*Ajánlott zene: MBLAQ - It's war*
Egy másodperc erejéig a fiúkra
néztem és újra a képre. Azt hittem, csak káprázik a szemem, de tévedtem. Nagyon
is valóságos volt. Ott álltak, egymás mellett, az állítólagos anyám és apám,
akik most úgy néz ki, vámpírok.
Megremegett a kezem, és kiejtettem
a kezemből a könyvet, ami hangos csattanással koppant a padlón, én pedig
ösztönösen léptem egyet hátrébb. Ijedten meredtem Hyunseungra, aki ekkor már
velem szemben állt, és nem tudtam, mit csináljak. Mintha nyakon öntöttek volna
egy jéghideg vödör vízzel, úgy éreztem magam. Kavarogtak bennem az érzések, és
egyszerre az egész eddigi életem, amit gondosan eltemettem, most felbolydult. Reszkettem
és ideges voltam, mert ez az aprócska információ mindent megváltoztat mind a
múltban, mind pedig a jövőre nézve.
- Minseo, jól vagy? – kérdezte finoman Hyunseung, és közelebb lépett felém, én
pedig ugyanakkor hátra.
- Már hogy a fenébe lennék jól? A szüleim vámpírok! Mindvégig vámpírok voltak! –
túrtam bele teljesen feszülten és remegő kezekkel a hajamba.
- De ők nem lehetnek a szüleid! – vágott közbe Eungyeol, és felkapta a könyvet,
majd az asztalra tette és felém fordult – Ők vámpírok és a vámpíroknak nem lehetnek
gyerekeik.
- De ez mit sem változtat azon, hogy tizennyolc évig éltem velük! Tizennyolc
kibaszott évet szenvedtem el miattuk! – kiabáltam, majd megráztam a fejem – Ez…
túl sok nekem.
Azzal hátat fordítottam, és
elrohantam. Az ajtó hangos csattanása sokáig visszhangot vert a falak között,
Hyunseung és Eungyeol pedig egymásra néztek és egy nagyot sóhajtottak.
Mire felértem az alagsorból, már
javában folytak a könnyeim. Felrohantam az emeletre, be a szobámba, majd sírva
borultam az ágyamra és temettem a fejem a párnába. Zokogtam, amilyen
erőteljesen csak tudtam. Nem voltam képes feldolgozni a tényeket, a
történteket. Mellkasom furcsán lüktetett, szorító fájdalommal töltődött meg
bensőm és szívem görcsösen zsugorodott össze a kíntól. Üvöltéseimet a párna elnyelte,
ahogy millió könnycseppemet is.
Minden romba dőlt. Az egész eddigi
életem egy hazugság volt. Soha egy perce sem volt igaz. Minden más lesz
ezentúl, minden megváltozik, és még én sem tudom, hogy melyik irányba.
Egész gyerekkoromban abban a
tudatban éltem, hogy a szüleim azért utálnak, mert nem várt gyermek voltam,
csak véletlenül csúsztam be, és engem hibáztattak mindenért, hisz könnyebb azt
okolni, aki nem tehet semmiről, mint saját magukat. Vagyis én ezt a mesét
meséltem be magamnak, mert kellett valami okot találnom a viselkedésükre,
kellett valami, amitől a fájdalom elviselhetőbb lesz. De ahogy egyre idősebb lettem,
ez már nem volt elég és válaszokat akartam a miért kérdéseimre. Miért bántak
velem úgy, ahogy? Miért nem szerettek, miért nem törődtek velem soha, miért
tapostak újra és újra a lelkembe? Mit rontottam el, hol hibáztam? Én mindig jó
voltam, sosem ártottam nekik, de ők… minden alkalmat megragadtak, hogy belém
kössenek, hogy megbántsanak.
Sosem éreztették velem azt, hogy a
gyerekük vagyok, mert…
… sosem voltam a gyerekük.
Most már tudom, hogy ez volt az
oka. Vámpírok voltak. Én pedig az vagyok, aki képes őket elpusztítani. Ez
mindent megmagyaráz. Hogy a fenébe ne utáltak volna, ha egy nap majd én leszek
az, aki végez velük? Azért éltem velük, mert maguk mellé akartak állítani, mert
olyanná akartak formálni, mint ő maguk. Azt akarták, hogy hódoljak be nekik,
hogy engedjem, ők irányítsanak. Mert ha ők irányítanak, akkor az erőmet is ők
uralják és akkor a világ az övék lehet.
Mégis… egy napon szabadon
engedtek. Akkor nem értettem, miért. Annyi évig kínoztak és hagyták, hogy
elköltözzem. Amint elhagytam az otthonomat, sosem találkoztunk, vagy beszéltünk
egymással. Eleinte furcsálltam, de nem érdekelt. Ezt akartam elérni, hogy
lépjenek ki az életemből és többé ne lássuk egymást. Megkeserítették a
gyerekkoromat, és nem akartam, hogy ez a jövőben is így legyen. Elváltak
útjaink, és én egy rövid időre, de boldog voltam. De egy napon meghalt Heeyeon,
én összetörtem, és végül Younggal úgy döntöttünk, hogy Koreában próbálunk új
életet kezdeni.
Most már tudom, hogy miért
engedtek szabadon. Mert akkor kezdett az erőm éledezni. Akinek természetfeletti
képessége van, annak magától kell megismernie és senki nem avatkozhat bele,
mert az illető akár bele is halhat. Ők ezért hagyták, hogy távozzak, de közben
mindvégig figyeltek. Talán Taemin már akkor kémkedett utánam és lépten-nyomon
tudott rólam mindent. Talán… Heeyeon autóbalesete sem volt véletlen. Talán a
kormány mögött épp Taemin ült vagy… a szüleim. Talán az ő halála is egy jel
volt arra, hogy figyelmeztessenek, nem tűntek el. Vagy éppen így próbáltak
romba dönteni: elveszik a szeretteimet, hogy túl sok fájdalom és düh legyen
bennem, és majd ők akkor gondoskodnak rólam, és átveszik felettem az irányítást.
Talán ez lett volna a tervük, talán mindvégig erre ment ki az egész. Ha
megölnek mindenki olyat, aki fontos nekem, egyedül maradok, megtörten,
kétségbeesetten, és akkor ők megmenthetnek. Olyanná akartak tenni, mint ő
maguk: kegyetlenné, érzéketlenné, szívtelenné.
Ez mindent megmagyaráz.
Felnevelnek, majd megölnek mindenkit, hogy a fájdalom kiöljön belőlem minden
érzést, legyengüljek, és ők velem együtt hatalomra törnek. Ennek az egynek van
értelme.
De azt hiszem, keresztbe tettem
nekik, amikor Koreába költöztem, beiratkoztam abba az iskolába, ahol ők
folyamatosan megölték a diákokat, és amikor megismerkedtem Hyunseunggal. Mégis,
az már nem egészen tiszta, hogy miért tették velük azt a sok szörnyűséget?
Hozzám lenne köze vagy valami máshoz? Miért hívták fel magukra a figyelmet, ha
sosem mutatják meg magukat? Mégis mi volt azzal a céljuk?
Minden megváltozott. Megváltozott
a múltam, a jövőm, a világ, amiben élek, és jómagam is. Természetfeletti
vagyok, én vagyok az a bizonyos rémálom, a vámpírok átka, aki mindenkit meg tud
ölni. Ez mind szép és jó, de ki mondta, hogy én ezt meg is teszem? Oké, bosszút
állok azokon, akik megölték azt a rengeteg embert, de minden megváltozik, hogy
a gyilkosok a szüleim és hogy az összes vámpírt megölhetném. És természetesen
arról nem írtak abban a jóslatban, hogy mégis hogyan ölhetem meg őket, arról
nem beszélve, hogy a halottakkal is kapcsolatba tudok lépni, de hogy ez mire
szolgál, arról szintén nem beszéltek. Oké, hogy magamnak kell rájönnöm, de
hogyan és mikor és milyen áron? Valami útmutatást adhattak volna, de nem.
Mindenki retteg, el akar pusztítani, mert akárkit eltehetek láb alól.
Hazugság volt minden. Taemin
átvert, megölte Nayoungot, és lehet, hogy Heeyeont is, és lehetséges, hogy ő
végzett Seohyunnal és még megannyi diákkal. Évek óta követ engem. Vajon hány
olyan ember volt az életemben, aki azért volt ott, hogy engem figyeljen? És
ezekután ne legyek kiakadva? Lehetne ennél rosszabb a helyzetem, a sorsom?
Mégis miért pont én kaptam ezt a szerepet? Hisz én sosem ártottam senkinek! A
szüleim, a családom, a barátaim… sosem volt ilyenem. Csak Young maradt nekem,
és most Hyunseung… De vajon bennük megbízhatok? Honnan tudjam, hogy ők mik
valójában? Honnan tudjam, hogy nem csak egy hazugság az egész? Hisz 18 éves
koromig abban a tudatban éltem, hogy a szüleim emberek, és most kiderül, hogy
nem.
Kérdem én, ezek után mit tegyek?
Ráadásul… Eungyeolnak igaza van.
Ők nem lehetnek a szüleim. Vámpírok. A vámpíroknak meg nem lehet gyereke,
legalábbis nem én, mert én egy saját fájt alkotok.
De ha nem ők a szüleim, akkor
mégis hol vannak az igaziak?
Egyáltalán… vannak szüleim?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése