42. rész

*Ajánlott zene: Taemin - U*

https://www.youtube.com/watch?v=iv21-d4NPxs

  Végtelennek tűnő perceknek hatott, amíg egymás szemébe meredtünk. Kétségbeesetten néztem rá, vártam, hogy végre kiejtse azon a telt, piros ajkán, amit mindig is hallani akartam: hogy mi vagyok. Semmire sem vágytam jobban, hogy tisztában legyek saját létem felől, és nem érdekelt azt sem, hogy jó vagy rossz lesz-e a válasz. Csak tudni akartam. De láthatóan Hyunseungnak halványlila gőze sem volt arról, hogy mi lehetek, és ezt próbálta eltitkolni előlem. Bármennyire is jól tudta elrejteni az érzéseit, bármennyire is volt profi abban, hogy arca rezzenéstelen maradjon, én mégis láttam szemein, ahogy szomorúan megcsillannak a fényben. Most először nem tudta tagadni sajnálatát, hogy mennyire bántja, hogy ebben nem tud segíteni. Elfordította tekintetét, mint aki valami rosszat tett, majd könyökét megtámasztotta térdein, és egy nagy sóhaj kíséretében a két tenyerébe temette arcát.

- Szóval nem tudod… - mondtam suttogva.

   Úgy éreztem, mintha testemre több száz kiló súly nehezedett volna, és ettől még jobban összetörtem. Minden reményem, ami ezzel kapcsolatban volt, köddé foszlott.

- Sajnálom… én tényleg sajnálom… - hangja keserűen csengett, de továbbra sem emelte rám tekintetét.

-  Hát… mindegy. Legalább abban biztos lehetek, hogy természetfeletti vagyok. Túl gyorsan gyógyulok, ami miatt álladóan rosszul vagyok, és akkor még a rémálmaim következtében tele vagyok ujjlenyomatokkal. Ez egyértelműen erre utal – foglaltam össze a tényeket magammal kapcsolatban.

- Meg a szemeid… - tette hozzá Hyunseung.

- Mi van a szemeimmel? – kaptam fel a fejem erre a mondatára.

- Nem tudtál róla? – végre rám nézett, és bármennyire is tűnt meggyötörtnek, még ennek is rettenetesen örültem.

- Miről?

- Emlékszel a bálra, amire meghívtalak? – bólintottam, amint felrémlett az az este, ami egyszerre volt borzalmas, és mégis szép – Amikor indultál volna haza, néhány hívatlan vendég beállított. 

- Igen, emlékszem rá.

- Hazudtam, amikor azt mondtam, én üldöztem el őket.

- Tudom, hogy hazudtál. Fogva tartottak azzal a késsel, amin vámpírméreg volt, és amit én még aznap este el is hoztam, és ami végül hasznomra vált.

- Na, várjunk… azt mondtad, nem sok minden maradt meg.

- Hát… lehet, nem teljesen voltam én se őszinte, de erre pont emlékeztem. De mi volt a szemeimmel?

- Amikor dühös lettél, elborult az agyad, és a szemeid szürkéskékes színben világítottak. Eddig nem vetted észre?

- Öh… nem. Tényleg? – néztem rá zavartan, és arra gondoltam, vajon mindig így volt, vagy csak most az egyszer? 

- Nem ez volt az első alkalom – felelte, mintha csak a gondolataimban olvasott volna – Amikor Jiyeon és a barátnői beszóltak neked, és te kiakadtál, akkor is megváltozott a szemed színe. Young nem említette?

- Gondolod, hogy neki feltűnt?

- Nem tudom. Elképzelhető, mivel eléggé látványos volt. Bár ő ember, és lehet abban az idegállapotban ez az információ kiesett. 

- Úristen… miért érzem azt, hogy ez sem normális? – ismét elfogott valami furcsa érzés.

- Nálad normális. Nem vagy ember, Minseo, ezt ne felejtsd.

- Igaz… - felsóhajtottam, majd jobban magamra húztam a takarót, ami időközben lecsúszott rólam. 

- Csak ne vágj ilyen arcot, kérlek! – Hyunseung arcára szinte egyszerre kirajzolódott minden érzelem, és most ő volt az, akit elborított az aggodalom és a sajnálat. – Gyűlölöm rajtad látni, ahogy szenvedsz. Nem tudnád magadban tartani?

- Hyunseung… nem te tehetsz róla… - meglepődtem rajta. Még sosem láttam ilyennek, még sosem láttam, hogy valakit ennyire féltett volna. Előttem mindig úgy jelent meg, mint a teljes ellentétem, aki erős, energikus, és kitartó, aki magabiztos és szembe tud nézni mindennel, most meg itt állt előttem, ugyanolyan érzelmekkel, amik bennem szoktak tombolni, és ötletem sem volt, mit kezdjek vele. Próbáltam valahogy nyugalmat árasztani felé, de aligha sikerült.

- Dehogynem, tehetek róla. Talán ha előbb kapcsolatba lépek veled, ha előbb figyelmeztetlek ezekre a jelekre, akkor talán nem történik meg minden és…

- Hyunseung, az ég áldjon meg! – emeltem fel hirtelen a hangom, miközben előttem ült és dőltek belőle a fájó szavak, melyek úgy csattantak arcomba, mint a villámcsapás – Ne merd magad hibáztatni! Ha elmondod, amit tudsz rólam, mégis miért változott volna a helyzet? Attól még ugyanúgy természetfeletti leszek, és ugyanúgy nem fogod tudni se én, se te, hogy mi vagyok. Lehet, hogy ki is nevettelek volna, ha erre felhívod a figyelmem. És Nayoung ugyanúgy meghalt volna, Taemin ugyanúgy átvert volna, minden ugyanúgy történt volna, mert akik ezt elérték, azok ígyis úgyis elérik, hogy mindez bekövetkezzen. Úgyhogy nekem sürgősen verd ki a fejedből, hogy ha elmondod, akkor minden más lesz, mert te is tudod, hogy nem!

   Hyunseung teljesen ledöbbenve meredt rám, és hallgatta a fejmosásom. Aztán mikor elcsendesedtem, csak elismerően bólintott egyet, majd megeresztett egy mosolyt.

- Ez igen, most legalább tudod, milyen az, amikor mást ki kell osztanod – felelte, én pedig értetlenül ráztam meg a fejem. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy direkt csinálta-e, már meg is kaptam a választ – Sajnálom.

   Nem válaszoltam neki. Ő ismét mögém ült, majd a hátamon lévő karmolást szemügyre vette. Megint éreztem ujjait, ahogy végighúzza bőrömön, de most már kellemesebb érzés volt, és nem fájt annyira. Gézt rakott rá, gondosan bekötötte, majd óvatosan visszahúzta a pólómat.

- Sajnálom, ami történt – suttogta, miközben hajamat összefogta, és a másik vállamon előre söpörte. Megremegtem, ahogy megéreztem leheletét nyakamon. Ajkai szinte milliméterekre voltak fülemtől, és nagyot sóhajtva hunytam le szememet. Karjaival lassan átölelt, majd óvatosan ölébe húzott, fejét pedig vállamra hajtotta. Minden porcikám remegett érintésétől, a közelségétől. Még sosem engedtem senkit se ilyen közel magamhoz, és furcsa volt számomra, ugyanakkor az a kellemes melegség, az a boldogság, mely végigjárta testem, teljesen kábulatba ejtett.

   Aztán olyat mondott, amitől úgy éreztem, mintha hazataláltam volna:

- Én csak nem akarlak elveszíteni téged…