*Ajánlott zene: Block B - Be the light*
http://www.youtube.com/watch?v=Y5_1EOyjdKM
- Jonghyun! – kiáltottam fel, majd odarohantam hozzá.
Letérdeltem mellé, és rázogatni kezdtem – Jonghyun! Jonghyun!
Nem reagált. Szemei csukva voltak,
és teljesen mozdulatlanul feküdt az oldalán. Körbetekintettem, de egy árva
lelket se láttam. Ha volt is valaki a temetőt körbeölelő erdő szélén, a köd
elfedte alakját. Újra Jonghyunra néztem, akinek inge egyre vörösebb lett.
Kezdtem kétségbeesni, mert fogalmam sem volt, mekkora veszélyben vagyunk, és
hogy hogyan fogunk innen kijutni.
- Jonghyun, az istenért is! Ébredj már fel! Nem halhatsz meg! – folyamatosan
rázogattam a vállánál fogva, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy hall engem.
Az idő kezdett egyre rosszabbra
fordulni. Sötét felhők gyülekeztek a fejünk felett, a távolban már dörgött az
ég és látni lehetett az apróbb villanásokat, ahogy a villámok kettéhasítják az
eget. A levegő lehűlt, minden lélegzetvételkor láttam a saját leheletem, ahogy
fehér páraként elhagyja ajkaim. A szél felerősödött, süvítve futkározott a
sírkövek között és tépte a fák lombkoronáját, és meg mertem volna esküdni, hogy
a köd ellenére, néhány fehér alakot láttam felénk közeledni.
- Tűnj el – suttogta alig hallhatóan valaki, és amikor Jonghyunra néztem,
láttam ajkait mozogni – Tűnj el.
- Jonghyun? Életben vagy! Azonnal el kell mennünk innen! – sóhajtottam fel egy kicsit
megkönnyebbülten, de még mindig éreztem a gombócot a torkomban. Óvatosan
megpróbáltam átölelni a derekát és talpra állítani, de szinte meg se bírtam
mozdítani – Jonghyun, segíts! Egyedül nem bírlak el!
- Hagyj engem, magadat mentsd – suttogta még mindig. Láttam rajta, mennyire
nehéz beszélnie, és ebből tudtam, hogy nagy fájdalmai vannak. Láttam a hátán a
sebet: egy golyó lőtte lyuk. Ki az az elvetemült, aki fegyverrel lövöldözik
emberekre? Oké, hogy egyikünk sem az, de ezt nem tudhatta senki, hacsak…
Máris elkezdődött volna az a bizonyos harc? – futott át agyamon a
gondolat, és egyből le is dermedtem. Ismét körbetekintettem, de még mindig néma
csend volt és a fehér alakokon kívül senkit sem láttam. Ha elkezdődött a harc,
akkor… miért lőtték le Jonghyunt? A természetfelettiek nem használnak
fegyvereket!
- Nem foglak itt hagyni, nem vagyok hülye! Úgyhogy embereld meg magad, és
menjünk innen! – förmedtem rá, és minden erőmet beleadva megemeltem. Jonghyun a
sírkő szélére támaszkodott, és álló helyzetbe nyomta magát. Belém kapaszkodott,
és bármennyire is gyötörte őt a testében lévő golyó, lassú léptekkel
megindultunk a kijárat felé.
Óráknak tűnt, mire elértünk az
autóig. Az eső már csepergett, és olyan erővel tombolt a szél, hogy azt hittem,
menten tövestül kicsavarja az egyik fát, és a kocsinkra borítja.
Jonghyunt beültettem, majd én is
beszálltam és elindítottam az autót. Életemben nem vezettem, még jogosítványom
sem volt, most mégis úgy kezeltem, mintha kisujjból ráznám ki.
- Tarts ki, mindjárt hazaérünk! – pillantottam a mellettem ülő szőke hajúra,
aki akadozva vette a levegőt, és teljesen elnyúlt az ülésen. Szemeit képtelen
volt kinyitni, és a sebeiből egyre több vér folyt. Levettem a pulcsimat és a
fején lévő sebre szorítottam, de mit sem ért az.
Magunk mögött hagytuk a temetőt,
és lassan kikanyarodtunk a főútra. Amikor belenéztem a visszapillantó tükörbe,
megannyi fehér árnyat láttam, akik egyenként a távolodó alakunkat figyelték.
Még a hideg is kirázott, szinte éreztem a jeges rémületet végigsiklani a gerincemen.
Megráztam a fejem, és inkább a vezetésre koncentráltam, amit pedig láttam,
igyekeztem elfelejteni.
*
Amikor megérkeztünk Hyunseung
házához, már javában szakadt az eső, és jócskán besötétedett. A lakásban égtek
a villanyok, és biztos voltam benne, hogy Hyunseung is visszatért a gyűléséről.
Leparkoltam, majd szinte feltépve
az ajtót, Jonghyun oldalára futottam, és nagy nehezen kisegítettem az autóból.
Egész úton nem volt magánál, de most, hogy megálltunk, mintha megint észnél
lett volna. Igyekezett nem az egész súlyát rám terhelni, így viszonylag gyorsan
megtettük azt a néhány métert az ajtóig.
- Hyunseung! – kiáltottam, amint beléptünk a tágas nappaliba, és Jonghyun a
földre zuhant. Ismét elvesztette az eszméletét, én pedig a már véres pulcsimmal
próbáltam elszorítani a fején lévő sebet.
Fél perc sem telt el, és az
említett már Jonghyun oldalán térdelt. Idegesen fürkészte barátja arcát és
sebeit, majd egy mozdulattal karjaiba kapta és megindult az egyik földszinti
szoba felé.
- Mi történt? – kérdezte, miközben beléptünk a szobába, és Jonghyunt egy ágyra
helyezte.
- Fogalmam sincs. Kint voltunk a temetőben, és épp mentünk volna vissza az
autóhoz, amikor hátranéztem, és ott feküdt a földön. Azt hiszem, meglőtték. –
hadartam el gyorsan, majd kétségbeesetten pillantottam Hyunseungra – Ugye
rendbe fog jönni?
- Remélem – mondta kicsit sem biztatóan, én pedig arra gondoltam, hogyha
Jonghyun meghal, hogyan fogom elmondani Youngnak? Képtelen lennék rá, és nem
tudnám elviselni barátnőm szenvedését.
Hyunseung az oldalára fordította a
fiút, majd a hátán szétszaggatta az inget. Egy csipesszel óvatosan kiszedte a
testébe fúródott golyót, amit én képtelen voltam nézni. Szédültem a sok vér
láttán, így kénytelen voltam hátat fordítani.
- Nem láttad, ki lőtt rátok? – kérdezte, és amikor hátrapillantottam a vállam
felett, akkor épp lefertőtlenítette a sebet.
- Nem, túl nagy volt a köd. Miért?
- Akárki is volt, tudta jól, hogy Jonghyun vámpír.
- Mi? Ezt miből gondolod?
- A golyó vámpírméreggel volt megtöltve. Ahogy Jonghyun testébe fúródott,
kettétörött, és a benne lévő méreg pillanatok alatt szétáradt a testében.
Ismét megfordultam, és szemügyre
vettem a golyót. Hyunseung eközben egy injekciót adott be Jonghyunnak, majd
leragasztotta a sebet, és visszafordította a hátára. Egy nedves törölközővel
letörölte a véres arcát, és miután szemügyre vette a sebet, nekilátott
összevarrni.
- Még, hogy nem használnak a vámpírok fegyvereket… - morogtam az orrom alatt.
- Nem vámpírok voltak – mondta határozottan Hyunseung.
- Vámpírok voltak – feleltem én is ugyanolyan határozottan, Hyunseung pedig egy
értetlen pillantást vetett rám – Azt mondtad, ha veszélyben leszek, akkor a
képességem megmutatkozik. Azt hiszem, azok a fehér árnyak, amiket láttam,
szellemek voltak.
Hyunseung nem válaszolt, és megint
magára öltötte az érzelemmentesség álarcát. Tudtam jól, hogy egyáltalán nem
örül a hallottaknak, ez pedig egyelő azzal, hogy mégsem lesz olyan könnyű
minden, mint ahogy ő azt gondolta.
*
Néhány órával később Jonghyun már
magához tért, de még mindig nem tudott lábra állni. Young, amikor megtudta, mi
történt vele, kiborult és megállás nélkül sírt. Órák hosszat ült Jonghyun ágya
mellett, és fogta a kezét, és imádkozott, hogy akit szeret, ne hagyja el. Most,
hogy Jonghyun úgy látszott, felépült, mindannyian megkönnyebbültünk, de Young
továbbra sem mozdult mellőle.
Visszacsuktam az ajtót, és magukra
hagytam őket, majd lementem a földszintre és kimentem a teraszra. Az eső még
mindig megállás nélkül zuhogott, és a levegő is jócskán lehűlt, de a vihar már
elvonulóban volt. Megtámaszkodtam a korláton, és csak meredtem előre.
Kiürítettem a fejemet, és próbáltam semmire sem gondolni, de újra és újra
felrémlett előttem az elmúlt néhány óra. Jonghyun majdnem meghalt, és ki tudja,
mi történhetett volna, ha tovább maradunk. Ráadásul a szellemek, amiket a
temetőben láttam… Nem konkrét arcok voltak, hanem fehér árnyak, amiknek emberi
alakja volt. Elképesztő volt. Meg kellett volna rémülnöm, de mégsem tettem.
Egyszerűen csak… olyan természetes volt az egész. Nem féltem tőlük, nem estem
pánikba, pedig meg mertem volna esküdni, hogyha két hónappal ezelőtt történik
ez meg velem, akkor most a halálfélelem kerülgetne. Vajon a képességemnek
köszönhető ez a nyugalom? Vajon mindig csak árnyakat fogok látni vagy egy idő
után emberi alakot fognak ölteni? Látni fogom az arcukat úgy, ahogy Heeyeont?
És mikor leszek képes én előhívni őket? Mert a temetőben maguktól jöttek, hisz
veszélyben voltunk. De mégis… mire jó ez nekem, hogy látom őket? Mit tudnak ők
tenni, amit mások nem? Sehogy nem akart összeállni a kép. Tudtam, hogy mi
vagyok, hogy a bennem lévő erővel képes lennék megölni az összes vámpírt, és
talán más természetfeletti lényeket is, de mi köze ennek ahhoz, hogy
kapcsolatba tudok lépni a halottakkal és minden egyes alkalomkor, amikor dühös
leszek, megváltozik a szemem színe? Hogyan tudnám irányítani őket, hogyan
tudnám ilyen rövid idő alatt kitapasztalni, felmérni, mire vagyok képes? Az idő
szorít, és ki tudja, mikor jön el az a háború, hogy mennyire vannak már a nyakunkban,
és hogy mennyi lépéssel vagyunk előrébb – vagy éppen hátrébb.
Két kezet éreztem meg a derekam
köré fonódni, majd Hyunseung vállamra hajtotta fejét, és szorosan magához
ölelt. Megráztam a fejem, és visszaengedtem a külvilágot az életembe. Hallottam
az eső hangját kopogni a fejünk felett, hallottam a dörögni az eget a távolban,
és láttam a villámokat néha-néha felvillanni.
- Jonghyunnal minden rendben? – törtem meg percekkel később a csendet. Hiába
szerettem volna örökké élvezni azt a pillanatot, amikor nincs semmi, csak mi
ketten és a szeretet, ami körbeleng, de a mi történetünkben nem ez volt
megírva. Mi nem élvezhettük a hosszú, romantikus, boldog órákat, napokat, nem
érezhettük a szívünkben a szerelmet, mint ami minden fiatal szerelmes életében
jelen van. Nekünk csak az a néhány apró mosoly jutott, amikor egymásra néztünk
és pár másodpercre összeolvadt a tekintetünk, vagy éppen az a pár perc, mint a
mostani: amikor csak öleljük egymást és nem teszünk semmit. Szinte biztos
voltam abban, hogy a kettőnk közti kapcsolatnak hamarosan vége szakad, és éppen
ezért próbáltam minden ilyen pillanatot megragadni és mélyen magamba zárni.
- Igen. Estére már a régi önmaga lesz – felelte, majd elengedett és lassan
magával szembe fordított. Egy puszit nyomott homlokomra, majd arcomat kezdte
fürkészni, de én nem mertem a szemeibe nézni. Hosszú perceken keresztül a
nyakában lógó lánccal szemeztem, majd mikor elég erőt merítettem, lassan
szemeibe néztem.
- Mi lesz velünk? – suttogtam kétségbeesetten, és éreztem, ahogy az első
könnycsepp legördül az arcomon – Mi lesz, ha valamelyikünk meghal? Mi van, ha
Young nem éli túl, vagy Jonghyun és Eungyeol? Mi van, ha te fogsz meghalni? Én
nem akarom egyikőtöket sem elveszíteni…
- Minseo…
- Nem, én komolyan kérdezem. Mi van, ha valamilyen módon sikerül maguk mellé
állítaniuk, és ők fognak irányítani? Mi van, ha elveszítjük a csatát? Hisz nem
tudjuk, ők mivel rendelkeznek, hogy mekkora klánjuk van, hogy milyen fegyvereket
gyártottak. Ez már nem az a világ, ami akkor volt, amikor ti még igazságosan
harcoltatok. Lehet, hogy felrúgják a szabályokat és akkora háború lesz, mint
amilyet nem látott a világ. Akkor mi lesz?
Hyunseung nem válaszolt, csak
magához ölelt, és olyan szorosan szorított mellkasához, ahogy még soha.
Felzokogtam, és ingébe nyomva fejem próbáltam eltompítani sírásom. A félelem
hirtelen eluralkodott rajtam, és ez kiborított. Aggódtam, hogy mi van, ha
rosszul sül el minden, mert én valahogy nem éreztem úgy, hogy ebből jól
kijöhetnénk. Hyunseung sosem mutatta egy csepp jelét sem annak, hogy valamitől
tartana, de ha így is volt, azt jól el tudta rejteni előlem. Mindig magabiztos
volt, és tudta, mit csinál, és én nem kételkedtem benne, de ismertem a
szüleimet, és tudtam, hogyha valamit el akarnak érni, akkor el is fogják, kerüljön
bármibe. És így, hogy ők voltak a másik leghatalmasabb vámpír-klán, szinte
biztos voltam abban, hogy nem vagyunk elég erősek. Én voltam az egyetlen
reményük, de féltem, hogy amikor ott lesz az alkalom, minden rosszul sül el.
- Csak mondd ki! Mondd, hogy minden, ami ma történt, az… az… Csak mondd ki,
kérlek! – zokogtam erőteljesen, miközben mindkét kezemmel erősen kapaszkodtam
belé. Testem reszketett, rázkódott, és nem akartak csillapodni az érzéseim.
Hyunseung még jobban szorított
magához, majd halkan azt suttogta, amire kértem:
- Elkezdődött…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése