*Ajánlott zene: Hyorin - Let it go*
Kipattantak szemeim, és Jonghyunra
meredtem. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy a nap sugarai milyen erőteljesen
sütnek, ezért automatikusan csuktam őket vissza, majd kezemmel árnyékolva ismét
kinyitottam.
- Hogy mondtad? – kérdeztem vissza teljesen ledöbbenve. – Ismerted az igazi
szüleimet?
Jonghyun még mindig nem mutatott
ki semmiféle érzelmet, és ugyan ezt már Hyunseungnál megszokhattam volna, most
mégis rettenetesen idegesített. Ez volt az első beszélgetésünk, amit
négyszemközt folytattunk, sőt! Ez volt az első alkalom, hogy beszélgettünk
egymással, és erre ilyen témákba bonyolódunk? Ez több volt annál, mint amit
felbírtam volna fogni.
- Gyere, mutatok neked valamit – felállt, majd az ajtó felé vette az irányt.
Követtem tekintetemmel, de nem mentem utána. Az ajtóban megfordult, és felvont
szemöldökkel nézett rám – Nem jössz?
- Miért mennék veled? Nem azért, de… nem bízok meg benned – válaszoltam
őszintén, amire válaszul csak még jobban kiült arcára az értetlenkedés – Most
beszélünk először és a képembe vágod, hogy tudsz valamit a szüleimről, ráadásul
mindezt azután, hogy kiderült, akiket a szüleimnek hittem, azok nem a szüleim.
Ez szerinted is gyanúsan hangzik, nem igaz?
- Most, hogy mondod… A helyedben én is kételkednék, de nincs semmi hátsó szándékom.
Gyere, útközben mindent elmondok.
- Hová megyünk? – utána mentem, annak ellenére, hogy minden porcikám rosszat
sejtett. De Jonghyun tudott valamit a szüleimről, és én ezt tudni akartam.
Kételkedtem benne, hiába volt Young barátja, az én bizalmamat még nem vívta ki
magának. Nem ismertem, csak azok alapján, amit Young mondott, és ettől
függetlenül ő is lehetett valaki, aki az életemre akar törni. Taemin is
megtette. A bizalmamba férkőzött, éveket töltött el azért, hogy egy nyugodt és
biztonságos környezetet alakítson ki maga körül, hogy elhitesse, a jó oldalon
áll, és valljuk be, elérte és sikerült neki. Honnan tudjam, hogy Jonghyunnak
nem ez a célja? Honnan tudjam, hogy ő nem a rossz oldalon áll, és ugyanazt
csinálja, amit Taemin, csak éppen… sokkal régebb óta?
Nem bíztam benne, de mégis vele
mentem.
Abban az egyben bíztam, hogy
Hyunseungnak igaza volt: ha a veszélybe kerülök, akkor az erőm meg fog
mutatkozni. És noha semmi kedvem nem volt a barátnőm szerelmét megölni, ha arra
kerül a sor, kénytelen leszek megtenni.
Beszálltunk az autóba, majd
Jonghyun beindította a motort, és elindultunk. Az autó lassan kigördült az
útra, minket pedig ellepett a csönd. Hol az útra koncentráltam, és a mellettünk
elsuhanó tájat figyeltem, hol pedig Jonghyunra meredtem és az arcát figyeltem.
Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, mégis mit tud a
szüleimről, amikor mesélni kezdett:
- Csak futólag ismertem a családod. Mindössze kétszer találkoztam velük.
Először akkor, amikor a születésed után hazahoztak a kórházból. Taxival jöttek
haza, és én vezettem az autót. Az egész utat végigbeszélgettük. Rengeteget
áradoztak rólad, hogy mennyire szép vagy és milyen régóta szerettek volna már
egy kisbabát. Anyukád arcán levakarhatatlan mosoly ült, és az arca csak úgy
ragyogott, amikor csak rád nézett. Apukád pedig védelmezően ölelte
mindkettőtöket, és amikor a karjaiban tartott, egészen törékenynek látszott ő
is – Jonghyun az emlékek felidézése közben elmosolyodott, én pedig éreztem,
ahogy a könnyek megtöltik szememet és lassan csordogálni kezdenek arcomon – Egy
boldog család voltatok és az öröm, ami közöttetek lángolt… minden embert
megmosolyogtatott.
- Mikor találkoztatok másodszor? – hangom remegett, és Jonghyun egy pillanatra
rám nézett. Én ugyan az utat figyeltem, de még így is érzékeltem, ahogy
ledermed, és nem tudja, folytassa-e vagy inkább vigasztaljon. Végül folytatta.
- Néhány hónappal később, a temetéseden.
- A temetésemen? – kaptam rá hirtelen fejem, és a szívem összeszorult a szó
hallatán.
- Apukád elmesélte, hogy egyik reggel, mikor bementek a szobádba, nem voltál
ott. Sosem kerültél elő. Hosszú hónapokon át kerestek téged, de mivel éjszaka
raboltak el, ráadásul behatolás nyomát nem látták a lakásban, ezért feladták a
keresést. Anyukád teljesen összetört, éjt nappallá téve csak sírt és sírt.
Rengeteget fogyott, nem evett és ivott, nem mozdult ki semerre, csak naphosszat
a szobádban ült és zokogott, miközben a kedvenc babaruhádat szorította magához.
– tartott egy hosszabb szünetet, és bekanyarodott egy mellékutcába – Jobb volt
nekik eltemetni téged. Könnyebben fel tudták dolgozni a történteket. Képesek
voltak elengedni, bár azt hiszem, egy ilyet az ember sosem felejt el. De ők el
akarták hitetni magukkal, hogy az életük ne legyen olyan keserű és megromlott.
Ha úgy élnek tovább, hogy tudják, valahol ott vagy a világban, akkor sosem
fognak túllépni. De gondolom, a szívük legmélyén pontosan úgy érezték, egy nap
viszont láthatnak.
- Volt testvérem? Volt valaki utánam, akivel pótolhatták a hiányomat?
- Nem. Soha nem vállaltak ezután gyereket.
Jonghyun némaságba burkolódzott,
én pedig egyre erőteljesebben sírtam. Nem tudtam elhinni, nem tudtam
megemészteni a hallottakat. Nem hibáztattam az igazi szüleimet, nem haragudtam
rájuk, amiért eltemettek. Jól cselekedtek, és örültem, hogy inkább elengedtek,
semmint folytatják a keresésem, amibe mindketten beleőrülhettek volna. De a
tudat, hogy mennyire fájhatott nekik… nem akartam felfogni. Az első gyermekük
voltam, annyira szerettek és alig tölthettek el velem néhány hetet. Miért
kellett ennyit szenvedniük? Annyira szerettem volna felkeresni őket és eléjük
állni és azt mondani: anya, apa, itthon vagyok. De tudtam, erre nincs esélyem.
Az autó hirtelen leparkolt, de
csak néhány perccel később eszméltem fel. Jonghyunra néztem, majd kitekintettem
az ablakon a feje mellett. Egy temető mellett álltunk. Megráztam a fejem, és
még több könny hagyta el szemeimet.
- Ugye nem? Mondd, hogy nem… Kérlek, mondd, hogy nem haltak meg… - suttogtam,
és összegörnyedtem az ülésen a szívembe nyilalló fájdalom hatására. Jonghyun
végigsimított hátamon, de nem szólt semmit. Biztos voltam benne, hogy nem sok
ilyenben volt része, és nem tudja, hogyan kell megvigasztalni valakit.
Mindenesetre örültem, hogy nem kezd bele a felesleges locsogásba, hogy majd
minden rendben lesz, hogy nyugodjak meg. Hagyta, hogy kisírjam magam, hagyta,
hogy szabadjára engedjem a fájdalmam, és hálás voltam azért, amiért ő van
mellettem, és nem Hyunseung. Noha Hyunseung vállán akartam zokogni, de tudtam,
hogy ő megpróbálná elnyomni az érzéseim, megnyugtatni a képességével, és ezt
most nem akartam.
Jonghyun kiszállt az autóból, én
pedig nem sokkal később követtem. Nem szóltunk egymáshoz, miközben elindultunk
befelé a temető sűrűjébe. Néma csönd volt, csak a szél süvített a sírkövek
között. Olyan kísérteties volt, olyan üres és kietlen, olyan… fájdalmas és
elszomorító. Mégis… bennem… mintha… nyugalommal töltött volna el. Az ember
általában elriad a temetőktől, ahol több ezer halott fekszik és a lelkük ott
barangol minden egyes nap, de engem jó érzéssel töltött el, mintha… teljessé
váltam volna.
Percekig cikáztunk a sorok között,
amikor megálltunk egy sírkő előtt. Két név volt rajta, alig olvashatóan, de ott
voltak. A szüleim neve. Az igazi szüleimé.
Csak álltam előttük, és néztem a
két nevet, szemeimből pedig folytak a könnyek. Nem tudtam, mit kéne tennem.
Annyi év után… annyi év után végre először láthatom őket.
- A szüleid is magyarok voltak, de itt Koreában születtél. Apukád itt kapott
állást, és néhány évre ideköltöztek. – hangja éles ostorként csattant a
levegőben.
Lehunytam szemeimet, és hagytam,
hogy a szél felszárítsa könnyeim. Játékosan kapott bele hajamba, és bár
kirázott a hideg, engedtem, hogy csontig hatoljon, és teljesen átfagyasszon.
Csendben álltunk egymás mellett, tisztes távolságra egymástól.
- Emlékszel az arcukra? Tudod, hogyan néztek ki? – rekedt volt a hangom, és
inkább suttogás volt, mint tiszta, hallható beszéd.
- Aligha. Ennek már tizennyolc éve. De… amikor rád néztem, felrémlett bennem
egy ismerős arc. Amikor Hyunseungék mondták, mi történt veled, beugrott, miért
voltál ennyire ismerős. Tisztára olyan vagy, mint anyukád. Ugyanaz a tiszta,
makulátlan mosoly, az a boldog arc, amivel erőt adsz másoknak.
Felzokogtam, és térdre estem.
Jonghyun elnémult, és a szenvedésemet nézte. Egész testem beleremegett a
fájdalomba. Karjaimmal átöleltem testem, előregörnyedtem, fejemet megtámasztva
a sírkő szélén és csak sírtam. Többre nem voltam képes. Sosem láttam a szüleim
arcát, egy emlékem sincs róluk, se érzések, semmi, mégis itt voltam előttük és
sírtam. Olyanokért hullattam könnyeket, akiket sosem ismertem, de ennek
ellenére, valahol legbelül éreztem a szeretetüket.
Sokáig vert visszhangot zokogásom,
és a néma csöndben olyan volt, mintha több ezer lélek ordítana. Hosszú napok
után először volt egy kis időm megállni és érezni. Azt hiszem, akkor nem csak a
szüleim miatt sírtam, hanem mindenért, ami történt. Heeyeonért. Nayoungért. Még
Taeminért is. A világért, amiben élek, és magam miatt, amivé lettem. Mindent és
mindenkit sirattam, és csak akkor jöttem rá, hogy sosem leszek képes
feldolgozni, ami velem történt. Olyan életet kell élnem, amit nem akarok, és
nem én döntöm el, mit teszek, vagy épp nem teszek. És én ezt gyűlöltem a
legjobban. Sosem szerettem, ha irányítanak, mégis, az egész eddigi életem így
éltem és úgy néz ki, a jövőben sem lesz másként. Vagy teszem, amit megírtak,
vagy elkapnak, és még kevésbé lesz befolyásom. Én egyiket sem akartam. Csak
távol akartam lenni minden ilyentől, a régi életemért könyörögtem, ugyanaz az
átlagos, normális fiatal akartam lenni, aki voltam még másfél hónappal ezelőtt.
Vissza akartam kapni, ami elmúlt, és a tudat, hogy ez az egy kívánságom is
kudarcba fulladt, fájdalmat okozott. Felemésztett, égetett, kínzott, gyilkolt,
pusztított, és nyomorba taszított.
Haladnom kellett az árral, akár
akartam, akár nem.
Ez voltam én.
Egy marionett-bábú.
Jonghyun hirtelen odalépett
mellém, és rám terítette kabátját. Megdörzsölte néhányszor karom, majd
átkarolt.
- A szüleid holttestét sosem találták meg… Nem tudom, hogy valóban meghaltak-e,
vagy sem, de tizenöt éve nem látta őket senki. Én rendeztem a temetésüket, én
temetettem ide őket, mert tudtam, egy napon látni akarod őket. Kellett valami
kézzel fogható, hogy ne törj össze.
Felemeltem fejem, és zokogásom egy
csapásra megszűnt. Hangosan ziláltam még, de lassan kezdett visszaállni a
normális légzésem. Jonghyunra néztem, ledöbbenve, megrémülve, reménykedve.
- Azt mondod… lehet, hogy még élnek? Hogy… van esélyem arra, hogy…
találkozzunk? Hogy a saját szemeimmel láthassam őket? – két kézzel kapaszkodtam
belé, remegve, mintha egy koldus lennék, aki egy falat kenyérért könyörög.
- Nem akarlak reményekkel kecsegtetni, de azt hiszem, egy nagyon kevés esély
van rá.
Nem válaszoltam. Elengedtem
Jonghyunt, és ismét a sírkő felé fordultam. Hosszan bámultam a két nevet, és
arra gondoltam, meg fogom keresni őket. Nem érdekel, mibe kerül, de látni
akarom őket. Ha csak egyetlen egyszer, akárcsak egy pillanatra, nekem akkor is
megéri.
Megcsörrent Jonghyun telefonja,
ami félbeszakította gondolatmenetem és visszarángatott a való életbe.
- Mehetünk? – kérdezte, miután elrakta a telefonját.
- Menjünk – bólintottam, és hátat fordítottam a sírkőnek, majd elindultam
visszafelé. Tettem néhány lépést, és amikor nem hallottam lépteket a hátam
mögül, megfordultam. – Jonghyun?
A szüleim sírja mellett feküdt,
eszméletlenül. Hófehér inge vérben úszott, és fejéből is rengeteg vér ömlött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése