38. rész

*Ajánlott zene: Kim YooKyung - Starlight Tears*

http://www.youtube.com/watch?v=kcDDrRq5WXM

Az órán néma csend uralkodott. Mindenki a füzete fölé görnyedt , ceruzáját, tollát írásra készen tartotta kezében és olyan figyelmesen, érdeklődő tekintettel itták a tábla előtt álló tanár szavait, mintha valami világmegmentő akcióról magyarázna.

Hányingerem támadt ettől.

Ez a színészkedés rosszabb volt bárminél, mind a diákok, mind a tanár részéről. A diákokat minden érdekelte, csak a tanóra nem, gondolatuk ezerfelé kalandozott, csak külsőleg mutatták azt, hogy valóban jelen vannak. Mint valami gép, úgy mozogtak, úgy tették dolgukat. Szánalmasnak tartottam őket. Nem kerülne semmibe nemet mondani, felállni, és kimenni a teremből, és azt tenni, amit igazán akarnak. Ha összefognak, senki nem akadályozhatja meg őket. De túl gyávák voltak, és egy pillanatra úgy gondoltam, megérdemelnék, hogy meghaljanak.

Na, és a tanár… szinte láttam, ahogy képzeletében az egyik diákjának kiszívja a vérét. Én voltam az egyetlen, aki tudott arról, mi is ő valójában. Arra gondoltam, ő vajon tud róla, hogy ismerem a titkát? Régen mindig azt hittem, a tanárok a munkájuknak élnek és valóban előszeretettel adják elő a tananyagot, de most már tudtam, hogy ez nem igaz. Miközben beszélt, azon járt az esze, kit kéne legközelebb megölni és milyen módszerrel.

Nehezen tudtam csak megállni, hogy ne ugorjak fel és tépjen ki a szívét. Meg tudtam volna tenni, ehhez kétség sem fér.

Magam mellé pillantottam. Üres volt a pad. A szívem hirtelenjében összeszorult és valami keserű érzés járta át a testem. Nagyot kellett nyelnem, hogy visszatartsam a könnyeimet.

Nayoung…

Úgy hiányzott. Rettenetesen szerettem volna most a fülébe súgni valamit, hogy aztán azzal legyünk elfoglalva, hogy magunkba fojtsuk a nevetést, és egy nyekkenést se adjunk ki. Látni szerettem volna az arcát, a vörösödő fejét, a könnyes szemeit és ajkát, ahogy azt formálja, „dögölj meg”. Mennyire hiányoztak az iskolában töltött órák vele! Bármennyire is éltünk meg nehéz időszakot, jó volt vele lenni és ahol tudtuk, ott emlékezetes pillanatokkal töltöttük meg életünket. Bármennyire is utáltam itt lenni, Nayoung boldoggá tett és elviselhetővé tette az itteni létezést. Ő mutatta meg az elején a túlélési módszereket, amiket a mai napig alkalmaztam: a párna használatát a padon, a kabátot a termek 90%-ban, a papír zsebkendőt, amivel ajtót lehetett nyitni és a sálat, amivel az orrunkat takarhattuk a szagok ellen, és még megannyi hasznos és idétlen ötletet.

Üres volt nélküle minden. Túl csendes és nyomasztó. Felsóhajtottam és tekintetemmel végigmértem az osztályomat. Hirtelen mérhetetlen düh lett rajtam úrrá, és kezem automatikusan ökölbe szorult. Gyűlöltem őket, egytől-egyig.

Miattuk halt meg Nayoung. Az ő életüket akarta megmenteni. És ők nem beszéltek semmiről, nem lázadoztak, hanem beletörődtek a sorsukba. Inkább viselték a csapásokat, a fájdalmat, inkább keltek fel reggelente nyúzott arccal, semmint megálljt parancsoltak volna. Pedig ha kitörnek, ha nemet mondanak, mennyi mindenkit megmenthettek volna. Nayoung feláldozta magát értük, és ők még csak meg sem köszönték, meg sem emlékeztek róla. Noha ott volt egy kép róla a terem elején néhány égő mécsessel és aznap az óra elején tartottunk egy egyperces néma csendet, ezzel lezártnak tekintették az egész esetet.

Számomra ez elfogadhatatlan volt.

Nem csak azért, mert Nayoung a barátnőm volt, hanem mert ennél többet érdemelt. Mindenki megérdemelte volna, hogy rendes megemlékezésben legyen része, ahol egymás nyakába borulva sírhatunk, miközben felidézzük a közös, együtt átélt emlékeket. Egy rendes temetés is kellett volna, hogy illendően elbúcsúzhassunk tőle.

Ehelyett könnyek nélkül, rezzenéstelen, érzelemmentes arccal ültünk és bámultunk ki a fejünkből.

Le kellett hunynom szemeimet, hogy visszanyeljem dühömet, de emiatt egy könnycsepp bukkant elő. Ujjaimmal gyorsan elmorzsoltam azt és újból magam mellé pillantottam. Látni akartam Nayoung arcát, ahogy kedvesen rám mosolyog, megfogja kézfejem és azt suttogja, minden rendben lesz.

De soha többé nem fogom őt látni.

Felpattantam, és kirohantam a teremből. Nem bírtam tovább ülni, elegem volt. Néhányan értetlenül, csodálkozva bámultak utánam. Nem törődtem velük, azzal se, hogy hangosan csapódott be utánam az ajtó. Csak egyedül akartam lenni és sírni.

Berohantam a mosdóba, majd magamra zártam az egyik fülke ajtaját. Leültem a wc tetejére, és kezemmel eltakarva számat, bőgni kezdtem. Próbáltam halkan sírni, de hangom így is visszhangzott az üres, koszos falak között. Testem rázkódott, ahogy újra és újra végigsöpört rajtam a fájdalom hulláma. Hiányzott Nayoung és ezen nem tudtam túltenni magam. Hatalmas űrt éreztem a szívem helyén. Hogy történhetett meg ez? Pedig annyira óvtam, annyira meg akartam menteni és nem sikerült. Kudarcot vallottam. Megígértem neki, hogy nem esik baja, és mégis.

Hazudtam neki.

Mondd, Nayoung, meg tudsz nekem bocsátani?

- Minseo… - tört utat egy hang a levegőben, amire fel se figyeltem először – Minseo – erre már elhalkultam és füleltem. Még a lélegzetem is visszafojtottam, hogy az illető azt higgye, nincs itt senki és feladva keresésem, kisétál a mosdóból. De nem akarta feladni. Harmadszor is megszólított, és csak akkor jutott el a tudatomig, hogy ez egy fiúhang. Mégis mit keres itt egy srác és egyáltalán mikor jött be?

- Minseo, tudom, hogy itt vagy. Nyisd ki, kérlek az ajtót! – kopogott be az illető, én pedig összerezzentem, ahogy megrándult az ajtó. Semmi kedvem nem volt beszélni senkivel, főleg nem egy idegennel. Mégis honnan tudja a nevem?

- Taemin vagyok – felelte, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

Felsóhajtottam, végül úgy döntöttem, kinyitom. Taemin aggódó arccal nézett végig rajtam, és eleinte csak hosszú másodpercekig álltunk egymással szemben. Végül kitárta karját, én pedig zokogva bújtam mellkasához. Szorosan ölelt és egy szót nem szólt, amit nagyon díjaztam most.

Percek teltek el, mire végre sikerült úgy, ahogy megnyugodnom.

- Jobb már? – kérdezte, miközben még mindig engem ölelt. Aprót bólintottam, majd remegő lábaim miatt visszaültem a wc tetejére.

- Sajnálom… - mondta kissé félve – Nekem is rettenetesen hiányzik. De…

- Tudom – vágtam szavába – Ő se akarná ezt. Ő se akarna szenvedni látni. És majd jól leszek… idővel.

- Tudom – megpaskolta a combom, majd a csapokhoz sétált, és egy pohárral a kezében leguggolt elém. – Ezt idd meg, jót fog tenni. Az utca végi pékségből hoztam, még meleg. Nayoung kedvence volt.

- Málnaszörp? – vettem át a még gőzölgő italt – Nayoung meg akarta kóstoltatni velem.

- Akkor most itt a lehetőség rá – mosolyodott el halványan, és kezeivel megtámaszkodott térdemen.

- De sosem fogja tudni, hogyan ízlett nekem.

- Tudni fogja. Szerintem most is itt van velünk – most rajtam volt a sor, hogy megeresszek egy mosolyt. A számhoz emeltem a nedűt, de mielőtt beleittam volna, eltoltam magam elől és furcsán lötykölgettem meg.

(*Ajánlott zene: MBLAQ – It’s war*

http://www.youtube.com/watch?v=jhUT4BUsVjA)

- Mi az? – kérdezte összevont szemöldökkel Taemin és ő is a pohár tartalmát fürkészte.

- Miért ilyen sűrű és piros a színe?

- Mert mondjuk málnaszörp? – felelte hitetlen arccal.

- Jó, de akkor… miért van vér illata?

- Miről beszélsz? – szagolt bele ő is a pohárba – Ez málna. Én nem érzek semmi különöset.

- Taemin, te vért akartál velem itatni? – szemeim kikerekedtek és ijedten meredtem rá. Noha semmi jogom nem volt meggyanúsítani őt, hisz rengeteg mindent tett értem, és Nayoung mellett ő volt a másik személy, akit meg akartam védeni, abban a pillanatban megingott benne a hitem. Fogalmam sincs, mi késztetett erre, még én magam is meglepődtem, de nem hagyhattam figyelmen kívül ezt az érzést. A hirtelenjében jött megérzések mindig igazat mondanak.

- Mi? Dehogyis! Honnan veszel ilyeneket? – háborodott fel, és szemei értetlenséget, döbbenetet sugároztak.

- Ez vámpírvér. Ebben vámpírvér van!

- Micsoda? Vámpírvér? Minseo, te megőrültél? Honnan veszel ilyen hülyeségeket? Vámpírok nem léteznek! – hitetlenkedett továbbra is és összezavarodva nézett rám.

- A jó ég áldjon meg! – csattantam fel. Kezdtem nagyon úgy érezni, hogy itt valami nem stimmel, rettenetesen bűzlik – Pontosan tudom, milyen illata van a vámpírvérnek és bizton állíthatom, hogy ebben az van.

- A szart! Ez málnaszörp! – hangján éreztem, hogy kezdi elveszíteni a türelmét – Idd meg, ha azt mondom! – rivallt rám, miközben dühödten megvillantak szemei, és ujjaival megszorította lábamat.

- Taemin… - hangom hirtelen halkabb lett, és ekkor felrémlett bennem egy gondolat: mi van, ha ő maga is vámpír? Mi van, ha nem az, akinek mutatja magát, mi van, ha nem bízhatok meg benne?

- A francba is! – üvöltött fel, miután továbbra is csak megszeppenve bámultam rá. Kiverte a kezemből a poharat, majd felpattant, és egy hatalmasat rúgott az ajtóba, én pedig összerezzentem – Ha azt mondom, hogy idd meg, akkor tedd azt! Miért nehezíted meg a saját dolgod?

- Te meg miről beszélsz? – próbáltam határozott lenni, de hangom rettenetesen remegett. Csak most kezdtem érzékelni, hogy lehet, bajban vagyok.

Válasz helyett csak elkapta a nyakam, és álló helyzetbe rántott. Ösztönösen ragadtam meg két kézzel a csuklóját és próbáltam lefejteni magamról ujjait, de nyilvánvaló volt, hogy sokkal erősebb nálam. Másodpercekig néztünk egymással farkasszemet, éreztem, ahogy tüdőm sikítva kiált levegőért. Torkom égett az oxigénhiány miatt, látásom kezdett elhomályosulni, de még mielőtt elveszíthettem volna az eszméletemet, Taemin egy mozdulattal kilökött a fülkéből. A váratlan helyzettől és az ereje miatt a földre zuhantam.

Nagy kortyokban nyeltem a levegőt, melyek olyanok voltak, mintha savat nyeltem volna. Újabb másodpercek teltek el, míg a padlón feküdtem. Taemin nem mozdult, csak állt egy helyben, és engem nézett, miközben próbálta megfékezni magát.

Akkor már csaknem biztos voltam abban, hogy micsoda ő valójában.

A gondolattól négykézlábra tornáztam magam, és hátrébb húzódtam, amennyire csak tudtam, de néhány méter után beleütköztem a falba.

- Te… te… – próbáltam megfogalmazni gondolataimat, de többre nem futotta. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy hazudott nekem. Mert ha vámpír volt, akkor nem a jó oldalon állt.

- Igen, én. Mondd csak ki, amire gondolsz! Vámpír. Vámpír vagyok – a harag egyszerre elpárolgott belőle, és helyét a merő gúny vette át. Szélesen rám vigyorgott, és közelebb lépett felém. Mivel hátrébb már nem araszolhattam, ezért tekintetemet gyorsan körbejártattam magam körül, hátha akad valami használható, de nem volt ekkora szerencsém.

Aztán eszembe jutott, hogy nálam van az a kés, amit Hyunseung bulijából hoztam el. A kés, amivel megtámadták őt. Nem tudom, miért hoztam el magammal, de egyszerűen úgy éreztem, még szükségem lehet rá. És valóban nem csaltak ösztöneim. Felhúztam a lábam, és előrántottam a csizmámból, és két kézzel markolva tartottam magam elé.

- Ne gyere közelebb! – fenyegettem meg. Viccesen festhettem, és annak is éreztem magam, főleg azért, mert rettenetesen remegett a kezem – Vámpírméreg van rajta!

- Óh, és ugye nem hiszed, hogy ezt beveszem? – ajkai még szélesebbre húzódtak, miközben már csak egy lépésre volt tőlem.

- Hyunseung adta.

- Vagy úgy – hirtelen megtorpant és nem jött közelebb. Arcán láttam, hogy tétovázik, vajon tisztában vagyok a helyzettel, vagy csak megjátszom magam – Tedd el azt a kést, mielőtt még valakinek baja esik!

- Az a valaki te leszel!

- Ne nevettess! – eresztett meg egy mosolyt, ennek ellenére egy helyben maradt – Erősebb vagyok nálad.

- Azt te csak hiszed – mondtam határozottan, de én sem mertem mozdulni. Taktikát kellett váltanom – Komolyan, Taemin, hogy tehetted ezt?

- Mégis micsodát? – kérdezte egyszerűen, pedig tudta jól, mire gondolok.

- Átvertél. Kihasználtad a bizalmamat. Mégis mióta vagy vámpír? És mégis… mit akarsz tőlem?

- Én ugyan semmit. Nekem ez volt a feladatom. És most úton lehetnénk, ha megiszod azt a kibaszott málnaszörpöt, de természetesen neked mindent ki kell szúrnod.

- Feladat? Úton lennénk? Mégis hová? Kiknek dolgozol te?

- Az lényegtelen. Elteszed végre azt a kést és mehetünk? – sóhajtott fel – Én csak a dolgodat akartam megkönnyíteni a vámpírvérrel, de hát te nem fogadtál szót.

- Komolyan nem értelek, Taemin. Hogy voltál erre képes? – reméltem, hogy sikerül kiszednem belőle valami konkrétat, mégis kik állnak a háttérben, mik a tervei, de túl naiv voltam, ha azt hittem, ilyen könnyen fog menni. Bár legalább abban biztos lehettem, hogy tényleg van valaki más, aki irányít és minden bizonnyal engem akar. – És mégis miért?

- Ezt te is tudod. Túl sokat tudsz az iskolával kapcsolatban, mert ugye mindenbe beleütöd az orrodat, még abba is, amibe nem kéne.

- Azt akarod mondani, hogy te tudtál róla? Mindig tudtál arról, hogy Nayoung és én tudunk mindent? Hogy nyomozunk?

- Persze, hogy tudtam. Nem emlékszel? Vámpír vagyok. Jó a hallásom. Mindent hallottam, mindig. A kávézóban, amikor a harapásnyomokról beszélgettetek, amikor a parkban voltatok vagy amikor Nayoung lakásán az áldozatok után kutattatok. Mindvégig tudtam rólatok. Sőt, hogy fokozzam a dolgokat, az érkezésedről is tudtam. Már akkor tudtam rólad, amikor még be sem tetted a lábad Koreába – Taemin egyre magabiztosabb lett, ahogy fokozatosan olyan dolgokat osztott meg velem, amikről nem tudtam, és amik következtében most teljes döbbenet és csalódottság ült ki az arcomra.

- Hogy mi? Te… mindig… mindent? Miért? Hogy tehetted ezt? Taemin! Én azt hittem, barátok vagyunk! – tört ki belőlem, és fájdalommal eltorzul arccal bámultam rá. Éreztem, ahogy lassan könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagytam, hogy utat törjenek maguknak.

- Jajj, drága, ez annyira vicces – mondta gúnyosan, széles mosollyal az arcán, miközben egy percre sem vette le rólam a szemét. Nem akart egyetlen egy pillanatot sem elszalasztani abból, ahogy darabokra szaggat belülről. - Nem hiszem el, hogy ennyire könnyű volt átvágni téged. Így megbízni bennem… hihetetlen, hogy ennyire közel tudtam férkőzni hozzád.

Erőteljesen felnevetett, fejét hátravetette és teli torokból kacagott, majd ugyanazzal a jókedvvel ismét rám nézett.

- Azt hittem, nehezebb dolgom lesz, hisz erős jellem vagy és nem hagyod magad átverni, de annyira ragaszkodtál ahhoz a tökéletes élethez, amit elképzeltél magadnak, hogy észre sem vetted, mi folyik körülötted. És ez volt a veszted. Pedig Nayoung már az elején mondta neked, hogy vámpírok vannak a dologban, sőt azt is mondta, hogy ne keveredj bele, de te nem hittél neki, nem hallgattál rá. Pedig ha akkor hiszel, mennyi minden változhatott volna. Talán az életét is megmenthetted volna.

- Ne merd Nayoung nevét kiejteni! Semmi közöd hozzá! – kiáltottam fel dühömben.

- Óh, de még mennyire, hogy van. Ne felejtsd el, én is a barátja voltam. Nagyon jó barátja – elmerengett – Emlékszem, az iskola első napján mindenki annyira kis magának valónak gondolta. Annyira csendes volt, visszahúzódó, magába zárkózott. Én voltam az első, aki szóba állt vele, nekem köszönheti, hogy nyíltabb lett és hogy barátokat szerzett.  Hihetetlen, hogy ő is pont ugyanannyira megbízott bennem, mint te bennem. És ez a bizalom volt az, ami a vesztét okozta.

- Ezt meg hogy érted?

- Óh, várjunk csak. Te nem is tudsz róla – ördögien elmosolyodott, majd széttárta karját – Én öltem meg őt!