*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*
- Elég! – ismét kiáltottam, és hangom, mint a mennydörgés,
betöltötte az egész tisztást.
Harmadszorra minden tekintet rám
szegeződött, és lassacskán, de az összes vámpír, mind a több ezer vérszívó
leengedte kardját – vagy kezét – és a hang irányába fordult.
Éreztem őket. Haloványan ugyan, de
a belőlük áradó félelem ott úszkált a vérrel és sárral kevert esővíz között.
Biztos voltam benne, hogy nemcsak a szemem színe és a hangom volt az, ami megálljt
parancsolt nekik. A harag, mely bennem volt és mely ki is robbant belőlem,
rajtuk is végigsimított.
Talán ez volt az, ami
tudatosította bennük, hogy mi történik éppen.
Hogy ki is vagyok valójában.
Lassú léptekkel megindultam
Hyunseungék irányába, és éreztem a hátamba fúródó tekintetek égető sokaságát. A
bizonytalanság eluralkodott, mégsem akadályozott meg senki. Sőt, inkább
félreálltak és szabad utat engedtek. Anélkül jutottam el a célomhoz, hogy
kerülgetnem kellett volna őket.
- Engedjétek el! – parancsoltam a négy férfinak, akik Hyunseungot állták körbe.
Kételkedve néztek rám, de amint rájuk emeltem szemeim és egészen a lelkükig
hatoló pillantással méltattam őket, elengedték a láncokat, majd hátrébb léptek.
Letérdeltem Hyunseng mellé, és
lefejtettem szárnyairól a bilincseket. Az egyik legközelebb álló vámpír, aki
hozzánk tartozott, segített nekem, én pedig vetettem rá egy hálás pillantást.
Hyunseung szinte teljesen élettelenül
terült el a földön. Aggódtam, de nem mutattam ki érzésem. Óvatosan álla alá nyúltam
és felemeltem fejét, de nem reagált rá. Hallottam gyenge szívverését, de nem
voltam biztos abban, hogy túl fogja élni az éjszakát. Szerettem volna gyengéden
a karjaim közé emelni, és ujjaimmal addig simogatni arcát és haját, amíg ki nem
nyitja szemeit és meg nem bizonyosodhatok arról, hogy rendben van. Szerettem
volna sírni és magamhoz ölelni, szerettem volna megcsókolni és elengedni magam,
és kiadni a feszültséget, és szerettem volna hazamenni és soha el nem mozdulni
mellőle.
De jelen helyzetben nem tehettem.
Ha kimutatom az iránta érzett
érzéseim, elgyengülök és akkor minden hiába volt. A harc folytatódik, és ki
tudja, hogyan végződik.
Most én irányítottam, és amíg ez
így volt, le akartam zárni a csatát.
- Vigyétek el! – utasítottam, és két nő és egy férfi odalépett mellé, hogy
elvigyék a csatatérről.
- Csak ne olyan sebesen! – hallottam meg egy női hangot a hátam mögül.
Hideg remegés futott végig
hátamon, és kezem ledermedt, amit épp Hyunseung arcáról húztam el. Egy
pillanatra kitágultak pupilláim és a félelem átsuhant arcomon, de minden erőmön
azon voltam, hogy elnyomjam.
Tudtam, hogy el fog jönni ez a
pillanat.
Tudtam, hogy egy nap ismét
találkozni fogok a szüleimmel.
Lassan felálltam, majd ugyanolyan
tempóban megfordultam, hogy annyi idő után megint látnom kelljen azokat az
arcokat, akiket mindennél jobban ki akartam törölni.
Ott álltak, alig néhány méterrel
mögöttem, mindketten. Semmit sem változtak. A volt anyám ugyanazzal a
gyűlölködő és ölni tudó tekintettel és a volt apám, ugyanazzal a semmitmondó,
átható arckifejezéssel.
Mintha csak tegnap lett volna,
hogy utoljára láttam őket.
Az irántuk érzett utálatom
felszínre tört, és minden hang a fejemben azt üvöltözte, minden porcikám azt
kívánta, vessem rájuk magam és tépjem darabokra őket. Hányingerem támadt, és a
gyomorsavam éledezni kezdett hasamban.
- Vártam ezt a találkozást – szólaltam meg, és csak ekkor tűnt fel, milyen nagy
a csend. A madárcsicsergés, a fák susogása, ahogy a szellő tépázza őket
megszűnt, ahogy az eső is időközben elállt. Nem volt igaz, amit mondtam, nem
vártam a találkozást, de legbelül már régen felkészítettem magam erre és
számtalanszor lejátszottam, hogyan fog ez zajlani és mégis mit fogok mondani.
Begyakoroltam a szövegem, mégis, ezekben a pillanatokban teljesen elfelejtettem
őket, és improvizáltam.
- Ahogy mi is – felelte apám, és egy lépést tett felém.
- A helyedben nem tenném – reagáltam rá, ezáltal visszalépett eredeti helyére.
- Ugyan, drágám, mégis miért ne? A képességed még nem ismered. Pont időben
érkeztünk – vette át a szót anyám, és megeresztett egy vigyort, majd ő volt az,
aki felém lépett.
- Nem kell játszanod magad, a megjátszás csak úgy árad belőled. Mindig is jó
színész voltál, de minket sosem tudtál becsapni.
Igazuk volt, tényleg csak
megjátszottam magam és nem tudtam, mégis miből jöttek erre rá. Aztán
belegondoltam, és arra jutottam, hogyha tudnám, hogyan kell használnom, már
régen megtettem volna és most nem kéne beszélgetnünk.
De nem adtam fel. Belejöttem a
szerepembe, és nem voltam hajlandó most elbukni. Ahhoz, hogy elhiggyék, amit
mondok, nekem is el kellett hinnem.
- Akkor el kell, hogy keserítselek, de tévedtek. Tudom, mire vagyok képes –
néztem egyenesen a szemükbe, és Heeyeonra gondoltam, és arra, hogy megmentette
az életem. Itt volt mellettem, most is érzékeltem jelenlétét.
Egy pillanatra elhallgattak, és
csak a fák leveléről lehulló esőcseppek kopogását lehetett hallani.
- Az lehet, de egy valamit elfelejtesz. Tudjuk, mi a gyenge pontod – anyám újra
megeresztett egy gúnyos mosolyt, majd fejével biccentett egyet. Valaki a
tömegből előlépett és magával rángatta Jonghyunt. Odalökte a szüleim lába elé.
Jonghyun kezei hátra voltak kötözve, és megannyi seb borította arcát és
mellkasát.
- Ne hagyd magad, Minseo – nézett rám, de apám csak odalépett és egy hatalmasat
rúgott belé, mire Jonghyun fájdalmasan felüvöltött és az oldalára esett.
Oda akartam rohanni, és
felsegíteni, és csillapítani akartam fájdalmát, de nem tehettem. Kezdett
megőrjíteni, hogy bármit is akartam, nem tehettem.
- Miből gondoljátok, hogy ő jelent nekem valamit? – kérdeztem közömbösen és egy
megvető pillantást vetettem a szőke srácra.
- Ugyan, nem kell tagadnod, mindent tudunk. Ő a barátnőd szerelme –
felnevetett, majd egy lépést tett felénk. Leguggolt Jonghyun mellé és hajába
túrva felrántotta a fiú fejét, majd tekintetét rám emelte – Jut eszembe. Young
is hamarosan itt lesz. Taemin már érte ment.
A neve hallatán kitágultak
szemeim, és újból éreztem végigfutni a gerincemen a félelmet. Ezt nyilván
észrevették, mert mindketten hangosan felkacagtak. Ez a nevetés számomra jól
ismert volt és még most is rosszabb volt, kísértetiesebb, mint bármelyik eddigi
rémálmom. Libabőrös lett a karom, és bármit megtettem volna, hogy azonnal
elhallgattassam őket. Gyűlöltem ezt a nevetést, mert minden egyes elbukásomkor felcsendült
ez a pokoli ének.
- Látom, megleptünk vele – apám dörmögő hangja váltotta fel a kacagást – Így
igaz, Taemin él és virul. Remélem, kegyetlenül fájt, amikor kiderült az igazság
róla.
Ellágyult tekintetem és éreztem,
hogy kifut minden vér az arcomból. Két kézzel próbáltam álarcomba kapaszkodni,
de az csak egyre távolabb került tőlem. Nem sikerült feldolgoznom a tettét,
azt, hogy átvert és megölte Nayoungot, a barátnőmet. Elérték, amit akartak:
kést döftek ezzel a húzásukkal a szívembe és most az emiatt érzett fájdalom
kiült arcomra is.
Szemeim megteltek könnyel és éreztem,
ahogy lassan végigfolynak arcomon, vékony csíkot hagyva maguk után. Égették
bőrömet, olyan forrónak éreztem őket, mintha lángra kaptam volna. A düh
visszavonulót fújt, és helyét átvette a fájdalom.
Négy nap. Négy nap telt el azóta,
hogy Nayoung meghalt, hogy kiderült, mi vagyok, hogy a szüleim mit tettek, és
hogy több ezer vámpír öldökölte nemrég egymást körülöttem. Négy nap alatt
forgott le mindez és csak most kezdtem el érezni, hogy ez mekkora teherrel jár.
- Miért? – kérdeztem remegő hangon – Miért tettétek ezt? Miért tettétek ezt
velem?
- Édes, de hát te is tudod – mosolyodott el kedvesen anyám, de ebbe a mosolyba
egy csepp együttérzés sem szorult. Egészen közel sétált hozzám, centikre tőlem,
és ujjaival végigsimított hajamon. Lehunytam szemeimet és még több könnycsepp
gördült le arcomon. – Meg volt írva a sorsod. Meg se születtél, de már tudtuk,
hogy mekkora erő fog benned lakozni.
- Én nem erre gondoltam. Mire kellek én nektek?
- Óh, vagy az. – lassú léptekkel került meg, miközben ujjaival végigsimított
karomon, nyakamon, vállaimon, majd ismét a karomon. Kirázott a hideg
érintésétől és sokkal undorítóbb volt ez az érintés, mint az, hogy több száz
halott feküdt körülöttem és a belőlük áradó bűz beszennyezte orrüregem. – Kellesz,
hogy elpusztítsunk mindenki olyat, aki nem akar behódolni nekünk. Kell az erőd,
hogy uralkodni tudjunk felettük és hogy mi legyünk a világ urai. Az embereket
rabszolgává tesszük, és soha többé nem kell bujkálnunk és attól félnünk, hogy
lebukunk. Végre szabadok lehetünk. Hát nem nagyszerű ez?
Tudtam. Annyira tudtam, hogy erre
kellek. Tudtam… Tudtam, hogy amikor először megfordult fejemben évekkel ezelőtt
az öngyilkosság gondolata, meg kellett volna tennem. Ha akkor megölöm magam, ha
akkor véget vetek magamnak, akkor nem halnak meg ennyien és most nem lennénk
itt. Ha akkor nem vagyok gyáva, ha akkor nem futamodom meg, ha akkor…
- Miért kellett ekkora felfordulás? Miért kellett megölnötök számomra minden fontos
embert? Miért kellett az iskolában minden diákot ellenem fordítani? Miért
kellett folyton azt éreznem, hogy semmit sem érek és senkinek sem kellek? –
újabb kérdések hagyták el számat. Olyan régóta bennem voltak, olyan régóta fel
akartam már tenni őket és most itt volt az alkalom.
- Mert te nem érezhetsz. Az érzelmek csak legyengítenek, mint ahogy most.
Látod? Most is sírsz. Néhány perccel ezelőtt még olyan magabiztos voltál, és
most... Sírsz a múltad miatt, a barátaid miatt, a szerelmed miatt. Gyenge vagy.
Ezért kellett megölnünk őket, hogy megtanuld, soha, senkit nem szabad
megkedvelned, mert ez lesz a vége. Azért tettük, hogy olyanná válj te is:
kegyetlenné, szívtelenné, könyörtelenné. Hogy egy napon bosszút állhass minden
utálódon. Hogy szemrebbenés nélkül pusztítsd el azokat, akiket el kell.
Gyűlöltem, hogy ezt kell hallanom.
Gyűlöltem, hogy mindvégig tudtam, hogy mi miatt tették ezt, mégsem tettem
semmit. És gyűlöltem magam, mert majdnem sikerült ezt is elérniük. Megfogadtam,
amikor idejöttem, hogy új életet kezdek, de soha, senkit sem fogok szeretni.
Hogy kemény leszek, rideg és nem mutatom ki sosem, amit érzek.
De aztán jött Nayoung, aki a maga
kisugárzásával, mosolyával, kedvességével ezt a gondolatot anélkül űzte ki
belőlem, hogy tudtam volna róla.
- És a diákok? Az a csaknem száz diák… Őket miért? Őket miért kellett? Mit
ártottak nektek? – anyámra emeltem tekintetem, aki sosem volt számomra az
anyám. Csak egy idegen, aki fedélt és ételt adott, akit el kellett tűrnöm magam
mellett. Sosem volt ennél több. Sosem ismertem. És ő sem ismert soha.
- Ők? Szimplán szórakozásból. Olyan jó volt látni, ahogy rettegésben élnek.
Kaptak egy kis ízelítőt abból, ami rájuk vár. Felkészítettük arra, hogy egy
napon rabszolgák lesznek és a félelem megszokott lesz. – felnevetett, ahogy
szemei előtt megjelent a sok áldozat és a hozzátartozók megtört és félelemmel
teli arcuk látványa – No, meg azért, hogy a képességed éledezni kezdjen. Tudtuk,
hogy abba az iskolába fogsz menni, és hogy megesik a szíved és ki akarod
deríteni, mi folyik itt. És lám: igazunk lett.
Nem akartam hallani. Nem akartam
azt hallani, hogy ez mind miattam van. Ha én nem vagyok, ha nem jövök a
világra, ők most is élnének. Persze a sorsom meg volt írva, nem én rendeltem
el, hogy az legyek, aki. De akkor is, tehettem volna ellene! Ha meghalok, ha
megölöm magam… Miért nem tettem? Istenem, ha tudtam volna, mi vár rám, mekkora
bajt hoz a puszta létem másokra, akkor kertelés nélkül ugrok le egy hídról vagy
vágom fel ereim.
- És a szüleim? Az igazi szüleim? Miért vettetek el tőlük? Mit tettetek velük?
– könnyeim megállás nélkül patakzottak és úgy tűnt, képtelen vagyok megállítani
őket. Rettenetesen fájt és olyan élesen lüktetett mellkasomban a gyötrelem,
hogy szívem szerint kitéptem volna őt onnan.
- Őket ne sajnáld, kicsim. Ők csak azok voltak, akik a világra hoztak. Az ő
sorsuk is meg volt írva, a tiéddel együtt. Nekik csak ennyi szerepük volt az
egészben. Akárkik lehettek volna, miattuk nem érdemes könnyeket hullajtani.
- Megöltétek őket? – kérdeztem keményen. Hangom nem reszketett már annyira, de
amit hallottam, az sok volt. – Megöltétek őket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése