37. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*
https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg egymást ölelve a várost csodáltuk, de lassacskán megnyugodtam, majd mikor már csak halkan szipogtam, Hyunseung megtörte a köztünk lévő csendet. Egy kicsit eltolt magától, hogy szembe kerüljön velem, és úgy nézett rám.

- Minseo… - hangja lágy volt, mégis érezni lehetett rajta, hogy valami komolyat fog mondani. Tartott egy nagyobb szünetet, és amikor még mindig nem folytatta, rá emeltem tekintetem.

- Mi az?

- Van valami, amiről beszélnünk kell – bökte ki végül. Láttam rajta, mennyire feszült és hogy tényleg valami fontosról van szó, de ötletem sem volt, mit akarhat mondani.

- Nem tetszik ez a nézés – jegyeztem meg, de azért megszorítottam a kezét, jelezve, bármi is az, ne tartsa vissza.

- Valami nem stimmel az iskolával, ahová te is jársz – felelte egyszerűen.

- Igen, tudok róla – eresztettem megy egy torz mosolyt – Mintha valami lepukkant, ezeréves épületben tengetném a mindennapjaimat. Nem tudom, ki felel a suliért, de eléggé egészségtelen odajárni a sok mocsok miatt, hogy az ott terjengő szagokról ne is beszéljünk.

- Én nem konkrétan erre gondoltam, de ebben is igazad van, ennek sem kéne így lennie – mondta sejtelmesen, és olyan erőteljesen fürkészte arcomat, hogy szabályosan kezdtem tőle megijedni.

- Hát akkor mire? – vontam össze szemöldököm, és zavartan néztem rá.

- Azt hiszem, te is tudod, miről beszélek…

- Nem, Hyunseung, nem tudom, hová akarsz kilyukadni, úgyhogy kérlek, magyarázd el ezt nekem érthetőbben – mondtam, habár tényleg tudtam, mit akar mondani. Ő azt várta, hogy én szépen kitálalok mindenről, amiről tudok, de okosabb voltam nála, mert így előbb elmondja ő, mit tud és majd az alapján tudok neki én is válaszolni.

Felsóhajtott, majd elvette kezét rólam, és kinyújtóztatta végtagjait.

- Van valami abban az iskolában, amitől félnek a diákok. Amitől mindenki retteg. Valami, amiről senki nem beszél. – tekintetét újból rám szegezte, és most rajtam volt a sor, hogy felsóhajtsak. Ismét a sötétségbe révedtem, mert nem tetszett, ahogy Hyunseung átható arckifejezéssel bámul rám. Olyan érzésem volt, mint aki épp a gondolataimat próbálja kiolvasni.

- Jól sejtetted – mondtam végül.

- És esetleg… ezt megosztanád velem is?

- Mi? – kiáltottam fel, és rémült arccal fordultam felé – Te most arra kérsz, hogy ami az iskola falain belül folyik, azt osszam meg veled? Teljesen meghibbantál? Ha kinyitom a számat, akkor… akkor… felejtsd el, én nem adok ki információt semmiről sem. Nem keverek senkit se bajba. Nem fogom hagyni, hogy még valaki meghaljon miattam! – keltem ki magamból.

- Jó, Minseo, nyugi, értem, oké, jól van! – fogta le Hyunseung a kezeimet, amikkel kapálódzni kezdtem feldúltságomban – Senkinek nem lesz baja, oké?

- Ne ígérd a lehetetlent! – néztem rá szúrósan, és kitéptem a kezem kezéből - Komolyan, hogy kérhetsz ilyenre? És különben is: minek voltatok akkor a suliban, ha nem jutottatok semmire?

- Pont ez a baj. Volt egy tervünk, de kudarcot vallott. Mindenki olyan betonfalat emelt a gondolatai köré, hogy lehetetlen akármit is kiolvasni belőlük.

- Hyunseung… inkább ejtsük ezt a témát – sóhajtottam fel, majd épp felálltam volna, de megfogta a csuklóm, és visszaültetett a földre.

- Minseo, figyelj – kulcsolta össze ujjainkat ismét, majd egész testével felém fordult - Tudom jól, hogy van valami, amit titkolsz. Nem csak te, hanem az egész iskola. Van valami, ami nem stimmel ott, van valami taszító benne. Amikor végigmegyek a folyosón, érzem, ahogy megbámulnak, és mintha azt kérdeznék a diákok, hogy ezt most a megmentő vagy valaki, aki még rosszabb, mint az eddigiek? Nem tudom neked pontosan leírni, hogy mi ez, de tudom, hogy van valami. De ha senki nem mond semmit, én nem tudok segíteni. Valakinek beszélnie kell, hogy az örökös rettegés eltűnjön az iskola falai közül. Minden zsigeremben érzem a többi tanuló félelmét és segélykérő pillantásait.

- És miért pont nekem kéne megnyílnom erről? Miért nem kérsz meg mást, hogy áruljon el mindent?

- Mert mondjuk téged ismerlek? Minseo, én meg tudlak védeni, és…

- Most azt akarod mondani, hogy nyissam ki a számat, mondjak el mindent, és te majd egy nap alatt megváltod a világot? Azt hiszed, hogy majd neked sikerülni fog mindenki életét megmentened? Túl sokat akarsz, ilyenekről ne is álmodj! – mondtam lekezelően, majd hirtelen felpattantam és elindultam.

- Minseo, kérlek. Engedd, hogy segítsek! Én tudom, hogy mit kell tenni. Nem ismersz még eléggé. Ha azt mondom, bármit megtehetek, akkor az úgy is van.

- Csak egy valamit nem értek – torpantam meg, majd megálltam vele szembe – Mégis mit keresnek a vámpírjaid a suliban?

Hyunseung egy pillanatra megdöbbent, majd vett egy nagy levegőt, és zsebre dugta kezeit.

- Nem akartam elmondani, és reméltem is, hogy erre nem kerül sor, de őszinte leszek veled: vámpírok vannak nálatok.

- Mi? Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem, és noha tisztában voltam azzal, hogy Mrs. Han és a lánya nem emberek, és meg is fordult a fejemben, hogy mások is azok lehetnek, de Hyunseung ezt olyan magabiztossággal mondta, hogy biztos voltam abba, nem csak az említett két személy a bűnös.

- Én is vámpír vagyok, és megérzem, hogy ki az, és ki nem. Ráadásul mivel senki gondolatába nem látok bele, ez is ennek köszönhető. Leblokkolták a diákok gondolatait, hogyha esetleg más vámpírok járnának erre, akkor ne bukkanjunk könnyen a nyomukra.

- Ezek szerint… tudtak arról, hogy jönni fogtok?

- Azt nem tudom, én elképzelhetőnek tartom. De inkább csak óvatosságból tették ezt.

- És… hány vámpír van odabent?

- Az egész tanári kar.

- Hogy mi? Mindenki? Egytől egyig?

- Pontosan. Nem véletlenül jöttem úgymond látogatóba. Szöul ezen része az én hatáskörömbe tartozik, és amikor meghallottam, hogy mennyi fiatal lett öngyilkos vagy történt velük baleset, gyanút fogtam. És amint betettem a lábam, tudtam, hogy itt gyilkosságok sorozata követi egymást.

- Valaki el akarja foglalni a helyedet?

- Ez volt nekem is az első gondolatom, de ha így lett volna, akkor engem támadnak, nem ártatlanokat.

- És ha csak bosszút akarnak állni rajtad? Vagy előbb ki akarnak hozni a sodrodból?

- Nem hinném, a vámpírokra ez nem jellemző. Lehet, vérengző fenevadaknak vagyunk beállítva, de nem támadunk rá vad idegenekre csak azért, hogy az ellenségen bosszút álljunk. Az emberek táplálékok számunkra, semmi több, és figyelünk arra, hogy ne keltsünk feltűnést.

- De itt mégis ez történt: feltűnően vadásznak az emberekre. És ha nem más vámpírokon akarnak bosszút állni, akkor mire fel ez nekik?

- Ez egy nagyszerű kérdés.

- De valami elképzelésed van ezzel kapcsolatban, nem?

- Talán. Azt hiszem… valakit keresnek.

- Kicsodát?

- Passzolom – rántott vállat – De most bizonyítottad be, hogy tudsz valamit, amit lehet, hogy én nem.

- Már miért tudnék akármiről? Csupán érdeklődtem ezekről a dolgokról, elvégre én is abba az iskolába járok, és ki tudja… lehet, én vagyok a következő célpont – feleltem.

- Igaz is. Éppen ezért kéne elárulnod, amit tudsz, és akkor tudnék neked segíteni.

- Honnan tudjam, hogy nem csak kitalálod ezt az egészet? Te is ugyanúgy vámpír vagy. Mégis miért kéne neked hinnem?

- Nem tudom. Van más választásod jelen pillanatban?

Sokáig néztem rá, de egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy most döntést hozzak. Noha mielőbb meg akartam már szabadulni a tehertől, amit cipeltem és tényleg Hyunseung volt az egyetlen, akinek erről beszélhettem, valamitől mégis úgy éreztem, nem tehetem. Egyelőre nem tehetem.

Igaza volt, senki másban nem bízhatok, és amiket mondott, valóban őszintének hangzottak, de az ösztöneim azt súgták, hallgassak. Egyszerre akartam megnyílni előtte és csendben maradni. De a tudat, hogy emberek életét kockáztathatom, megijesztett annak ellenére, hogy azt is tudtam, az időhúzással, az állandó gondolkodással csak ronthatok a helyzeten, még több ártatlant ölhetnek meg.

- Haza akarok menni – mondtam végül, kitérve a válasz elől.

- Rendben – sóhajtott fel, de mindketten tudtuk, hogy ennek a beszélgetésnek még nincs vége – hazaviszlek.

*

Az út egészen a házunkig csendben telt. Fel akartam hívni Youngot, hogy mi van vele, de Hyunseung közölte, hogy Jonghyun nálunk van. Amikor megkapták a hírt, hogy Nayoung meghalt, tudták, hogy ki fogok borulni, és Jonghyun egyből a lakásunkhoz sietett, amiért nagyon hálás voltam neki. Magamra viszont annál jobban haragudtam.

Egy szót nem szóltunk egymáshoz, ami egész kellemes volt. Nem hittem volna, hogy valaha Hyunseunggal kibírjuk, hogy ne szólogassunk be egymásnak.

Az autó egy fél óra múlva leparkolt a házunk előtt, de nem érzékeltem.

- Hé, Csipkerózsika, megérkeztünk – bökte meg a vállamat, mire felkaptam a fejem. Sikerült elbóbiskolnom az ablaküvegnek dőlve.

- Akadj le ezekről a becézgetésekről, kérlek – mondtam morcosan, majd kinyitottam a kocsiajtót, és kiszálltam.

Felsétáltam a lépcsőn, miközben előkerestem a kulcsot a táskámból. Már léptem volna be az ajtón, amikor Hyunseung utánam szólt, kipattant a kocsiból és mellém sétált.

- Mit akarsz? Fáradt vagyok, Hyunseung, hosszú és kiborító estém volt, ki vagyok merülve, fáj a fejem és nem akarok mást, csak az ágyamat – sóhajtottam fel, majd megdörzsöltem a szemeimet.

- Tudom, éppen ezért gondoltam azt, hogy adok egy jóéjt puszit, hátha jobban alszol – mondta vigyorogva, de még mielőtt felfoghattam volna szavai jelentését, megfogta derekam, közelebb húzott magához, és megcsókolt. Nem tartott néhány másodpercnél tovább, máris elváltak ajkaink, és hatalmas vigyorral az arcán elengedett és visszament a kocsijához. Mielőtt elhajtott volna, intett egyet, én pedig megkövülten álltam az ajtóban, és csak meredtem magam elé.

„Ez a barom megcsókolt, ez a barom képes volt megcsókolni? Hogy merészelte? Én nem engedtem meg! Mi a francért vagyok ennyire lelassulva? Óh, hogy a fene essen belé, kihasználta ezt a helyzetet. De miért esett mindezek ellenére olyan jól?”

- Jang Hyunseung, elmehetsz a pokolba! – szitkozódtam félhangosan, és bármennyire is volt szörnyű napon, egy apróbb mosolyt megeresztve beléptem az ajtón.