35. rész

*Ajánlott zene: 2NE1 - Lonely*

http://www.youtube.com/watch?v=5n4V3lGEyG4

- Nem kéne ilyen hidegben itt ücsörögnöd, meg fogsz fázni – szólalt meg mellettem egy ismerős, lágy, mégis férfias hang, de nem törődtem vele. Igazából fel se fogtam, hogy beszél hozzám valaki, annyira bele voltam temetkezve saját gondolataimba.

Látva, hogy nem figyelek rá, az illető felsóhajtott, hátradőlt a padon, kényelmesen elhelyezkedett, majd csendben maradt. Már kezdtem azt hinni, hogy csak hangokat hallok, hogy képzelődöm, és ez az egész csak a tudatalattim szüleménye volt, mert nem akartam egyedül lenni, amikor a hang ismét felcsendült.

- Ráadásul túl könnyű préda vagy – célzott lenge öltözékemre, amiben néhány órával ezelőtt még egy koktélpartin voltam, és ami most csurom vér volt, persze ő ezt nem láthatta – és ennek tetejébe még itt bőgsz, magányosan. Ugye tudod, hogy kislányoknak veszélyes éjszakánként egymagukban mászkálni az utcán? Akárki megtámadhat.

„Eh? Én, kislány?! Kikérem magamnak! Hogy merészeli...?!” – gondoltam magamban, de nem adtam hangot nekik.

- Kit érdekel? Akkor támadjanak meg, erőszakoljanak meg és gyilkoljanak meg brutálisan. Mit számít az? – kérdeztem egyszerre dühösen és keserűen. Most én voltam az, aki felsóhajtott, de tekintetem továbbra is az utca túloldalán lévő éjjeli lámpa aprócska fényére tapadt, s eszem ágában sem volt a mellettem ülő srácra nézni. Még mindig nem tudtam, ki az, de egyáltalán nem aggasztott.

- Chh... Kegyetlen vagy magadhoz – rázta meg fejét.

Hosszas csend telepedett közénk. Szerettem volna valami vigasztalót hallani tőle, valamit, ami pozitív eszméket tartalmaz, valamit, amitől remény száll belém. Azt akartam, hogy mondja azt, hogy nem kéne így gondolkodnom, hogy minden rendben lesz, ő majd segít nekem, helyrehozza a dolgokat és minden úgy lesz, mint ezelőtt. De nem szólt semmit. Csak ült mellettem, némán, és a cipőjét bámulta, miközben engem belülről mart a fájdalom és ordítani tudtam volna a lelkemben tomboló érzelmektől és tehetetlenségtől.

Hirtelen felpattantam és elindultam. Nem akartam ezzel az emberrel találkozni, nem akartam látni és érezni a jelenlétét. Minek van itt, ha nem segít rajtam? Az, hogy mellettem ül, még nem jelenti azt, hogy érzem is, hogy támogat.

- Most meg hová mész? – kiáltotta utánam, de nem válaszoltam.

Néhány másodperc elteltével hallottam cipőjének tompa puffanásait, ahogy egyre közelednek, majd végül gazdájuk megjelent mellettem. Továbbra sem mondott semmit, csak zsebre dugott kézzel lépdelt jobbomon. Ötletem sem volt, mit akart, de egyre jobban kezdett irritálni.

- Várj egy pillanatot! – mondta hirtelen, és előrefutott. Megálltam, és néztem Hyunseung sietős lépteit, amint az előttünk lévő kávégépet becélozza. Felvont szemöldökkel néztem rá, és azt kérdeztem magamtól, vajon mit keres pont ő itt? Mindenki másra számítottam, csak rá nem. Mindig olyan bunkó volt, akkor most meg mit akar?

Úgy döntöttem, nem akarom megtudni a választ, így hátat fordítottam, és elindultam visszafelé. Újra a gondolataimba merülve haladtam előre, és valami ésszel felfogható magyarázattal próbáltam megnyugtatni magam a történtekről, de agyam, mint egy rozsdás vaskerék, leragadt és nem volt hajlandó működni.

- Tessék, ez talán felmelegít – lépett elém hirtelen Hyunseung, egy gőzölgő kávéspohárral a kezében. Megtorpantam, és szemeibe néztem, mint aki nem tudja, mit akar.

- Jajj, ne légy már ennyire lelassulva! – forgatta meg szemeit, majd kabátzsebemből – amit még Nayoungéknál adott nekem az apukája - kirántotta karomat, és a kezembe nyomta a kávét.

Ránéztem a folyadékra, majd ismét az előttem álló srácra.

- De én allergiás vagyok a koffeinre.

- Tudom, ezért vettem neked forrócsokit.

Ismét a pohár tartalmára néztem, majd megszagoltam azt. Az édeskés csokiillat megtöltötte orrüregem, melytől a nyálam összefutott a számban és beleittam a forró nedűbe. Jól esett, mit ne mondjak, éreztem, ahogy végigfolyik nyelőcsövemben, egészen a gyomromig hatol és belülről kellemes melegséget biztosít kihűlt testemnek.

Miközben iszogattuk az életmentő folyadékot, ismét sétálni indultunk, de a kommunikáció még mindig hiányzott közülünk. Bár vonzódtam hozzá annak ellenére, ahogy viselkedett velem, és rendszerint gyűlöltem, ha csak a közelemben van, most mégis jól esett jelenléte. Örültem, hogy nem fecseg feleslegesen, és nem vág a fejemhez idétlen dolgokat, amikkel csak még jobban felidegesít. Talán ő is érezte, hogy ez most nem a legalkalmasabb pillanat, és ha kinyitná a száját, a végén még olyat tennék, amit aztán megbánna.

- Most komolyan, Hyunseung, te minek vagy itt? – álltam meg, és kérdőn néztem rá.

- Vigyázok rád – felelte félvállról, mintha ez olyan természetes lenne, és az égre pillantott.

- Vigyázol rám? – hökkentem meg – Mégis minek? Senki nem kért meg rá.

- Ez igaz, de mondtam, hogy veszélyes egyedül éjnek évadján kint lenni. Főleg neked, akiből csak úgy árad a szomorúság, a fájdalom, a vérszag, ami még jobban elgyengít, és törékennyé tesz. Könnyű célpont vagy. Kell valaki, aki megvéd, ha baj történne.

- Te tiszta őrült vagy. Ki a jó ég akarna megtámadni? Nincs itt senki az utcákon. És ha ilyen történne, akkor is meg tudnám védeni magam.

- Ja, persze. Nézz csak oda a túloldalra! – bökött fejével balra - Látod ott azt a csapat fiút? Épp arra gondoltak, amikor a padon ültél, hogy berángatnak a kocsijukba, felvisznek magukhoz, és addig élvezik ki rajtad a perverz hajlamaikat, amíg bele nem halsz. Vagy nézz a hátunk mögé, a kávéautomatához. Ott van egy vén faszi. Épp azon agyal, hogyan csalhatna el mellőlem, rángathatna be egy bokorba és dughatna addig, amíg azért nem könyörögsz, hogy öljön meg, és akkor ő beteljesíti a kívánságod – mondta mindezt háttal állva a mögöttünk zajló eseményeknek. – Vagy...

- Jó, oké, ne folytasd! Nem vagyok rá kíváncsi! – intettem le. Nem kérdeztem meg tőle, honnan tudja, mert nyilvánvaló volt, hogy éppen kiolvasta a gondolatukat, de elég volt belegondolni a mai világban élő emberekre, és magamtól is rájöttem. – De ettől függetlenül nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni – mondtam, és leléptem az úttestre, azonban ebben a pillanatban befordult az utcába egy autó. Odakaptam a fejem, a fényszórók centire voltak tőlem, de még mielőtt érezhettem volna a jármű lökését, ahogy nekem ütközik, Hyunseung megragadta a karom, és visszarántott a járdára.

- Még hogy tudsz magadra vigyázni... – horkant fel, és megeresztett egy gúnyos nevetést – Nem is sejted, mennyire veszélyes a világ.

- Kapd be és hagyj békén! – nyomtam a kezébe az üres poharamat, majd fújtatva otthagytam.

- Egy köszönöm is megtette volna, de ha neked ez a köszönés, akkor rendben van – indult el utánam, de ezúttal nem ért be, néhány méterrel lemaradva mögöttem követett.

Magamnak is nehezen mertem bevallani, de valójában jól esett, hogy így törődik velem, és mellettem van, mint egy testőr. Azt hiszem, a jelenlegi állapotomban tényleg védtelen voltam és így, hogy a ruhám tocsogott a vértől, a közelben biztosan rengeteg vámpír összegyűlt már, és árgus szemekkel figyeltek, mikor tudnak megtámadni. De még ez sem érdekelt. Olyannyira nagy fájdalmat éreztem, hogy nem érdekelt volna az se, ha meghalok. Összetörtem. Magamba zuhantam.

Elveszítettem Nayoungot. Csak ez az egy mondat kavargott a fejemben, és sehogy sem tudtam elnyomni magamban. Üresnek éreztem magam, tompának, egy élőhalottnak. Csak néztem ki a fejemből és a szívem majd megszakadt. A könnyeim már nem folytak, egy időre teljesen elapadtak. Már ahhoz sem volt erőm, hogy sírjak. Egyszerűen nem tudtam, mit kezdjek magammal. Túl sok volt.

Meghalt a barátnőm. Nem tudtam megmenteni. Csak egy pillanatra néztem félre, és máris megsebeztek. És ez az egész felidézte bennem a múltamat. Azt, amikor Heeyeon meghalt. Akkor éreztem utoljára ekkora fájdalmat, és úgy éreztem, soha többé nem leszek képes túllépni rajta. Akkor megfogadtam, soha többé nem engedek senkit sem közel magamhoz, és most, hogy megszegtem a saját ígéretemet, tudtam, hogy tartanom kellett volna hozzá magam. Ha nem kezdek el barátkozni Nayounggal, talán most is élne. Felnőhetett volna, férjhez mehetett volna, lehettek volna gyerekei és majd idős korában távozik el, de ehelyett én öltem meg őt. Magamat okoltam, hisz én kevertem bele ebbe a helyzetbe. Pedig igyekeztem óvni, annyira próbáltam fedezni és megvédeni, hogy végül így veszítettem el.

És ezt képtelen voltam elviselni.

Először Heeyeon, és most Nayoung. Ugyanaz a fájdalom, ugyanaz a szeretet. Akkor képes voltam felállni, és ismét megpróbálni élni, de vajon másodszor is képes lennék rá? Ebben aligha hittem. Többé nem volt semmi, ami értelmet adott volna nekem.

Feladtam, és az, hogy tudjam, mi miatt halt meg, hogy tudjam, mibe keveredtünk, hogy kinek a műve ez, hogy ki akar annyira, hogy megöli a szeretteimet, többé nem érdekelt. Már nem hajtott a bosszú, már nem akartam megtalálni a többi diáktársam gyilkosát, többé nem voltam hajlandó szembenézni a valósággal.

Belezuhantam a szakadékba, aminek a szélén táncoltam, és úgy éreztem, ezúttal véglegesen elnyel a sötétség…