45. rész

*Ajánlott zene: I like the rain piano version (Love Rain OST)*

http://www.youtube.com/watch?v=8nKqdyxeGQE

Újabb kiáltás tört utat a levegőben, ami azonnal elterelte a figyelmem a döbbenetről és nem hagyta, hogy ezzel legyek elfoglalva. Előbb tűnjünk el innen élve, és utána jöhetnek a kérdések.

Szemeim visszacsuktam, és olyan erősen próbáltam összeszorítani őket, amennyire csak tudtam. Magamban azért imádkoztam, hogy mielőbb legyen ennek az egésznek vége. Szerettem volna ennél többet tenni, de nem tudtam, mi történik. Hyunseung megállás nélkül üvöltött, és úgy ölelt magához, ahogy csak bírt; még ruhán keresztül is éreztem, ahogy ujjai bőrömbe vájnak.

Körülöttünk megannyi morgás és vonyítás hallatszódott, és éreztem azt a tömény pézsmaszagot, melyet leginkább az ázott kutyák szőréhez tudtam volna hasonlítani. Megfordult a fejemben, hogy mi van, ha farkasok vesznek körbe minket, de ebben aligha akartam hinni. Túl zajos volt minden, túlságosan összefolytak a dolgok, és a félelemtől nem tudtam eldönteni, hogy amit érzek, hallok, az valóban igaz, vagy csak a képzeletem szüleménye.

Hirtelen valami nekünk ütközött. Majdnem felborultunk, de Hyunseung stabilan mindkettőnket a földhöz szegezett. Egyre több és több lökés ért minket, és minden egyes lökésnél Hyunseung ordított. Biztos voltam benne, hogy őt támadják, és hogy ez mekkora fájdalommal járhat. Teste rázkódott, remegett, mint akinek rohama van, kapkodta a levegőt, és lassan olyan erővel szorított, hogy szinte kiszorította az összes oxigént a tüdőmből.

Végül Hyunseung elrugaszkodott a földtől és a levegőbe emelkedtünk. Éreztem, ahogy lábaim alól eltűnik a talaj, ahogy a morgások és minden más zaj eltompul, ahogy az eddigi csapódások megszűnnek, és helyét a jeges szél süvítése és dermesztő ölelése veszi át. Még jobban fázni kezdtem, de ez most aligha érdekelt. Nem mertem kinyitni a szemeimet, nem mertem megmozdulni, vagy akárcsak egy hangot kiadni. Jobbnak láttam, ha addig csendben maradok, amíg Hyunseung azt nem mondja, hogy vége. Féltem és aggódtam, és még inkább nyugtalanított, hogy képtelen vagyok Hyunseunggal kapcsolatba lépni. Be akartam mászni a lelkébe, tudni akartam az érzéseiről, azt akartam, hogy részese legyek annak, amit érez, de nem engedett be. Kőkemény betonfalat emelt maga köré, hogy még a legkisebb jelét se érzékeljem annak, ami éppen vele történik. Tudtam, hogy értem teszi, tudtam, hogy ha érezném, amit ő, azzal nem tudnék megbirkózni, de még inkább elviselhetetlen volt a tudatlanság.

Hirtelen értünk földet, és amint megéreztem magam alatt a talajt, Hyunseung elengedett és hátrébb araszolt néhány lépést.

Mindent a némaság borított be. Hűvös volt az éjszaka, a hangok megfagytak, és csak a mozdulatlanság maradt. Semmi vonyítás, semmi susogás, ahogy a szél játszadozik a fák lombkoronái között, semmi motorzaj, csak a néma, kietlen csend.

Hallottam Hyunseungot, ahogy levegőért kapkod, és vártam, hogy mikor szólal meg, de ő is elhalkult. Lassan, óvatosan nyitottam ki a szemem, és örömmel vettem tudomásul, hogy biztonságos helyen vagyunk. Lakásának hátsó kertjében voltunk, amely mögött egy hatalmas erdő terült el.

Félve emeltem tekintetem Hyunseungra, aki térdeire támaszkodva állt előttem, alig néhány méterre. A teraszon égett a villany, amely épp elég világítást biztosított ahhoz, hogy szemügyre vehessem és megpillanthassam a két fekete angyalszárnyat, melyek a hátából álltak ki. Ösztönszerűen húzódtam össze és másztam egy kicsit hátrébb.

- Te… - ennyit bírtam kinyögni döbbenetemben.

- Menj be, Minseo! – parancsolt rám alig hallható hangon.

- Te… - ismételtem meg magam, de továbbra se tudtam hangot adni gondolataimnak, érzéseimnek.

- Most! – kiáltott fel, amitől összerezzentem, majd szinte suttogva folytatta – Kérlek…

- Mi a fene vagy te? – böktem ki végül, és ha lehet, még hátrébb araszoltam.

Nem válaszolt. Térdre esett, és megint kiáltani kezdett. Hallottam, ahogy csontjai ropognak, ahogy izmai szétfeszülnek, és összezsugorodnak, miközben szárnyai lassan visszahúzódtak és eltűntek. Kínjában a földbe vájta körmeit, hatalmas fűcsomókat tépett ki, majd magzatpózba görnyedt, és elcsöndesedett.

Percekig csak néztem, ahogy kapkodva szívja magába az oxigént, de nem mertem közelebb menni. Aztán ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, láttam, hogy tele van sebekkel. Óvatosan megindultam felé négykézláb, és mikor odaértem, alig hittem a szememnek.

- Hyunseung, te vérzel! – emeltem szám elé a kezem, és nem tudtam, mit tegyek. Egész testét, arcát vér borította, szinte nem volt ép felület, ahol nem a vörös szín lepte el. Teste még mindig remegett, szemei csukva voltak, és hallottam, hogy sípol a tüdeje minden egyes levegővételkor.

- Menj be, Minseo, én jól vagyok – kezével lassan felém nyúlt, de nem ért el hozzám. Erőtlenül hullott a hideg talajra, de még ott is tapogatózott, hátha megfoghatja, és erőt meríthet. Összekulcsoltam hideg ujjait a sajátommal, és az ölembe húztam kézfejét. Egy percre sem nyitotta ki szemét, de amint megérezte kezem melegét, egy jóleső sóhaj hagyta el ajkait.

Nem féltem tőle. Bármit is láttam az előbb, és hiába ijedtem meg a fekete szárnyakról, amiről eddig sosem mesélt, minden félelmem szertefoszlott. A saját testével védett meg. Saját magát használta pajzsként, értem. Elszenvedte ezeket a sebeket, az életét kockáztatta az életemért. Megmentett. Hogyan utálhattam volna ezek után bármiért is?

- Hyunseung… - hangom lágyan csengett, és másik kezemmel félresöpörtem arcából szőke hajtincseit, melyek most a vértől tocsogtak.

- Nem lehet… Ne akard… - suttogta, és még ez is nehezére esett – Ne akard érezni, amit most érzek… Nem bírnád. Csak… menj be és hagyj magamra… rendbe jövök.

Szerettem volna átvenni a terhét, legyen az akár a fizikai fájdalom is, de nem engedte. Szerettem volna rajta valahogy segíteni, bárhogyan, amivel meghálálhatom, amit értem tett, de ő ezt nem várta el tőlem.

- Nem foglak magadra hagyni – mondtam határozottan – Fel tudsz állni? Beviszlek.

- Minseo…

- Ne akaratoskodj! Nem vagy abban az állapotban, hogy feleselj nekem! – emeltem fel hangom. Ajkain apró mosoly jelent meg, majd végre kinyitotta szemeit.

Nagy nehezen, de a segítségemmel lábra tudott állni, és belém kapaszkodva elindultunk befelé. Óráknak tűnt, mire felértünk az emeletre, és bekísértem a szobájába. Jólesően felnyögött, amikor lefeküdt az ágyára, a puha takarók és párnák közé.

Berohantam a fürdőbe a fertőtlenítőkért és a kötszerekért, majd leültem az ágy szélére, hogy elássam a sebeit. Kirázott a hideg, ahogy végignéztem rajta. Mardosott a bűntudat, hogy mindez miattam van. Bár tudtam, hogy sehogy sem kerülhettem volna el a végzetemet, akkor sem tudtam megbirkózni azzal, hogy mennyi ember halt meg és mennyi embernek esett bántódása miattam.

- Nem használ – felelte, amint hozzáérintettem bőréhez a vizes törölközőt, hogy lemossam a vért róla – Rajtam nem használ…

Felsóhajtottam, és leraktam az ölemből a többi fertőtlenítőt, majd a nedves ronggyal tovább törölgettem arcát. Verejtékezett, a levegőt még mindig nagy kortyokban itta, és bár úgy tűnt, magas láza van, ujjai még mindig jéghidegek voltak.

- Akkor mit tegyek érted? Rossz nézni, ahogy szenvedsz – hangom elcsuklott, és lassan megteltek szemeim könnyekkel. Utáltam magam. Utáltam, hogy az vagyok, ami, utáltam, hogy nem tudok semmit se tenni, és hogy hiába lakozik bennem ekkora erő, képtelen vagyok használni.

- Semmit, csak… feküdj le mellém, és maradj itt… - hideg pára hagyta el ajkait, ahogy suttogva kiejtette a szavakat, én pedig óvatosan mellé feküdtem.

Arca centikre volt az enyémtől, és csak néztem a tökéletes arcát. Hiába volt felrepedve ajka, hiába voltak lila foltok arcán és megannyi karcolás, még így is tökéletes volt. Nem tudtam leírni azt az érzést, ami akkor átjárt. Csak néztem őt, és képtelen voltam megmozdulni, akármit tenni, vagy mondani. Csak néztem őt, és ez boldogsággal töltött el. Néztem őt, és ez többet ért mindennél.

Lassan kinyitotta barna szemeit, melyek csillogtak, mint a harmat a fűszálakon, és rám nézett. Arcunk egy vonalban volt, és elmerültünk egymás tekintetében. Csak néztük egymást, és élveztük a másik társaságát. Nem kellettek szavak, sosem kellettek nekünk szavak ahhoz, hogy megértsük a másikat, hogy tudjuk, éppen mire gondol, mit érez. Most elég volt, hogy látjuk egymást, és ez nyugalmat adott.

Egyszerre dobbant a szívünk, és nekünk ennél többre nem volt szükségünk.

- Ne sírj… nem szeretem, ha sírsz… - törölt le egy könnycseppet ujjaival, majd végigsimított arcomon.

- Bocsánat.

- És ne utáld magad.

- Honnan, tudod, hogy erre gondoltam?

- Ismerlek.

- De hisz…

- Régóta figyellek, Minseo. Olvasok az arcrezdüléseidből, a szemedből, a mozdulataidból. Számomra nyitott könyv vagy.

- De hogyan…? És én miért nem…?

- Te is tudsz, mindig is tudtál, csak nem vetted észre – megeresztett egy mosolyt, majd halkan felnyögött, ahogy megmozdult és eltorzult arca a fájdalomtól.

- Nagyon fájnak? – haraptam bele ajkaimba.

- Nem vészes. Túlélem.

- Kipróbálhatok valamit? – néztem rá kissé félve, mire csak hümmögött egyet.

Kezemmel lassan meztelen vállához értem, és lassan ujjaimmal közelíteni kezdtem sebeihez. Ahonnét a szárnyai törtek elő, tisztára felszakadt a bőre és még most is folyt belőle a vér. Remegett kezem, ahogy lassan a sebes terület széléhez értem, és Hyunseung is összerándult, ahogy megérintettem, de nem szólt. Bízott bennem.

- Lejjebb tudod engedni a pajzsodat? – kérdeztem.

- Minseo, nem…

- Csak egy kicsit.

- Mit akarsz csinálni?

- Meggyógyítalak – emeltem rá egy pillanatra a tekintetem, és láttam, hogy nem érti, mit akarok – Tudom, hogy te miért vagy képes megnyugtatni engem.

- Miért?

- Mert félig angyal vagy. Meg tudsz nyugtatni a saját erőddel. Én gyógyítani tudok, nekem ez a képességem. Tehát elméletileg én is tudom ezt rajtad alkalmazni.

Nem felelt, így tekintetem ismét a sebére emeltem, majd lehunytam szemeim. Éreztem, hogy Hyunseung lejjebb engedte a falat maga körül, ezzel pedig létre tudtam hozni a kapcsolatot kettőnk között. Az a finom, puha kötelék jólesően ölelt körbe, végigsimított egész testemen, és úgy éreztem, mintha a fellegekben járnék. Mintha minden súly eltűnt volna. Hiába tudtam, hogy ez csak pillanatnyi érzés, engedtem a mámornak, hisz oly ritkán érezhettem magam ilyen könnyűnek, ilyen súlytalannak.

Elképzeltem, ahogy lágy kezek gyengéden végigcirógatnak Hyunseung sebein, és azok lassan, de kezdenek összeforrni. Hallottam, ahogy Hyunseung megkönnyebbülten felsóhajt mellettem, és elengedi magát. Még inkább egybeolvadt a takarókkal és semmi sem zavarhatta volna most fel ebből a nyugalomból.

Kinyitottam szemeim, hogy vessek egy pillantást, sikerült-e, amit terveztem, és örömmel vettem tudomásul, hogy igen. Visszacsuktam szemeim, és még erőteljesebben adtam át neki a saját energiámat.

- Minseo elég… - fogta meg hirtelen a csuklóm Hyunseung, és finoman eltolta kezem – Ki fogod meríteni magad.

- Nem baj.

- Már sokkal jobban vagyok, ennyi bőven elég – megszorította kézfejem, és mellkasához húzta – Inkább pihenj.

Még mielőtt visszakozhattam volna, olyan erős hullámot küldött felém a saját energiájából, mintha benyugtatóztak volna, és szinte azonnal elnyomott az álom.