*Ajánlott zene: Beast - Intro*
Rohantam, amennyire csak tudtam.
Fogalmam sem volt, merre megyek, de mintha lábaim maguktól vittek volna előre.
Ahogy egyre jobban az erdő gyomrába merültem, úgy egyre több és több hang
ütötte meg a fülemet. Percekkel később már pontosan ki tudtam venni, hogy
üvöltések és kardok éles csattanásait hallom.
Szívem zakatolt és próbáltam arra
gondolni, hogy nem késtem el. Az érzéseimet, a fájdalmat igyekeztem elnyomni,
magam mögött hagyni, és mire kiértem az erdőt körbeölelő tisztásra, az összes
könnyem felszáradt és nyoma sem volt annak, hogy nemrég még zokogva öleltem
magamhoz legjobb barátnőmet.
Megálltam a fák között.
Ledermedtem, ahogy elém tárult a hatalmas, kietlen terület, ahol most több
száz, ezer vámpír küzdött egymással. Igyekeztem látatlan maradni és meglapulni
az egyik fának a törzse mögé, hogy szemügyre vehessem a csatát. Hyunseungnak
igaza volt, nem használtak fegyvereket, csak a saját erejüket és kardokat. A
gyengébbek az éles fegyverekkel igyekeztek az ellenségük fejét levágni vagy
éppen szíven szúrni, míg az erősebbek puszta kézzel tépték ki a másik szívét.
Nem tudtam, hogy egy sima szúrástól meghal-e egy vámpír, de ahogy láttam,
mindenki a biztos halálért küzdött, ergo a sima nyaktörés nem számított annak.
Vagy a szív vagy a fej. Így vagy úgy, de a két testrésznek el kellet hagynia a
testet.
A tisztás már szinte a vértől
tocsogott, és ahogy az esővel eggyé vált, a méregzöld fű színe teljesen
elveszett. Lassacskán bokáig érő vérben harcolt a két ellenfél, ki tudja már mióta.
Nem tudtam megállapítani, hogy ki áll nyerésre, és hiába pásztáztam a tömeget,
egyetlen ismerős arcot nem véltem felfedezni. Se Hyunseungot, se Jonghyunt, se
Eungyeolt, de még a szüleimet sem. Nem tudtam, hogy ez jó hírnek számít-e avagy
sem.
Igyekeztem nyugodt maradni, és a
látványt mielőbb megemészteni, mielőtt még a sokk teljesen lebénítja a testem
és sebezhetővé válok. Azt hiszem, fel se fogtam, mit látok, csak ösztönösen
cselekedtem. Muszáj volt kirekesztenem a látottakat, ha életben akarok maradni,
vagy legalább addig életben maradni, amíg okkal meg nem halok. Ha egyszer eddig
eljutottam, tudni akartam, miért.
Az égen a Nap egyre feljebb
kúszott, de a hatalmas fák kirekesztették a világosságot, ahogy a felettünk
vonuló sötét felhők se hagyták, hogy a Nap megmutassa valódi alakját.
Hatalmasat dörgött a távolban az ég, és egyre erőteljesebben sírtak ezek a
felhők. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek a viharnak vagy sem.
Végignéztem magamon, és csak akkor
jöttem rá, hogy semmi fegyver nincs nálam. Semmit nem hoztam magammal, amivel
megvédhetném magam. Annak ellenére, hogy megölhettem volna mindenkit,
védtelenül éreztem magam. Vámpírok harcoltak és ezerszer gyorsabbak voltak
nálam, esélyem se lett volna elmenekülni, ha valaki a nyomomba szegődik.
Elnyomtam magamban a pánikot, és inkább azt próbáltam meg kitalálni, mégis mit
tegyek most? Oké, eljöttem ide, de hogyan tovább? Hogyan hívjam elő a
képességem, és ha sikerülne is előhívnom, hogyan irányítsam és öljem meg az
ellenséget? Ide-oda kapkodtam a tekintetem a csatamezőn, ahol egyre több vér
gyűlt össze és egyre több holttest és szív kezdett el tornyosodni. A vámpírok
már saját halott társaik testén át lépkedve próbáltak előrébb haladni és még
többet megölni az ellenségeik közül.
Megindult felém valaki, és még
mielőtt ez tudatosult volna bennem, már ott állt előttem. Egy fejjel magasabb,
körülbelül harminc éves férfi lehetett. Éreztem, hogy nem közénk való, és
automatikusan hátrálni kezdtem, be az erdőbe, de utamat állta egy fatörzs.
Tehetetlenül néztem körbe, de a férfi kivont kardjával megállás nélkül csak
jött felém.
- Értelmetlen elszaladnod, mert ezerszer gyorsabb vagyok nálad – mondta
fenyegetően, miközben szélesen elvigyorodott.
- Nem hinném, hogy én lennék veszélyben – vágtam vissza magabiztosan, holott a
halálfélelem kerülgetett. Magamban azért imádkoztam, hogy valaki közülünk
jöjjön értem és mentsen meg. Most már értettem, Hyunseung miért nem akarta,
hogy jöjjek. Ha engem kell védelmezni, abba többen is belehalhatnak.
- Gyors leszek, ne aggódj – villantotta rám szemeit, miközben megállt úgy egy
méterre előttem. A levegőbe emelte kardját, majd lecsapott, én pedig hangosan
sikítottam és eltakartam arcom. De a kard nem ért célba, és amikor ismét
támadómra néztem, láttam, hogy a kardja a levegőben van. Úgy állt ott, mintha
valaki fogná a kezét és nem engedné, hogy lecsapjon, csak az volt a baj, hogy
kettőnk között senki sem állt.
- Mi a fene? – kérdezte értetlenül, elkerekedett szemekkel, és valahogy
ugyanilyen arccal meredhettem rá én is.
- Heeyeon? – ejtettem ki ajkaimon a kérdést, és ahogy a név elhagyta ajkaim,
abban a pillanatban megjelent előttem barátnőm. Ő fogta a kardot, és nem
engedte, hogy a férfi megöljön.
- Üdv, édes! - mosolygott rám Heeyeon,
majd dühös tekintetét a férfira emelte. Amaz csak értetlenül meredt rám;
bizonyára ő nem látta halott barátnőmet. – Menj és keresd meg Hyunseungot! –
utasította.
Beletelt pár másodpercbe, mire
kapcsoltam, és remegő léptekkel elléptem a fatörzstől. Közelebb léptem a
férfihoz, aki csak hebegett-habogott, és igyekezett a kardját kirántani Heeyeon
kezéből. Ajkaimra gonosz mosoly ült, és hiába próbált volna hátrálni, nem
tudott.
- Tudod, elfelejtettem egy apró dolgot megemlíteni. Én vagyok, akit kerestél –
suttogtam, majd futásnak eredtem. A férfi értetlenül nézett utánam, és amikor
visszafordultam a tisztás széléről, láttam, ahogy a földön fekszik, szíve pedig
teste mellett az utolsókat rúgja.
A tömegbe rohantam. Nem volt nálam
semmi fegyver, de nem éreztem veszélyben magam. Heeyeon mellettem volt, még ha
nem is láttam, de éreztem a jelenlétét. Ez valamilyen szinten erőt adott, hogy
a sok vámpír és tetem közé vessem magam, és megkeressem Hyunseungot.
Összevissza futottam, kerülgettem mindenkit, és próbáltam kikerülni minden
kardcsapást. Tekintetem körbe-körbe járattam és kerestem az ismerős arcokat, de
csak nem akartak előkerülni. Az eső javában zuhogott, ami csak nehezítette a
dolgom, hisz az apró, milliónyi cseppek függönyként ereszkedtek elém és
homályosították a látásomat. Már kezdtem pánikba esni, hogy hiba volt a csata
kellős közepébe rohannom.
A következő pillanatban egy
hatalmasat hasaltam az egyik holttestben, és ráestem egy másikra. Sikítva
löktem el magamtól a hullát, és próbáltam volna talpra állni, de a rengeteg sár
és vér csúszóssá tette a talajt. Ruhám, hajam és kezem nemcsak vizes lett,
hanem immár a vér és a sár is nyomot hagyott rajtam. Sikításomra az
ellenségeink közül az egyik megindult felém. Meg se tudtam állapítani, hogy fiú
vagy lány az illető, csak hátrálni kezdtem. Rám villantotta szemeit, és már
csak azt láttam, ahogy valaki beugrik elém és kitépi a szívét.
- Te mit keresel itt? – förmedt rám Hyunseung, és karon ragadott, és egy
mozdulattal talpra állított. Gyorsan megfordult, és egy újabb ránk támadni
készülő vámpír szívét tépte ki.
- Ezt nekem kéne kérdeznem! Elfelejtettél szólni, hogy ma kezdődik ez a háború!
Ugye nem gondoltad, hogy nélkülem fogsz harcolni? – meredtem rá dühösen.
Hirtelen magához rántott, majd
előrántotta kardját, és egy mozdulattal levágta a mögöttünk álló lány fejét.
- Ugye nem most akarod ezt megvitatni? -
kérdezte, és láttam szemeiben, hogy nem éppen örül jelenlétemnek. Megindultunk
a tisztás széle felé, ahonnét jöttem, miközben megállás nélkül kaszabolta a
körülöttünk lévőket. – Menj haza azonnal! – lökött meg az erdő felé, mikor már
kiértünk a tömegből.
- Felejtsd el, hogy hazamegyek! Nem fogom hagyni, hogy meghaljatok! –
akaratoskodtam.
- Meg akarod öletni magad? – kérdezte idegesen – Nem tudod használni a
képességed, és simán megölhetnek. Nyerésre állunk, és mire lemegy a nap,
mindenkit kivégzünk.
- Ezt te sem hiheted el! Nem ismered a szüleimet és tudom, hogy semmiféle
terved nincsen! Hyunseung, ti csak öldöklitek egymást, ami nem vezet megoldáshoz!
– kiáltottam rá – Tudom, hogy a szüleim hatalmasabb vámpírok nálad. Még a te
szüleidnél is idősebbek! Hogy akarod őket legyőzni?
Hyunseung nem válaszolt, csak egy
nagyot sóhajtott. Másodpercekig csak farkasszemet néztünk egymással. Tudta,
hogy nem fog tudni meggyőzni, de a csatamezőre sem akart engedni.
- Vigyázz! – kiáltottam rá, és félrelöktem támadója elől, majd egy gyors
mozdulattal kitéptem az illető szívét.
Remegő kezekkel tartottam a szívet
a kezemben, majd undorodva dobtam el, és törölgettem meg ruhámba a kezem. A
hányinger kerülgetett és ötletem sem volt, hogy csináltam, amit csináltam.
Hyunseung megilletődve nézett rám,
miközben felkelt a földről.
- Ezt nevezem – mondta végül, és magához rántott – Köszi. De ez akkor sem
jelenti, hogy itt kell lenned. Menj vissza Younghoz és vigyázz rá.
- De Hyunseung… - kezdtem volna vitatkozni, de közbevágott.
- Csak menj haza! – mondta keményen, majd egy gyors csókot nyomott ajkaimra, és
ellökött magától. Ismét a csatázók közé vetette magát, és mielőtt utána
rohanhattam volna, már nem láttam őt.
Könnyeim lassan utat törtek, és
ekkor kezdtem csak érezni a fájdalmat. Hyunseung tudta, hogy meg fog halni, és
hogy nem győzhetnek. Azért tette mindezt, hogy egérutat nyerjen nekem. Nem
állíthatja meg a szüleimet, de lelassíthatja, nekem pedig van időm a képességem
előhozni. Ha rájövök, hogyan kell, mire rám találnak a szüleim, meg fogom tudni
ölni őket.
Csak Hyunseung azzal nem volt
tisztában, hogy akkor már nekem nem éri meg életben maradnom. Ha mindenki
meghal körülöttem, miért öljem meg őket? A bosszú nem fogja csillapítani a
fájdalmamat.
- Minseo? – hallottam meg egy ismerős hangot, ami visszarántott a valóságba.
Eungyeolt pillantottam meg felém közeledni, de mire elért volt hozzám, valaki
hátulról átszúrta a szívét.
- Eungyeol! – kiáltottam a nevét és odarohantam hozzá. Térdre rogyott, és még
épp időben kaptam el. Szájából vér csordogált és felsője is pillanatok alatt
véres lett. – Eungyeol! Meg ne halj nekem! – töröltem le arcáról a sarat és
szemeibe néztem.
- Hát eljöttél – megeresztett egy mosolyt és rám emelte ragyogó, barna szemeit.
Még most is úgy csillogott, mint mindig, és még most is körbelengte a rá jellemző
vidámság. – Semmi baj, nekem nem fáj. Minden rendben lesz – emelte fel arcomhoz
kezeit, és letörölt egy könnycseppet.
Tudtam, hogy meg fog halni, és
ahogy szemeit néztem, láttam kialudni bennük a fényt.
- Eungyeol, kérlek, tarts ki! Nem halhatsz meg! – szorosan öleltem magamhoz.
Nem ismertük egymást eléggé, de az utóbbi napokban rengeteg mindenben támogatott.
Ő mindig pozitívan tudott mindenre tekinteni és túlságosan is megszerettem
benne az állandó bolondságot.
Eungyeol a barátommá vált.
Nem felelt. Még szélesebbre húzta
ajkait, majd elnézett a távolba, és lassan lecsukta szemeit. Éreztem, ahogy még
egy utolsót lélegzik, majd mellkasa többé nem emelkedett fel. Keze teste mellé
hullt, teljesen elernyedt. Hiába rázogattam, nem felelt nekem többé.
Zokogva húztam magamhoz testét, és
temettem arcom mellkasába. Nem akartam elengedni, nem akartam elhinni, hogy
meghalt. Percek alatt lett vége és olyan hirtelen. Nem számítottam rá, és ez
még jobban fájt. Csak sírtam, és sírtam, miközben könnyeim az esőcseppekkel
összeolvadtak és haláltáncukat járva ugrottak a mélybe.
Nem bírtam a fájdalmat.
Összeroppantam, szinte éreztem, ahogy a lelkemben álló stabil falak
összeomlanak, mint a kártyavár. Megtörtem. Szívem darabokra szakadt, és nem
álltam többé ellent a szenvedésnek. Hagytam, hogy végigszáguldjon ereimben,
hogy mélyen beivódjon minden szövetembe.
Az égre emeltem tekintetem és egy
hangos kiáltás szakadt ki belőlem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése