47. rész

*Ajánlott zene: JYJ - Pierrot*

https://www.youtube.com/watch?v=f0jL12yvBb8

- Mik voltak azok, amik tegnap ránk támadtak? – kérdeztem, miután leültünk a kanapéra és Hyunseung átnyújtott egy pohár vörösbort.

- Farkasok – kortyolt bele italába, én pedig kíváncsian néztem rá, ennél több magyarázatot várva – Igazak a pletykák, tényleg léteznek. Az erdő mélyén élnek, hogy véletlenül se találjon rájuk senki. Nem az ellenségeink, egy természetfeletti lény sincs harcban a másikkal, csak éppen… nem szívleljük egymást.

- De akkor miért támadtak ránk? – tettem le az asztalra a poharat, és teljes testemmel felé fordultam.

- Mert a területükre merészkedtél.

- Ez így érdekes. Ahhoz képest, hogy a két faj kerüli egymást, mégis jó közel van a házad az erdőhöz.

- Minseo, te csaknem több mint tíz kilométerre voltál bent az erdő sűrűjében. Az már az ő területük.

- Mi? Olyan messze? – kerekedtek el a szemeim, és arra gondoltam, vajon hogyan sikerült olyan messze bemerészkedtem. Repültem vagy futottam? Mégis miért nem éreztem annak a nagy távnak a hatását magamon? Izomlázamnak kéne lennie, vagy legalább a lábaim fájhatnának, de semmi ilyesmit nem érzékeltem.

Hyunseung csak elmosolyodott elképedt arcom láttán.

- Ne aggódj, ez teljesen természetes. Természetfeletti képességgel rendelkezel, könnyen és hamar megteszel nagy távokat, anélkül, hogy észrevennéd vagy éreznéd utána a hatását. Majd idővel megszokod, eleinte mindenkinek furcsa.

- Óh, értem – feleltem, majd töltöttem magamnak még egy pohár bort.

- Hyunseung, beszélnü… - lépett be mindenféle kopogás nélkül az ajtón Eungyeol, de amint meglátott, széles mosoly terült el arcán – Szia, Minseo. Régen találkoztunk. Minden rendben veled?

Odajött hozzánk, majd megölelt, ami hirtelen meglepett, de aztán eszembe jutott, milyen eleven srác. Kivette Hyunseung kezéből a poharat, és miközben megitta a tartalmát, leült a velünk szemközti fotelba. Hyunseung csak szemforgatva állt fel a helyéről, és ment oda a bárpultos részleghez, ahol még rengeteg alkohol volt, és egy tiszta poharat vett elő.

- Persze, jól vagyok – mondtam neki mosolyogva – És te?

- Nagyszerűen vagyok – felelte vidáman. Nem tudtam, honnan ez a jókedv, de rám pillanatok alatt átragadt, és nem tudtam levakarni a vigyort az arcomról - Hallottam a képességedről, hogy előjött és most már te is tudsz róla. Ennek örülök. Féltem, hogy el akarod majd nyomni magadban, és emiatt bajod esik.

- Mi? Te is tudtál róla, hogy mi zajlik velem? Honnan? – elképedve meredtem rá, majd Hyunseungra, aki akkor ült vissza közénk.

- Persze – nevetett fel könnyedén, mintha az égvilágon minden szép és jó lenne – Hyunseung velem és Jonghyunnal beszél meg szinte mindent, ráadásul én is vámpír vagyok, megéreztem rajtad. Szerinted miért engem küldött hozzátok azon az estén?

- Óh… És van még valaki, aki tudott rólam anélkül, hogy én tudtam volna? – néztem szúrósan Hyunseungra, jelezvén, nem éppen tetszik, hogy utólag tudom meg ezt is.

- Nem hiszem. Mi hárman vagyunk a legidősebbek, ilyeneket könnyen észreveszünk. Bár ha Hyunseung nem hívja fel erre a figyelmünket, akkor lehet, nekünk sem tűnik fel. Hyunseung is onnan tudta, hogy mi vagy, hogy van köztetek ez a kapocs vagy kötelék vagy minek nevezzem, ami köztetek létre szokott jönni.

- Jól van, Eungyeol, elég lesz. Attól még, hogy barátok vagyunk és mindent elmondok, nem kell Minseoval is megosztanod – dorgálta meg barátját, aki azon csak jót vigyorgott, én pedig megeresztettem egy mosolyt.

Gyorsan a helyére raktam magamban a dolgokat, és örömmel vettem tudomásul, hogy ennyire nem lehetett rajtam észrevenni és csak azok hárman tudtak róla, akikben valamilyen szinten megbízok – legalábbis most már igen; ha hetekkel ezelőtt derül ki, lehet, nem lenne most ilyen csodás a helyzet.

- Miről akartál beszélni? – törte meg a csendet Hyunseung, és Eungyeolra nézett.

- Áh, semmiről, ráér később is – legyintett, és Hyunseung elé tolta a poharat, hogy töltsön még neki.

- Oké, vettem a lapot, márt itt sem vagyok – emeltem fel a kezem, miközben felálltam. Eungyeol csak zavartan vakarta meg a fejét, ezzel elismerve, tényleg olyanról van szó, amit nem akar előttem mondani, Hyunseung pedig már szólásra nyitotta a száját, hogy marasztaljon, de megelőztem – Eszek valamit, mert éhes vagyok. Majd később beszélünk.

Intettem nekik, és az ajtó felé indultam, de mielőtt elhagytam volna a szobát, megtorpantam. Fejemet lassan jobbra fordítottam, a fürdőszoba irányába, melynek ajtaja résnyire nyitva volt. Ugyan sötétség honolt odabent, de a szobából beszűrődő fény hatására láthatóvá vált a tükörben a saját alakom. De nem ez volt az, ami megállásra késztetett. Más is volt ott, holott senki nem állt mellettem.

- Mi az, Minseo? – kérdezték a fiúk, miután nem hallották az ajtót becsukódni.

Nem feleltem nekik, csak tágra nyílt szemekkel meredtem a fürdőszobába. A hirtelen lett ijedelemtől nem bírtam mozdulni, a másik alak viszont igen.

Hyunseung odalépett mellém, és érdeklődve követte a tekintetem, majd ismét rám nézett.

- Minden oké? – óvatosan megfogta a karom, én pedig összerezzentem.

- Van ott bent valaki – gyors léptekkel közelítettem meg az említett helyiséget. Bal kezemmel belöktem az ajtót, a másikkal pedig felkattintottam a villanyt. Beljebb mentem és gyorsan körbenéztem, még a csap alatti szekrénybe is belestem, de senkit sem láttam.

- Minseo, nincs itt senki – jött utánam Hyunseung, Eungyeol pedig az ajtóban állt meg és szemöldök ráncolva nézett rám.

- Volt itt valaki! Láttam! Nem vagyok hülye! – mondtam kissé hisztérikusan.

- Egy szóval nem mondtam, hogy az lennél, de… - nem tudta befejezni, mert közbevágtam.

- Heeyeon… - suttogtam teljesen lebénulva, miközben a tükörre meredtem.

Megint ott volt. Ott volt a tükörben, mint amikor az iskola mosdójában láttam. Olyan élethű volt, olyan erőteljes és hihető, mintha nem csak egy tükörkép lenne, hanem valóban ott állna mellettünk. Csak álltam ott, miközben lassan megteltek szemeim könnyekkel és csak meredtem előre.

- Heeyeon? – hallottam Hyunseung hangján a döbbenetet, de nem foglalkoztam vele.

Közelebb léptem egy lépést a tükörhöz, majd ujjammal lassan végigsimítottam a sima felületen. Szólásra nyitottam a számat, de belém fagytak a szavak. Nem tudtam, mit kéne mondanom. Tudtam, hogy Heeyeon meghalt, tisztában voltam vele, mégis, az, hogy ott volt előttem és láttam, teljesen összezavart és felkavart. Hiába tudtam, hogy ez az egész csak egy hallucináció, mégis reméltem, hogy mégsem az és hogy sikerült őt elérnem. Egyre kétségbeesetten tapogattam a tükröt, és közben észre sem vettem, hogy Hyunseung megállás nélkül beszél hozzám. Csak Heeyeont láttam, ahogy engem néz, azzal a megszokott, rezzenéstelen arccal. Szerettem volna, ha mond valamit, ha közelebb jön és akkor meg tudom érinteni, de nem mozdult. Engem nézett, és az, hogy ennyire elérhetetlen volt, csak feltépte a sebeket, melyek már félúton voltak a gyógyulás felé.

- Minseo, hallod, amit mondok? – Hyunseung megfogta a vállam, és magával szembe fordított, ezzel valamelyest visszarángatva a valóságba.

- Engedj el, ott van Heeyeon! – próbáltam levakarni magamról kezeit, de nem hagyta. – Engedj el, látni akarom őt!

- Heeyeon meghalt, hallod? Heeyeon meghalt! – mondta keményen a szemembe, én pedig úgy bámultam rá, mintha most hallanám először. Azt kívántam, bár hazudna nekem, holott tudtam nagyon jól az igazat. – Nincs ott senki, főleg nem Heeyeon – hangja lágyabb lett, és engedett szorításán.

- De tényleg ott volt… - suttogtam rekedten, miközben lassan hátra fordultam, ahol csak a saját tükörképünket láttam. Heeyeonnak nyoma sem volt. Nyeltem egy nagyot, majd Hyunseungra néztem könnyes szemekkel – Tudom, hogy ott volt. Őt láttam. Nem képzeltem. Nem őrültem meg. Tényleg ott volt…

- Gyere, menjünk ki – karolt át, és visszamentünk a szobájába.

Leültetett az ágyra, én pedig teljesen magamba roskadtam. Percekig csak meredtem előre, és nem érzékeltem, mi folyik körülöttem. Magam előtt láttam Heeyeon arcát, egész alakját, és próbáltam magyarázatot keresni arra, miért láttam már másodszor a tükörben. Láttam meghalni, évek óta kísért a fájdalom, mert nem tudtam még mindig túltenni magam, akkor miért látom időnként? Nem vagyok őrült, az nem lehet! Kell lennie valami magyarázatnak rá!

Felkavarta az érzéseimet, hogy megint láttam. Sokkal könnyebb valakit elfelejteni, ha nem látjuk, és én is el akarom felejteni, hogy ne fájjon ennyire, de ha folyton megjelenik, akkor mit tegyek? Mintha… nem akarná, hogy ezt tegyem. Mintha folyton emlékeztetni akarna arra, hogy létezik, mintha kísértene. De ez nem az a tipikus kísértés, amikor az ember reszket a félelemtől, ez kellemesebb annál. Én nem féltem, hanem… jó érzés volt látni, annak ellenére, hogy utána rettenetes nagy űrt hagyott maga után, és a hiány ismét bekebelezett.

Eungyeol egy pohár vizet tolt elém, amit megittam, majd amint hallottam koppanni a poharat az asztalon, megszólaltam.

- Nem vagyok őrült, tudom, hogy őt láttam – suttogtam magam elé.

- Nem vagy őrült, Minseo, ezt egy szóval sem mondtam – simított végig kézfejemen Hyunseung, miközben másik kezével átkarolt, és magához húzott.

- Akkor mivel magyarázod?

De válasz nem érkezett. Teste megfeszült a kérdés hallatán, de csak még jobban magához húzott, ebből tudtam, hogy nem tud választ adni. A némaság lágyan ölelt körbe minket, szinte csengett a fülemben sikolya, és ez most mindennél jobban bosszantott.

- Ki az a Heeyeon? – kérdezte suttogva Eungyeol, és talán most először szólalt meg percek óta.

- Minseo barátnője, aki két évvel ezelőtt meghalt – felelte Hyunseung.

- Meghalt? – Eungyeol úgy ejtette ki ezt a szót, minta most hallaná először életében. Vetett rám egy sajnálkozó pillantást, de részvétet már nem nyilvánított. – Hyunseung! – csapta meg enyhén barátja vállát.

- Mi van? – emelte tekintetét rá, és értetlenül húzta össze szemöldökét.

Éreztem, ahogy a levegő megtelik feszültséggel, ahogy belőle egyszerre árad az izgatottság és a csodálkozás. Felettébb felkeltette az érdeklődésemet ezek az érzései, és rá emeltem tekintetem, de arcomon továbbra sem mutattam semmilyen érzelem jelét.

- Ő az! – barna szemei úgy meredtek a szőke hajúra, mintha azt várná, mikor jön rá ő is arra, amire saját maga is – Hyunseung, ő az!

- Mi? Nem értelek – rázta meg fejét.

Eungyeol nagyot sóhajtott, majd rám nézett és megszólalt:

- Te vagy a Rémálom.