44. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Miután Hyunseung elhagyta a szobámat, egy gyors zuhanyzás után ismét nyugovóra tértem. Noha furcsa volt egyedül lennem egy hatalmas szobában, főleg azért, mert már hozzászoktam, hogy Young mindig mellettem van, most mégsem féltem. Nem akartam zavarni őt Jonghyunnal, és én se lehettem volna nagyobb biztonságban, így nem volt mitől tartanom. Ráadásul még most is éreztem Hyunseung illatát, és úgy tűnt, hogy az ágynemű is magába szívta, ez pedig nyugalommal töltött el. Mosolyogva hunytam le szemeimet, és idéztem fel azt az emléket, amikor Hyunseung magához ölelt.

És végre, hosszú idő után először aludtam végig az éjszakát mindenféle rémálom nélkül.

*

Hideget érzékeltem magam körül. A jeges fuvallat bekúszott pizsamám alá, és végigsimított bőrömön. Megremegtem. Ki akartam nyitni szemeimet, de olyan nehéznek éreztem őket, mintha ólomgolyókat pakoltak volna rájuk.

Kábult voltam. Éreztem, hogy nem stimmel valami, mégsem tudtam megmondani, mi az. Olyan gyengének, könnyűnek éreztem magam, és az édeskés álmot, melyben évek óta nem volt részem, semmi pénzért sem akartam elengedni.

Két kéz ért hozzám, és kezdett el óvatosan rázogatni. Eleinte fel se figyeltem erre, de miután meghallottam egy hangot a nevemen szólítani, ébredezni kezdtem. Lassan a hátamra fordított, én pedig kínzó lassúsággal nyitottam ki szemeim.

Hyunseung arcával találtam szembe magam. Ajkai mozogtak, de továbbra se jutottak el hozzám szavai. Igazából azt se furcsálltam, hogy ő itt van, valahogy olyan természetesnek tűnt.

- Mit keresel te itt? – ez volt az első mondat, amit meghallottam. Szemei aggódva és érdeklődve villantak rám, de annyira bágyadtnak éreztem magam, hogy a belőlük áradó féltés nem jutott el a tudatomig.

Nem igazán értettem, miért kérdezi ezt. Az újdonsült otthonomban vagyok, a saját szobámban, az ágyamban alszok, erre felkelt és azt kérdezi, miért vagyok itt? Most én vagyok a hülye, vagy…?

Várjunk csak!

Túlságosan hideg van, és kemény az ágyam. Amikor elaludtam, meleg volt és finom rózsaillat ölelt körbe. Most pedig nyirkos a ruhám, a kezeim, és fenyőillat van.

”Mit keresek én egy… erdőben?”

Erre a gondolatra azonnal felpattantak szemeim, és rögtön felültem, majdnem megfejelve Hyunseungot. Nem tévedtem, tényleg egy erdőben voltam. De mégis hogyan jöttem ide?

- Megmondod végre, hogy éjnek évadján mit keresel te itt? - Hyunseung válaszra várva guggolt előttem, és láttam rajta, hogy kissé ideges. Hol arcomat fürkészte, hol pedig az erdő sűrűjébe révedt tekintete.

Döbbenten néztem először az arcára, majd magam köré pillantottam, és ismét rá.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – fúrtam tekintetem az övébe, majd hirtelen felpattantam. Leporoltam a ruhámat, és úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

- Ez igaz, de én kérdeztem előbb – rántott vállat, miután ő is felállt, és összefont karral megállt előttem – Szóval? Mi a magyarázatod?

Ötletem sem volt, hogyan kerültem ide, és ez kissé megrémisztett, de nem akartam elárulni neki. Bár volt egy olyan érzésem, hogy tisztában van azzal, hogy nem tudom, mi történt, csak éppen tőlem akarja hallani a választ.

- Nem tudom. Mondjuk az, hogy kijöttem ide aludni, mert nem volt kényelmes az ágyam? – mondtam az első hülyeséget, ami az eszembe jutott, majd beletúrtam hajamba, miközben kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Hyunseung csak mosolyogva megrázta a fejét, majd felsóhajtott – És neked?

- Vámpír vagyok – jelentette ki egyszerűen – Tudod, a vámpírok éjjel táplálkoznak. Én is épp vadásztam, amikor megláttalak itt – villantotta rám szemeit, én pedig ösztönösen léptem egyet hátra kijelentése után – Nyugi, már megkajáltam, és téged amúgy sem bántanálak – törölte meg a száját, ahol még ott maradt egy kevéske vérfolt, de nem jött közelebb.

Elfordítottam tekintetem róla, majd fázósan megdörzsöltem karjaimat. Csak most éreztem meg a csípős hideget, és ekkor jöttem rá, hogy késő éjszaka van. Mit keresek én este itt? Ráadásul… milyen messze vagyunk Hyunseung otthonától?

- Szóval… elárulod, mit is csinálsz te itt? – vette le fekete dzsekijét, és terítette rám, majd szorosan magához ölelt.

- Fogalmam sincs… - válaszoltam suttogva, és hangomban érezni lehetett a kétségbeesettséget – Én csak… aludtam, és itt ébredtem.

- Remélem tudod, hogy nem haragszom rád - lágyan eltolt kissé magától, hogy a szemembe nézhessen, melyekben néhány kósza könnycsepp akart útra kelni. Ujjhegyével letörölte az egyik elkóborolt bárányt, majd egy puszit nyomott homlokomra.

- Néha tényleg úgy érzem, hogy olvasol a gondolataimban – mondtam, miközben fejemet mellkasába fúrtam, és karjaimmal átöleltem derekát.

- Nem tudok a gondolataidban olvasni, mivel természetfeletti vagy. Egyszerűen csak… könnyen ki tudlak ismerni – megszorította kezem, melyet valahogy időközben összekulcsolt ujjainkkal – Most viszont menjünk, veszélyes idekint.

Lassan elindultunk. Csendben lépdeltünk egymás mellett, egyikünk sem szólt semmit. Eleinte ez még romantikusnak és rejtélyesnek tűnt, ahogy ketten, egy csöndes, sötét, hatalmas erdőben sétálgatunk kéz a kézben, de aztán hamarosan megéreztem valamit. Hyunseung egyre gyakrabban tekintett a hátunk mögé és figyelte a bokrokat, melyek mellett elhaladtunk. Keze egyre szorosabban fonódott csuklómra, és éreztem a belőle áradó halvány félelmet.

- Hyunseung, mi a baj? – kérdeztem, ahogy megláttam aggódó tekintetét.

Mielőtt bármit is válaszolt volna, hirtelen megálltunk, majd a következő pillanatban a földre zuhantam. Ismét megéreztem magam alatt a nyirkos avart, a bogarak és csúszó-mászók nyálkáit. Kirázott a hideg, és megeresztettem egy fintort. Fel akartam kelni, de Hyunseung abban a pillanatban rám vetődött.

- Te mi a..? – kerekedtek el a szemeim, de leintett.

- Maradj csendben!

- Mi van?

- Mondom csönd! – mordult fel, és kezét a számra tapasztotta.

Nem tudtam, mi baja van, de ahogy arcát néztem, megrémültem. Erősen koncentrált valamire, mintha… látna valamit a sötétségben.

Volt ott valami. Hallottam, ahogy megrezzen a tőlünk nem messze lévő bokor. Furcsa morgás hallatszódott, és hirtelen éles bűz csapta meg orromat. Pánikba estem, és vergődni kezdtem Hyunseung alatt, hogy engedjen el. El akartam futni, mert tudtam, hogy bármi is van ott, veszélyes és meg fog ölni. A menekülés volt az egyetlen megoldás, amit láttam. Védtelenek voltunk, és ettől megijedtem.

De Hyunseung olyan erősen szögezett a talajhoz, hogy moccanni is alig bírtam. Nyugodt volt, legalábbis nyugodtabb, mint amire én számítottam. Nagyon figyelt valamire, mintha tudná, mi van ott, mintha tudná, mit kell tennie, mintha… ösztönösen cselekedne.

Hirtelen éles metszőfogak villantak elő szájából, és egy ijesztő morgást hallatott. Elállt a lélegzetem, és szemeim hatalmasra tágultak. Hirtelen megfagytam és nem tudtam eldönteni, mitől kéne félnem: tőle vagy a bokorban leselkedő szörnytől.

Összezavarodtam, és pánikba estem. Nem tudtam, mit csinálok és ez valószínűleg a képességemnek is köszönhető volt, mert hirtelen nagyot taszítottam Hyunseungon, aki ezáltal legördült rólam, én pedig felpattantam és futásnak eredtem.

Nem tudtam, merre megyek, csak szedtem a lábaim. Nem érdekelt, hogy mennyi faág sérti fel a bőrömet, nem érdekelt, hogy hány kiálló gyökérben botlok meg, csak rohantam. Nem voltam tudatában annak, mit művelek, mert nyilvánvaló, hogy ez volt a legidiótább ötlet, amit csak tehettem volna. Mégis, minden porcikám azt súgta, azon volt, hogy fussak, teljes erőmből és magam mögött hagyjam, bármi is rejtőzik a fák között.

Hirtelen elkapott valami. Hyunseung volt az. Felsikítottam, de ő magához rántott. Megállt, és olyan szorosan fonta össze derekam körül karjait, hogy azt hittem, menten kettéroppanok. Próbáltam megütni, próbáltam valahol megsebezni, mert féltem tőle, de mindhiába. Erősebb volt nálam. Nem akartam mellette lenni, nem akartam tudomást venni arról, mi ő, egyszerűen csak el akartam tűnni a közeléből. Bármennyire is próbáltam őt ellökni magamtól, ő csak annál inkább leszorított.

Aztán orromat finom rózsaillat csapta meg, és egy csapásra megnyugodtam. Lassan felemeltem fejem, és bár sötét volt, mégis tökéletesen láttam magam előtt Hyunseung arcát, és a belőle áradó békességet. Annak ellenére, hogy metszőfogai még most is kint voltak, és szemei koromfeketén fürkészték arcomat, tudtam, hogy meg fog védeni, és hogy nem fog bántani.

Azt tettem, amit mondott. Fejem izmos mellkasába nyomtam, és ahogy parancsolta, nem mozdultam. Nem tudtam, mikor tűnt el róla a póló, de tudtam, nem jelent jót. Minden érzékszervem futni akart, de egy belső hang azt súgta, tegyem, amit mondd, mert mellette biztonságban vagyok.

Ismét térdre rogytunk, és kezeimmel eltakartam arcom. Szemeim összeszorítottam; nem akartam látni semmit sem abból, ami történni fog. Éreztem Hyunseung szívverését fejem alatt, éreztem, ahogy mellkasa fel-le liftezik, és éreztem a belőle áradó feszültséget.

Hirtelen felüvöltött. Mélyről jövő, kínkeserves, fájdalmas kiáltás volt ez. Összerezzentem, és ösztönszerűen ugrottam volna el, de még mindig nem engedett, és két kézzel szorított magához. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy ő a saját testével védelmez, hogy akár az életét is képes lenne feláldozni, hogy ne essen bántódásom.

Sírni kezdtem, de nem adtam ki egy hangot sem. A könnyek csendben törtek elő belőlem, és némán folytak végig arcomon. Rettegtem, és szinte éreztem sarkamban a Halált loholni, éreztem, ahogy két kézzel nyúl utánam. Minden idegszálam az égnek állt, a félelem és az izgalom a csontomig hatolt. Felkészültem a legrosszabbra, lepergett előttem az egész életem, és arra gondoltam, vajon mi lesz Younggal nélkülem?

Éreztem, ahogy valami puha ér meztelen karjaimhoz, és még a csukott szemeimen keresztül is érzékeltem, hogy a Hold erős ragyogása tompább lett, sőt! Végleg megszűnt. Az utolsó fényforrás is végleg eltűnt, és a néma feketeség átvette a hatalmat.

Akaratlanul is, de elvettem kezem szemeim elől, és kinyitottam azokat. Valami körbeölelt mindkettőnket. Valami sötét, ami eltakarta előlünk az erdő sűrűjét.

Fekete angyalszárnyak voltak.