41. rész

*Ajánlott zene: Yozoh - Again and again*

http://www.youtube.com/watch?v=sMe_1ZXXV7s

Egy pillanatra teljesen elpirultam és zavarba jöttem, és arra gondoltam, kész ennyi volt, lebuktam, Hyunseung tud minden titkomról. De a következő percben kitört belőlem a nevetés, és fejcsóválva dőltem hátra. Hyunseung nem lepődött meg - mintha számított volna erre a reakciómra - csak komolyan, rezzenéstelen arccal nézte, ahogy épp a könnyemmel küszködök.

- Te meg vagy hibbanva – legyezgettem arcomat, hogy elmúljon a pirosságom.

- Tudod… későbbre akartam halasztani ezt a beszélgetést, de attól félek, hogy az nem lenne jó ötlet – válaszolta még mindig ugyanolyan komolysággal. Ahogy a szemeimbe meredt, rólam is lefagyott a mosoly, és teljesen megsemmisültnek éreztem magam.

Néhány percig csendben meredtünk egymásra, és ötletem sem volt, mire gondolhat éppen. Úgy bámult rám, mintha ismerne, mintha sokkal több mindent tudna rólam, mint én azt hinném. Mi van, ha tényleg így van?

Elfordítottam a fejem, és egy pillanatra körbenéztem a szobában. Ez épp elég volt ahhoz, hogy összeszedjem magam, és visszanyerjem magabiztosságom.

- Mire akarsz kilyukadni? – hangom úgy remegett, mint még soha, és ezzel árultam el magam.

- Nem vagy ember, Minseo. Természetfeletti képességed van, és ezt te is tudod – mondta lassan, kimérten, én pedig perceken belül már vagy harmadszorra pirultam el zavaromban.

Úgy éreztem magam, mint akiről letépték az álarcát és most teljesen megcsonkítva, meztelenül áll egyhelyben. Ha úgy vesszük, ez is történt: Hyunseung közölte velem, hogy nem kell többé a terhet cipelnem, mely alatt lassan összeroskadtam. Bármennyire is éreztem magam akkor kellemetlenül, valahol legbelül örültem, hogy többé nem kell titkolóznom.

- Mióta tudsz róla? – eresztettem útjára egy megkönnyebbült sóhajt, és ezzel együtt a levegő sem volt többé olyan feszült.

- Az elejétől fogva – felelte, mire csak kérdőn meredtem rá. – Emlékszel az első találkozásunkra?

- Amikor sírva futottam az utcán, neked ütköztem és a földre estem? – kérdeztem vissza, amin megeresztett egy vigyort.

- Nem, nem arra. Arra, amikor valamilyen módon kapcsolatba léptünk egymással – aprót bólintottam – Akkor megvádoltalak a folyósón, hogy miért tetted ezt, és hogy soha többé ne csináld, te pedig tagadtad, hogy te voltál, erősen tiltakoztál ez ellen. Rögtön rájöttem, hogy te még nem tudsz a képességedről, így nem szóltam neked.

- Úgy érted… már akkor én voltam?

- Igen. Nem tudtál a képességedről, ezért nem hitted el, hogy te vagy.

- De miért nem szóltál? Miért nem mondtad el nekem, hogy tudsz rólam?

- Mert ez nem rám tartozik. Neked kell felfedezned magad, neked kell kitapasztalnod és irányítani az erődet. Ha megkérsz, segítek, de anélkül nem tehetek semmit.

- De én… még mindig nem tudom, mi történik velem. Én… nem ismerem magam… én nem tudom, mi vagyok – tekintetemmel kétségbeesetten kerestem meg a már jól ismert barna szempárt, és úgy kapaszkodtam beléjük, mintha az életem függne tőle. Hyunseung szemeiben megcsillant az ablakon beszűrődő gyenge holdfény, de ennek ellenére sem tudtam kiolvasni belőlük semmit. Idegesített és frusztrált voltam emiatt, hogy míg ő szinte minden érzésemre tud reagálni, minden mozdulatomból tud valamire következtetni, addig számomra ő egy rejtély. Sosem tudtam belé látni, és emiatt éreztem távolinak magamtól.

Hyunseung felsóhajtott, majd beletúrt szőke hajába, majd megszakította köztünk a szemkontaktust. A szoba láthatatlan végébe révedt, és úgy beszélt hozzám. Talán ő is megérezte, mit hiányolok, vagy talán azt hitte, nekem is sikerült belélátnom. Gyűlöltem az érzést, hogy mindketten vágyunk arra, hogy megismerjük a másikat, de lépéseket aligha tettünk egymás felé.

- Ezt nehéz meghatározni. A természetfeletti lények általában besorolhatok kategóriákba, mint a vámpírok, farkasok, boszorkányok, angyalok satöbbi. De vannak kivételes példányok, akikből nem sok van…

- Mint én – fejeztem be helyette a mondatot. Rám emelte tekintetét, és most én voltam az, aki a sötétséget pásztázta.

- Mint te, igen.

- De ezzel nem jutottam előrébb – hangom keserűen tört utat a levegőben, és éreztem, hogy a sírás ismét a torkomat kaparássza.

- Nem az a lényeg, hogy mi vagy, hanem ami benned van, azt tudod-e irányítani.

- De nem tudom, mi van bennem! – kiáltottam fel ingerülten, majd megrázva fejem, halkabban folytattam - Túl sok furcsa dolog történt velem…

- Tudod, az évek során találkoztam más természetfeletti lényekkel, akikből nem sok volt a világon, és lehetséges, hogy volt már hozzád hasonló. Ha hajlandó vagy elmondani, mi mindenen mentél keresztül, lehet, hogy tudok segíteni.

- Gondolod?

- Megpróbálhatjuk, ha akarod.

- Oké, legyen.

- Szóval… Mivel kezdődött minden? Mikor vetted észre, hogy nem stimmel veled valami?

- Igazából… már akkor, amikor idejöttem Koreába. A múltam borzalmas volt, az egész családom megkeserítette az életemet, barátaim nem voltak, csak Young és Heeyeon. De Heeyeon meghalt és Younggal ideköltöztünk, mert nem bírtam ott maradni. Rémálmok gyötörtek a halála után, és hiába jártam orvoshoz, mindenki azt mondta, hogy ez az életemben megélt tragédiák miatt van. Emiatt is gondoltuk azt, hogy valóra váltjuk az álmunkat és idejövünk.

- Csakhogy a rémálmaid nem csillapodtak.

- Pontosan. Nem lett jobb semmivel sem. Aztán egy nap az egyik álmom rosszabb volt, mint az eddigiek. Valaki üldözött és elkapta a csuklóm. Mikor felriadtam, az ujjlenyomatai ott voltak a kezemen.

- Volt még ehhez hasonló álmod, ami így végződött?

- Igen. Egyszer fojtogattak álmomban, és másnapra ott voltak az ujjlenyomatok. De a legdurvább az az volt, amikor a bal lapockámba karmoltak bele…

- Miért?

- Mert eleinte csak halovány foltnak látszott az egész, és rettenetesen égett, majd napról napra, egyre erősebbé vált és végül kirajzolódott egy tenyérnyom.

- Még most is ott van? Megnézhetem? – felelet helyett csak bólintottam, és elhallgattam.

Hyunseung közelebb csúszott, egészen a hátam mögé, majd feljebb húzta pólómat és jobban szemügyre vette a tenyérnyomot. Hideg ujjaival óvatosan végigsimított körülötte, mire fájdalmasan felszisszentem és megremegtem.

- Ez nagyon csúnya. Mégis mikor történt ez?

- Fogalmam sincs. Körülbelül két hete.

- Nem szabadott volna eddig várnod vele. Azonnal jövök, mert ezt le kell kezelni – hirtelen felpattant, és elrohant, majd egy fél perccel később egy elsősegélyládával tért vissza. Még mielőtt bármit is szólhattam volna, elővette a fertőtlenítőszert és egy rongyot, majd óvatos mozdulatokkal a sértett felületre nyomogatta azt. Minden érintésénél összeszorított fogakkal tűrtem a belém nyilalló fájdalmat, és nem sok kellett ahhoz, hogy ne kezdjek el ordítani. Ezt Hyunseung is észrevette, mert beszédre késztetett:

- Közben folytathatod.

- Egyre többször tört rám rosszullét. Hányinger, szédülés, fejfájás, volt, hogy el is ájultam. Néha rengeteget ettem, néha viszont mindent gusztustalannak találtam. Young ki volt készülve tőlem, és nem tudta, mi lehet velem.

- Young tud rólad? – állt meg egy pillanatra a keze, majd folytatta.

- Igen. Muszáj volt elmondanom valakinek, nem bírtam tovább. Szerencsére mindenben támogatott és nem akadt ki, és hagyott magamra.

- Mint egy igaz barát. Szerencsés vagy, hogy ilyen emberek vesznek körbe – felelte, mire megeresztettem egy mosolyt – Mikor gondoltál először arra, hogy nem vagy ember? Mert biztos tudod egy ideje.

Elhallgattam egy pillanatra. Nem tudtam, be merjem-e avatni mindenbe, ami velem történt, és hallgassak továbbra is. Végül úgy döntöttem, mindenről kitálalok. Túl sokáig tartottam mindent magamba, túl sok minden gyülemlett fel bennem, és meg akartam ezektől szabadulni. És mégis mit veszíthetnék? Ha már egyszer eljutottunk ideáig, akkor miért most forduljak vissza? Szükségem van rá, és jelen pillanatban ő az egyetlen, aki törődik velem, és aki segíteni tud.

- Egyezséget kötöttem Mrs. Hannal – törtem meg végül a csendet, és a levegő egy pillanatra megfagyott körülöttünk. Hyunseung ledermedt, de aztán újra megéreztem hideg ujjait a hátamon – Tudtam, hogy nem stimmel valami abban az iskolában, és voltam annyira naiv, hogy szembeszálltam az igazgatóval. Beléptem a DÖK-be, és egy gyűlés alkalmán az iskola összes problémájára felhívtam a figyelmet. Mrs. Han bedühödött, és elrángatott onnan. Egy titkos ajtón keresztül valami alagsorba vitt.

- Mi az isten történt ott? – fordult hirtelen velem szembe, amikor elhallgattam. Éreztem, ahogy könnyek gyűltek a szemembe, de még nem engedtem útjára őket. Hyunseung arca rémült volt, és talán most először láttam rajta, mennyire aggódik miattam, és hogy sajnálja, hogy nem előbb ismertük meg egymást.

- Megfenyegetett, hogy vagy velem fog játszadozni, vagy a barátaimnak annyi. És én belementem… - összerándultam, ahogy felrémlett előttem az az este. Még most is mélyen élt bennem minden egyes másodperc, és éreztem minden egyes ütést és rúgást, amit elszenvedtem – Nekem esett és csaknem félholtra vert. Akkor jöttem rá, hogy ő vámpír és hogy köze van azokhoz a szörnyűségekhez, ami az iskolában folyik.

Egy kis szünetet tartottam, majd nagy levegőt vettem és folytattam.

- Egy héttel később elmentem hozzá. Megbeszéltük, hogy minden szerdán megkínozhat. Másodszor még brutálisabb volt, de amikor másnap felkeltem… a sebeim szinte teljesen begyógyultak. Az volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy nem vagyok rendben. Eleinte hitegettem magammal, hogy létezik ilyen, hogy valaki gyorsan regenerálódik, de aztán beláttam, hogy ez nem így van.

- Hányszor voltál Mrs. Hannal? Hányszor kellett ezt elszenvedned?

- Talán négyszer… valahogy ekörül.

- Minseo… édesistenem, annyira bolond vagy! Miért hagytad, hogy ezt tegye? Miért nem menekültél? – kérdezte, miközben magához húzott, és olyan erősen szorított magához, mint még soha. Furcsálltam ezt a reakcióját, de ugyanakkor jól is esett, hogy így törődik velem. Fontos voltam neki. És ahogy magához húzott, ahogy hallottam fülem alatt szívét dobogni, rájöttem, hogy nem hazudik. Hogy nincs ellenem. Hogy nem akar átverni, hogy mellettem áll és megbízhatok benne.

Ő az, akire mindig vártam.

Ő a megmentőm.

- Hagynom kellett volna, hogy még többen meghalljanak? Hogy akár Nayoungnak baja essen?

- Ő is tudott erről?

- Persze. Ő avatott bele mindenbe. Már régebb óta nyomozott az áldozatok után, egy egész dossziényi gyilkosságra bukkant, amiket nekem is megmutatott, és ami később hozzám került. Csak amikor megfenyegették, átvettem az ügyet és kizártam mindenből, és Younggal ketten folytattuk tovább.

- Azt mondod, Nayoung mindenről tudott és arra várt, hogy valakinek kitálaljon?

- Igen, de nem nekem akart. Egy vámpírra várt, mint te – Hyunseung meglepődve kapta rám tekintetét, és értetlenül méregette arcomat – Nayoung hitt a vámpírok létezésében, még egy könyvet is mutatott, amiben benne voltál. Ő beszélt nekem először a fajtátokról, ugyanis szentül hittel, hogy léteznek természetfeletti lények. És én barom nem hittem neki, pedig igaza volt. Mindvégig igaza volt. Ha elhiszem neki az elején, akkor talán… akkor…

- Ne vádold magad emiatt, mondtam! – Hyunseung megfogta két kezével a vállamat, és olyan erősen kutatta fel tekintetével szemeimet, mint ahogy én kerestem őt az előbb. Ahogy tekintetünk egybefonódott, nem értettem, miért tartottam tőle ennyire. Ő mindig igazat mondott, ő mindig velem volt, és csak arra várt, hogy észrevegyem. - Nem a te hibád. Te mindent megtettél, de egyedül nem szállhatsz szembe másokkal. Főleg nem vámpírokkal, akik úgy néz is, többen is vannak.

- Tudom, de… ez igazságtalanság.

- Tudom – hangja elhalt, majd ismét magához ölelt. Erős karjaival megszorított, jelezve, mellette biztonságban vagyok. Éreztem leheletét a nyakamon, és érintésére lehunytam szemeimet. Percek teltek el, csöndben, és ez jó érzéssel töltött el. Mérhetetlen nyugalom áradt szét bennem, és tudtam, hogy ezt neki köszönhetem.

- Hyunseung… - toltam el kissé magamtól, majd mutatóujjammal elmorzsoltam egy könnycseppet, és vágyakozó szemeibe néztem – Miért történik ez velem? Miért pont én kaptam képességet? Te meg tudod nekem mondani, hogy mi vagyok?