48. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Hyunseung szemei teljesen elkerekedtek a döbbenettől, én viszont csak nagyokat pislogva meredtem Eungyeolra, aki velem szemben ült. Kérdőn pillantottam a mellettem ülő srácra, majd ismét a vöröses hajú fiúra.

- Rémálom? – hangomból tisztán érződött az értetlenség. Nem tudtam, mit jelent ez, de az összenézésükből leszűrtem, hogy itt valami nagyon komoly dologról van szó. És attól, hogy Hyunseung arcára ennyire erőteljesen ült ki a csodálkozás, megrémültem. Ritkán lehetett leolvasni az arcáról ilyen tisztán az érzéseit, ez pedig semmiképpen sem jelentett jót.

- Te nem meséltél neki róla? – kérdezte Eungyeol, Hyunseung pedig csak megrázta a fejét és rám emelte tekintetét.

- Még nagyon régen, jó néhány száz évvel ezelőtt felbukkant egy olyan jóslat, miszerint egy napon születni fog egy természetfeletti lény, akiben hatalmas erő fog csörgedezni. Akkoriban senki sem vette komolyan, de az évek múlásával valahogy mégiscsak egyre inkább hihetővé vált. Senki nem tudta, melyik évben fog ez bekövetkezni, hogy fog kinézni az illető, csak egy valamit tudtak: azt, hogy bármi áron, de meg kell állítani. – miközben beszélt hozzám, egy pillanatra sem vettem le szemeimet ajkáról. Nem akartam lemaradni egyetlen egy szóról sem, de amint kiejtette őket, úgy fokozatosan növekedett bennem a félelem. Szinte már a torkomban dobogott a szívem, és attól tartottam, másodpercek kérdése és kiugrik belőlem.

- Azt akarjátok mondani, hogy ez az illető én lennék? – mindketten lassan bólintottak egyet, és figyelték minden apró mozdulatomat, attól tartva, vajon mikor fogok kiborulni – Akarom tudni, mekkora erő az, ami bennem rejlik?

- Hát… - ismét összenéztek, majd rám, végül megint Hyunseung szólalt meg – Állítólag képes vagy megölni az összes vámpírt.

Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. Örültem, hogy épp ültem, különben most ájultan estem volna össze. Akkora sokként ért ez a kijelentés, hogy szabályosan megszédültem és belefájdult a fejem egy pillanatra. Mintha jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon, úgy rándultam össze. A képességem súlya, melyre állítólag képes vagyok, egyszerre rászakadt a mellkasomra, és úgy éreztem, nem vagyok képes levegőt venni.

- Én… minden vámpírt… megölni… de mégis miért? Mi okom lenne rá? – szakadozottan törtek elő belőlem a szavak, és próbáltam összerakni belőlük egy értelmes kérdést, miközben ujjaimmal combomba martam, hogy levezessem a hirtelen felgyülemlett feszültséget.

- Az utóbbi időben igencsak elszaporodott a fajtánk, egyre többen vagyunk, egyre több klán alakul és emiatt egyre több szájat kell etetni, ergo egyre több ember fog meghalni, nyomtalanul eltűnni vagy furcsa baleseteket szenvedni. Arról nem beszélve, hogy a klánok is egyre többször fordulnak egymás ellen, pedig évszázadokkal ezelőtt még egyek voltunk és nem voltak viszályok. Ha ez így folytatódik, félő, hogy hatalmas háborúk fognak dúlni és lassan, de biztosan az emberiség kipusztul. Ha pedig kipusztul, mi sem tudunk tovább létezni. – vette át a szót Eungyeol, és olyan lassan és kimérten beszélt, hogy biztosan megértsem minden egyes mondatát.

- Nekem kell fenn tartanom az egyensúlyt? De… mégis hogyan? Hogyan tudnék én ennyi lényt megölni? És honnan jött ez a hülyeség, hogy én vagyok ez a személy?

- Abból, ami az előbb történt. Azt mondtad, láttad a halott barátnődet a tükörben, mi viszont senkit sem láttunk.

- Mit akartok ezzel mondani?

- Azt, hogy kapcsolatba tudsz lépni a halottakkal.

- Hogy mit csinálni? De én… nem én hívtam ide Heeyeont, nem én akartam, hogy itt legyen. Ő egyszerűen csak… megjelent.

- Nos, igen, ez így van, de mint tudod, még nem teljesen mutatkozott meg a képességed. Vagyis az is lehetséges, hogy a halottak is kapcsolatba tudnak lépni veled. Mivel Heeyeonnal közel álltatok egymáshoz, ezért jelent meg ő, hogy figyelmeztessen.

- Mire kéne figyelmeztetnie?

- Arra, hogy jönnek érted.

- De kicsodák? Kik akarnának engem?

- A leghatalmasabb vámpírok.

- Miért? Beszéljetek már érthetően, ne nekem kelljen minden egyes szót kihúzni belőletek!

- Hyunseunggal évek óta a nyomukra akarunk bukkanni, de teljesen elérhetetlenek. Senki nem tudja, hol rejtőznek, hogyan néznek ki, csak azt tudjuk, hogy meg kell állítani őket valahogyan. Minden apró információt feljegyzünk, vannak kémjeink, akik a világ különböző pontján élnek és próbálnak becsatlakozni más klánokba, hátha egy napon elvezet valaki hozzájuk. Eddig azonban nem sok sikerrel jártunk, egészen az utóbbi hetekig, amikor is azok a gyanús halálesetek megsokszorozódtak az iskoládban. Szemet szúrt, elvégre is mindenki igyekszik maga után feltakarítani a nyomokat, de itt nem volt szándékukban ezt tenni. Ez egy jel, egy figyelmeztetés volt arra, hogy hamarosan megérkeznek, és senki ne merjen az útjukba állni. Nem tennének ilyet, ha nem lenne nyomós okuk rá. Ekkor jöttünk rá, hogy mi van, ha köze van a jóslathoz. Ha a rémálomnak nevezett lény, vagyis te a kezükbe kerülsz, a maguk pártjára állítanak, akkor világuralomra tudnak törni. Gondolj csak bele: meg tudod ölni a vámpírokat, és ha megteszed, amit mondanak, akkor bármit el tudnak veled érni. Akkor talán… elképzelhető, hogy soha többé nem kell majd nekünk, vámpíroknak rejtőzködnünk, ahogy az összes természetfelettinek sem. A vámpírok átveszik az uralmat, az emberek pedig rabszolgák lesznek. De mondom, csak akkor, ha megkaparintanak és hajlandó vagy együtt működni.

- És… mi van akkor, ha nem sikerül nekik, ha nem leszek a pincsikutyájuk?

- Olyan nincs. Mindent meg fognak tenni, hogy őket szolgáld. Ha kell, erőszakkal is elérik.

- Ezekszerint… azért ölték meg a szeretteimet, hogy figyelmeztessenek, hogy nincs más választásom, csak ők?

- Igen, valami ilyesmi lehet a dologban. Tudtak rólad, valószínűleg évek óta követnek és figyelnek téged, és azt is tudták, előbb-utóbb te magad is rá fogsz erre jönni.

- Tudtak rólam… - suttogtam magam elé az előbb elhangzottak lényegét – Taemin azt mondta, hogy tudott rólam, már akkor, mielőtt betettem volna a lábam Koreába. Akkor mégis milyen régóta tudnak rólam?

Újból összenéztek, majd felsóhajtottak, és csak a fejüket ingatták. Lehunytam szemeimet, és kiengedtem az eddig bent tartott levegőt, majd fejemet kezeimbe temettem. Éreztem, ahogy Hyunseung átölel, és megsimogatja a hátam.

- Tudom, hogy borzalmas mindezt megtudni, és ezt az egészet így az egyben rád zúdítani, és nagyon sajnálom, de tudnod kell, hogy mi mindig melletted állunk és sosem fogjuk hagyni, hogy ez az egész megtörténjen.

- Értékelem, hogy így aggódtok miattam, de ezzel nem megyek semmire. Mégis hogyan akadályozzátok meg, hogy ne álljak az ő oldalukra? Ha nem teszem meg, mit fognak tenni? Ráadásul azt se tudom, hogyan használjam a képességem, arról nem beszélve, hogy én senkit nem akarok megölni! Viszont ha nem teszem meg, akkor nektek esik bajotok… Így vagy úgy, de valakik meg fognak halni, és az nem én leszek. Mert engem bármi áron, de életben fognak hagyni. – néztem fel ujjaim közül keserűen az arcára.

- Valamit kitalálunk, ne aggódj – biztatott továbbra is.

- Szerintem meg kéne neki mutatni a titkos alagsort.

- Eungyeol! – kiáltott fel Hyunseung, és megvetően nézett barátjára.

- Alagsor? – kaptam fel a fejem, már csak Hyunseung reakciója miatt is. – Milyen alagsor?

- Semmi, Eungyeol hülyeségeket beszél.

- Hyunseung… egy csapat vagyunk, nem? Nem gondolod, hogy ezek után be kéne avatnod mindenbe, amihez közöm van vagy akárcsak lehet? Utálom, hogy ezt kell mondanom, de elég sok mindenhez kapocs lehetek.

- Igaza van, Hyunseung. Itt az ideje, hogy belelásson mindenbe, elvégre is nem lehet tudni, mennyi idő az, mire rátalálnak. Már pedig ha nem akarjuk átadni nekik és nem akarunk vérfürdőt rendezni, akkor valamit sürgősen ki kell találnunk, mert igencsak szorít az idő.

Hyunseung felsóhajtott, majd bólintott egyet. Megfogta a kezem és felálltunk, majd megindultunk az ajtó irányába. Lementünk a lépcsőn, átvágtunk a nappalin, a konyhán, meg egy kisebb könyvtáron, végül a folyosó legvégén lévő ajtó előtt megálltunk. Hyunseung várt pár másodpercet, majd lenyomta a kilincset. Korom sötét volt mindenhol, csupán csak az első néhány lépcsőfokot láttam, amit elnyelt a sötétség. Hyunseung nem tétovázott, elindult lefelé, én pedig nem tehettem mást, mint követtem, hisz fogta a kezem. Igaz, semmit nem láttam, de mivel ő jól tudott tájékozódni a sötétségben, megbíztam benne.

Percekig kóvályogtunk a feketeségben, majd egyszer csak felgyúlt egy lámpa, és egy újabb ajtó előtt találtuk magunkat. Egyszerű, szürke falak vettek körbe minket, és hiába néztem magam mögé, semmit nem láttam, még Eungyeolt sem, aki ott állt közvetlen mögöttem.

Beléptünk az ajtón és egy sokkal tágasabb és világosabb terem tárult elénk. Nem volt túl nagy és sok mindent sem tartalmazott. Az ajtótól balra rengeteg régi, poros könyv volt, jobb oldalon pedig asztalok és székek. Gondolom, a könyveket tilos volt kivinni, csak itteni olvasásra használhatták. De ahogy elnéztem az állapotukat, nem csodálkoztam, elvégre is nagy részük már foszladozott.

Ablakokat nem láttam, csak három hatalmas csillár lógott le a mennyezetről, ami elegendő fénnyel töltötte meg a teret, ráadásul, ha valakinek ez nem lett volna elég, minden asztalhoz tárult egy-egy kislámpa.

Rajtunk kívül csak hárman tartózkodtak bent; ketten épp a könyvek között keresgéltek, a harmadik személy pedig az egyik asztalt vette birtokba. Mindannyian vetettek ránk egy pillantást, majd mintha ott sem lennénk, folytatták tevékenységüket.

- Ez lenne az a titkos alagsor, amit Eungyeol elkotyogott. Itt található minden a leghatalmasabb vámpírokkal kapcsolatban meg úgy alapból a vámpírok történelméről. Ők hárman gondozzák a könyvtárat, és csak akkor jöhet ide bárki is, ha valamelyikük itt tartózkodik. – tartott egy gyors ismeretet, majd megindult a legszélső asztal irányába, és leült az előtte álló székre. – Ez pedig az én asztalom.

Körbetekintettem az asztalán elterülő sok lim-lom között és megállapítottam, hogy Hyunseung rettentő rendetlen, ugyanakkor zseni is, hogy ekkora kuplerájban mindent képes megtalálni.

- Itt van a te gyűjteményed is az áldozatokról – húzott maga mellé egy vaskos mappát, majd beletúrt a sok papírba, és alóluk előhalászott egy még vastagabb tömböt.  Először a kezembe akarta nyomni, de rájött, hogy nem biztos, hogy a súlya miatt jó ötlet lenne, így az asztal szélére tolta, közvetlen elém – Ebben pedig minden benne van, amit összegyűjtöttünk az évek során a leghatalmasabb vámpírokról, és akiket sehol sem lelünk.

Visszaejtette a papírokat, majd hátradőlt a széken, kezeit összekulcsolva a tarkóján. Eungyeol az asztal másik sarkára ült, én pedig elkezdtem lapozgatni a könyvet. Mindkét fiú engem nézett, valami választ várva tőlem. Sejtéseim szerint azt várhatták, hogy mikor találok valami számomra ismerős dolgot, de erre aligha volt esély. Csupa időpont és helyszín, hosszas leírások, hogy mi történt az adott helyen, némelyek háromszáz évvel ezelőttre is visszanyúltak, de mindez számomra értelmetlen volt.

Becsuktam a könyvet, majd rájuk néztem.

- Tudtok mutatni képet azokról a vámpírokról, akik engem akarnak? – kérdeztem, mire Hyunseung bólintott, és maga elé húzott egy újabb könyvet. Fellapozta, majd elém tolta azt.

- Állítólag így néznek most ki.

- Miért, tudnak alakot váltani?

- Nem hinném, de sokféle forrásból dolgozunk, és sokféle képet küldtek a kémjeink. Erre esett a legtöbb szavazat.

Átvettem tőle, és közelebb emeltem a szemeimhez. Ütött-kopott könyv volt, a lapjai már sárgák voltak és foszladoztak, a rajta lévő két alakot pedig alig lehetett látni, de én mégis felismertem őket. Annyiszor láttam már, hogy bárhol bármilyen formában felismertem volna őket.

- Ezt nem mondjátok komolyan, ugye? – hökkentem meg.

- Miért? Ismered őket? – kérdezte Hyunseung.

- Ők a szüleim.