43. rész

*Ajánlott zene: Hyunseung, Namjoo, Eunji - One year ago*

http://www.youtube.com/watch?v=8KRbggS-ItE

Késő este volt, mikor ismét felébredtem. A szobában sötétség honolt, ezért kitapogattam az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, és felkattintottam azt. A szoba fénybe borult, én pedig megdörzsöltem szememet, majd pislogtam párat, hogy hozzászokjon a világossághoz. Felültem az ágyban és körbetekintettem a már ismert helyiségben.

Furcsa érzés kerített hatalmába. Valami hiányzott, valami nem volt rendben. Hiába volt minden a helyén, valahogy mégis üresnek éreztem magam. És amikor magam mellé pillantottam, tudtam, mi az.

Hyunseung.

Őt hiányoltam magam mellől. Tisztán emlékeztem arra, ahogy magához ölelt, és azt mondta, nem akar elveszíteni. Éreztem bőrének finom illatát, azt a szeretetet, ami belőle áradt. Elmosolyodtam, ahogy ezek az emlékképek ismét lejátszódtak előttem, és magamhoz öleltem a takarót, majd nagyot szippantottam belőle, hogy Hyunseung illata még inkább belém vésődjön. Sosem akartam elfeledni az illatát, sosem akartam elfeledni az érintését és sosem akartam, hogy az irántam érzett szeretete megszűnjön.

És sosem akartam elengedni őt.

Az élet egy új embert lökött elém, hogy ne adjam fel. Ő volt a jel arra, hogy küzdenem kell, hogy talpra kell állnom, és amit elkezdtem, azt véghez kell vinnem. Tudom, milyen az, amikor valakitől meg kell válnom, tudom milyen fájdalmas, amikor egy számunkra fontos embert elvesz tőlünk a Sors, és pont ezért nem hagyhattam, hogy még több ember váljon áldozattá az iskolában. Nekem kell megmentenem őket, nekem kell segítenem, és Hyunseung támogatni fog.

Csak most kezdtem megvilágosodni igazán. Az, hogy Hyunseung beszélgetett velem rólam, a képességemről, újabb remény szállt belém és máshogy kezdtem látni a helyzetet. Ekkor jöttem rá, hogy nem véletlenül kaptam meg az erőmet. Nem véletlenül gyógyulok gyorsan, és nem véletlenül veszítem el a fejem a dühtől. Mi van, ha a harag, ami hirtelen felgyülemlik bennem, azzal ölni tudok? Mi van, ha ez a képességem még nem teljesen jött elő, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy kitörjön belőlem?

Félnem kellett volna a gyilkolás gondolatától, és valahol legbelül féltem is, de tudtam, hogy milyen világba csöppentem. Az életben maradásért mindig is küzdeni kellett, és ebben a vámpírokkal, természetfelettiekkel teli világban bizony előfordul, hogy gyilkolni kell. De tudtam, hogyha valaha erre kerül a sor, azt nem csak magam miatt teszem, nem csak bosszúból, hanem azért, hogy megmentsem a szeretteim életét. Az ártatlanok életét. Mégis hány fiatal, velem egykorú fiú és lány halt meg abban az iskolában, értelmetlenül? Mégis mennyien pusztultak el, anélkül, hogy vétkeztek volna? Túl sokan… és ennek nem kellett volna így lennie.

Véget kell vetni ennek, nem engedhetem, hogy még többen halljanak meg. És ha nekem kell pontot tennem a végére, akkor pontot fogok tenni.

Akár az életem árán is.

*

Kikászálódtam az ágyból, majd a széken lévő ruhát gyorsan magamra kaptam. Újabb mosoly suhant át arcomon, ahogy megéreztem a ruháimon Hyunseung illatát. Biztos voltam benne, hogy ő tette ide.

Megindultam kifelé, de amint kiléptem az ajtón, nem tudtam, merre kéne mennem. Még sosem jártam a lakásban, és nem tudtam, melyik ajtó mögött mi rejtőzik. Aztán eszembe jutott, hogy elvégre én is itt lakom, így nyugodtan körbejárhatom az otthonomat.

Elindultam balra, hogy megtaláljam a konyhát, vagy valami ahhoz hasonlót, hogy valami ehetőt összedobjak magamnak. A hasam hangos korgással jelezte, hogy ételre van szükségem, és most már bántam, hogy azt a tányér levest nem erőszakoltam magamba.

A folyosó végén megálltam egy ajtó előtt. Nem tudom, mi késztetett arra, de ujjaim maguktól fonódtak a kilincsre, és mire észbe kaptam, mit is csinálok, mert bent is voltam. A folyosóról beszűrődő fény kellőképpen megvilágította a kis szobát, az arcomra pedig már harmadszorra is egy széles mosoly ült. Jonghyun és Young az ágyon aludtak, egymást ölelve. Young nyakig betakaródzva feküdt barátja mellkasán, aki fél karjával magához ölelte a lányt, másik keze pedig feje alatt pihent. Örömömben néhány könnycsepp szökött a szemembe, és ha tehettem volna, órákig néztem volna kettejüket. Rettenetesen boldog voltam, hogy Young biztonságban van még akkor is, ha én nem tudok mellette lenni. Tudtam, hogy Jonghyun mennyire szereti, és soha nem hagyná, hogy Youngnak baja essen, és hogy bármit meg fog tenni azért, hogy Youngnak ne kelljen többet szenvednie.

Lassan visszacsuktam az ajtót, mert nem akartam megzavarni a nyugalmukat, és hatalmas boldogsággal a szívemben megfordultam, hogy lemenjek a földszintre.

- Hyunseung! – ugrottam el az ajtóból, és kezemet szám elé kaptam, hogy visszatartsam a sikítást, ami az ijedségtől majdnem kicsúszott – A frászt hoztad rám! Nem tudnál hangosabban közlekedni?

- Bocsánat, de ha hangosabb vagyok, akkor felkeltem a bent alvókat – bökött fejével az ajtó felé, miközben jót vigyorgott reakciómon.

- Így meg én keltem fel a sikításommal – forgattam meg szemeimet, majd mindketten megindultunk lefelé a konyhába.

- Pihenned kellene – jegyezte meg, miközben előpakolt a hűtőből egy tányér levest, és a mikróba rakta.

- Két napig ki voltam ütve, jól vagyok – ültem le az asztalhoz.

- Tudod, milyen súlyosan megsérültél? Két nap alatt rendbe jönni lehetetlenség.

- Hyunseung, elfelejted, hogy nem ember vagyok – töltöttem magamnak egy pohár narancslevet.

- Jó, de akkor…

- Gyorsan gyógyulok – vágtam közbe.

- Jó, de…

- Nagyon gyorsan – ismét megszakítottam, mire csak felsóhajtott és megrázta a fejét, én pedig felkuncogtam – Ne aggódj miattam, tényleg jól vagyok. Szúrtak már meg késsel, és egy éjszaka alatt helyre jöttem.

- Tudom, de vámpírméreg került a szervezetedbe – akaratoskodott továbbra is, miközben kivette a tányért a mikróból, és elém rakta.

- Ezért tartott két napig a gyógyulás… vagyis majdnem három – feleltem, mire csak szemforgatva rám hagyta a dolgot.

Nekiálltam enni, és szinte két perc alatt magamba tuszkoltam az összes levest. Hyunseung egy percre sem vette le rólam a szemét, és mikor befejeztem, csak felnevetett.

- Most meg mi van? – néztem rá értetlenül.

- Semmi – rázta meg a fejét, én pedig zavaromban elpirultam. – Kérsz még?

- Ahha – bólintottam.

- Amúgy hogy érzed magad? – vette el tőlem a tányért, és egy újabb adagot mert ki, majd azt is megmelegítette és ismét elém rakta.

- Jól. Túl jól és ez furcsa – mondtam, miközben ismét enni kezdtem, ezúttal lassabban – De ez a te műved.

- Nem, én nem tettem semmit – dőlt hátra a széken, és ismét engem nézett – Nem babráltam semmit veled.

- Attól még a te műved – néztem mélyen szemeibe, majd elmosolyodtam és elkaptam tekintetem, mikor láttam, hogy Hyunseungnak is leesett a mondanivalóm.

Percek teltek el csendben, míg megettem a második tányér levest. Ittam rá egy pohár vizet, és jóllakottan nyújtóztam egyet, miközben figyeltem, ahogy Hyunseung a tányért a mosogatóba teszi, és visszaül a helyére.

- Szóval… - vált hirtelen komollyá a hangja, de közel sem éreztem most benne semmiféle vészjóslót – A dossziék, amiket összegyűjtöttetek… Azok megvannak még?

- Persze – feleltem. Furcsa érzés volt erről ilyen nyíltan beszélni. Nemrég csak és kizárólag a szobánk négy fala között jöhetett szóba, és úgy vigyáztunk, hogy semmi jelét ne mutassuk ki, most meg olyan könnyedén meséltem róla, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Szokatlan volt, de ugyanakkor felemelő érzés.

- Megkaphatnám? Azt hiszem, nem ártana nekem is vetnem rájuk egy pillantást.

- Úgy érted, dolgozzunk egy csapatként?

- Úgy – bólintott Hyunseung, majd kezet nyújtott, én pedig megfogtam azt.

Visszamentünk az emeletre, Hyunseung megmutatta, melyik az én szobám, ahol a bőröndjeim már ott voltak. Gyorsan előkerestem a dossziékat az áldozatokról, amiket Nayounggal és Younggal összegyűjtöttünk, majd átadtam Hyunseungnak.

És ahogy átadtam neki, egy hatalmas kő esett le a szívemről. Éreztem, ahogy testemről minden súlyos teher eltűnik, és egy megkönnyebbült, felemelő sóhaj hagyta el ajkaimat.