50. rész

*Ajánlott zene: Beast - Fiction*

https://www.youtube.com/watch?v=UKbaILaY0xw

Nagyot ásítva húztam a fejemre a takarómat, miközben a másik oldalamra fordultam. Pár percig kényelmesen feküdtem és próbáltam visszatérni az álmok mezejére, de az ablakomon beszűrődő halovány napsugarak kiűztek minden álmosságot a szememből, így kénytelen voltam felébredni. Megdörzsöltem szememet, majd megnéztem a telefonomon az időt: 10:02-t mutatott.

- El fogok késni… - suttogtam magam elé, majd mint a villám, kipattantam az ágyból, és gyorsan magamra kapkodtam az első ruhadarabokat, amik a kezeim közé kerültek. Bevágtam a táskámba néhány füzetet, tollat, megfésültem a hajam és már mentem is ki az ajtón. A konyhába érve a hűtőhöz léptem, és eltettem egy fél literes vizet és egy almát, majd a bejárati ajtó felé indultam.

- Minseo, te hová mész? – hallottam meg egy hangot magam mögött.

Megfordultam, és Hyunseunggal találtam szembe magam. Mindvégig ott ült a konyhaasztalnál Young, Jonghyun és Eungyeol társaságában. Fel se tűnt, hogy mindannyian ott vannak.

- Sziasztok! – köszöntem feléjük egy hatalmas vigyorral az arcomon, majd Hyunseungra néztem – El fogok késni a suliból.

Hyunseung zavarodottan nézett rám, én pedig kérdő tekintettel fürkésztem az arcát.

- Valami gond van? – kérdeztem.

- Min… Az iskolát tegnap bezárták.

- Oh… Én erről nem tudtam. Miért?

- Min, jól vagy? Furcsán viselkedsz, mintha… - ráncolta homlokát.

- Mintha mi sem történt volna? – fejeztem be helyette, majd az arcomon lévő mosoly egy pillanat alatt eltűnt – Pont ezt teszem. Próbálom elhitetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben, és minden, ami történt, ami történik körülöttem, az csak egy nagyon-nagyon rossz rémálom.

- De Minseo, nem az.

- Tudom, az istenért is, tudom! – csattantam fel idegesen, és a reggeli nyugalmam, ami mögé rejtettem minden érzelmemet, köddé foszlott. Ledobtam a földre a táskámat és remegve tűrtem hátra a hajamat – De nem akarok szembenézni a valósággal! Én nem akarom felfogni, nem akarok megküzdeni minden nehézséggel, mert nem vagyok rá képes! Csak… el akarom felejteni, oké? Én ezt nem bírom…

Sírva fakadtam. Hyunseung közelebb lépett, majd kezeit derekamra csúsztatva magához ölelt. Zokogva fúrtam fejem mellkasába, és engedtem útjára ismét a könnyeimet. Nem szólt semmit, csak simogatta a hátam és apró puszikkal halmozta el fejemet. Úgy akartam tenni, mintha az elmúlt események csak egy álom részei lettek volna, de nyilvánvaló volt, hogy ez nem lesz ilyen könnyű és muszáj lesz lassan, de biztosan elfogadnom és megemésztenem őket. Túl sok volt, és hiába sírtam át csaknem az egész éjszakát, nem éreztem magam könnyebbnek. Olyan volt, mintha az idő megállt volna, és vele együtt minden más megszűnt létezni, csupán csak az örökösen lüktető fájdalom maradt a mellkasomban.

Másik két kéz csúszott a derekamra, majd valaki a hátamra hajtotta a fejét. Young volt az. Szorosan ölelt hátulról, én pedig egyre hangosabban zokogtam és rázkódott testem. Young nem adott ki hangot ugyan, de éreztem, ahogy a pólóm lassan benedvesedik könnyeitől. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson, sosem akartam előtte sírni, mert tudtam, hogy ez neki is rossz. Mégis, most örültem, hogy itt van, mert szükségem volt rá. Noha ő volt az egyetlen, aki nem tudott semmit sem tenni, és akinek bele se kellett volna ebbe keverednie, mégis belőle merítettem a legtöbb erőt. Ő szimplán csak ott volt mellettem, és éreztette, hogy bármi is lesz, nem fog elhagyni. Megtehette volna, nem egyszer, mégis, inkább vállalta azt a kegyetlen életet, amiben élek, és velem maradt.

Kibontakoztam Hyunseung öleléséből, majd megfordultam, és magamhoz öleltem Youngot. Olyan erősen szorított, amennyire csak bírt, és noha alig kaptam levegőt szorításától, nem szóltam, mert szívesebben éreztem őt, mint a bennem tomboló kínt.

Percekig álltunk így, majd mikor már kicsit lenyugodtunk, leültünk az asztalhoz, ahol a többiek voltak. Hyunseung átkarolta a derekam, és megfogta a jobb kezem, míg Young egy pillanatra sem engedte el bal kezemet.

- Sajnálom, Minseo… - mondta Young, és lesütötte barna szemeit – Sajnálom, hogy ilyen életed van. Sajnálom, hogy a szüleid… hogy akiket a szüleidnek hittél, azok megkeserítették életed minden egyes percét. Ha valaki, akkor te nem érdemeltél volna ennyi rosszat. Mindig jó ember voltál, és nem értem, miért neked kell ezen keresztülmenned.

- Ne sajnáld, Young. Ez nem a te hibád. – vágtam közbe, majd ránéztem – Ha valakinek, akkor neked sosem kell semmit sajnálnod és szánakoznod. Mert te vagy az az ember az életemben, aki még sosem fordított nekem hátat és nálad jobban barátot sosem kívánhatnék. Te ott voltál mellettem, amikor csak tudtál és tartottad bennem a lelket. És ha másért nem, hát a te barátságodért megérte ennyit szenvedni.

Young halványan elmosolyodott, én pedig körbefuttattam tekintetem a társaságon.

- Mi lesz most? Mi fog következni?

- Várunk – felelte Hyunseung, és egy fél másodpercig döbbent csönd fogott minket közre.

- Mire? – tettem fel egy újabb kérdést, szinte suttogva.

- Arra, hogy a szüleid… vagyis a leghatalmasabb vámpírok előjöjjenek a rejtekhelyükről. Már összehívtam a klánunkat, délután gyülekezőt tartunk.

- Miért hívtad össze? – kérdeztem bizonytalanul. Tisztán lehetett érezni a belőle áradó félelmet és kételyt.

- Tudják, hogy nálunk vagy, és tudják, hogy nem fogunk csak úgy odaadni. Háború lesz.

- H-háború? – kérdeztük teljesen egyszerre Younggal, és szemeink hatalmasra tágultak.

- Háború.

- Mondtam nektek, hogy ez előbb-utóbb el fog jönni – szólt közbe Eungyeol, és mindenki rá emelte tekintetét – Hyunseung buliján tettem említést erre, és mondtam, hogyha többet akartok, kérdezzétek Hyunseungot. Ezek szerint elfelejtettétek, de talán… jobb is, hogy csak most tudtok róla.

- Mégis miféle háború lesz ez? És hol fog zajlani? És mégis mennyi embe… vámpírra lehet számítani? – csak úgy záporoztak Youngból a kérdések, ami a három fiú arcára egy kis mosolyt csalt.

- A két leghatalmasabb vámpír-klán fog megküzdeni, itt, a házam mögött lévő erdőben. Elég nagy terület, emberek nem járnak erre, messziről elkerülik, úgyhogy mondhatni… csendben fog zajlani. Az emberek nem fognak tudni róla. Nem lesz ágyúdörgés és fegyverropogás, ha erre vagy kíváncsi. Mi nem használunk ilyen eszközöket.

- Miért? Ti mivel harcoltok?

- Puszta kézzel. – felelte halálosan komolyan Eungyeol.

- Puszta kézzel? – kérdeztem vissza, és próbáltam magam elé képzelni, ahogy több ezer vámpír egymásnak esik, de valahogy nem akart megjelenni előttem a jelenet.

- Az egyetlen fegyver, amit a kezünkön és a fogainkon kívül használhatunk, azok a kardok. – vette át a szót Jonghyun és egészítette ki Eungyeol mondandóját értetlen arcunk láttán. – Nem érdemes nekünk fegyverekkel vesződnünk, mivel nem halunk bele és némelyikünk sokkal gyorsabban fut egy puskagolyónál. Ráadásul, ahogy mondtuk, igyekszünk ezt mind csendben tenni, elvégre is az emberek nem tudnak rólunk és szeretnénk, ha ez jó ideig így is maradna.  Kézzel gyorsabban kitépjük a másik szívét, karddal pedig könnyebben le lehet vágni egymás fejét.

- De hát ez rengeteg vérrel jár! – hőkölt meg Young, és arca teljesen eltorzult.

- Igen. Ezért is kell minél inkább az erdő sűrűjében lennünk.

- De az nem a farkasok területe? – kérdeztem.

- Ők már régen messze járnak. Megérzik, ha veszedelem közeleg. Szinte az összes természetfeletti lény tudja, hogy napokon belül csatázni fogunk.

- Óh, jézusom… - Young szinte teljesen elsápadt.

Engem kevésbé borzasztott el a tény, elvégre is én már több ízelítőt kaptam ezekből a történetekből, de Young talán most először hallott ilyenekről első kézből. Arról nem beszélve, hogy ő ember volt, és közülünk ő volt a legnagyobb veszélyben, mert ő semmiképp sem tudta volna megvédeni magát.

- Azért reméljük, nem kerül sor ekkora vérfürdőre – szólalt meg hosszú hallgatás után Hyunseung.

- Ez aligha elkerülhető, haver – nézett a szőke hajúra Jonghyun.

- Nem éppen – mondta, mire megint mindannyian felé néztünk, és vártuk, hogy folytassa – Itt van Minseo. Ő képes megölni mindent vámpírt.

- Hyunseung, én senkit nem fogok megölni. Nem fogok ártatlanokat bántani – emeltem védekezően magam elé kezeimet – Oké, hogy ellenségek, de nem tettek ellenem semmit, leszámítva néhányukat. Én erre képtelen vagyok.

- Nem is mondtam, hogy mindenkit meg kell ölnöd.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Arra, hogy elég csak a szüleiddel végezni. Ha a vezetők meghalnak, a többiek feladják a harcot. Ez a szabály. Ők csak azért harcolnak, mert erre vannak kényszerítve. Ha végzel a leghatalmasabbakkal, akkor a többi vámpír behódol nekem.

- Óóó, milyen igazad van – mondta szinte teljesen egyszerre Eungyeol és Jonghyun, majd vigyorogva összenéztek. Young és én pedig csak továbbra is teljesen lesokkolva ültünk és meredtünk előre. Bizonyára nekik nem ez volt az első csatájuk, és könnyebben kezelték a helyzetet, ellenben velünk, akik nemhogy harcban nem voltak, de még csak nemrég csöppentünk bele egy teljesen más világba.

- Nagyon biztosak vagytok abban, hogy győzni fogtok, de egyet elfelejtettetek: fogalmam sincs, mekkora erő van bennem és hogyan kell használnom – tártam szét karjaimat, majd keresztbe fontam mellem alatt őket, és hátradőltem a széken.

- Az mindegy. Ők erről nem tudnak – mosolygott Hyunseung.

- Már hogy a fenébe lenne mindegy? Ők azt hiszik, tudom használni, de mivel nem tudom, ezért könnyen elkapnak, és aztán baszhatunk mindent. Ha én egyszer a kezeikbe kerülök, akkor rég veszett ügy minden – néztem idegesen Hyunseungra, akin közel sem látszódott az idegesség semmilyen formája sem. Szerettem volna helyet cserélni, mert bennem minden idegszál az égnek állt.

- Tévedsz. Azt hiszik, tudod használni, éppen ezért óvatosak lesznek, és nem támadnak rögtön rád. Úgy hiszik, tisztában vagy a képességeddel, és bármikor megölheted őket. 

- Jó, de ez mit sem ér. Időt nyerhetünk, de semmi többet. Rá fognak jönni a cselre, és akkor…

- Minseo – Hyunseung közelebb csúszott, és megfogta mindkét kezem, majd erőteljesen a szemeimbe nézett – Nincs mitől félned. Mind itt vagyunk melletted, meg fogunk védeni és nyerni fogunk. Az erőddel kapcsolatban pedig… higgy magadban. Lehet, úgy érzed, nem tudod használni, és így van, nem vagy képes előhívni akkor, amikor akarod, de egy valamit elfelejtesz: te és az erőd egyek vagytok.

- És ez mit jelent? – néztem teljesen értetlenül rá, míg az ő szemei mosolyogtak.

- Azt, hogy az erőd nem fog cserbenhagyni. Ha veszélyben leszel és szükséged lesz rá, magától fog megmutatkozni.

Megeresztett egy vigyort, majd közelebb hajolt, és megcsókolt.

- Én megyek, oda kell érnem a gyűlésre. – felállt és elengedte a kezem – Eungyeol, te velem jössz. Jonghyun, te itt maradsz a lányokkal. Még ma este visszatérünk.

Újabb csókért hajolt oda hozzám, majd egy szempillantás alatt eltűntek Eungyeollal. Már csak hárman maradtunk.

- Én azt hiszem, lefekszem aludni. Sok volt ez mára – Young felállt, majd elindult az emelet irányába. Jonghyun utána eredt, én viszont egyedül maradtam.

Sokáig ültem egymagamban a konyhában. Próbáltam felfogni Hyunseung szavait, és hinni abban, amit mondott. Az erőm és én egyek vagyunk. Csak nagyon mertem remélni, hogy igaza van, és ha kell, elő fog jönni. Ez eddig mind szép és jó, de hogyan fogom irányítani? Szerettem volna kitapasztalni, mielőtt ez az egész csata bekövetkezik, mert nem voltam biztos magamban, se az erőmben. Nem ott akartam először használni, több ezer vámpír előtt. Honnan tudjam, hogy nem fog rosszul elsülni, és ölök meg mindenkit? Mi van, ha a Hyunseung klánját támadom meg véletlenül? Mi van, ha az egész erdőt felgyújtom vagy valami sokkal rosszabbat teszek? Honnan tudjam…?

Megráztam a fejem, és kinéztem az ajtón. Ragyogóan sütött a nap, és ez egy halvány mosolyt csalt az arcomra. Közeledett a november, az idő egyre hidegebb lett, de a nap ma kivételesen fénybe borította a világot. Gyönyörű volt, de ugyanakkor rossz előérzetem támadt. Szinte már mindenben csak a rosszat láttam, és féltem, sosem fogok ettől az érzéstől megszabadulni.

- Jól vagy? – kérdezte egy hang, én pedig egyből odakaptam a fejem.

- Jonghyun? Te mit keresel itt? Nem Younggal kéne lenned? – sóhajtottam fel, majd ismét kinéztem az udvarra.

- Pillanatok alatt elaludt és befoglalta az egész ágyat – megeresztett egy mosolyt, amin én is felkuncogtam. Besétált a nappaliba, majd leült a mellettem lévő székre, ahol nemrég még Hyunseung foglalt helyet.  – Minden rendben lesz, ne aggódj. Nem egy csatát megvívtunk már, a legerősebbek vagyunk, és noha a két leghatalmasabb klán fog összecsapni, megvan az esélyünk a győzelemre. Hyunseung jó vezető, tudja, mit csinál.

- Nem benne nem bízok, hanem magamban. A képességemben. Még most is túl sok megválaszolatlan kérdésem maradt.

Jonghyun nem válaszolt, csak hátradőlt a széken, és ő is kinézett az udvarra. A medencében lévő víz felszínére rátűzött a nap, mely olyan hatást keltett, mintha több százezer gyémánt csillogott volna a felszínen. Össze kellett szorítanom a szemem, hogy ne vakítson annyira a fény, és hiába mocorogtam a széken, mindenhogyan égettet. Így hát inkább lehunytam őket, és hallgattam a csendet.

Percek teltek el, amikor is Jonghyun felsóhajtott, és megszólalt:

- Akarod, hogy meséljek a szüleidről? Az igazi szüleidről?