- Biztos
vagy ebben? – vált hangja hirtelen komollyá, és tekintetét mélyen az enyémbe
fúrta.
Egy
pillanatra kivert a víz, és éreztem, ahogy elvörösödöm. Hirtelen úgy éreztem,
mintha átlátna rajtam, mintha minden apró titkomról tudna, és ekkor merült fel
bennem először: mi van, ha tudja, mi vagyok, hogy mi zajlik bennem? Lehetséges,
hogy tud a gyors gyógyulásomról, a rémálmaimról, a karmolásról a hátamról? Ez a
gondolat egy cseppet sem nyugtatott meg. De erőt vettem magamon, visszanyeltem
a zavartságot és döbbenten, kissé felháborodva kérdeztem vissza:
- Miről beszélsz te? Hyunseung, én ember vagyok, te pedig vámpír. Nekem
nincsenek képességeim. Egy átlagos huszonéves vagyok, semmi több.
- Jó, én hiszek neked – szakította meg hirtelen a köztünk lévő szemkontaktust,
és visszadőlt a fotelba.
- Ez igazán meggyőző volt.
- Én nem foglak faggatni, Minseo – felelte pár perc csend után.
A levegő
furcsán bizsergett közöttünk. A kezdeti gúnyolódásoknak, játékosságnak már
nyoma sem volt, sokkal inkább titokzatos, feszült és komoly lett a hangulat.
- Azt mondasz el, amit akarsz, akkor, amikor
akarod. Semmit nem erőltetek rád. Ha bármit tudatni akarsz velem, megtalálsz.
- Na jó, ez kezd egye bizarrabb lenni. Úgy mondod, mintha tudnál valamiről,
amiről én is tudok, mégsem mondod a szemembe, inkább megvárod, míg én magam
mondom el.
- Gondolj, amit akarsz – rántott vállat – Én nem foglak faggatni, ezt mondtam.
- Ne akarj megint felhúzni, oké? – csattantam fel, majd az üveg borért nyúltam,
töltöttem magamnak egy pohárral és lehúztam.
Elbizonytalanodtam. Most
kezdtem igazán érezni, hogy semmit nem tudok róla, hogy lehet, mellette sem
vagyok biztonságban. Mi van, ha tud a képességemről? Mi van, ha ő tudja, hogy
én is természetfeletti vagyok? Mi van, ha ő akar elkapni? Mi van, ha erre ment
ki mindvégig az egész, hogy engem megkaparinthasson? És mi van akkor, ha ez
nincs így, és tényleg segíteni akar? Mi van akkor, ha ő sokkal többet tud
rólam, mint én magamról? Mi van, ha ő meg tudja mondani, hogy mi vagyok
pontosan? Nem tudtam, mit gondoljak most, hogy higgyek-e neki vagy sem, hogy
bízzak-e benne vagy sem, hogy feltegyem a kérdéseimet vagy keressem meg én
magam a választ.
Ott ültem vele szemben, és
néztem azt a tökéletes arcot, néztem, ahogy tekintete a szoba túlsó végébe
réved, ott ült előttem és nem éreztem semmit. Nem féltem tőle, pedig nem
tudtam, mennyire veszélyes rám nézve. Ő egy vámpír, akit nem is ismerek, és ki
tudja, mennyi titkot hordoz magában. Úgy éreztem, azzal, hogy elkezdtünk
beszélgetni, csak még több kérdés merült fel bennem.
Nem tudtam, mit mondjak el
neki és mit ne. Ha elárulom, amik velem történnek, akkor segíteni fog vagy ott
helyben öl meg? Bár valahol legbelül úgy éreztem, nem ártana nekem, minden,
amit értem tett, valós volt, az agyam mégis folyamatosan figyelmeztetett arra,
hogy lehet, ez egy csapda. Mi van, ha minden kedvessége, minden segítőkészsége
arra ment ki, hogy ezt érezzem vele kapcsolatban? Mi van, ha ez volt a célja,
hogy amiket tett, pont azért tette, hogy én abban a képzeletben éljek, hogy ő
mellettem áll?
Kételkedtem. Minél tovább
néztem, annál inkább nem tudtam, mit csináljak.
- Nem unod még, hogy engem nézel? – hangja ostorként csattant a némaságban, és
ezzel együtt vissza is rántott a valóságba. Zavartan kaptam el róla a
tekintetem és bámultam ki az egyik ablakon. – Nem mintha zavarna, csak nem
tetszik, ami az arcodra van írva.
- Bocsi, de… valahogy nem tudom, mit kezdjek most a helyzettel. Tudod, elég sok
dolog van, ami felbolygatta az életemet, és nem tudom, kitől kéne segítséget
kérnem. Eddig azt hittem, te meg tudod adni nekem a válaszokat, de most mégis
megkérdőjelezem ezt az állításomat.
- Nézd, Minseo – állt fel hirtelen a fotelból, majd odalépett hozzám és leült
mellém. Megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett – Én nem akarlak bántani.
Már mi értelme lenne? Ha valóban lenne veled dolgom, nem gondolod, hogy már
kertelés nélkül mondtam volna a szemedbe vagy öltelek volna meg? Tudom, hogy ez
semmit sem ér, de ennél őszintébb nem tudok lenni. Ezt magadnak kell
eldöntened, hogy hiszel nekem vagy sem.
- Hyunseung… mégis hogy hihetnék neked, amikor olyan keveset tudok arról, ami
körülöttem zajlik? Nem ismerlek se téged, se ezt az egész vámpíros cuccot.
Szeretnék benned bízni, de… nem megy – néztem rá kétségbeesetten, és éreztem,
ahogy a torkomban gombóc keletkezik. A hangulat hirtelen meghitté vált
közöttünk, amitől szemeimbe lassan könnyek szöktek.
Úgy éreztem, kicsúszik az
irányítás a kezeim közül. Úgy éreztem, a terhet, amit cipelek, többé nem vagyok
képes elviselni. El akartam neki mondani, mindent, de nem mertem. Féltem. Nem
magam miatt, hanem a barátaim miatt. Engem egyre kevésbé érdekelt, mi lesz a
dolog vége, hogy túlélem-e vagy sem. A barátaim életéért annál jobban aggódtam.
Miattuk nem voltam képes elmondani neki, mert ha tévedek, ha valóban átver,
akkor tönkreteszem az életüket.
Fájt. Rettenetesen fájt,
és szenvedtem. Ott voltak a szavak a nyelvemen, csak arra vártak, hogy kiejtsem
őket, szinte már zsibbadt a szám, de mégsem tettem meg. Semmi mást nem akartam,
csak megszabadulni a bennem lakozó nyomástól, ismét felszabadultan akartam
lélegezni és többé nem akartam ezt a kínzó, és őrjítő tudatot elviselni. Ki
akartam adni magamból mindent, bármit megtettem volna, hogy többé ne
fojtogasson az igazság vaskos keze, de mégis csendben maradtam.
Nyeltem egy nagyot és
lehajtottam a fejem. Kihúztam kezemet Hyunseungéból, és elmorzsoltam az
előtörni készülő könnycseppeket.
- Rendben van – dőlt hátra mellettem, és kissé oldalasan felém fordult, ölébe
húzott egy párnát és rám nézett – Akkor beszélgessünk.
- Miről? – összeráncolt szemöldökkel néztem rá, majd újabb korty bort
gurítottam le a torkomon.
- Magunkról. Ha jól vettem le, az a gond, hogy nem ismersz, és emiatt nem tudsz
bennem bízni. Ezen könnyen segíthetünk. – vette ki a poharat a kezemből, majd
tette le az asztalra és kezet nyújtott, amit kis habozás után, de elfogadtam –
Jang Hyunseung vagyok, huszonnégy éves már elég régóta. Szöulban születtem, van
egy nővérem, aki szintén vámpír, a szüleim sajnos meghaltak még néhányszáz
évvel ezelőtt.
Ahogy mesélni kezdett
magáról, először megdöbbentem, majd elmosolyodtam. Tényleg komolyan gondolja?
Vagy ez is csak a terve része? Kitalál magáról egy történetet, hogy még
hihetőbb legyen és megbízzak benne? Bárhogy is volt, amint beszélni kezdett,
nem érdekelt, hogy mennyire igaz vagy sem. Egyszerűen úgy éreztem, nem hazudik.
Mi értelme lenne hazudnia önmagáról? Bár rengeteg kérdésem lett volna hozzá,
inkább hátradőltem a kanapén, én is az ölembe húztam egy párnát és rá
összpontosítottam. Hallani akartam mindent, ami vele kapcsolatos, tudni akartam,
milyen élete volt, ismerni akartam a múltja minden egyes részét.
Fogalmam sincs, hány órán
át ültünk a szobájában, de az idő jócskán eltelt, és már csak azt vettük észre,
ahogy a tömeg kezdett elcsöndesedni. Magammal kapcsolatban nem sok mindent árultam
el, de róla elég sok mindent megtudtam. Igaz, ezek csak ilyen alap dolgok
voltak, mégis, valahogy jó érzés volt tudni az életéről. A bizalom lassan
kezdett kialakulni az irányába és valóban kezdtem én is megnyílni előtte.
- Azt
hiszem, nekem ideje lesz mennem – mondtam olyan hajnali kettő felé, miközben
felálltam a kanapéról. Hyunseung követte a példámat, de nem szólt semmit.
Kinyitotta előttem szobája
ajtaját, majd egymás mellett sétálva, csendben lementünk a földszintre. A
hangulat igencsak megcsappant. A zene még ugyan dübörgött, de az emberek és
vámpírok jó része inkább különböző helyeken, különböző pozíciókban helyezkedtek
el a sok alkohol hatására.
- Tudod, mit? Hozok egy üveg italt – torpant meg Hyunseung, én pedig érdeklődve
néztem utána, ahogy a pulthoz veszi az irányt.
- Minek? Egy csomót ittunk már – kiáltottam utána.
- Ajándék – jött az egyszavas, ám annál többet érő válasz.
Felsóhajtottam, majd
átverekedtem magam az embereken, egészen el a kanapéig, ahol reményeim szerint
a bolerómat hagytam. Bár szinte biztos voltam abban, hogy nem lesz ott, vagy ha
mégis, valaki már biztos használta valamire.
Helyet foglaltam, és
megvártam, míg Hyunseung visszaér. Ám mielőtt ez megtörténhetett volna, a
bejárati ajtó kicsapódott és öt, jól öltözött, fiatal férfi lépett be.
- Úgy néz ki, megint sikerült a buli végére ideérni – szólalt meg egyikük, aki
legelöl állt. Éjfekete haja volt, és talpig feketébe volt öltözve. Szemei
sötéten izzottak, ahogy körbenézett a már félig kiterült tömegen, majd ajkai
ördögi vigyorra húzódtak. Néhányan, akik még éberek voltak, egyből
kijózanodtak, és menekülőre fogták a dolgot – már akinek nem gyökerezett földbe
a lába.
- Jól fogunk szórakozni, ne aggódj, haver – lépett társa mellé egy vele
egymagas, szőke hajú srác, és ő is megeresztett egy gonosz mosolyt.
- Tao…
micsoda meglepetés – lépett elő hirtelen a semmiből Hyunseung, egy üveg
pezsgővel a kezében. Arcán széles mosoly ült, és egy cseppet sem mutatta, hogy
tartana a vendégektől –Kris – hajolt meg a másik fiú előtt, a többi háromnak
pedig csak odabiccentett a fejével.
- Hyunseung. Régen láttalak, pajti. Nem sokat változtál – tette a Taonak
nevezett a vállára a kezét – Ugye nem gond, hogy csak ilyen váratlanul
toppantunk be? Jöttünk szórakozni, ha nem lenne ellenedre.
- És milyen kedves vagy, hogy pezsgővel köszöntesz minket – fogta meg az üveget
Kris, és még szélesebben elmosolyodott.
- Ami azt illeti… – tépte ki Hyunseung az üveget a kezéből, és gúnyos
hangnemben folytatta, miközben ugyanaz az ezer wattos mosoly ült az arcán – zavartok,
mert épp elfoglalt vagyok, és ahogy látjátok, a bulinak már régen vége.
- Na, ne legyél ilyen morcos, csak néhány órácskára ugrottunk be – karolta át
Tao Hyunseungot, és barátian hátba veregette – Ki a mai áldozatod, akit ágyba
viszel? Mert neki viszed azt a pezsgőt, nemde? Szóval… Talán ott az a szőke? –
mutatott a pultnál álló egyik lányra – Vagy kettővel arrébb, az a fekete?
- Szerintem pedig ő lesz az, aki ott a kanapén ül, a sarokban – mutatott rám
hirtelen Kris, és megeresztet egy perverz mosolyt.
- Milyen igaz. Érződik rajta az illatod. Jó választás. Ha végeztél,
átpasszolhatod nekem is – nyalta meg ajkait Tao, és rám kacsintott.
Ami azt illeti, már az
első pillanatban leszűrtem, hogy ők is vámpírok és bizony nem éppen szívlelik
egymást Hyunseunggal. Még jobban megerősödött bennem ez az állítás, amikor
engem szúrtak ki maguknak, és ennek hallatán Hyunseung szemei megvillantak.
Ugyan arcizmai meg se rezdültek, továbbra is mosolyogva, jókedvűen állt ott a
két srác között, miközben egy pillantást vetett rám, de biztos voltam benne,
hogy legszívesebben egy mozdulattal kitépni mindegyikük szívét.
Amíg beszélgettek,
próbáltam magam meghúzni, és észrevétlen lenni, de miután engem vettek célba,
egy pillanatra végigfutott rajtam a hideg. Félnem kellett volna, de nem éreztem
azt, hogy veszélyben lennék. Csak ültem ott, és néztem őket, és semmiféle jelét
nem mutattam annak, hogy tartanék tőlük.
- Átpasszolni? Hogy megint használtan kapjak meg valakit? Ugyan. Mi lenne, ha
ez egyszer mi lennénk az elsők? – indult meg felém a szőke hajú.
- Szerintem pedig a legjobb lenne, ha most azonnal távoznátok – keményedett meg
hirtelen Hyunseung hangja, és erőteljesen markolt bele Kris karjába, ezzel
megakadályozva, hogy egy lépésnél többet megtegyen.
-
Hyunseung, szerintem pedig te nem érzékeled a helyzet súlyosságát – lépett
közel hozzá Tao, és még innen is láttam, ahogy megvillannak sötét szemei. – Itt
most nem te irányítod a dolgokat.
Kris elvigyorodott,
kitépte magát Hyunseung szorításából és ismét elindult felém. Ekkor érzékeltem,
hogy valami gond van, de visszanyeltem félelmemet. Hyunseung nem mozdult, csak
állt egy helyben, háttal nekem és farkasszemet nézett Taoval. Biztos voltam
abban, hogy azért nem fordult felém, hogy ne vonja rám a figyelmüket, de ez a terv
már rögtön az elején kudarcba fulladt. Vámpírok voltak, és már akkor tudták,
hogy Hyunseunghoz tartozom, amikor átlépték a küszöböt.
Idegesen tekintettem
körbe, de senki nem mozdult. Nem tudtam, mit tehetnék, így mikor Kris odaért
mellém, hagytam, hogy a karomnál fogva felrángasson. Ujjaival végigsimított
arcomon, majd beletúrt hajamba és beleszagolt nyakamba. Undorodva rántottam el
fejemet, de mit sem értem vele.
- Milyen finom illata van – csúsztatta lejjebb kezét derekamon – Hogy hívnak,
édes?
- Hagyjátok őt békén – mondta határozottan Hyunseung, és éreztem saját magamban
a haragját. Nem volt kétségbeesett, csupán csak idegesítette a kis csapat
jelenléte.
- Miért védelmezed ennyire? Ő csak egy újabb játékszered, vagy nincs igazam? –
gúnyolódott továbbra is Tao, majd rám emelte tekintetét – Hozd ide, Kris!
Kris rántott egyet rajtam,
és meglökött előre. Mikor Hyunseung mellé léptem, csak akkor láttam, hogy Tao
egy éles fegyvert tart a hasánál. Nem tudtam, mi az, de biztos voltam abban,
hogy nem véletlenül nem mozdult meg eddig.
Arcomra kiült a rémület,
ahogy ránéztem. Ő is rám pillantott, de arca érzelemmentes és semmitmondó volt,
azonban szemeiben láttam az aggodalmat, és ahogy azt próbálja sugallni, hogy
minden rendben lesz. A gond csak az volt, hogy egyáltalán nem aggódtam. Valóban
gusztustalan volt, amit műveltek, és nem tetszett, hogy úgy beszélnek velem és
kezelnek, mint egy könnyű nőcskét, de tudtam, hogy szimplán csak a szájuk nagy.
Hyunseung ezerszer erősebb volt náluk, de csak azért élvezték a hatalmat, mert
az a fegyver, amit neki szegeztek, megölhette volna – vagy legalábbis
legyengíti egy jó időre. Nem tudtam, Hyunseung mennyire halhatatlan, éppen
ezért nem tetszett, hogy fölényben érzik magukat – és fölényben is voltak.
És ez vezetett ahhoz, hogy
a düh szép lassan, egyre erőteljesebb lett bennem.
- Szóval… Mi is a neved? – vette át a szót Tao, és másik kezével felém nyúlt,
majd ujjaival végigsimított arcomon. Hiába hajoltam el, Kris mögöttem állt, és
kezeit derekamra csúsztatva előrébb tolt, hogy Tao még jobban elérhessen. Ott
álltam közvetlen a két fiú mellett. Éreztem Hyunseung haragját és Tao
büszkeségét. Tudtam, hogy a fekete hajú direkt provokálja Hyunseungot, és hogy
egészen addig fog elmenni, amíg ki nem kel magából, amíg nem tesz egy olyan
mozdulatot, hogy a kést belé szúrhassa. Tudta, hogy egy fontos személy vagyok
neki, hogy bármit megtenne, hogy megvédjen.
- Ha jót
akartok magatoknak, akkor most azonnal leveszitek mindketten a mocskos
kezeteket rólam, különben én magam nyírlak ki titeket! – mondtam a dühtől
visszafojtott hangon.
Lassan,
kimérten beszéltem, ami eléggé idiótán hangozhatott, már ha csak azt vesszük,
hogy mindketten vagy egy fejjel magasabbak voltak nálam, ráadásul emellett még
vámpírok is.
Csak ők nem tudták azt,
amit én tudtam magamról: hogy egy időzített bomba vagyok.
- Nocsak, valakinek de megeredt a nyelve – nevetett fel mindkét fiú egyszerre.
Hyunseung értetlenül pillantott rám; érezte, hogy valamire készülök, hogy
valami nem stimmel velem.
- Hát jó, ti akartátok – rántottam vállat, majd felemeltem a lábam és
rátapostam a magas sarkúmban a mögöttem álló Kris lábára. Felüvöltött, és amint
lecsúszott keze derekamról, megfordultam, és egy jól irányzott mozdulattal
beletérdeltem a legérzékenyebb pontjába. Újból felnyögött, majd kezeivel
nemiszervéhez kapott, és összerogyott. – Én mondtam. Most pedig távozzatok!
- Úgy látszik, elég harcias lányt fogtál ki magadnak, de sajnos elfelejtetted
megnevelni – fúrta tekintetét Hyunseung szemébe Tao, és még erőteljesebben
nyomta hasfalának a fegyvert. Hallottam, ahogy felszisszen, ami elég volt
ahhoz, hogy belülről fokozatosan felrobbanjak, és átvegye testem felett az
irányítást a düh. Szinte láttam, ahogy agyamat kezdi elborítani a sötétség és
elveszítem a fejem.
A vállánál fogva nyomtam le a földre Krist, és nem engedtem, hogy
felálljon. Szinte forrtam a méregtől, attól, hogy megint bántani akarnak engem
és egy számomra fontos személyt. Nem szerettem, ha vad idegenek fogdosnak, és
csak azért kezelnek úgy, mint egy szánalmas lényt, mert lány vagyok.
- Tao… Tao… hagyd a fenébe! – nyökögte Kris, miközben szemei tágra nyíltak,
ahogy tekintetünk találkozott. Hirtelen ijedté vált arca, és nyoma sem volt az
előbbi kis játszadozásnak. Lassan felállt a földről, - amit hagytam neki - majd
nagy ívben kikerülve engem, Tao mellé lépdelt, és barátja kezébe kapaszkodott.
- Mi bajod van? Nem mondod, hogy egy csajtól így betojtál? – horkant fel a
fekete hajú, miközben vetett rá egy lenéző pillantást.
- Nem, bazdmeg, persze, hogy nem, de nézd meg a szemét…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése