*Ajánlott zene: Jisun - What should I do?*
Utam a főtéren álló „toronyba”
vitt, ahonnét gyönyörű kilátás nyílt a városra. Mindig ide szoktam jönni,
amikor valami nyomaszt, és megnyugvást keresek. A problémáimra mindig itt
találom meg a választ. Csak elég elmerülnöm a város éjszakai fényében és máris
beugranak a jobbnál jobb ötletek.
De most az egyszer elmaradt. Hiába
ácsorogtam és ittam magamba Szöul szépségét, a megoldások nem jöttek. Sőt, mi
több, csak még inkább elérzékenyültem, és azon kaptam magam, hogy a földre
rogyva sírok. Percek, talán órák teltek el, de könnyeim nem apadtak. Mintha
végtelenítésre lettek volna állítva, mintha sosem akarnának kifogyni. Dühítő
volt, és gyűlöltem, amikor ilyen szánalmas helyzetben találtam magam. Gyűlöltem
kimutatni, ha fáj valami, ha elérzékenyülök, ha feladni akarom, és nem tudom,
hogyan tovább. Gyűlöltem, mikor hagytam magam elgyengülni, és kudarcot
vallottam. Igaz, utána egy fokkal mindig jobban éreztem magam, de most az
egyszer sokkal tovább itattam az egereket és semmi nem lett könnyebb.
- Miért, Heeyeon, miért hagytál magamra? – suttogtam magam elé, kezemben egy
fotóval, amin ő, Young és én voltunk – Mondd, miért kellett itt hagynod? Én nem
vagyok ehhez elég erős, én nem tudom végigcsinálni. Szükségem van rád. Én nem
tudom a helyed pótolni. Nem én vagyok az, aki összetartja a mi kis csapatunkat,
nem én vagyok a legerősebb közülünk. Sosem voltam én a megmentőnk, sosem én
voltam az, aki segített rajtunk és tanácsokat osztogatott. Nem én tettem ezt.
Te voltál, mindig te voltál. Mert te voltál az, aki engem vigasztalt, aki
tartotta bennem a lelket, aki erőt adott, hogy újra repülhessek és most... most
ki ad nekem támaszt? Megtörtem. Túl nagy ez a teher. Elveszítettem Nayoungot,
és meg kell Youngot védenem, de nem tudom, hogyan. Hol vagy most? Most van rád
igazán szükségem, ilyenkor miért nem jössz? Hallod, Heeyeon? Hallasz még
egyáltalán? Tudod, hogy ki vagyok, és tudod, hogy mit érzek? Miért fordítottál
hátat és hagytál itt minket? Ez nem volt szép tőled, ez nem... Heeyeon, kérlek,
gyere vissza... Nélküled nem ugyanolyan semmi sem, nélküled minden más...
üres... és fáj... nem mondjuk ki, de mindketten érezzük... semmi sem olyan,
mint régen... gyere vissza, nagyon szépen kérlek, gyere vissza...
A szavak csak dőltek belőlem,
minden kiejtett szó erőtlenül tört elő belőlem, bármennyire is szerettem volna
üvölteni őket. Mire monológom végére értem, hangom elhalt, és ismét csak a
keserves zokogásom vert visszhangot. A fénykép kiesett a kezemből, melyet eddig
magamhoz szorítottam, kezeim erőtlenül hullottak az ölembe, könnyeim pedig még
mindig ebben az őrjítő körforgásban voltak.
Arcomat kezeimbe temetve, némán
sírtam. Bármennyire is hatalmas volt bennem a fájdalom, ugyanannyira halkan
tört elő belőlem. Hiányzott Heeyeon, hiányzott Nayoung és rettegtem attól, hogy
Youngot is el fogom veszíteni. Úgy éreztem, a múltam megismétli önmagát. De
miért büntet engem a Sors? Ki ellen vétkeztem, hogy ilyen életre kárhoztatott?
Lépteket hallottam a hátam mögül.
Felkaptam fejem, mint akit áramütés ért, kezeimmel egyből törölgetni kezdtem a
könnycseppeket. Nem akartam, hogy akárki sírni lásson, nem akartam, hogy akárki
is ilyen állapotban lásson, nem akartam, hogy valaki lássa a gyengébbik felem.
Én, Park Minseo, aki mindig olyan erős és kitartó, aki nem riad vissza
semmitől, aki megmondja az igazat és szembeszáll másokkal, ha egyedül van, aki
nem hagy senkit sem elveszni, aki nem hagyja, hogy a jellemtelen emberek
eltapossák, a hatalmas Park Minseo most itt ül, egy toronyban, messze a város
felett, és magába zuhanva bömböl, mint egy kisgyerek. Megtörten, magányosan,
elveszetten, tétlenül.
- Előttem nem kell elrejtened az érzelmeid – nyújtott át Hyunseung egy
zsebkendőt, majd leült mellém törökülésbe – Tőlem senki nem tudja meg, ne
aggódj.
Értetlenül pillantottam rá, de
azért kertelés nélkül elfogadtam tőle a zsebkendőt, és felitattam vele a sós
cseppeket. Próbáltam a zaklatottságomat, az előbbi érzelemkitörésemet
elrejteni, visszatuszkolni az álarcom mögé, és nyugalmat erőltetni magamra.
- Néha a legerősebbek is elgyengülnek, ami nem bűn. Mindenkinek szüksége van a
sírásra, még ha utána nem is fognak megváltozni a dolgok. A sírás jó. Erősebbé
tesz.
- Minek jöttél utánam? – kérdeztem alig hallhatóan, hangomban némi
ellenszenvvel, amit egyáltalán nem akartam belecsempészni.
- Mondtam, hogy vigyázok rád. Itt sem bújhatsz el senki elől – felsóhajtott,
majd az éjszakába révedt. – Ő a barátnőd? – mutatott a kezében lévő fényképre,
ami nemrég még nálam volt.
- Igen – vettem el tőle, majd ujjaimmal végigsimítottam a fotón – Meghalt, még
két évvel ezelőtt.
- Sajnálom – mondta együttérzően. – És sajnálom Nayoungot is.
- Honnan tudsz Nayoungról? – kaptam rá tekintetem, és gyanakodva fürkésztem
arcát.
- A hírek gyorsan terjednek – válaszolta egyszerűen, én pedig egy újabb adag
könnyet visszanyelve ismét a képre meredtem.
- Rettenetesen hiányoznak, mindketten. És fogalmam sincs, mi
lesz velem nélkülük – torkom teljesen kiszáradt, és égett, mintha savat ittam
volna.
- Tudom, mit érzel. Rengeteg embert veszítettem el én is az évek alatt, és
tudom, hogy mennyire nehéz – simított végig kézfejemen, majd végül erősen
megszorította azt – Nincs semmi gyógymódom, amivel a gyászt el tudnám törölni,
nincs semmim, amivel a fájdalmadat elvehetném, amivel a hiányérzetet
megszüntethetném, és talán sosem fognak ezek az érzések eltűnni, még az idő
múlásával sem. De abban biztos vagyok, hogy erős vagy, és talpra fogsz állni.
Gondolj arra, hogy ők most odafent az égben vannak – mutatott ujjával a
csillagos ég felé, én pedig követtem pillantásommal – és onnan vigyáznak rád.
Ha te haltál volna meg, és ők lennének itt, mit üzennél nekik?
- Azt, hogy ne sírjanak miattam, és hogy mindig mellettük
leszek. És hogy legyenek boldogok nélkülem, és éljenek úgy, mintha mi sem
történt volna. – feleltem néhány másodperc csend után, majd még hozzátettem –
És azt, hogy egy napon ismét találkozni fogunk.
- Így van. Ők is ugyanezt akarnák most. Hogy ne ragadj meg a jelenben. Ne engedd,
hogy a fájdalom felemésszen, hogy az életed az ő halálukkal véget érjen.
Mosolyogj, nevess, légy vidám, és menj tovább, de sohase felejts. Őrizd meg az
emléküket a szívedben, és ha bánt valami, csak gondolj vissza a velük töltött
boldog percekre és minden szépnek fog tűnni. Éld le az életed, amit neked
szántak, és ne keseregj, mert ahogy te mondat: egy nap ismét találkozni fogtok.
Ahogy Hyunseung beszélt hozzám,
szemeimből újabb könnyek kezdtek el folyni, de mást is éreztem. A szívem mintha
megtelt volna valamivel. Boldogsággal? Reménnyel? Mintha újra szárnyra kaptam
volna. Az, hogy ott volt mellettem, és vigasztalt, megnyugtatott. Most először
történt meg, hogy anélkül volt rám hatással, hogy belemászott volna a lelkembe.
Pusztán a jelenlétével olyan biztonságot nyújtott, olyan reményeket táplált,
hogy úgy éreztem, erősebb vagyok, mint bármikor.
Lehunytam szememet, és élveztem,
ahogy a szél felszárítja a könnyeimet. Percek teltek el, csendben, némán.
Hyunseung ott ült mellettem, és fogta a kezem, és az a melegség, ami belőle
áradt… csodás volt. Mintha azon az éjszakán egymásra találtunk volna.
- És te hogyan fogsz találkozni a szeretteiddel? – emeltem rá keserűen
tekintetem. Éreztem, ahogy a kérdés hallatán megfeszül teste, és arca eltorzul,
de nem hagytam, hogy kezét kihúzza kezeim közül. Alig érezhetően, de
megszorítottam kézfejét, és összekulcsoltam ujjainkat. Hyunseung először rám,
majd a kezünkre emelte döbbent tekintetét, végül egy halvány mosoly kíséretében
a távolba révedt.
- Én sem vagyok halhatatlan. Egy nap én is meg fogok halni, és akkor majd én is
találkozhatom velük. Talán több száz évet kell még várnom, de nem bánom. Tudom,
hogy ők ott várnak rám, és amíg élek, addig a lehető legjobbat akarom kihozni
magamból, mert ők is ezt akarnák. – halványan bólintottam, és csak ekkor jöttem
rá, hogy valójában mennyire hasonlóak vagyunk. Sosem fordult meg a fejemben,
hogy ő miken mehetett át, mennyi halált láthatott, mennyi embert veszíthetett
el… Sokkal többet, mint én, és mégis itt volt. Borzasztó és ugyanakkor
hihetetlen, és elképesztő.
Hyunseung közelebb csúszott
hozzám, majd fél karjával átölelt, én pedig nem tiltakoztam. Fejemet vállára
hajtottam, és átadtam magam az érzésnek. Ott ültünk, egy toronyban, az éjszaka
sötétjében, a csillagos ég alatt, miközben a ragyogó Szöul néztük és arra
gondoltunk, egy nap majd minden értelmet nyer végül. Eljön a nap, mikor
megtudjuk, hogy akiket elvesztettünk, miért is kellett akkor meghalniuk, de
addig is: küzdenünk kell, bármennyire fájdalmas is élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése