreméltó volt.

   Nem tudom, mennyi idő telt el és mi történt, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a nappaliban ülök, egy hatalmas pokróc van rám terítve és épp egy orvos elemlámpával világít a szemembe. Ránéztem, majd a mellette álló férfira, aki Nayoung apja volt. Az orvos szája megmozdult, és mondott is valamit, de hozzám már nem ért el. Ezután felállt, és magunkra hagyott minket. Nayoung apja leült mellém, majd átkarolta vállamat.

- Nayoung… hol van? – kérdeztem, és hangom olyan volt, mintha mérföldekről érkezett volna. A fájdalomtól már nem éreztem semmit, csak néztem ki a fejemből.

- Nemrég vitték el… - felelte, majd megszorította vállaimat – Nem akarsz hazamenni? Talán jobban éreznéd most magad Young mellett.

   Csak megráztam a fejem, majd nagyot sóhajtottam.

- Rendben. Ha bármire szükséged van, csak szólj – megpaskolta a lábamat, majd felállt és a konyhába ment.

Vetettem rá egy pillantást, majd ismét előre néztem. Csodáltam benne, hogy hogyan képes ilyen erős maradni. Meghalt a lánya, és még csak sírni sem sír. Bár biztos voltam benne, hogy csak miattam próbál erősnek lenni, és hogy amint ketten maradnak a feleségével, egymás nyakába borulva fognak zokogni.

Pár percig még ücsörögtem a nappaliban, majd öntudatlanul keltem fel és indultam meg Nayoung szobájába. Már nem volt ott, de az illatát még mindig éreztem.

   Végignéztem a helyiségben, ami  kész káosz volt. Az összes ruhája, könyvei, ékszerei a földön hevertek szétszórva, a bútorok felborítva, az ágya szintén, a matrac szétszaggatva, a függönyök letépve, a képek széttörve. Egyetlen egy holmija sem volt ép állapotban.

   Valaki járt itt, és keresett valamit. 

   Tudtam, mit keresett.

   Valaki tudomást szerzett arról, hogy Nayoung nyomoz a vámpírok és az áldozatok után, és eljött ide, hogy elvigye a bizonyítékokat. Talán ekkor nyitott be Nayoung és emiatt ölték meg. Talán ha az illető megtalálja, amit akar és Nayoung nincs itthon, életben hagyják. 

   Talán.

   De nem így történt.

   De mégis ki az, aki ennyire fél attól, hogy le fog bukni? Mégis ki az, aki nem akarja, hogy kiderüljenek szörnyűségei? 

   Azt tudtam, hogy az igazgató már benne van. De valóban mindent ő vinne egyedül véghez? Kik vannak még az ő oldalán? És miért csinálják ezt? Tényleg az élelmet látják az emberekben? Vagy valami más van a háttérben?

   Nagyot sóhajtottam, és orromat megtöltötte Nayoung édeskés illata. Szinte láttam magam előtt teljes egészében a szobáját, és azt, ahogy itt ülünk és beszélgetünk. Láttam magam előtt boldog arcát, láttam, ahogy megereszt felém egy hatalmas mosolyt. Csillognak szemei, mint a csillagok. Belelátok a lelkébe. Mint egy földre szállt angyal.

   És most ismét visszakerült a mennyországba.

   A gondolattól ismét elkapott a sírás és forogni kezdett velem a világ. Hirtelen az egész szoba fullasztóvá vált. Hátat fordítottam és kirohantam, ki, egészen az utcára. Még jócskán sötét volt, ebből arra következtettem, hogy alig lehet hajnali négy óra. Csípett a hideg levegő, libabőrös lettem, de a bennem lakozó fájdalom és keserűség felforrósított.

   Rohanni kezdtem, bele az éjszaka sűrűjébe.