*Ajánlott zene: Chester Bennington - Morning after*
Ez volt az, ami újból
felbosszantott, ami visszahozta a haragot. Éreztem, ahogy visszatér belém,
ahogy kitölt minden zegzugot testemben. Igaz, ezúttal a fájdalom sem tűnt el
belőlem, és nem is igyekeztem elnyomni magamban.
Mi az, hogy meg volt írva a sorsuk
és ne sajnáljam őket? A szüleim voltak, az egy szem gyermekük voltam, és azzal,
hogy elvettek tőlük, megkeserítették az életüket! Mi jogon raboltak el tőlük és
neveltek fel helyettük? Nem azért jöttem a világra, hogy a rossz oldalon álljak
és a világot a feje tetejére állítsam! Ők ne ítélkezzenek felettem, az én
döntésem, hogy a képességemmel mit kezdek! Beleavatkoztak az életembe,
beleavatkoztak a sorsomba, és olyanokat öltek meg, akiket sosem kellett volna!
Itt vagyunk egy csata közepén, ami talán be sem következett volna, ha akkor nem
rabolnak el.
Okkal jöttem a világra, de az már
nem volt abba a próféciába beleírva, hogy akaratom ellenére ragadnak el a
szüleimtől.
- Számít ez valamit? – vált anyám hangja lággyá, és hangjában érződött a
kicsinyesség.
- Igen, számít! – sziszegtem összeszorított fogakkal.
Nem engedtem, hogy a düh kitörjön
belőlem. Vártam, hogy minél több legyen bennem, minél több összegyűljön, és
hogy minél többet tudjak rájuk uszítani.
- Nem, sajnos már mindegy. Akár élnek, akár halnak, sosem látod őket viszont –
újra felfelé görbült ajka, de ez a mosoly gúnyt és győzelmet tartalmazott.
Képzeletben már pezsgőt bontott, de én még csak most kezdtem igazán belejönni.
Ujjaival lassan hátratűrte fülem
mögé egyik hajtincsemet, és kiszedett egy száraz falevelet nedves hajzuhatagom
közül, majd mutató és középső ujjával végigsimított arcomon.
Vetettem egy pillantást
Jonghyunra, akit apám még mindig a földhöz szegezett, majd Hyunseungra, aki
továbbra is eszméletlenül feküdt a sárban.
Ha meghalt, ha elveszítettem, ha
őt se tudtam megmenteni, ha…
- Vedd le rólam a mocskos kezedet! – kaptam el bal kezemmel anyám csuklóját,
akinek ujjai épphogy bőrömhöz értek, miközben elsötétült tekintetemet lassan ráemeltem.
Olyan erővel szorítottam csuklóját
és toltam el magamtól, amennyire csak tudtam. Ujjai, egész kézfeje görcsbe állt,
és biztos voltam benne, hogy egy hirtelen mozdulattal el is tudtam volna törni.
Nem tudtam, ő mégis mennyire erőlködött, hogy visszatartson, de arca láttán
nagy erőfeszítéseket tett.
- Látod a szememet? Látod a színét? – engedtem el egy hirtelen mozdulattal
kezét, majd jobb kezemmel szememre mutattam. Nem vártam meg, míg válaszol - Tudod,
mi történik, amikor ilyenné változik?
Nem válaszolt, csak alig láthatóan
megrázta a fejét. Arcán átsuhant egy pillanatra a rémület, és hiába igyekezett
stabilan tartani magát, előttem egyre gyengébbé vált. Talán ő volt a legerősebb
vámpír közülünk, talán idősebb és tapasztaltabb volt mindannyinknál, de arról
az egy dologról megfeledkezett, hogy én őt is képes vagyok elpusztítani.
Akkor jöttem rá, hogy ő is és apám
is csak megjátsszák magukat, és hogy mindketten tudják, a tűzzel játszadoznak.
Tudták, hogy hatalmas erővel rendelkezem, de arról már fogalmuk sem volt, mi az
és hogyan működik.
- Jó, mert én sem – kihúztam magam és enyhe terpeszbe álltam, majd melleim
alatt összefontam karjaim – De ezen könnyen változtathatunk.
- Ugyan, drága, mindketten tudjuk, hogy csak ránk akarsz ijeszteni, hogy húzni
próbálod az időt, de felesleges. Nem uralod az erődet.
Felnevettem. Olyan hirtelen és
hangosan, hogy egy pillanatra megfagyott a levegő és mindenkin végigfutott az
ijedség. Olyan önfeledten és kísértetiesen nevettem, mint még soha, és ha
kívülről hallottam volna magam, bizonyára halálra rémültem volna.
Tettem egy kisebb kört, majd
ugyanarra a helyre álltam vissza, miután elcsöndesedtem.
- Nem tudom irányítani a képességem, ez igaz. De egyet elfelejtettetek: a
képességem és én egyek vagyunk – most én voltam az, akinek ajkai ördögi
mosolyra húzódtak és minden gyűlöletem, haragom és fájdalmam rájuk vetítettem.
Bár legbelül felzokogtam, hisz ezt még Hyunseung mondta nekem, és szerettem
volna, ha a saját szemével látja igazát.
Láttam arcukon az értetlenséget és
a meglepettséget, de talán a kétségbeesés volt az, ami kezdett eluralkodni
rajtuk. Láttam, ahogy apám leveszi lábát Jonghyunról és apró lépésekben
hátrálni kezd. A magasba emeltem kezeim, majd folytattam:
- A halottak az oldalamon állnak, és így van, magamtól egyelőre nem tudom őket
idehívni. De megöltétek Heeyeont, a barátnőmet, aki megmentette az életemet és
ő mindig ott van, amikor szükségem van rá. Saját magatokra hoztátok a rémálmot,
amikor megöltétek őt.
Az ég hatalmasat dörgött, és egy villám
hasított keresztül a fejünk felett, mely megvilágította az egész tisztást.
Mindenki egy emberként emelte fel a tekintetét az égre, az eső pedig ismét
zuhogni kezdett. Szinte tapintható volt a feszültség, mely az ellenségtől
származott.
Valami furcsát éreztem magamban.
Mintha megnyílt volna egy kapu, és a bennem lévő energia kitöltötte volna minden
porcikám. Áramütésszerűen cikázott végig testemen, és mintha bomba robbant
volna, egy hatalmas ütést éreztem mellkasomban. Egy pillanat erejéig éles
fájdalmat éreztem a helyén és azt hittem, meghalok, de végül minden elmúlt és
már csak a kellemes bizsergés maradt, mely ereimben hullámzott.
Újabb dobhártyaszaggató dörgés
csattant a levegőben, és a sötét felhők összesűrűsödtek a tisztás felett.
Megpillantottam magam mellett
Heeyeont, akinek arcizmai megfeszültek és olyan keményen nézett az előttünk
álló anyámra, hogy tudtam, már csak a parancsomra vár, hogy kitéphesse a
szívét.
Tekintetem körbefuttattam a
tömegen, ahol egyre több és több fehér árny jelent meg. Pont olyanok voltak,
mint amiket a temetőben láttam.
A holtak lelkei.
Egyre nagyobb égető érzést éreztem
mellkasomban, és ahogy növekedett bennem az ereje, úgy lassacskán ezek a
szellemek alakot öltöttek. Kirajzolódott az alakjuk, a szakadt ruhájuk, s végül
az arcuk. Olyanok voltak, mint mielőtt meghaltak: emberiek. Semmit nem
változtak a haláluk után, egyet leszámítva: hogy arcukra volt írva a mérhetetlen
harag. Bosszúra szomjaztak és ugrásra készen álltak. Érzéseik már nem voltak, talán
emlékeik sem maradtak az életükből, de a gyilkosuk arca máig a szemük előtt
lebegett.
Minden szellem, akik itt voltak,
vámpírok keze által haltak.
A szüleim és a kis vérszopói
által.
Farkasszemet néztek velem, és arra
vártak, hogy végre elengedjem a köteléket, amivel magamhoz láncoltam őket,
amivel hozzám voltak kötve. Arra vártak, hogy megfújjam a sípot, hogy végre
elégtétel vehessenek, és hogy a bennem lévő erőt eleresszem.
És én eleget tettem kérésüknek.
A tüzes golyót, mely a testemben
volt, mintha csak egy labda lenne, eldobtam. Az ezer darabjaira robbant, és
minden egyes halottba beleszállt egy darabka, ők pedig életre keltek. Mindenki
a saját gyilkosát vette célba és úgy okoztak fájdalmat, ahogy csak tudtak.
Körmeiket mélyesztették a húsba, szemüket vájták ki, ujjaikat tördelték el
egyesével, hajukat tépték ki csomóstul.
Mindezt rajtam kívül senki sem
láthatta, csupán az egyre több és egyre hangosabb üvöltéseket halhatták, melyek
lassan elnyomták az eső zaját és az ég dübörgését. Teli torokból ordítottak és
rogytak térdre a kíntól. Most végre megkapták, amit jár nekik.
Apám hátat fordított és futásnak
eredt, anyám pedig nagy léptekkel távolodott tőlem. Szemei tágra nyíltak a
döbbenettől és tehetetlenül tekintett körbe, majd ismét rám nézett. Most már
nem állt szándékában leplezni félelmét, és nem csak megjátszotta magát: az
ereimben, minden idegszálamban éreztem a rémületét, a menekülés vágyát és a
gyengeségét.
Rettegett tőlem, ahogy egykoron én
tőle.
Láthatatlan kezek értek bőréhez,
láthatatlan karmok vájtak húsába és egyre több vörös karmolás keletkezett
rajta. Kétségbeesetten próbálta levakarni magáról a holtakat, de mit sem ért
velük: ők láthatatlanok voltak számára, akit pedig nem látsz, nem tudod ellökni
magadtól.
- Kérlek, ne – sikoltotta és könyörögve nézett rám. Szemei könnyekkel teltek
meg, hatalmasra nyíltak és olyan rémült volt, mint egy ártatlan bárány. Tudta,
hogy eljött a vég.
Elvesztette a csatát.
Térdre rogyott és egyre
tehetetlenebbül vergődött. A vér csordogálni kezdett sebeiből, és lassan egész
testét beborította.
Közelebb sétáltam hozzá, és hiába
próbált volna hátrálni, képtelen volt.
- Tudod, én sosem könyörögtem. Annyi éven át kínoztatok és bántottatok, de én
soha, egyetlenegyszer sem kértelek titeket. Ennél azért azt hittem, erősebb
vagy – hajoltam egészen közel az arcához, miközben gunyorosan mosolyogtam.
Ujjaimmal végigsimítottam haján, mely az esőtől és a vértől csomókba állt
össze.
Mélyről jövő ordítás tört ki
belőle, ahogy bőre eltűnt karjairól. Kilátszott húsa, az erei, a csontjai:
elevenen nyúzták meg. Könnyei patakokban folytak le arcán, majd hanyatt dobta
magát a földön és rángatózni kezdett.
- Ugye érzed, hogy fáj? Ugye most már tudod, mit éreztem én is akkor?
Letérdeltem mellé, a halott lelkek
pedig hátrébb léptek egy lépést és vártak. Hosszú percekig csak néztem, ahogy
anyám összegörnyedve zokog és a saját vérében fetreng. Az ereje régen elhagyta
és most olyan kiszolgáltatott állapotban volt, mint én voltam éveken keresztül.
Azt tehetett velem, amit akart, ott taposott belém lelkileg, ahol csak tudott
és nem egyszer vert el és zárt be napokra a szobámba.
Szánakozva néztem rá, majd
kezemmel arcához nyúltam és végigsimítottam rajta. Simogatni kezdtem arcát és
haját, ő pedig minden egyes érintésemkor összerezzent – pont úgy, ahogy én
tettem minden egyes alkalommal, mikor csak a közelemben volt.
- Ugyan, anyu, most miért sírsz? Minden rendbe jön idővel – mondtam lágyan,
nyájasan, ahogy ő tette. Kezem megállt a simogatásban, majd közömbös hangon
folytattam – Emlékszel erre, ugye? Minden egyes alkalomkor ezt mondogattad
nekem.
Rám emelte ijedt, zöldes szemeit,
miközben megállás nélkül remegett. Kitörölte szeméből a könnyeit, hogy jobban
lásson és kérlelően nézett rám. Olyan volt pillantása, mint azoknak a fiatal
lányoknak és fiúknak, akiket megölt az iskolában. Ugyanazzal a tekintettel
nézett rám, ahogy ők néztek rá a haláluk utolsó pillanatában.
Arcához hajoltam, miközben gonosz
mosolyra húztam ajkaim. Lehunyta szemeit, és kézfejével eltakarta arcát.
Képtelen volt a szemeimbe nézni. Képtelen volt elhinni, hogy elvesztette a
csatát, hogy legyőzték, hogy végül én vagyok az, aki a pokolra küldi, de talán
amit a leginkább nem tudott elhinni, hogy minden, amit tett, hiábavaló volt.
Hogy volt-e benne bűntudat, hogy akkor megfordult-e benne a megbánás, már nem
érdekelt.
Már nem számított.
Füléhez hajoltam, majd azt
suttogtam:
- Én vagyok a te rémálmod.
Felálltam a földről, majd
visszasétáltam oda, ahol eleinte álltam és hagytam, hogy a holtak ismét
rávessék magukat és halálra kínozzák. Hallottam éles sikolyait, hallottam ropogni
csontjait, és láttam, hogyan tűnik el lassan a föld felszínéről.
Bosszút álltam és ez elégedettséggel
töltött el.
Nem érdekelt, hogy később erre
hogyan fogok gondolni, hogy mennyire fogom gyűlölni magam, ez akkor nem
számított. Csak az járt a fejemben, hogy végre elégtételt vettem. Megbűnhődött
a tetteiért, és nem csak amiatt, amit velem tett. Hanem a szeretteim miatt is:
Nayoung és Heeyeon miatt, a csaknem száz diák miatt is az iskolában, és
mindenkiért, akit az élete során megölt.
Felsóhajtottam és visszaszívtam
magamba az energiámat. A halottak ledermedtek, alakjuk lassan eldeformálódott,
ismét fehér árnyakká váltak, végül eltűntek. Az energiám mellkasomban ismét egy
tüzes gömbbé vált, de ezúttal az az égető érzés nem akart elmúlni.
Felordítottam a fájdalomtól és én is térdre rogytam. Izzadni kezdtem, és
szédülni, majd a földre zuhantam.
Még láttam Jonghyunt csukott
szemekkel feküdni, és láttam Hyunseungot is, aki továbbra is törött
szárnyakkal, több vágással a mellkasán és véres arccal nyúlt el a talajon.
A hátamra fordultam, és az égre
emeltem a tekintetem. A sötét felhők eltünedeztek, az ég világosodni kezdett és
a távolban láttam a felkelő nap halovány sugarait. Az utolsó esőcseppek a
könnyeimmel egyesülve folytak végig arcomon, s olvadtak bele a vérrel kevert
sárba.
Az elmúlt időkre gondoltam, a
boldog pillanatokra. Youngra és a mérhetetlen szeretetére, Eungyeolra és a
bolondságára, Jonghyunra és a kitartására, Hyunseungra és a szerelmünkre… És
nem utolsó sorban az igazi szüleimre, akik annyira hiányoztak.
Lehunytam szemeim, és vettem egy mély
lélegzetet.
Egész életemben csak egy szerető
családra vágytam. Ölelő, biztonságot nyújtó karokra. Szülői támogatásra.
Bizalomra. Korlátlan szeretetre.
De ezt sosem kaptam meg.
****************
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése