31. rész

 *Ajánlott zene: SHINee - Evil*
https://www.youtube.com/watch?v=tZCkpTdKPww

   Eungyeol tenyerét homlokomra tette, majd arcomon is végigsimított. Az aggódás továbbra sem tűnt el szemeiből, ami bennem félelmet keltett.

- Csak ezzel a fél üveggel ittál? – kérdezte nem sokkal később nyugodtabb hangon.

- Azt hiszem, igen. Miért?

- Azonnal jövök, addig ne mozdulj innét – mondta, és már el is tűnt mellőlem.

   Értetlenül meredtem utána, de szót fogadtam neki. Megmoccanni se bírtam, annyira rám hozta a frászt. Milyen következményei lehetnek, ha valaki vámpírvért iszik? Csak erre tudtam gondolni és reméltem, hogy hamarosan választ kapok.

- Ezt vedd be – ült le mellém Eungyeol hirtelen és a kezembe nyomott egy pirulát, és egy pohár vizet. Tiltakozás nélkül vettem be, majd néztem rá – Néhány perc és már semmi bajod nem lesz – eresztett meg egy mosolyt, amit jó jelnek tekintettem.

- Miért baj, ha valaki vámpírvért iszik? – tettem fel a bennem levő kérdést – És hogy került a pezsgőbe vámpírvér?

- Igazából nem baj, nem okoz károsodást hosszú távon. De ahogy érezted, teljesen lebénít és szédülsz, nem vagy önmagad. Ez arra szolgál, hogy… nos, a legtöbb vámpír így csábítja el az embereket. Olyan, mint egy drog, csak nem káros a szervezetre.

- Értem már – fújtam ki a bennem tartott levegőt és a hatalmas házra meredtem, ami előttünk volt. Örültem, hogy ezt mondta, így legalább biztos lehettem abban, hogy ezúttal nem valamiféle roham tört rám, és nem kellett attól tartanom, hogy elájulok. Bár tény, a lapockám még mindig lüktetett, de az volt az igazság, hogy már kezdtem hozzászokni.

- Nem tudnád megsürgetni azt a marhát? Le akarom tudni ezt a beszélgetést, és hazamenni. – sóhajtottam fel fáradtan, és megdörzsöltem a szemeimet.

- Megnézem, mit tehetek – mosolyodott el Eungyeol – Ne kelj fel még pár percig, oké? – azzal magamra hagyott.

   Úgy tettem, ahogy mondta. Még percekig ücsörögtem a medence szélén, majd megunva a várakozást, felálltam és a kapu felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, három óra várakozás bőven elég volt ahhoz, hogy magára haragítson és így inkább hazafelé vettem az irányt. Ha beszélni akar, beszéljünk, ne várasson, mert az nem az én terepem. Ha egy csepp együttérzés is szorul belé, akkor nem várakoztat, de ezekszerint ő csak egy öntelt, beképzelt idióta.

- Elmehetsz a jó életbe, Hyunseung, tudod, kivel szórakozz – morogtam az orrom alatt, miközben egyre inkább magam mögött hagytam a zajos tömeget.

- Máris mész? – hallottam meg egy ismerős hangot, és amikor megfordultam, Hyunseung állt velem szemben. – Ennyire nem élvezed a bulit? – tárta szét karjait és jóízűen elmosolyodott.

- A legpocsékabb, ahol valaha voltam – mondtam gúnyosan, és tovább indultam.

- Most komolyan elmész? – kiáltott utánam – Pedig még csak most jön a java.

- Órák óta itt dekkolok, úgyhogy ne velem szórakozz, oké? – adtam tudtára nemtetszésemet, és egy pillanatra hátra fordultam, de hűlt helyét találtam. Csalódottan sóhajtottam fel, és visszafordultam, majd egy Hyunseungba botlottam.

- Wáá! – ugrottam egyet hátra ijedten, amin csak jót mosolygott az említett. – Eszedbe ne jusson még egyszer ezt csinálni!

- Miért, ennyire rémisztő vagyok? – lépett egyet közelebb, mire mellkasánál fogva távolabb toltam magamtól.

- Nem, csak semmi kedvem a társaságodhoz. Megyek haza – kerültem ki, de kezem után kapott és nem eresztett el. Értetlenül fordultam felé.

- Pedig most lenne időnk beszélgetni – sóhajtott fel színpadiasan, majd elengedte kezem – De ha nem, nem.

- Most komolyan, Hyunseung, te minek nézel engem? Iderángatsz, órákat várok rád, és mikor mennék, közlöd, hogy most van időd? És eddig hol a bánatban voltál? Vagy várj – emeltem fel kezeimet – Inkább ne mondj semmit, mert nem érdekel. Szia – ismét hátat fordítottam neki, és tovább mentem.

- Minseo! – futott utánam Hyunseung, és mikor utolért, megfogta a csuklóm – Ennyire ne rágj már be rám emiatt!

- Miért, akkor nézzem el neked? Tudtad jól, hogy miért jövök, nem? Akkor meg? Minek húzod az idegeimet? Egyéb dolgaim is vannak, mint a te hülye bulijaidon ücsörögni és várakozni.

- Jó, igazad van, nem kellett volna ezt tennem – hajolt meg előttem illedelmesen – Bocsánatát kérem őfelségének.

- És még gúnyolódsz is… köszi – mondtam durcásan, és fújtatva továbbálltam.

- Hja, ezt nem hiszem el – rohant megint utánam – Muszáj ennyit hisztizned? – állt be elém, meggátolva abban, hogy tovább mehessek.

- Hisztizni? Én nem hisztizem. Csupán nem érdekelsz és nincs kedvem hozzád.

- Nem. Láthatóan meg vagy sértve. Mit tegyek, hogy megbocsáss?

- Semmit, azzal már elkéstél – kerültem volna ki, de elkapott a derekamnál fogva és nem engedte, hogy egy tapodtat is mozduljak.

- Oké, igazad van. Tényleg bocsánatot kérek, amiért megvárakoztattalak, de volt egy kis elintéznivalóm – mondta, mire megforgattam a szemeimet – De térjünk a lényegre. Válaszokért jöttél, nem? Most itt vagyok, beszélgethetünk. Tényleg most akarsz hazamenni?

   Egy másodpercig fogva tartott szemeivel, majd végül megadóan felsóhajtottam.

- Rendben van. Ha már egyszer eljöttem, akkor válaszok nélkül nem megyek haza.

   Hyunseung csak bólintott egyet, majd belém karolt, és elindultunk visszafelé. Bementünk a nappaliba, ahol nem kellett átverekednünk magunkat a tömegen. A többi vámpír elállt az utunkból és szabad teret engedett nekünk, hogy kényelmesen átsétálhassunk a nappalin és felmehessünk a lépcsőn az emeletre.

   Hyunseung egy tágasabb szobába invitált. A falak vérvörösre voltak festve, de a két ablak előtt álló függönyök, és a szoba közepén elhelyezkedő kanapé és három fotel fekete színben pompázott. Közöttük üvegasztal helyezkedett el, az ajtó két oldalán pedig könyvespolcok sorakoztak. A szoba bal hátsó felében egy íróasztal, jobb felében pedig egy hatalmas franciaágy foglalt helyet. Az egész olyan sötét és rideg volt, de a maga módján mégis hangulatos és nyugodt.

- Ez a te szobád? – kérdeztem, miután alaposabban szemügyre vettem a helyiséget és a falakon lógó képeket is megcsodáltam.

- Igen – leült az egyik fotelba, és kinyitott egy boros üveget. – Meglepettnek tűnsz. Nem erre számítottál?

- Nem egészen – ültem le vele szemben és néztem, ahogy a bort a poharainkba tölti.

- Miért, mit hittél, hogy néz ki a szobám? Egy koszos pince, tele pókhálóval és omladozó falakkal, középen egy koporsóval? – kérdezte féloldalas mosollyal az arcán.

- Nem, nem hittem ezt, mivel nem ábrándoztam azon, hogy vajon hol tengetheted mindennapjaidat. Bár bevallom, az elképzelésed jobban passzolna hozzád.

- Na, ez most fájt – kapott a szívéhez, majd felnevetett és átnyújtotta a poharat – Túl sok rosszat feltételezel rólam. – rázta meg a fejét, majd hátradőlt.

- Elég okot adtál rá a viselkedéseddel – sóhajtottam fel.

- Hm… lehet. De azt is vedd hozzá, hogy emellett megmentettem az életed is. Mégsem vagyok olyan rossz ember, nem igaz? – tárta szét játékosan a karjait, miközben szélesen elmosolyodott.

- Igen, de ez mégis édeskevés ahhoz, hogy bízni tudjak benned.

- Nem is vártam el, hogy ennyi ismertség után ezt tedd. De most itt vagyunk, úgyhogy nyugodtan kérdezz bármit, mindenre válaszolok – keresztbe tette lábait és kíváncsi tekintettel néztem rá.

   Újból felsóhajtottam és belekortyoltam a borba. Hirtelen azt se tudtam, mit kérdezzek meg elsőként tőle. Annyi mindent szerettem volna tudni, de féltem feltenni a kérdéseket. Minden kérdés összesűrűsödött a fejemben, egyszerre akart kijönni, és nem tudtam, mit tegyek. Csak ekkor jöttem rá, hogy igazából végig se gondoltam, mit lenne helyes megkérdezni.

- Szóval igaz, hogy vámpír vagy és te vagy a város ura – mondtam, hogy legalább ezzel is elkezdhessem a beszélgetést és ne csak bambán nézzük egymást.

- Igen, de ezt már Eungyeol mondta, és ha jól tudom, még néhány vámpírokkal kapcsolatos dolgot is elárult – tekintett körbe szobájában, majd ismét engem kezdett el fürkészni – De téged nem a vámpírok érdekelnek, ugye? Biztos nem ezért jöttél. Vagyis eleinte nem.

- Utálom, mikor úgy teszel, mintha olvasnál a gondolataimban – fontam össze karomat melleim alatt és szúrósan pillantottam rá. – De várjunk csak. Te tudsz olvasni a gondolataimban, nem?

- Ezt honnan veszed? – nevetett fel Hyunseung, amitől kirázott a hideg. Ez a nevetés könnyű volt, édes, mint a méz, és szinte zene volt a füleimnek. Nem tudom, miért, de abban a pillanatban hatalmasat dobbant a szívem.

- Hát… mert bele szoktál mászni a fejembe. Nem tudom, hogy csinálod, de nem egyszer éreztem a jelenléted magamban. Amikor Seohyun meghalt, akkor is csináltál velem valamit, mert nyugodt voltam, pedig normális esetben ki kellett volna borulnom. Akármikor a közelemben vagy, belemászol a lelkembe vagy a fejembe, vagy bánom is én hová, és valamit babrálsz bennem. Nem tudom, miért csinálod ezt, és hogy hogyan, de örülnék neki, ha ezt befejeznéd – dőltem előre a fotelban és úgy néztem rá.

- Igen, ez már az a téma, amiért jöttél – jegyezte meg, majd a poharában lévő bort lehúzta és újat töltött magának – Megmondom őszintén, nem sok ilyenben volt még részem. De még mielőtt elítélnél, tudnod kell, hogy miattad tettem. Veszélyes világban élünk, ha bőgve mész haza, meghalsz. Tudod, aki sír, az gyenge, és könnyű célponttá válik.

- Ettől függetlenül nem értem, miért léptél velem kapcsolatba.

- Nem én kezdtem – emelte fel védekezően maga elé kezeit.

- Ne hülyéskedj már. Te hoztad létre köztünk azt a kapcsolatot, nem én.

- Mondom, hogy nem én voltam. Nem is ismertelek előtte.

- Ahogy én sem. Márpedig magától nem jöhetett létre, valakinek el kellett kezdenie. És biztos, nem én voltam. Már hogy lettem volna én? Nekem nincsenek képességeim.

- Biztos vagy ebben?