*Ajánlott zene: Someday – Do you know?*
Másnap, mikor magamhoz tértem,
üres volt az ágy. Hirtelen pattantam fel, és néztem körbe a szobában, de rajtam
kívül senki nem volt bent. Noha ez azt jelentette, hogy Hyunseung rendbe jött,
azért kicsit mégis zavart, hogy nincs mellettem.
Nagyot sóhajtottam, majd
beletúrtam hajamba, és visszadőltem a párnák közé. Lehunytam szemeimet és akarva
akaratlanul is, de felidéződött bennem az elmúlt napok eseménye. Nayoung
halála, Taemin elvesztése, és a tegnap este, amikor is megtámadtak minket.
Kedvem lett volna sírni, de egyszerűen nem jöttek a könnyek. Nem volt erőm
hozzá. Hiába meséltem el Hyunseungnak, miken mentem keresztül, hiába adtam
tudtára azt a rengeteg titkot, mégsem éreztem magam könnyebbnek. Noha
valamelyest jobban éreztem magam, a tudat, hogy még messze nincs vége, és hogy
még mindig a sötétségben tapogatózunk, nem nyugtatott meg.
Zaklatott voltam, az érzéseim
folyamatosan változtak, és semmit sem láttam tisztán. Magam előtt láttam
mindent, átéltem a fájdalmat, meghaltak körülöttem a szeretteim, mégis olyan
volt, mintha ez az egész csak egy borzalmas rémálom lenne. Olyan gyorsan
történt minden, olyan gyorsan csöppentem bele a valóságba, hogy képtelen voltam
ezt az egészet feldolgozni.
Gondolataimból az ajtó nyikorgása
rángatott vissza. Megráztam a fejem, majd felültem, és abban a pillanatban egy
Young csapódott a nyakamba, és visszazuhantuk az ágyra. Olyan erővel szorított
magához, mintha évek óta nem látott volna, és valóban, ez a pár nap számukra
hosszú éveknek tűnt.
- Youngie, megfojtasz – böködtem meg a vállát, majd egyből elengedett és halkan
felnevetett. Hatalmas mosoly terült el az arcán, amit muszáj volt viszonoznom –
Hiányoztál.
- Te is nekem – újból megölelt, ezúttal sokkal gyengédebben, majd bebújt a
takaró alá, és rám nézett – Régen beszélgettünk, azt hiszem.
- Ezzel egyetértek, és úgy érzem, rengeteg mindent el kell mesélnünk egymásnak.
Aznap reggel átbeszéltünk mindent,
amiről lemaradtunk. Noha én nagyjából tudtam Hyunseung által, hogy min megy
keresztül, és neki is sokat mesélt Jonghyun rólam, mégis más volt egymástól
hallani a történteket. Elmondtam neki a Taemines dolgot, amin igazán megdöbbent
és láttam rajta, hogy mennyire rosszul esik neki; még könnyeket is ejtett
miatta, amit meg tudtam érteni. Elvégre is… Taeminnek volt oka engem átvernie,
na de Youngot! Ismerték egymást, barátok voltak, talán nem volt olyan mély a
kapcsolat közöttük, de ha az embernek egy ismerőséről ilyen kiderül, nem
kellemes. Aztán kifaggattam őt, hogy és mint alakul a kapcsolata Jonghyunnal és
ez fordítva is így volt: ő is kíváncsi volt, velem és Hyunseunggal mi is
történik, de erre aligha tudtam választ adni.
Ami köztünk volt, nem volt
mindennapi. Nem csak egy egyszerű szerelem volt. Ez annál több. Szerettük
egymást, és ebben biztos voltam, anélkül is, hogy beszéltünk volna erről.
Nyilvánvaló volt, és ezt már akkor tudtuk, amikor azon a bizonyos napon az
iskolában létrejött kettőnk között a kötelék. Én sem tudtam, mi ez pontosan, de
abban nem kételkedtem, hogy mit érzek iránta.
Jó érzés volt Youngot látni és
beszélgetni vele. Hálás voltam neki, amiért itt van mellettem, és nem fordít
nekem hátat. Megtehette volna, nyomos oka lett volna rá kilépni ebből a
helyzetből, mert ő volt itt a legsebezhetőbb, a legártatlanabb. Ember volt. Ő
volt az egyedüli, aki nem védhette meg magát, aki nem rendelkezett semmiféle
képességgel, aki anélkül került bele ebbe a világba, hogy akart volna vagy
valami köze lett volna ehhez, ő mégis kitartott. Elmenekülhetett volna,
élhetett volna úgy, mint egy normális, vele egykorú fiatal, és törődhetett
volna azokkal a kicsinyes problémákkal, ami az emberek életét végigkíséri, de ő
ehelyett velünk maradt és inkább elviselte azt a rengeteg kegyetlenséget, ami minket,
természetfeletti lényeket körbevett.
El kellett volna mennie, de
maradt, mert ezt érezte kötelességének. Barátok voltunk és számára többet ért
ez a barátság, minthogy hétköznapi életet éljen, boldogan.
És én emiatt végtelenül
tiszteltem, és ott, azokban a percekben megfogadtam már vagy ezredszerre, hogy
soha nem fogom hagyni, hogy bántódása essen. Ha valaki, akkor ő volt az
egyetlen az életemben, aki soha egy csepp jelét sem mutatta annak, hogy
bármiféle hátsó szándéka lenne. Őszinte volt, mindig és olyannak szeretett,
amilyen voltam. Sosem kérte, hogy változzak meg, elviselte minden hibámat és
még akkor sem riadt el, amikor kiderült, hogy nem vagyok ember.
Ez volt az, amiért eldöntöttem,
hogy akár az életemet is feladom, hogy megvédhessem.
*
Miután megejtettünk egy ebédet, és
Young elment dolgozni, úgy döntöttem, felkeresem Hyunseungot és felteszem a
kérdéseimet.
Bekopogtam az ajtaján, majd
benyitottam. Az íróasztalánál ült, egy halom papír fölé görnyedve, és nem
fordult felém, amikor beléptem. Vártam pár másodpercet, majd lassan az asztala
mellé lépdeltem, de még ekkor sem vett észre. Megköszörültem a torkom, majd
leültem a vele szemközti székbe, és keresztbe tettem lábaim. Hyunseung hirtelen
kapta fel a fejét, és nézett rám.
- Oh, Minseo… Nem hallottam, hogy bejöttél – zavartan tekintett rám, majd a
papírokra, amiket aztán gyorsan összecsúsztatott, és végül összekulcsolt
ujjakkal megint rám emelte tekintetét. – Mi járatban erre?
Csak megeresztettem egy apró mosolyt
zavartságán, majd komolyságot erőltetve magamra, én is mélyen szemeibe néztem.
- Azt hiszem, tudod nagyon jól.
Nem kellett ennél többet mondanom,
mert egy kisebb sóhajt tört ki belőle, és láttam, ahogy arcizmai megrendülnek.
Nem szólt semmit, így folytattam.
- Hazudtál nekem – egy percre sem fordítottam el tekintetem; látni akartam
minden érzelmet, ami végigsuhan arcán.
- Nem hazudtam – mondta kimérten, miközben hátradőlt a széken.
- Csak nem mondtál el mindent – fejeztem be helyette.
- Igen… - újabb sóhaj hagyta el ajkait, és nem nézett rám. Feszültnek érezte
magát, és ezt jól láttam rajta. - Azt hiszem… itt az ideje, hogy most én
meséljek egy kicsit többet magamról.
Nem válaszoltam, csak egy aprót
bólintottam. Kezeit összefonta mellkasa előtt, majd a szoba ürességébe révedt
tekintete, és lassan beszélni kezdett.
- Nem teljesen vagyok vámpír, mint ahogy azt láthattad tegnap este. Igazából
eléggé bonyolult, ugyanakkor egyszerű is a helyzetem. Angyalvér is csörgedezik
az ereimben, már a születésemtől fogva. Anyám angyal volt, apám pedig vámpír.
Bármennyire is lehetetlen, de így van. Igen kevés a természetfeletti lények
létszáma, és még kevesebb volt csaknem ezer éve, amikor megszülettem. Hiába
óvja minden faj a sajátját, hiába nem keveredhetnek össze, akkor mégis
megtörtént a szüleimmel. Amiért sosem derült erre fény, az azért volt, mert
anyám belehalt a szülésbe. Apám nevelt fel, és mivel vámpír volt, ezért erősebb
a vámpír felem. Az egyetlen dolog, ami azt mutatja, hogy angyal vagyok, azok a
szárnyaim.
- De akkor… miért feketék? – vágtam közbe, amit azonnal meg is bántam, mert nem
szerettem volna félbeszakítani.
- Mint mondtam, a vámpír felem erősebb. Lassan ezer éve élek vámpírként, ami
kihatással van az angyali énemre. Emiatt feketedtek be.
- Értem – feleltem, és egy pillanatra elemeltem tekintetem róla, és
elcsendesedtünk mindketten, majd ismét ránéztem, és egy újabb kérdést tettem
fel – Miért érzed magad egyedül?
Úgy kapta rám tekintetét, mintha
áramütés érte volna. Megijedt, hogy túlságosan is belé látok, de aztán eszébe
jutott, mit mondott nekem: egy nyílt titok vagyok előtte, és hogy ez fordítva
is így van.
- Mert egyedül vagyok – suttogta, és már épp szólásra nyitottam volna a számat,
amikor folytatta – Tudod, nem járnak angyalok közöttünk, itt, a Földön. Noha ez
nem mindig volt így, elvégre is akkor sosem találkozhattak volna a szüleim.
Régebben az angyalok szabadon mászkálhattak a Mennyország és a Föld között. Egy
alkalommal, körülbelül néhány évvel később, miután anya meghalt, történt egy
súlyos baleset. Több tucat angyalt öltek meg az itt élő „szörnyetegek”, emiatt
pedig az összes angyalt visszahívták az égbe, és soha többé nem jelentek meg.
Nincs még egy olyan lény, mint én.
- Oh – nem tudtam ennél többet mondani. Szerettem volna megnyugtatni azzal,
hogy átérzem a helyzetét, mert belőlem sincs több, de ezt nem tudhattam
biztosan. Nem ismertem a saját fajomat, és elképzelhető volt, hogy rajtam kívül
még lehetnek mások is, még ha csak páran is vagyunk. De ő… belőle nem volt több
a világon, és erre gondolni borzalmas volt – Ki tud még arról, hogy nem vagy
teljesen vámpír?
- Csak Jonghyun és most már te – emelte rám hatalmas barna szemeit, amikből
csak úgy áradt a magány és a szomorúság, nekem pedig muszáj volt elfordítanom a
fejem, mert nem tudtam megbirkózni az érzéseivel.
- Szóval... mivel vámpírként éltél, ezért az angyali éned háttérbe szorult, és
csaknem teljesen megszűnt.
- Igen, csak a szárnyaim maradtak, amik időnként előtörnek.
- És a kedvességed.
- Hogy?
- A kedvességed. Az, hogy jólelkű és segítőkész vagy. Ez is megmaradt benned.
Eungyeol mesélte még a koktélpartin, hogy te hogyan bánsz a saját klánoddal és
hogy mások mennyire kegyetlenek. Te nem kényszeríted őket semmire, te szabad
kezet adsz nekik és úgy élhetnek, ahogy szeretnének. Nem kényszeríted őket
gyilkosságra, és ezért sokan becsülnek téged.
- Ne hidd azt, hogy ez ennyire jó. Más vámpírok szemében ez a gyengeség jele.
De ha megtenném, ha olyan parancsot szabnék ki, amit nem akarnak végrehajtani,
akkor…
- Akkor bűntudatod lenne – fejeztem be helyette, ő pedig bólintott egyet.
Felálltam, majd megkerülve az asztalt, mögé sétáltam, és megöleltem – Nézd,
Hyunseung. Nem hiszem, hogy akármiért is lenne szégyenkeznivalód. Szerintem jó
dolog, hogy nem vagy egy gyilkológép. Tény, ha nem lenne angyali feled, akkor
talán nem lenne bűntudatod se, de… hidd el, sokan értékelik, hogy te más vagy. Tudtommal
neked van a legnagyobb klánod a világon, és pont ezért. Mert te nem
kényszerítesz senkit semmire. Neked vannak érzéseid, te együtt tudsz érezni
másokkal, és ez olyan dolog, aminek örülnöd kellene. Még az emberek között is
nagyon kevés az, aki erre képes. Ez egy érték, egy olyan dolog, amiből előnyöd
származik. Mások szerint ez hátrány, de ha jól tudod használni, akkor bármire
képes vagy.
Hyunseung nem válaszolt, csak
kibontakozott ölelésemből, majd felkelt a székből, szembefordult velem és
szorosan magához ölelt. Megdöbbentem, de jól esett. Sokáig álltunk így,
szótlanul, és jó érzéssel töltött el, hogy magam mellett tudhatom.
- Tudod… - finoman eltolt magától, hogy szemembe nézhessen – Ezt én szoktam
csinálni. Az én szokásom téged megnyugtatni, és szeretném, ha ez mindig is így
maradna. Mindenesetre köszönöm. – elmosolyodott és én sem tudtam megállni, hogy
ne mosolyogjak vissza.
Ujjával fülem mögé tűrte
hajtincsemet, majd közelebb hajolt és egy lágy csókot nyomott ajkaimra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése