*Ajánlott zene: SHINee - Fire*
http://www.youtube.com/watch?v=BWsSiuU0ThY
Álmatlanul forgolódtam az
ágyamban. Bármennyire is voltam álmos, nem tudtam lehunyni szemeim.
Rettenetesen aggódtam és a bennem tomboló feszültség sehogy sem akart
alábbhagyni. Minden idegszálamban éreztem a közeledő véget, és ezen még az sem
segített, hogy Hyunseung azt mondta, győzni fogunk. Örültem, hogy legalább ő
ennyire magabiztos, és szinte biztos voltam abban, hogy neki is vannak tervei,
amiket nem árult el, de ez sem tudott megnyugtatni. Torkomban dobogott a szívem
és gyomrom olyan apróvá zsugorodott az idegességtől, hogy már szabályosan
hányingerem volt.
Kikászálódtam az ágyamból és az
ablakhoz léptem. Fejem a hideg üvegnek nyomtam, majd lehunytam szemeim, és
nagyokat lélegeztem, de még ez sem csillapította érzéseimet. Úgy éreztem,
minden egyes másodperccel csak egyre rosszabb lesz minden. Szerettem volna
hátat fordítani, és elmenekülni, hogy soha ne találjanak meg, de az együtt járt
volna azzal, hogy akik számítanak, meghalnak és az ezzel járó fájdalommal nem
tudtam volna sosem megbirkózni. Ahhoz pedig, hogy megöljem magam, túl gyáva
voltam. Önzőség lett volna mindenkit magam mögött hagyni, tudva, hogy akkor ők
szenvednek. Akárhogy is, a menekülés nem oldott volna meg semmit.
Kinyitottam szemeim, és a Holdra
néztem. Forró könnycseppek száguldottak végig arcomon, és csak ekkor tűnt fel,
milyen hangosan zilálok. Azt kívántam, bár lenne ez az egész egy rémálom, bár
vissza lehetne fordítani mindent, bár kiderülni, hogy minden, ami történik, nem
valódi, annyira szerettem volna, hogy ne kelljen a valóságnak hinnem, de nem
tehettem mást. Üvölteni tudtam volna, hogy megszabaduljak az életemtől, saját
magamtól, de nem értem volna el semmit. Meg volt kötve a kezem, meg volt írva a
sorsom, és a döntéseket nem én hoztam. Bárhogyan is, de előbb-utóbb úgyis
eljött volna ez a pont az életemben. Csak tudnám, miért engem választottak
erre?
Hosszan pásztáztam végig az eget,
ahol megannyi apró csillag ragyogott, majd tekintetem az erdő sűrűjére tévedt.
Olyan volt, mintha a Pokollal néznék farkasszemet, és tudtam, hamarosan el fog
nyelni. Szinte láttam, ahogy rám mosolyog és csalogatóan tárja ki karjait,
szinte hallottam a morgó hangját, ahogy nevemen szólít, és sehogy nem állhattam
neki ellent. Megráztam a fejem, majd elléptem az ablaktól és visszahúztam a
függönyt. Bemásztam az ágyamba, és hagytam, hogy a könnycseppek tovább
mardossák arcomat.
A vég közeledett, és én nem
menekülhettem. El kellett fogadnom, ami rám vár, és csak remélhettem, hogy
valami csoda folytán mégis sikerül nyernünk, bár igaz, a csodákban sosem
hittem.
*
- Minseo! – hallottam meg Young hangját, majd éreztem, ahogy
valaki rázogatni kezd. – Minseo! - Lassan nyitottam ki szemeimet, és fordultam
át a másik oldalamra, ahol Young aggódó tekintetével találtam szembe magam.
- Mi az? – dörzsöltem meg szemeim és ültem fel az ágyban. Gyorsan az
éjjeliszekrényen lévő órára pillantottam, ami hajnali négy óra harminckettő
percet mutatott. Alig két órát sikerült aludnom, állapítottam meg magamban.
- Nem tudom, hol van Jonghyun – hangja remegett, és láttam megcsillanni a
könnyeket szemében.
- Biztos a szobájában van – mondtam.
- Onnan jövök és nem volt bent. Az ágya érintetlen.
- Akkor lehet lement a gyengélkedőbe, mert rosszul érezte magát.
- Ott is voltam, és egy árva lelket sem láttam – törölte meg szemeit – Minseo,
nagyon rossz érzésem van.
- Nyugi, biztos, minden rendben van vele – mosolyogtam rá – Gyere, kérdezzük
meg Hyunseungot, hogy hová ment. Ő biztos tudja.
Kézen ragadtam barátnőmet, és
kiléptünk a folyosóra. Az egész házat sötétség borította és csendes volt. Arra
gondoltam, vajon Hyunseungnak minek van ekkora háza, ha a két kezemen össze
tudom számolni, hányan lakunk itt? Egyszer mindenképp meg fogom tőle kérdezni.
Befordultunk a folyosó végén, majd
a szobája ajtaja előtt megálltam és kettőt kopogtam. Nem vártam választ, így
szinte rögtön be is nyitottam. Igyekeztem halk lenni, de ahogy kitártam magam
előtt az ajtót és felkattintottam a lámpát, értelmetlennek tűnt ez az
óvatosság. Hyunseung ugyanis nem volt a szobájában, és az ő ágya is érintetlen
volt.
- Hol van Hyunseung? – kérdezte Young, és értetlenül meredt rám.
- Talán… talán a konyhában – feleltem szaggatottan, és olyan gyorsan fordultam
meg és futottam le a lépcsőn, mint akit kergetnek. Young a nevemet kiabálva
jött utánam, majd az üres konyhában utolért.
- Mi a baj, Minseo? Hol van Hyunseung és Jonghyun? – kérdezte egyre
kétségbeesetten.
- Fogalmam sincs – suttogtam, és csak remélni mertem, hogy nem ott vannak, ahol
gondolom. – Keressünk valakit ebben az istenverte lakásban!
Legalább negyed órába telt, mire
körbejártuk az egész lakást, mire minden szobát végignéztünk, de nem találtunk
egy árva lelket sem. Hiába kiáltoztuk a két fiú nevét, nem érkezett rá válasz.
Young már javában zokogott, és én is közel álltam hozzá, de tartanom kellett
magam.
- Hol vannak, Minseo? Nagyon félek. Miért nincsenek itt? – kapaszkodott belém
két kézzel, én pedig szorosan öleltem magamhoz.
- Van egy sejtésem… - mondtam, majd elengedtem – Maradj itt!
- Hová mész? – kérdezte kétségbeesetten, és megragadta karom.
- Csak kinézek az udvarra, de te ki ne tedd a lábad! – feleltem parancsolóan,
és ugyan Young nehezen, de engedte, hogy kilépjek a teraszra. Gyorsan az ajtó
mögé bújt, és onnan követte minden mozdulatomat tekintetével.
Kiléptem a hűvösbe, és körbenéztem
az udvaron, de senkit sem láttam. Még sötét volt, de a távolban már látni
lehetett, ahogy a nap lassacskán ébredezik. Elnéztem a másik irányba, az erdő
sűrűjébe, és másodpercekig csak a sötétséget pásztáztam, de nem láttam mozogni
senkit sem. Előrébb léptem néhány lépést, hogy a fejem fölött lévő fedél ne
takarjon annyira, és ezáltal nagyobb teret tudjak belátni. Akkor pillantottam
meg valamit a távolban.
Vörös volt az ég alja.
Egyből bevillant az egyik
rémálmom, amikor ott álltam egy tisztáson és a szeretteimet megölték. Leszúrták
őket, és nem tudtam segíteni rajtuk. Tisztán láttam magam előtt ezt az álmot,
mert azóta a nap óta képtelen voltam kitörölni és most már tudtam, mi a
jelentése.
Hát elkezdődött…
Igaza volt Hyunseungnak, a háború
elkezdődött azzal, amikor tegnap Jonghyunt megsebesítették. Egy figyelmeztetés
volt, hogy itt vannak és akkor esett le, hogy Hyunseung tudta, mit jelent ez. Ő
tudott arról, hogy ma, kora hajnalban elkezdődik a harc. Tudott róla és nekem
egy árva szót sem említett! Tudott róla, és egyedül hagyott minket. Tegnap
este, amikor megölelt, amikor ott álltunk az esőben és hosszú perceken
keresztül csak csendben voltunk… az volt a búcsúja tőlem. Noha ő biztos voltam
abban, hogy nyernek, tudat alatt mégis elköszönt.
Egyedül sétált a halálba.
Végigfutott rajtam a félelem és a
düh. Dühös voltam, mert ki akart hagyni a csatából, holott egész idő alatt azt
hajtogatta, velem fognak győzni. És féltem, mert hiába tudtam, mindezt csak
azért tette, hogy megvédjen, tudtam, hogy ő nem fog visszatérni. Se ő, se
Jonghyun.
Visszarohantam a lakásba és
hangosan becsaptam az ajtót.
- Mi a baj? – kérdezte rémülten Young.
- Te! – mutattam rá, majd megragadtam csuklóját és egészen addig rángattam,
amíg a titkos alagsor ajtajához nem értünk. Kinyitottam az ajtót, majd a
nappaliból hozott elemlámpát a kezébe nyomta – Menj oda be, és zárd magadra a
könyvtár ajtaját!
- Mi? Milyen könyvtár? Minseo, mi ez a hely? És mi az, hogy zárjam magamra?
Hová készülsz, mi történik? – sorolta a kérdéseit, de én csak belöktem az ajtón
– Minseo! – kiáltott utánam és erősen a kezeimbe kapaszkodott. – Tudnom kell!
- Elkezdődött a háború és Hyunseungék már javában harcolnak. Neked pedig be kell
oda menned, mert ez az egyetlen biztonságos hely, amiről tudok.
- És te miért nem jössz? Ugye nem akarsz utánuk menni? Minseo! – ha lehet, még
jobban zokogni kezdett, és magához szorított, olyan erővel, hogy alig bírtam
mozdulni – Nem engedem, hogy odamenj!
- Young, kérlek! Nincs más megoldás – öleltem át én is, és igyekeztem lefejteni
derekamról kezeit.
- Kérlek, ne menj. Nem hagyhatom, hogy meghalj!
- Young! - mondtam határozottan, holott könnyeim már elhomályosították
látásomat.
- Nem akarlak elveszíteni! Azt nem élném túl! – sírt megállás nélkül.
Kibontakoztam öleléséből, és két
kezem közé fogtam arcát, ő pedig csuklómba kapaszkodott.
- Young, figyelj rám – mondtam könnyes arccal és még így is tisztán láttam
meggyötört és ijedt arcát – Vissza fogok jönni. Megígérem, hogy visszajövök.
- Ne hazudj nekem… Tudod, hogy nem fogsz. Lehet, hogy a szemeid igazat
mondanak, de legbelül te is tudod, hogy nem így lesz. Érzem a félelmed. Nem
hagyhatsz el! – törölte meg nedves arcát, miközben megállás nélkül kiáltozott.
- Nem akarok nélkületek élni! Nem menne!
- Young! Vissza fogok jönni és visszahozom Jonghyunt is! Megígérem! – mondtam
egyenesen a szemeibe, és abban a pillanatban én is elhittem, amit mondok – Én
vagyok az egyetlen, aki véget vethet ennek! Úgyhogy kérlek, menj le a
könyvtárba, zárd magadra az ajtót és ki ne gyere addig, amíg vissza nem jövünk!
Egy határozott mozdulattal
belöktem az ajtón, és elfordítottam a kulcsot a zárban. Hallottam, ahogy
Young öklével verni kezdi az ajtót és azt kiabálja, engedjem ki és a szívem
szakadt meg, amiért ezt tettem, de muszáj volt. Ő nem jöhet a csatába, és itt
kell maradnia, ha túl akarja élni.
Utáltam magam, amiért hazudtam
neki. Túl könnyűnek tűnt, hogy mindannyian visszatérjünk a harcból, de meg
kellett próbálnom. Arra gondoltam, vajon mi van, ha mindannyian meghalunk, és
senki nem jön vissza? Hogyan dolgozná fel elvesztésünket? Meg akartam menteni
az életét, pedig tudtam, sosem jövünk vissza érte.
Felzokogtam, és egy hatalmasat
ütöttem a bejárati ajtó melletti tükörbe, ami hangos robajjal tört be és esett
apró darabjaira.
Ez volt az utolsó, hogy utoljára
láttam Youngot. Tudtam, hogy becsaptam és a bűntudat már most kezdett
megemészteni. Rettenetesen fájt, amiért ezt tettem, és legszívesebben
odarohantam volna hozzá és sosem engedtem volna el, de megfogadtam, hogy bármi
áron, de megvédem őt és bosszút állok minden egyes diákon, akit megöltek.
Meg kellett tennem.
Megtöröltem a szememet, és
kirohantam az udvarra, majd a hátsó kerten át, bevetettem magam az erdő sűrűjébe.
Az eső lassan cseperegni kezdett…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése