*Ajánlott zene: MBLAQ - It's war*
Egy pillanatra úgy éreztem, mintha
megállt volna az idő. Ahogy körbetekintettem magam körül, úgy tűnt, mintha
mindent lassított felvételben néznék. Láttam az esőcseppeket a vérrel kevert
sárba csöppenni, láttam a kardok összecsapásakor keletkező szikrákat, láttam a
földön heverő kitépett szíveket dobogni, láttam a lelkeket, amik elhagyták a
halottak testét. Mindent láttam. Láttam a vért, az öldöklést, a halált.
És mégis hová vezet mindez?
Sehová.
És kiért folyik ennyi vér?
Senkiért.
Ki felelős mindezért?
Én.
Gyűlöltem a helyzetet, hogy mindez
miattam történik. Én soha nem akartam ezt, én soha nem akartam, hogy ennyien haljanak
meg miattam. Igen, vámpírok voltak, és talán náluk ez megszokott volt, hisz
megannyi csatát hagytak maguk mögött, és igen, az emberek között is dúltak
háborúk egykoron, de akkor a területekért ment a harc. Most miattam. Hyunseung
klánja engem védett, míg a másik klán engem akart. De én soha nem akartam, hogy
ez legyen!
Tennem kellett valamit.
Hiába voltam rosszul a látottaktól
és hiába kívántam, hogy bárcsak minden véget érne és kiderülne, hogy ez meg se
történik, csak a képzeletem szüleménye, ez volt az a pont, amikor végleg
feladtam. Feladtam a hitet, feladtam a csodákat, feladtam, hogy valaha minden
rendbe jön.
Ideje volt szembenéznem a
valósággal.
Még mindig nem akartam felfogni,
hogy egy csata kellős közepén vagyok és körülöttem minden másodpercben többen
is meghalnak. Az agyam teljesen leblokkolt, és képtelen volt feldolgozni a
látottakat, mert ha így lett volna, valószínűleg sikítva fordultam volna meg és
kezdtem volna menekülni.
Véget kellett vetnem ennek, de
ötletem sem volt, hogyan.
Eungyeol arcára néztem, és lassan
leeresztettem testét a földre. Nem akartam itt hagyni, nem akartam, hogy őt is
eltapossák, és soha ne találjuk meg a csontjait a többi halott között, de nem
volt se energiám se időm arra, hogy biztonságos helyre vigyem, hogy majd ha
minden lezárult, egy rendes temetésben legyen része.
- Vigyázz! – kiáltott valaki rám, és már csak azt láttam, ahogy egy kard
közelít felém. De mielőtt eltalálhatott volna, valaki ellökött és a támadómat
leszúrta.
Elterültem a földön, majd ijedten
emeltem fel fejem és néztem megmentőmre. Amaz csak a kezét nyújtotta, én pedig
automatikusan fogadtam el, és engedtem, hogy talpra segítsen.
- Jonghyun? – ismertem fel, habár arca és haja is egyaránt csupa vér és sár
volt. Megörültem, hogy legalább ő még életben van.
- Nem kéne itt lenned! – mondta rosszallóan, de ő ezzel túl is tette magát. Ha
egyszer ott vagyok, akkor azon már nem tud változtatni. – Young hol van?
- Biztonságban. Nem lesz baja! – feleltem, majd tekintetem Eungyeol testére
tévedt, aki lassan elveszett a többi tetem között – De Eungyeol… ő nem élte
túl…
Jonghyun ránézett az említettre,
majd rám emelte tekintetét, és megszorította a vállam. De nem mondott semmit,
bár arcán láttam, hogy megviselte. Mégis, nem maradt most idő a gyászra.
- Hyunseung merre van? – kérdeztem, és mielőtt válaszolhatott volna, megláttuk
az említettet.
Két hatalmas, fekete angyalszárny
emelkedett ki a levegőből, ami az egész tömeget megállásra késztette. Mintha
valaki megállította volna az időt, egy emberként mindenki ledermedt, és
elkerekedett szemekkel nézett a teremtmény felé. A kardok nem csörögtek és
senki nem ordítozott. A hirtelen beállt csend szinte bántotta a fülem.
Csak Jonghyun és én néztünk össze,
hisz csak mi voltunk azok, akik tudtunk arról, hogy ő nem egyszerű vámpír. Hyunseung
elrugaszkodott a talajtól, épphogy csak annyira emelkedett fel, hogy egy fejjel
magasabb legyen a többiektől. Kihasználta a pillanatnyi döbbenetet és kardját a
magasba emelve, lesújtott a körülötte állókra. Jonghyunnal összenéztünk, és mi
is kaptunk az alkalmon. Átpasszolta a kardját, ő pedig puszta kézzel támadt az
ellenségre.
Kellett pár másodpercnyi szünet,
mire mindenki észbe kapott, és a csata újra megindult. Mintha csak egy filmbe
csöppentem volna, úgy zajlott az egész. Soha életemben nem fogtam kardot, soha
nem szorultam arra, hogy az életem védelme érdekében valaha ki kell mások vérét
oltanom, de az az egy lebegett szemeim előtt, hogy nem magam miatt teszem. A
barátaimért, a jövőért és azokért, akik meghaltak. Ki tudja, hogy ők hány
embert öltek meg, fiatal lányokat és gyerekeket egyaránt.
Könnyedén forgattam a kardot,
mintha nem először lenne a kezemben. Olyan könnyűnek tűnt, olyan egyszerűnek és
szinte kezdtem élvezni az öldöklést. Az a pár perc fel se tűnt, és csak akkor
kapcsoltam be – illetve kapcsoltak be maguktól – érzékszerveim, amikor fél
szememmel láttam, ahogy Hyunseungra hátulról négy férfi rátámad. Vastag
ezüstláncokat dobtak szárnyaira, melyek rátekeredtek és beleolvadtak a puha
tollak közé, végül lerántották a földre. Hallottam fájdalmas üvöltését és még
mielőtt teljesen lezuhant volna a földre, felém nézett. Összefonódott
tekintetünk egy pillanatra, és a riadalom, ami arcára volt írva, megállásra
késztettet. Soha életemben nem láttam ilyen tisztán érzéseit, és arckifejezése
azt sugallta, elbuktunk.
Megfordultam, és Jonghyunt
kerestem a tekintetemmel, de őt se láttam magam körül. Újból Hyunseung irányába
fordultam, és hiába volt százezer zaj a levegőben, az ő kiáltását tisztán
hallottam.
Megnyitottam a köztünk lévő
köteléket, és szinte éreztem azt a fájdalmat, amit minden egyes ütés és rúgás
okozott. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy küzd az életéért, ahogy
rúg-kapálódzik és a szívem szakadt meg tőle. Térdre rogytam a fájdalomtól, ami
a testembe áramlott hirtelen és meghallottam fejemben hangját, mely azt
ismételgette, hogy rohanjak, mentsem magam.
Éreztem, ahogy egyre gyengébb,
ahogy egyre kevésbé ellenkezik, és hogy az életenergiája lassan alábbhagy.
Nem akartam elveszíteni. Túl sokan
haltak meg, túl sok szerettem hagyott magamra, és ha őt, az egyetlen férfit,
akit valaha tiszta szívből szerettem, elveszítem, azt nem élném túl.
A fájdalma. Az ordítása. A
szenvedése. Az arca.
Megkeményítettem szívem és betelt
a pohár.
Nem voltam hajlandó több
veszteséget elviselni.
Elvették azokat tőlem, akiket szerettem,
és még csak okot sem adtak rá. Nem törődtek velem, hogy hogyan fogok érezni, és
hogy miattuk milyen nyomorúságos életet kell élnem.
Feldühítettek.
Éreztem, ahogy a fájdalom
lassacskán háttérbe szorul, a harag pedig feltör a szívem mélyéről. Mint egy
vulkán, futott végig egész testemen, és töltötte meg minden porcikámat. Az
eddigi elkeseredés és félelem sikítva menekült el a közelgő láva elől, ami maga
alá gyűrt minden más érzést és nem hagyott mást, csak a puszta, perzselő égető
lángokat.
Felálltam, és a kardot erőteljesen
a talajba szúrtam.
Felemeltem tekintetem, majd a
dühtől kéken világító szemeimet végigfuttattam a tömegen és elkiáltottam magam:
- Elég! – hangom elnyomott minden más zajt, és visszhangot vert az erdő sűrű
fái között – Azt mondtam, hogy elég volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése