40. rész

*Ajánlott zene: MBLAQ - Running and running*

https://www.youtube.com/watch?v=FUzIOpjcRdA

Szédelegtem, mint aki ittas állapotban van és homályosan láttam a vérveszteségtől, de csak mentem előre. Nem emlékeztem, hogyan jutottam ki az iskola épületéből, és abban sem voltam biztos, hogy észrevett-e valaki, de én csak minél messzebb akartam kerülni attól a bizonyos helytől. Fekete pulcsimat összecipzáraztam, de még ez sem mentett meg attól, hogy ne keltsek feltűnést, mert a nadrágom felső része, az arcom és a kezem is csupa vér volt. Minden egyes lépés kínkeserves volt számomra, hiába szorítottam kezeimet a hasamon tátongó sebhez.

Ötletem sem volt, hogy a vámpírméreg milyen hatással lesz rám, de abban biztos voltam, hogy meggátolta a gyógyulásomat. Ennyi idő alatt helyre kellett volna jönnöm, de ehelyett csak egyre rosszabbul éreztem magam. Sajgott a fejem, és egyre többször kellett megállnom pihenni.

Talán egy órámba is telt, mire elértem a célomhoz. A hatalmas kapu és a mögötte tornyosuló fehér mesébe illő palota már ismerős volt számomra arról a bizonyos péntek estéről. Nem emlékeztem, hogy ilyen nagy lenne, bár már akkor sem volt kicsinek mondható. Most mégis, mint egy szörny, meredt rám.

Minden rémes képzeletemet félretettem, és beléptem a kapun, majd egy gyors kézmosást megeresztve a medence mellett, nagy nehezen a bejárati ajtóig vánszorogtam. Ahogy beléptem, egy üres és tágas nappali fogadott. Furcsa volt, mert legutóbb, mikor itt jártam, levegőt is nehezen lehetett venni a zsúfoltságtól. Gondolkodás nélkül siettem fel a lépcsőn, és hiába izzadtam, folyt rólam a víz, iszonyatosan melegem volt, nem álltam meg. Muszáj volt Hyunseunggal beszélnem.

Botladozva, de eltaláltam a már jól ismert ajtóhoz, majd mindenféle kopogás nélkül léptem be rajta.

- Hé, ide nem jöhet be! – ragadott meg valaki hátulról, mielőtt lenyomhattam volna a kilincset – A Város Ura éppen nem ér rá. Várd meg az előtérben, vagy gyere vissza később!

- Nem, ez nem ér rá később. Most kell beszélnem vele! – feleltem, rá sem nézve az illetőre.

- Nem fogja fel, hogy nem lehet? – fogta meg a karom, de én kitéptem magam karjai közül. Megfordultam és egy jól irányzott rúgással ágyékon találtam, majd gyorsan befutottam az ajtón.

- Hölgyem, mondom, oda nem mehet be! – jött utánam ismét.

- Engedjen el, hallja?! Beszélnem kell vele! Hyunseung, szedd már le rólam ezt az őrültet! – fordultam felé, aki mindeközben felvont szemöldökkel nézte a kis jelenetet, amint épp egy vámpír elől rohangálok. Bizonyára jót mulatott magában, de kérésemre véget vetett a fogócskázásnak.

- Köszönöm, Dongwoon, elmehetsz, hagyd csak itt a hölgyet! – dőlt hátra a székén, kinyújtóztatva végtagjait. Miután becsukta maga mögött Dongwoon az ajtót, Hyunseung felé fordultam.

- Nos, mi szél hozott erre?

- Beszélnünk kell!

- Hallgatlak.

- Nem szívesen mondom ezt – támaszkodtam meg mindkét kezemmel az íróasztala szélén – de segítened kell.

Felvont szemöldökkel nézett rám, mint aki nem hisz a fülének. Érdeklődve figyelt, ismét egyenes helyzetbe tornázta magát.

- Én… én ezt nem bírom tovább. Ami itt folyik, az… az lehetetlen. Én ehhez nem vagyok elég, én ehhez túl kevés vagyok. Muszáj segítened – lihegtem, mintha minden egyes szónak súlya lenne. És valóban úgy éreztem, hogy minden egyes szó kiejtésével egyre gyengébb leszek.

- Miről is beszélsz pontosan?

- Az iskoláról, miről másról? Tudom, azt mondtam, nem beszélhetek, de itt már emberi erő nem tud mit tenni. Túl sok olyan dologról tudok, amiről nem kéne, de nem hagyhatom, hogy ártatlanok halljanak meg. Muszáj csinálnod valamit! – tenyerem izzadt, patakokban folyt rólam a víz, látásom pedig csaknem teljesen elsötétült.

Már nem láttam tisztán Hyunseung arcát, már csak a körvonalait érzékeltem. Hogy mit beszéltem, annak se voltam a tudatában; egyszerűen annyiszor eljátszottam már a pillanatot, hogy hogyan fogok kitálalni neki, hogy most automatikusan dőlt belőlem minden szó

- A diákok… mindenki veszélyben van. Azért nem mondtam eddig semmit, mert meg volt kötve a kezem. Tudják, hogy tudok a titkukról, de hogy ne fecsegjem el senkinek, megfenyegettek… Hagytam őket, de csak azért, hogy minél több mindent megtudakoljak…

- Pontosan mivel fenyegettek meg? – arca elkomorult, és talán most az egyszer tudta, hogy amit beszélek, nem hülyeség, és tényleg nagy gond van.

- Nem érdekelt, hogy velem mit tesznek… Egy feltétellel mentem ebbe bele: ha másnak nem esik baja. Csakhogy Nayoung halálával megszegték az ígéretüket… - görcsösen kapaszkodtam az asztal szélébe. Minden porcikám lüktetett a fájdalomtól, sajgott, égetett, és ez az érzés egyre erősebbé vált. Próbáltam nem kimutatni fájdalmamat, de nem bírtam már.

- Mit tettek?

- Én… én… - hirtelen éles fájdalom nyilallt a hasamba, mire ösztönösen kaptam oda.

Tenyerem ismét nedves lett. Megállt bennem az ütő, belém fagytak a szavak. Óvatosan elhúztam kezem a hasamról. Vérvörös volt. Véreztem. Csak ebben a pillanatban fogtam fel, hogy egészen ideáig több szúrt sebbel a hasamon közlekedtem. Nemcsak, hogy akármikor elveszhettem volna az eszméletem, de életveszélynek is kitettem magam. Akármikor rám támadhattak és téphettek volna darabokra. Ahogy ez az egész lassan tudatosult bennem, egyszerre tört ki rajtam a pánik, és öntötte el a testem a gyötrelem.

Hyunseungra néztem, és abban a pillanatban összeestem.

- Minseo, Minseo! – kiáltozta a nevem, majd felpattant a székéből és mellém térdelt – Úristen, Minseo, jól vagy? Mi az isten van veled?

Nem bírtam válaszolni, testem remegett, mint a nyárfalevél, és görcsösen kapaszkodtam Hyunseung csuklójába.

- Mentsd meg az életem… - suttogtam erőtlenül, és üvölteni kezdtem. Mint akit tűzbe dobtak, úgy lángolt a testem. Sokkos állapotba kerültem, nem érzékeltem, hogy Hyunseung mindvégig a nevemen szólít, egyre kevésbé érzékeltem a külvilágot. Először a hangok szűntek meg, majd a szagok, végül az érintések is. Csak a szüntelen fájdalmat érzékeltem, mely testem fogva tartotta. Aztán végül ez is megszűnt létezni, engem pedig elnyelt a sötétség, és a feketeségben zuhantam, és zuhantam.

*

Amikor magamhoz tértem, sötétség ölelt körbe. Álmosan pislogtam párat, de beletelt néhány percbe, mire ki tudtam nyitni szemeimet, melyeket olyan nehéznek éreztem, mintha ólomgolyók lettek volna rájuk aggatva.

Hosszú percekig csak feküdtem és a plafonra meredtem, melyből semmit nem láttam. Élveztem a csendet, a nyugalmat, az enyhe rózsaillatot, mely megtöltötte a szobát. Erre az illatra kezdett agytekervényem beindulni.

Mégis hol vagyok?

Hirtelen elöntött a pánik, és fel akartam ülni, de abban a pillanatban éles fájdalom nyilallt minden porcikámba és hangosan felszisszenve dőltem vissza a puha párnák közé. Fejem sajogni kezdett, egyre erősebben lüktetett, mintha fokozatosan nyomták volna össze. Testem lázasan égett, és ahogy végigsimítottam hasamon, megéreztem a kötéseket.

Bármennyire is szenvedtem, meg akartam tudni, hol vagyok és mi történt. Újból felültem, de ezúttal valaki óvatosan visszanyomott az ágyra.

- Ne mozogj, nem vagy még jól - hallottam meg egy ismerős hangot.

- Hyunseung? – kérdeztem suttogva, és a belőle áradó nyugalomból tudtam, hogy ő az – Túl sötét van, nem látok semmit.

Hyunseung elengedett, majd az ágy melletti ablakhoz lépett, és résnyire elhúzta a függönyt, épp annyira, hogy a szoba félhomályba boruljon és láthatóvá váljon előttem is. Gyorsan körbepillantottam, és megállapítottam, hogy a szoba tulajdonosa épp mellettem ül. Minden ugyanott volt, ahol legutóbb is, leszámítva az íróasztalán lévő felhalmozott mennyiségű papírtömeget. Vajon mi lehet rajtuk?

- Mi történt? – néztem rá értetlenül, miközben párnákat gyömöszölt a hátam mögé, hogy ülő helyzetben legyek.

- Először gyere rendbe, és utána beszélünk. Elég súlyosan megsérültél – mondta, és visszaült mellém, majd az éjjeli szekrényről egy poharat és néhány szem gyógyszert adott a kezembe.

- Ez… minek? – méregettem furcsán a tenyeremben fekvő apró, fehér pirulákat.

- Hogy meggyógyulj.

- Nincs erre valami vámpírbűbáj?

- Talán. De nem fogom rajtad alkalmazni. Nem tudom, milyen hatással lenne rád.

- Csodás – vágtam egy fintort, majd kelletlenül felsóhajtottam, és lenyeltem a bogyókat, az üres poharat pedig visszaadtam a kezébe.

- Ügyes vagy. Nem is volt olyan rossz, ugye? – elmosolyodott, amikor meglátta elfancsalodott arcom, és gonosz pillantásom. – Most pedig egyél – tett volna elém egy tányér levest, de én csak megráztam fejemet – Muszáj!

- Nem kérek, nem vagyok éhes.

- Tudom, de attól még enned kell.

- Később. Most nem akarok.

- Minseo… két napja egy falatot nem ettél.

- Mi? – kerekedtek el szemeim és teljes döbbenettel meredtem rá – Két napja? Azt akarod mondani, hogy két napja nem tértem magamhoz? Mégis mi a fene történt, ami így kiütött?

Hyunseung letette a levest az éjjelszekrényre, majd felém fordult.

- Ezt én is szeretném tudni. Valaki elég csúnyán rád támadt. Ráadásul a sulidban csupa vér volt a mosdó.

- Úristen… - kaptam hirtelen a szám elé a kezem – Taemin…

- Taemin? A srác, akivel annyit lógtál?

- Igen.

- Ő tette ezt?

- Igen. Taemin… Taemin átvert. Taemin… én azt hittem, barátok vagyunk, de nem… - hirtelen sírni kezdtem. Azt hittem, könnyen túl teszem rajta magam, de amint elpárolgott belőlem a gyűlölet, elérzékenyültem. Csak a harag miatt éreztem azt, hogy jól vagyok, de valójában nem tudtam megemészteni a kudarcot. Csak most kezdtem felfogni, hogy milyen csúnyán kihasználtak.

Hyunseung közelebb csúszott hozzám, majd gyengéden magához vont és hagyta, hadd sírjam ki magam.

- Sajnálom – suttogta a fülembe, majd mikor kissé lecsillapodtam, eltolt magától és úgy fürkészte az arcomat.

- Taemin vámpír volt… - mondtam egyhangúan.

- Tudom – felelte egyszerűen, ami olyan természetesnek hangzott.

- Hogy mi? – kiáltottam fel meglepetten és tágra nyílt szemekkel meredtem rá – Te tudtad, hogy vámpír és nem szóltál róla? De miért?

- Mert nem gondoltam volna, hogy veszélyes lehet. Láttam, hogy mennyire jól kijön veled és másokkal, és hogy már évek óta a suliban tanul. Azt hittem, diákéletet akar élni, hogy végig akarja csinálni, amibe belekezdett még emberkorában. Vannak, akik a haláluk után ragaszkodnak az emberi életükhöz és mindent elkövetnek, hogy ezt végig is tudják csinálni. Elszántnak látszott, ezért nem hittem, hogy ártalmas lenne. Bár bevallom, voltak pillanatok, mikor kételkedtem benne, és szemmel is tartottam, de mivel mindig a te oldaladon állt, nem gondoltam rosszra. Úgy néz ki, tévedtem, és sajnálom…

- Taemin megölte Nayoungot… - bukott ki belőlem, majd éreztem, ahogy egy enyhe harag végigsöpör rajtam – Ha szólsz róla, akkor nem történik meg ez…

- Minseo, ne engem hibáztass. Vámpír vagyok, és tudtam róla, hogy ő is az, de nem nézhetek mindenkire rossz szemmel, csak azért, mert nem a klánomba tartozik. Egyedül akkor van jogom közbeavatkozni, ha a családom életét veszélyeztetik, márpedig Nayoungot nem ismertem. Az emberek táplálékok, és sajnálom, hogy ez történt, nem szabadott volna így lennie. De ha megnyugtat, arról nem tudtam, hogy ő tette.

- Hogy volt képes erre? Barátok voltak…

- Egy vámpírnál mit sem ér ez. Valószínűleg erre készült évek óta.

- Taemin azt mondta, hogy tudott az érkezésemről. Hogy már akkor tudott rólam, amikor még meg sem születtem. Ezzel mégis mit akart mondani?

- Nem tudom. De az biztos, hogy valaki nagyon akar téged és ezért mindent meg fog tenni. Élve kellesz, és szerintem a barátaidat, a szeretteidet azért ölték meg, hogy figyelmeztessenek téged, lassan elérnek hozzád.

- Úgy érted, Taemint irányította valaki? – kérdeztem, és ekkor rájöttem valamire: Taemin is Mrs. Han oldalán állt. Mindketten a rossz oldalon álltak, és valószínűleg ugyanabba a klánba tartoznak, ugyanaz a valaki irányítja őket. Csak azt nem értem, hogy Taemin miért kapta azt a feladatot, hogy férkőzzön a bizalmamba és Mrs. Han miért kegyetlenkedett? Mi értelme volt ennek a kettősségnek? – Tényleg, Taeminnel mi lett?

- Nem volt ott a holtteste, szóval még életben lehet. Vagy megszökött, vagy a társai elvitték.

- Te jó ég! – kiáltottam fel hirtelen – Young! Hol van Young?

- Ne aggódj! Jonghyun elment érte. Amikor idejöttél, és elájultál két nappal ezelőtt, Jonghyun egyből hozzá sietett. Még aznap összepakoltak és ideköltözött. Biztonságban van.

- Hála az égnek. És hol van most?

- Dolgozik. Ki van borulva ő is, és most a munkájába temetkezik. Jonghyun is vele van, ne aggódj. Egy percre sem hagyja egyedül. Young az egyetlen, aki melletted van, így félő, hogy ő a következő célpont.

- Akkor jó – sóhajtottam fel megkönnyebbülten – De várj… akkor ezekszerint itt fogunk lakni? Ebben a házban? Nálad?

- Igen. Hely bőven van, ahogy láthattad és úgy hiszem, most itt a legbiztonságosabb nektek.

- Miért vagyok ilyen rosszul? – valahogy biztos voltam benne, hogy a kérdéseim egyáltalán nem függnek össze, de egyszerűen annyi minden forgott bennem, hogy arra kérdeztem rá, ami éppen eszembe jutott.

- Vámpírméreg került a szervezetedbe, és nálad nem lehetett tudni, milyen hatással lesz rád.

- Ezt hogy érted?

 - Egy vámpír legyengül vagy meghal. Egy emberre nincs hatással. De te nem vagy se vámpír, se ember.