41. rész

*Ajánlott zene: Yozoh - Again and again*

http://www.youtube.com/watch?v=sMe_1ZXXV7s

Egy pillanatra teljesen elpirultam és zavarba jöttem, és arra gondoltam, kész ennyi volt, lebuktam, Hyunseung tud minden titkomról. De a következő percben kitört belőlem a nevetés, és fejcsóválva dőltem hátra. Hyunseung nem lepődött meg - mintha számított volna erre a reakciómra - csak komolyan, rezzenéstelen arccal nézte, ahogy épp a könnyemmel küszködök.

- Te meg vagy hibbanva – legyezgettem arcomat, hogy elmúljon a pirosságom.

- Tudod… későbbre akartam halasztani ezt a beszélgetést, de attól félek, hogy az nem lenne jó ötlet – válaszolta még mindig ugyanolyan komolysággal. Ahogy a szemeimbe meredt, rólam is lefagyott a mosoly, és teljesen megsemmisültnek éreztem magam.

Néhány percig csendben meredtünk egymásra, és ötletem sem volt, mire gondolhat éppen. Úgy bámult rám, mintha ismerne, mintha sokkal több mindent tudna rólam, mint én azt hinném. Mi van, ha tényleg így van?

Elfordítottam a fejem, és egy pillanatra körbenéztem a szobában. Ez épp elég volt ahhoz, hogy összeszedjem magam, és visszanyerjem magabiztosságom.

- Mire akarsz kilyukadni? – hangom úgy remegett, mint még soha, és ezzel árultam el magam.

- Nem vagy ember, Minseo. Természetfeletti képességed van, és ezt te is tudod – mondta lassan, kimérten, én pedig perceken belül már vagy harmadszorra pirultam el zavaromban.

Úgy éreztem magam, mint akiről letépték az álarcát és most teljesen megcsonkítva, meztelenül áll egyhelyben. Ha úgy vesszük, ez is történt: Hyunseung közölte velem, hogy nem kell többé a terhet cipelnem, mely alatt lassan összeroskadtam. Bármennyire is éreztem magam akkor kellemetlenül, valahol legbelül örültem, hogy többé nem kell titkolóznom.

- Mióta tudsz róla? – eresztettem útjára egy megkönnyebbült sóhajt, és ezzel együtt a levegő sem volt többé olyan feszült.

- Az elejétől fogva – felelte, mire csak kérdőn meredtem rá. – Emlékszel az első találkozásunkra?

- Amikor sírva futottam az utcán, neked ütköztem és a földre estem? – kérdeztem vissza, amin megeresztett egy vigyort.

- Nem, nem arra. Arra, amikor valamilyen módon kapcsolatba léptünk egymással – aprót bólintottam – Akkor megvádoltalak a folyósón, hogy miért tetted ezt, és hogy soha többé ne csináld, te pedig tagadtad, hogy te voltál, erősen tiltakoztál ez ellen. Rögtön rájöttem, hogy te még nem tudsz a képességedről, így nem szóltam neked.

- Úgy érted… már akkor én voltam?

- Igen. Nem tudtál a képességedről, ezért nem hitted el, hogy te vagy.

- De miért nem szóltál? Miért nem mondtad el nekem, hogy tudsz rólam?

- Mert ez nem rám tartozik. Neked kell felfedezned magad, neked kell kitapasztalnod és irányítani az erődet. Ha megkérsz, segítek, de anélkül nem tehetek semmit.

- De én… még mindig nem tudom, mi történik velem. Én… nem ismerem magam… én nem tudom, mi vagyok – tekintetemmel kétségbeesetten kerestem meg a már jól ismert barna szempárt, és úgy kapaszkodtam beléjük, mintha az életem függne tőle. Hyunseung szemeiben megcsillant az ablakon beszűrődő gyenge holdfény, de ennek ellenére sem tudtam kiolvasni belőlük semmit. Idegesített és frusztrált voltam emiatt, hogy míg ő szinte minden érzésemre tud reagálni, minden mozdulatomból tud valamire következtetni, addig számomra ő egy rejtély. Sosem tudtam belé látni, és emiatt éreztem távolinak magamtól.

Hyunseung felsóhajtott, majd beletúrt szőke hajába, majd megszakította köztünk a szemkontaktust. A szoba láthatatlan végébe révedt, és úgy beszélt hozzám. Talán ő is megérezte, mit hiányolok, vagy talán azt hitte, nekem is sikerült belélátnom. Gyűlöltem az érzést, hogy mindketten vágyunk arra, hogy megismerjük a másikat, de lépéseket aligha tettünk egymás felé.

- Ezt nehéz meghatározni. A természetfeletti lények általában besorolhatok kategóriákba, mint a vámpírok, farkasok, boszorkányok, angyalok satöbbi. De vannak kivételes példányok, akikből nem sok van…

- Mint én – fejeztem be helyette a mondatot. Rám emelte tekintetét, és most én voltam az, aki a sötétséget pásztázta.

- Mint te, igen.

- De ezzel nem jutottam előrébb – hangom keserűen tört utat a levegőben, és éreztem, hogy a sírás ismét a torkomat kaparássza.

- Nem az a lényeg, hogy mi vagy, hanem ami benned van, azt tudod-e irányítani.

- De nem tudom, mi van bennem! – kiáltottam fel ingerülten, majd megrázva fejem, halkabban folytattam - Túl sok furcsa dolog történt velem…

- Tudod, az évek során találkoztam más természetfeletti lényekkel, akikből nem sok volt a világon, és lehetséges, hogy volt már hozzád hasonló. Ha hajlandó vagy elmondani, mi mindenen mentél keresztül, lehet, hogy tudok segíteni.

- Gondolod?

- Megpróbálhatjuk, ha akarod.

- Oké, legyen.

- Szóval… Mivel kezdődött minden? Mikor vetted észre, hogy nem stimmel veled valami?

- Igazából… már akkor, amikor idejöttem Koreába. A múltam borzalmas volt, az egész családom megkeserítette az életemet, barátaim nem voltak, csak Young és Heeyeon. De Heeyeon meghalt és Younggal ideköltöztünk, mert nem bírtam ott maradni. Rémálmok gyötörtek a halála után, és hiába jártam orvoshoz, mindenki azt mondta, hogy ez az életemben megélt tragédiák miatt van. Emiatt is gondoltuk azt, hogy valóra váltjuk az álmunkat és idejövünk.

- Csakhogy a rémálmaid nem csillapodtak.

- Pontosan. Nem lett jobb semmivel sem. Aztán egy nap az egyik álmom rosszabb volt, mint az eddigiek. Valaki üldözött és elkapta a csuklóm. Mikor felriadtam, az ujjlenyomatai ott voltak a kezemen.

- Volt még ehhez hasonló álmod, ami így végződött?

- Igen. Egyszer fojtogattak álmomban, és másnapra ott voltak az ujjlenyomatok. De a legdurvább az az volt, amikor a bal lapockámba karmoltak bele…

- Miért?

- Mert eleinte csak halovány foltnak látszott az egész, és rettenetesen égett, majd napról napra, egyre erősebbé vált és végül kirajzolódott egy tenyérnyom.

- Még most is ott van? Megnézhetem? – felelet helyett csak bólintottam, és elhallgattam.

Hyunseung közelebb csúszott, egészen a hátam mögé, majd feljebb húzta pólómat és jobban szemügyre vette a tenyérnyomot. Hideg ujjaival óvatosan végigsimított körülötte, mire fájdalmasan felszisszentem és megremegtem.

- Ez nagyon csúnya. Mégis mikor történt ez?

- Fogalmam sincs. Körülbelül két hete.

- Nem szabadott volna eddig várnod vele. Azonnal jövök, mert ezt le kell kezelni – hirtelen felpattant, és elrohant, majd egy fél perccel később egy elsősegélyládával tért vissza. Még mielőtt bármit is szólhattam volna, elővette a fertőtlenítőszert és egy rongyot, majd óvatos mozdulatokkal a sértett felületre nyomogatta azt. Minden érintésénél összeszorított fogakkal tűrtem a belém nyilalló fájdalmat, és nem sok kellett ahhoz, hogy ne kezdjek el ordítani. Ezt Hyunseung is észrevette, mert beszédre késztetett:

- Közben folytathatod.

- Egyre többször tört rám rosszullét. Hányinger, szédülés, fejfájás, volt, hogy el is ájultam. Néha rengeteget ettem, néha viszont mindent gusztustalannak találtam. Young ki volt készülve tőlem, és nem tudta, mi lehet velem.

- Young tud rólad? – állt meg egy pillanatra a keze, majd folytatta.

- Igen. Muszáj volt elmondanom valakinek, nem bírtam tovább. Szerencsére mindenben támogatott és nem akadt ki, és hagyott magamra.

- Mint egy igaz barát. Szerencsés vagy, hogy ilyen emberek vesznek körbe – felelte, mire megeresztettem egy mosolyt – Mikor gondoltál először arra, hogy nem vagy ember? Mert biztos tudod egy ideje.

Elhallgattam egy pillanatra. Nem tudtam, be merjem-e avatni mindenbe, ami velem történt, és hallgassak továbbra is. Végül úgy döntöttem, mindenről kitálalok. Túl sokáig tartottam mindent magamba, túl sok minden gyülemlett fel bennem, és meg akartam ezektől szabadulni. És mégis mit veszíthetnék? Ha már egyszer eljutottunk ideáig, akkor miért most forduljak vissza? Szükségem van rá, és jelen pillanatban ő az egyetlen, aki törődik velem, és aki segíteni tud.

- Egyezséget kötöttem Mrs. Hannal – törtem meg végül a csendet, és a levegő egy pillanatra megfagyott körülöttünk. Hyunseung ledermedt, de aztán újra megéreztem hideg ujjait a hátamon – Tudtam, hogy nem stimmel valami abban az iskolában, és voltam annyira naiv, hogy szembeszálltam az igazgatóval. Beléptem a DÖK-be, és egy gyűlés alkalmán az iskola összes problémájára felhívtam a figyelmet. Mrs. Han bedühödött, és elrángatott onnan. Egy titkos ajtón keresztül valami alagsorba vitt.

- Mi az isten történt ott? – fordult hirtelen velem szembe, amikor elhallgattam. Éreztem, ahogy könnyek gyűltek a szemembe, de még nem engedtem útjára őket. Hyunseung arca rémült volt, és talán most először láttam rajta, mennyire aggódik miattam, és hogy sajnálja, hogy nem előbb ismertük meg egymást.

- Megfenyegetett, hogy vagy velem fog játszadozni, vagy a barátaimnak annyi. És én belementem… - összerándultam, ahogy felrémlett előttem az az este. Még most is mélyen élt bennem minden egyes másodperc, és éreztem minden egyes ütést és rúgást, amit elszenvedtem – Nekem esett és csaknem félholtra vert. Akkor jöttem rá, hogy ő vámpír és hogy köze van azokhoz a szörnyűségekhez, ami az iskolában folyik.

Egy kis szünetet tartottam, majd nagy levegőt vettem és folytattam.

- Egy héttel később elmentem hozzá. Megbeszéltük, hogy minden szerdán megkínozhat. Másodszor még brutálisabb volt, de amikor másnap felkeltem… a sebeim szinte teljesen begyógyultak. Az volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy nem vagyok rendben. Eleinte hitegettem magammal, hogy létezik ilyen, hogy valaki gyorsan regenerálódik, de aztán beláttam, hogy ez nem így van.

- Hányszor voltál Mrs. Hannal? Hányszor kellett ezt elszenvedned?

- Talán négyszer… valahogy ekörül.

- Minseo… édesistenem, annyira bolond vagy! Miért hagytad, hogy ezt tegye? Miért nem menekültél? – kérdezte, miközben magához húzott, és olyan erősen szorított magához, mint még soha. Furcsálltam ezt a reakcióját, de ugyanakkor jól is esett, hogy így törődik velem. Fontos voltam neki. És ahogy magához húzott, ahogy hallottam fülem alatt szívét dobogni, rájöttem, hogy nem hazudik. Hogy nincs ellenem. Hogy nem akar átverni, hogy mellettem áll és megbízhatok benne.

Ő az, akire mindig vártam.

Ő a megmentőm.

- Hagynom kellett volna, hogy még többen meghalljanak? Hogy akár Nayoungnak baja essen?

- Ő is tudott erről?

- Persze. Ő avatott bele mindenbe. Már régebb óta nyomozott az áldozatok után, egy egész dossziényi gyilkosságra bukkant, amiket nekem is megmutatott, és ami később hozzám került. Csak amikor megfenyegették, átvettem az ügyet és kizártam mindenből, és Younggal ketten folytattuk tovább.

- Azt mondod, Nayoung mindenről tudott és arra várt, hogy valakinek kitálaljon?

- Igen, de nem nekem akart. Egy vámpírra várt, mint te – Hyunseung meglepődve kapta rám tekintetét, és értetlenül méregette arcomat – Nayoung hitt a vámpírok létezésében, még egy könyvet is mutatott, amiben benne voltál. Ő beszélt nekem először a fajtátokról, ugyanis szentül hittel, hogy léteznek természetfeletti lények. És én barom nem hittem neki, pedig igaza volt. Mindvégig igaza volt. Ha elhiszem neki az elején, akkor talán… akkor…

- Ne vádold magad emiatt, mondtam! – Hyunseung megfogta két kezével a vállamat, és olyan erősen kutatta fel tekintetével szemeimet, mint ahogy én kerestem őt az előbb. Ahogy tekintetünk egybefonódott, nem értettem, miért tartottam tőle ennyire. Ő mindig igazat mondott, ő mindig velem volt, és csak arra várt, hogy észrevegyem. - Nem a te hibád. Te mindent megtettél, de egyedül nem szállhatsz szembe másokkal. Főleg nem vámpírokkal, akik úgy néz is, többen is vannak.

- Tudom, de… ez igazságtalanság.

- Tudom – hangja elhalt, majd ismét magához ölelt. Erős karjaival megszorított, jelezve, mellette biztonságban vagyok. Éreztem leheletét a nyakamon, és érintésére lehunytam szemeimet. Percek teltek el, csöndben, és ez jó érzéssel töltött el. Mérhetetlen nyugalom áradt szét bennem, és tudtam, hogy ezt neki köszönhetem.

- Hyunseung… - toltam el kissé magamtól, majd mutatóujjammal elmorzsoltam egy könnycseppet, és vágyakozó szemeibe néztem – Miért történik ez velem? Miért pont én kaptam képességet? Te meg tudod nekem mondani, hogy mi vagyok?

40. rész

*Ajánlott zene: MBLAQ - Running and running*

https://www.youtube.com/watch?v=FUzIOpjcRdA

Szédelegtem, mint aki ittas állapotban van és homályosan láttam a vérveszteségtől, de csak mentem előre. Nem emlékeztem, hogyan jutottam ki az iskola épületéből, és abban sem voltam biztos, hogy észrevett-e valaki, de én csak minél messzebb akartam kerülni attól a bizonyos helytől. Fekete pulcsimat összecipzáraztam, de még ez sem mentett meg attól, hogy ne keltsek feltűnést, mert a nadrágom felső része, az arcom és a kezem is csupa vér volt. Minden egyes lépés kínkeserves volt számomra, hiába szorítottam kezeimet a hasamon tátongó sebhez.

Ötletem sem volt, hogy a vámpírméreg milyen hatással lesz rám, de abban biztos voltam, hogy meggátolta a gyógyulásomat. Ennyi idő alatt helyre kellett volna jönnöm, de ehelyett csak egyre rosszabbul éreztem magam. Sajgott a fejem, és egyre többször kellett megállnom pihenni.

Talán egy órámba is telt, mire elértem a célomhoz. A hatalmas kapu és a mögötte tornyosuló fehér mesébe illő palota már ismerős volt számomra arról a bizonyos péntek estéről. Nem emlékeztem, hogy ilyen nagy lenne, bár már akkor sem volt kicsinek mondható. Most mégis, mint egy szörny, meredt rám.

Minden rémes képzeletemet félretettem, és beléptem a kapun, majd egy gyors kézmosást megeresztve a medence mellett, nagy nehezen a bejárati ajtóig vánszorogtam. Ahogy beléptem, egy üres és tágas nappali fogadott. Furcsa volt, mert legutóbb, mikor itt jártam, levegőt is nehezen lehetett venni a zsúfoltságtól. Gondolkodás nélkül siettem fel a lépcsőn, és hiába izzadtam, folyt rólam a víz, iszonyatosan melegem volt, nem álltam meg. Muszáj volt Hyunseunggal beszélnem.

Botladozva, de eltaláltam a már jól ismert ajtóhoz, majd mindenféle kopogás nélkül léptem be rajta.

- Hé, ide nem jöhet be! – ragadott meg valaki hátulról, mielőtt lenyomhattam volna a kilincset – A Város Ura éppen nem ér rá. Várd meg az előtérben, vagy gyere vissza később!

- Nem, ez nem ér rá később. Most kell beszélnem vele! – feleltem, rá sem nézve az illetőre.

- Nem fogja fel, hogy nem lehet? – fogta meg a karom, de én kitéptem magam karjai közül. Megfordultam és egy jól irányzott rúgással ágyékon találtam, majd gyorsan befutottam az ajtón.

- Hölgyem, mondom, oda nem mehet be! – jött utánam ismét.

- Engedjen el, hallja?! Beszélnem kell vele! Hyunseung, szedd már le rólam ezt az őrültet! – fordultam felé, aki mindeközben felvont szemöldökkel nézte a kis jelenetet, amint épp egy vámpír elől rohangálok. Bizonyára jót mulatott magában, de kérésemre véget vetett a fogócskázásnak.

- Köszönöm, Dongwoon, elmehetsz, hagyd csak itt a hölgyet! – dőlt hátra a székén, kinyújtóztatva végtagjait. Miután becsukta maga mögött Dongwoon az ajtót, Hyunseung felé fordultam.

- Nos, mi szél hozott erre?

- Beszélnünk kell!

- Hallgatlak.

- Nem szívesen mondom ezt – támaszkodtam meg mindkét kezemmel az íróasztala szélén – de segítened kell.

Felvont szemöldökkel nézett rám, mint aki nem hisz a fülének. Érdeklődve figyelt, ismét egyenes helyzetbe tornázta magát.

- Én… én ezt nem bírom tovább. Ami itt folyik, az… az lehetetlen. Én ehhez nem vagyok elég, én ehhez túl kevés vagyok. Muszáj segítened – lihegtem, mintha minden egyes szónak súlya lenne. És valóban úgy éreztem, hogy minden egyes szó kiejtésével egyre gyengébb leszek.

- Miről is beszélsz pontosan?

- Az iskoláról, miről másról? Tudom, azt mondtam, nem beszélhetek, de itt már emberi erő nem tud mit tenni. Túl sok olyan dologról tudok, amiről nem kéne, de nem hagyhatom, hogy ártatlanok halljanak meg. Muszáj csinálnod valamit! – tenyerem izzadt, patakokban folyt rólam a víz, látásom pedig csaknem teljesen elsötétült.

Már nem láttam tisztán Hyunseung arcát, már csak a körvonalait érzékeltem. Hogy mit beszéltem, annak se voltam a tudatában; egyszerűen annyiszor eljátszottam már a pillanatot, hogy hogyan fogok kitálalni neki, hogy most automatikusan dőlt belőlem minden szó

- A diákok… mindenki veszélyben van. Azért nem mondtam eddig semmit, mert meg volt kötve a kezem. Tudják, hogy tudok a titkukról, de hogy ne fecsegjem el senkinek, megfenyegettek… Hagytam őket, de csak azért, hogy minél több mindent megtudakoljak…

- Pontosan mivel fenyegettek meg? – arca elkomorult, és talán most az egyszer tudta, hogy amit beszélek, nem hülyeség, és tényleg nagy gond van.

- Nem érdekelt, hogy velem mit tesznek… Egy feltétellel mentem ebbe bele: ha másnak nem esik baja. Csakhogy Nayoung halálával megszegték az ígéretüket… - görcsösen kapaszkodtam az asztal szélébe. Minden porcikám lüktetett a fájdalomtól, sajgott, égetett, és ez az érzés egyre erősebbé vált. Próbáltam nem kimutatni fájdalmamat, de nem bírtam már.

- Mit tettek?

- Én… én… - hirtelen éles fájdalom nyilallt a hasamba, mire ösztönösen kaptam oda.

Tenyerem ismét nedves lett. Megállt bennem az ütő, belém fagytak a szavak. Óvatosan elhúztam kezem a hasamról. Vérvörös volt. Véreztem. Csak ebben a pillanatban fogtam fel, hogy egészen ideáig több szúrt sebbel a hasamon közlekedtem. Nemcsak, hogy akármikor elveszhettem volna az eszméletem, de életveszélynek is kitettem magam. Akármikor rám támadhattak és téphettek volna darabokra. Ahogy ez az egész lassan tudatosult bennem, egyszerre tört ki rajtam a pánik, és öntötte el a testem a gyötrelem.

Hyunseungra néztem, és abban a pillanatban összeestem.

- Minseo, Minseo! – kiáltozta a nevem, majd felpattant a székéből és mellém térdelt – Úristen, Minseo, jól vagy? Mi az isten van veled?

Nem bírtam válaszolni, testem remegett, mint a nyárfalevél, és görcsösen kapaszkodtam Hyunseung csuklójába.

- Mentsd meg az életem… - suttogtam erőtlenül, és üvölteni kezdtem. Mint akit tűzbe dobtak, úgy lángolt a testem. Sokkos állapotba kerültem, nem érzékeltem, hogy Hyunseung mindvégig a nevemen szólít, egyre kevésbé érzékeltem a külvilágot. Először a hangok szűntek meg, majd a szagok, végül az érintések is. Csak a szüntelen fájdalmat érzékeltem, mely testem fogva tartotta. Aztán végül ez is megszűnt létezni, engem pedig elnyelt a sötétség, és a feketeségben zuhantam, és zuhantam.

*

Amikor magamhoz tértem, sötétség ölelt körbe. Álmosan pislogtam párat, de beletelt néhány percbe, mire ki tudtam nyitni szemeimet, melyeket olyan nehéznek éreztem, mintha ólomgolyók lettek volna rájuk aggatva.

Hosszú percekig csak feküdtem és a plafonra meredtem, melyből semmit nem láttam. Élveztem a csendet, a nyugalmat, az enyhe rózsaillatot, mely megtöltötte a szobát. Erre az illatra kezdett agytekervényem beindulni.

Mégis hol vagyok?

Hirtelen elöntött a pánik, és fel akartam ülni, de abban a pillanatban éles fájdalom nyilallt minden porcikámba és hangosan felszisszenve dőltem vissza a puha párnák közé. Fejem sajogni kezdett, egyre erősebben lüktetett, mintha fokozatosan nyomták volna össze. Testem lázasan égett, és ahogy végigsimítottam hasamon, megéreztem a kötéseket.

Bármennyire is szenvedtem, meg akartam tudni, hol vagyok és mi történt. Újból felültem, de ezúttal valaki óvatosan visszanyomott az ágyra.

- Ne mozogj, nem vagy még jól - hallottam meg egy ismerős hangot.

- Hyunseung? – kérdeztem suttogva, és a belőle áradó nyugalomból tudtam, hogy ő az – Túl sötét van, nem látok semmit.

Hyunseung elengedett, majd az ágy melletti ablakhoz lépett, és résnyire elhúzta a függönyt, épp annyira, hogy a szoba félhomályba boruljon és láthatóvá váljon előttem is. Gyorsan körbepillantottam, és megállapítottam, hogy a szoba tulajdonosa épp mellettem ül. Minden ugyanott volt, ahol legutóbb is, leszámítva az íróasztalán lévő felhalmozott mennyiségű papírtömeget. Vajon mi lehet rajtuk?

- Mi történt? – néztem rá értetlenül, miközben párnákat gyömöszölt a hátam mögé, hogy ülő helyzetben legyek.

- Először gyere rendbe, és utána beszélünk. Elég súlyosan megsérültél – mondta, és visszaült mellém, majd az éjjeli szekrényről egy poharat és néhány szem gyógyszert adott a kezembe.

- Ez… minek? – méregettem furcsán a tenyeremben fekvő apró, fehér pirulákat.

- Hogy meggyógyulj.

- Nincs erre valami vámpírbűbáj?

- Talán. De nem fogom rajtad alkalmazni. Nem tudom, milyen hatással lenne rád.

- Csodás – vágtam egy fintort, majd kelletlenül felsóhajtottam, és lenyeltem a bogyókat, az üres poharat pedig visszaadtam a kezébe.

- Ügyes vagy. Nem is volt olyan rossz, ugye? – elmosolyodott, amikor meglátta elfancsalodott arcom, és gonosz pillantásom. – Most pedig egyél – tett volna elém egy tányér levest, de én csak megráztam fejemet – Muszáj!

- Nem kérek, nem vagyok éhes.

- Tudom, de attól még enned kell.

- Később. Most nem akarok.

- Minseo… két napja egy falatot nem ettél.

- Mi? – kerekedtek el szemeim és teljes döbbenettel meredtem rá – Két napja? Azt akarod mondani, hogy két napja nem tértem magamhoz? Mégis mi a fene történt, ami így kiütött?

Hyunseung letette a levest az éjjelszekrényre, majd felém fordult.

- Ezt én is szeretném tudni. Valaki elég csúnyán rád támadt. Ráadásul a sulidban csupa vér volt a mosdó.

- Úristen… - kaptam hirtelen a szám elé a kezem – Taemin…

- Taemin? A srác, akivel annyit lógtál?

- Igen.

- Ő tette ezt?

- Igen. Taemin… Taemin átvert. Taemin… én azt hittem, barátok vagyunk, de nem… - hirtelen sírni kezdtem. Azt hittem, könnyen túl teszem rajta magam, de amint elpárolgott belőlem a gyűlölet, elérzékenyültem. Csak a harag miatt éreztem azt, hogy jól vagyok, de valójában nem tudtam megemészteni a kudarcot. Csak most kezdtem felfogni, hogy milyen csúnyán kihasználtak.

Hyunseung közelebb csúszott hozzám, majd gyengéden magához vont és hagyta, hadd sírjam ki magam.

- Sajnálom – suttogta a fülembe, majd mikor kissé lecsillapodtam, eltolt magától és úgy fürkészte az arcomat.

- Taemin vámpír volt… - mondtam egyhangúan.

- Tudom – felelte egyszerűen, ami olyan természetesnek hangzott.

- Hogy mi? – kiáltottam fel meglepetten és tágra nyílt szemekkel meredtem rá – Te tudtad, hogy vámpír és nem szóltál róla? De miért?

- Mert nem gondoltam volna, hogy veszélyes lehet. Láttam, hogy mennyire jól kijön veled és másokkal, és hogy már évek óta a suliban tanul. Azt hittem, diákéletet akar élni, hogy végig akarja csinálni, amibe belekezdett még emberkorában. Vannak, akik a haláluk után ragaszkodnak az emberi életükhöz és mindent elkövetnek, hogy ezt végig is tudják csinálni. Elszántnak látszott, ezért nem hittem, hogy ártalmas lenne. Bár bevallom, voltak pillanatok, mikor kételkedtem benne, és szemmel is tartottam, de mivel mindig a te oldaladon állt, nem gondoltam rosszra. Úgy néz ki, tévedtem, és sajnálom…

- Taemin megölte Nayoungot… - bukott ki belőlem, majd éreztem, ahogy egy enyhe harag végigsöpör rajtam – Ha szólsz róla, akkor nem történik meg ez…

- Minseo, ne engem hibáztass. Vámpír vagyok, és tudtam róla, hogy ő is az, de nem nézhetek mindenkire rossz szemmel, csak azért, mert nem a klánomba tartozik. Egyedül akkor van jogom közbeavatkozni, ha a családom életét veszélyeztetik, márpedig Nayoungot nem ismertem. Az emberek táplálékok, és sajnálom, hogy ez történt, nem szabadott volna így lennie. De ha megnyugtat, arról nem tudtam, hogy ő tette.

- Hogy volt képes erre? Barátok voltak…

- Egy vámpírnál mit sem ér ez. Valószínűleg erre készült évek óta.

- Taemin azt mondta, hogy tudott az érkezésemről. Hogy már akkor tudott rólam, amikor még meg sem születtem. Ezzel mégis mit akart mondani?

- Nem tudom. De az biztos, hogy valaki nagyon akar téged és ezért mindent meg fog tenni. Élve kellesz, és szerintem a barátaidat, a szeretteidet azért ölték meg, hogy figyelmeztessenek téged, lassan elérnek hozzád.

- Úgy érted, Taemint irányította valaki? – kérdeztem, és ekkor rájöttem valamire: Taemin is Mrs. Han oldalán állt. Mindketten a rossz oldalon álltak, és valószínűleg ugyanabba a klánba tartoznak, ugyanaz a valaki irányítja őket. Csak azt nem értem, hogy Taemin miért kapta azt a feladatot, hogy férkőzzön a bizalmamba és Mrs. Han miért kegyetlenkedett? Mi értelme volt ennek a kettősségnek? – Tényleg, Taeminnel mi lett?

- Nem volt ott a holtteste, szóval még életben lehet. Vagy megszökött, vagy a társai elvitték.

- Te jó ég! – kiáltottam fel hirtelen – Young! Hol van Young?

- Ne aggódj! Jonghyun elment érte. Amikor idejöttél, és elájultál két nappal ezelőtt, Jonghyun egyből hozzá sietett. Még aznap összepakoltak és ideköltözött. Biztonságban van.

- Hála az égnek. És hol van most?

- Dolgozik. Ki van borulva ő is, és most a munkájába temetkezik. Jonghyun is vele van, ne aggódj. Egy percre sem hagyja egyedül. Young az egyetlen, aki melletted van, így félő, hogy ő a következő célpont.

- Akkor jó – sóhajtottam fel megkönnyebbülten – De várj… akkor ezekszerint itt fogunk lakni? Ebben a házban? Nálad?

- Igen. Hely bőven van, ahogy láthattad és úgy hiszem, most itt a legbiztonságosabb nektek.

- Miért vagyok ilyen rosszul? – valahogy biztos voltam benne, hogy a kérdéseim egyáltalán nem függnek össze, de egyszerűen annyi minden forgott bennem, hogy arra kérdeztem rá, ami éppen eszembe jutott.

- Vámpírméreg került a szervezetedbe, és nálad nem lehetett tudni, milyen hatással lesz rád.

- Ezt hogy érted?

 - Egy vámpír legyengül vagy meghal. Egy emberre nincs hatással. De te nem vagy se vámpír, se ember.

39. rész

*Ajánlott zene: Puscifer – The Undertaker*

http://www.youtube.com/watch?v=WM6YevemuaQ

Nem akartam hinni a fülemnek, egyszerűen képtelen voltam felfogni, amit mondott. Kikerekedett szemekkel ültem a földön, és egyenesen a szemeibe meredtem, miközben arra vártam, hogy a következő pillanatban elnevesse magát, odajöjjön mellém, átöleljen, és azt mondja, csak megviccelt. De a jelenlegi helyzet egyáltalán nem azt mutatta, hogy ez tréfa lenne.

Taemin szemei teljesen elsötétültek, és ajkain is egy torz, gonosz és győzelemittas vigyor terült el. Taemin, az a Taemin, akit megismertem, sosem létezett. Hazugság volt minden, amit mondott, amit tett. Az sem volt véletlen, amikor az iskola első napján odaadta a zsebkendőt nekem, hogy azzal nyissak ajtót? Persze, hogy nem. Nem véletlenül termett ott, hanem várt rám. Fokozatosan, lépésről lépésre jelent meg az életemben, hogy ne keltsen feltűnést, hogy valóban elhiggyem, ő a jó oldalon áll. És a fenébe is, annyira profin csinálta, hogy tényleg bedőltem neki! Egyszer sem gyanakodtam rá, egy percre nem fordult meg a fejemben, hogy akár az ellenségem lehet. Én meg akartam védeni őt. Ő volt a harmadik személy, akit óvtam, akit féltettem, akit meg akartam menteni, és most kiderül, hogy mindvégig ő volt az, aki ott állt a hátam mögött és arra várt, mikor sújthat le rám.

Taemin sosem létezett. Taemin sosem volt a barátom.

És ha ez nem lenne elég, ő volt az, aki végzett Nayounggal. Nayounggal, aki a barátja volt, aki a barátunk volt, és akivel annyi közös emléket halmoztunk fel.  

Hogyan? Hogy volt erre képes? Hogyan tudott ilyen mocskos dolgot művelni? Hogyan tudott bűntudat nélkül erre vetemedni? Az még hagyján, hogy valakit megöl, de ő a barátja volt! Nayoung beengedte az életébe, ismerték egymást, és ennek ellenére ő megölte?

Ez… ez egyszerűen hihetetlen. Hát nem jelentett neki semmit? Mégis mi van az ő lelke helyén? Ennyit ér neki egy barátság, ennyit ér neki a szeretet? Mégis mikor vált ő ennyire érzéketlenné, ennyire embertelenné?

- Na, mit szólsz? – törte meg gondolatmenetemet, és leguggolt elém, hogy egy vonalba kerüljön arcunk – Nem is számítottál erre, igaz? De azt hiszem, pont neked nem kell megmagyaráznom, milyen kegyetlen a valóság, hisz te egész életedben csak a sötét oldalt tapasztaltad meg.

- Mégis mit tudsz te rólam? – förmedtem rá.

- Sokkal többet, mint te azt hinnéd.

- Miért? Taemin, miért? – hangom halk volt, mely sírásba torkollt. Utat engedtem könnyeimnek, és ahogy egyre több lepte el szemem, úgy Taemin arca is egyre elmosódott. Pont ugyanígy tűnt el belőlem az a Taemin, akit barátomként szerettem.

Kezeim megremegtek, és lassan leengedtem őket. Erőtlenül hulltak a padlóra, majd felzokogtam, amibe egész testem belerázkódott. Sajgott a fejem, és képtelen voltam feldolgozni, ami velem történt.

- Na, Minseo, azért ennyire ne sajnálj – Taemin próbált együtt érző lenni, de pontosan tudtam, hogy csak gúnyolódásból kedves velem – Lehetünk még barátok, csak ahhoz egy-két dolognak meg kell változnia. Ilyen volt Nayoung is. Mennie kellett.

A harag Nayoung neve hallatán a tetőfokra hágott, és elöntötte az egész testemet. A kezdeti fájdalomnak, csalódásnak nyoma veszett, és helyét átvette a mérhetetlen gyűlölet. Úgy izzott bennem, mint egy vulkán; az ereimen keresztül átfolyt minden porcikámba, és kirekesztett minden más emberi érzést.

- Megmondtam, hogy ne merd kiejteni még egyszer a nevét! – kiáltottam fel, és rákaptam dühös tekintetem.

Mellkasom fel-le liftezett a visszatartott méregtől, ami ki akart törni belőlem. Taemin vigyora egyből eltűnt, ahogy találkozott pillantásunk, és szinte biztos voltam abban, hogy a szemeimet nézni. A szemeimet, amik a düh hatására megváltoztak. Olyan riadtan nézett rám, mint az a Kris nevű fiú azon a koktélpartin.

Éreztem a belőle áradó félelmet. Szép lassan ölelte körbe a testemet, majd szivárgott be a bőröm alá, ami csak még inkább arra késztetett, hogy ne álljak meg.

Ajkai szólásra nyíltak, de szavak nem hagyták el azokat, csak rémülettől elkerekedett szemekkel meredt rám. Óvatos mozdulatokkal próbált hátrálni, de én gyorsabb voltam. Megragadtam a kést, mely nemrég még a földön feküdt, majd egy hirtelen mozdulattal felugrottam, és rávetettem magam.

Éreztem, ahogy a kés a húsába hatol, jó mélyen, és hallottam, ahogy Taemin fájdalmasan felüvölt. Elterült a földön, én pedig rámásztam, csípőjére ültem és szúrtam. Újból és újból. Két kézzel markoltam a nyelét, és ott döftem belé, ahol csak tudtam. Nem érdekelt, hogy ki nyithat be, nem érdekelt, hogy lebukok, nem érdekelt semmiféle következmény, csak meg akartam ölni. Ki akartam oltani a vérét, ahogy ő tette Nayounggal. Láttam, milyen kegyetlenül végzett vele és azt akartam, hogy ő is szenvedjen, hogy ő is ugyanúgy végezze.

Barátok voltunk és elárult.

Megölte a barátnőmet.

Ezért pedig az életével fog fizetni.

Könnyeim megállíthatatlanul folytak, miközben újra lecsaptam. Egyre csak Nayoung vérbe fagyott alakja rajzolódott ki előttem, a véres arca, a szemei, melyek soha többé nem nyílnak fel. Gyűlöltem Taemint, amiért ezt tette, gyűlöltem magamat, mert nem tudtam megakadályozni, és gyűlöltem a világot, mert ilyen életet adott nekem.

Rég nem voltam önmagam. Ez egyszer nem elborult az agyam, csupán az érzéseim felülkerekedtek rajtam. Gyászoltam és az a mérhetetlen gyötrelem, mely egész eddigi életem során felgyülemlett bennem, most ismét kitört rajtam. Hívnom kellett volna Hyunseungot, már az elején megfordult a fejemben, hogy kapcsolatba kell lépnem vele, hogy jöjjön értem, és segítsen, de túl hamar és váratlanul ért Taemin lerohanása. Nem volt időm erre, és most, hogy én irányítottam a dolgokat, nem is akartam, hogy ott legyen.

Egyre nagyobb vértócsa keletkezett körülöttünk, de ez sem rémisztett el, ez sem rántott vissza a valóságba. Taemin megállás nélkül kiáltozott, és kapálódzott, hogy kivédje szúrásaimat, de mindhiába. Most én voltam az erősebb, a határozottabb, a gonoszabb.

De ez sem tartott sokáig. Amint megálltam egy pillanatra, hogy megtöröljem könnyeim, Taemin egy jól irányzott mozdulattal lelökött magáról. A hátamra zuhantam, és most ő volt az, aki fölém kerekedett. Megragadta a kést, mely kiesett a kezemből, és lecsapott. Nem szólt semmit, ahhoz már nem volt ereje, és noha tudta, nem ölhet meg, le kellett gyengítenie.

Éreztem, ahogy a kés a testembe váj, és a mérhetetlen fájdalomtól, mely végigcikázott minden porcikámon, felsikítottam. Minden kitisztult előttem, és akkor jöttem rá, mekkora veszélyben vagyok.

Taemin vámpír, és én megtámadtam. Noha lelassította a vámpírméreg, még így is nagyobb volt az ereje, mint az enyém.

Újabb vágást éreztem, ezúttal a hasamban. Újabb kiáltás hagyta el a számat. Égető érzés járt át, amely mondhatni megszokottá vált, amióta Mrs. Han minden szerda este magához rendelt, hogy megkínozhasson. Ekkor jöttem rá, hogy azóta az este óta nem láttam se őt, se a lányát, Jiyeont, és a másik két barátnőjét se. Vajon mi lehet velük? Élnek még vagy már meghaltak? Mi van, ha hibáztak, és most Taemint küldték utánam? Egyáltalán… Mrs. Han és Taemin tudtak egymásról? Társak voltak vagy ellenségek?

Nem volt időm, hogy több kérdést futtassak végig fejemben, mert Taemin ismét lecsapni készült. Összeszedtem minden erőmet, és megragadtam a kezét, mely majdnem a szívemet találta el. Fogamat összeszorítva tartottam kezét, hogy véletlenül se szúrjon belém, de arra már nem volt erőm, hogy kicsavarjam a kezéből.

Végtelennek tűnő másodpercek teltek el, míg farkasszemet néztünk egymással. Szerettem volna Taeminnek valamit mondani, de nem tudtam, mit kéne, és ha jól olvastam arcáról, akkor ő is valami ehhez hasonlón gondolkodott. Aztán lassan teste kezdett elernyedni, majd hirtelen teljesen ellazult, a kés kifordult a kezéből, és ájultan zuhant rám. Felnyögtem, ahogy teljes testsúlya rám nehezedett, és hozzáért a sebeimhez.

 Tudtam, hogy percek kérdése és valaki ránk talál. Muszáj volt elmenekülnöm, még mielőtt valaki meglát. Vártam pár percet, majd lelöktem magamról Taemint, és nagy nehezen négykézlábra tornáztam magam. Tudtam, hogy gyorsan gyógyulok, így a csapnak dőltem, nagyokat lélegeztem, hogy valamelyest helyrejöjjek, és elfuthassak.

Csak arra nem számítottam, hogy a vámpírméreg nem csak a vámpírokat lassítja le vagy éppen öli meg, hanem rám is hatással lesz…

38. rész

*Ajánlott zene: Kim YooKyung - Starlight Tears*

http://www.youtube.com/watch?v=kcDDrRq5WXM

Az órán néma csend uralkodott. Mindenki a füzete fölé görnyedt , ceruzáját, tollát írásra készen tartotta kezében és olyan figyelmesen, érdeklődő tekintettel itták a tábla előtt álló tanár szavait, mintha valami világmegmentő akcióról magyarázna.

Hányingerem támadt ettől.

Ez a színészkedés rosszabb volt bárminél, mind a diákok, mind a tanár részéről. A diákokat minden érdekelte, csak a tanóra nem, gondolatuk ezerfelé kalandozott, csak külsőleg mutatták azt, hogy valóban jelen vannak. Mint valami gép, úgy mozogtak, úgy tették dolgukat. Szánalmasnak tartottam őket. Nem kerülne semmibe nemet mondani, felállni, és kimenni a teremből, és azt tenni, amit igazán akarnak. Ha összefognak, senki nem akadályozhatja meg őket. De túl gyávák voltak, és egy pillanatra úgy gondoltam, megérdemelnék, hogy meghaljanak.

Na, és a tanár… szinte láttam, ahogy képzeletében az egyik diákjának kiszívja a vérét. Én voltam az egyetlen, aki tudott arról, mi is ő valójában. Arra gondoltam, ő vajon tud róla, hogy ismerem a titkát? Régen mindig azt hittem, a tanárok a munkájuknak élnek és valóban előszeretettel adják elő a tananyagot, de most már tudtam, hogy ez nem igaz. Miközben beszélt, azon járt az esze, kit kéne legközelebb megölni és milyen módszerrel.

Nehezen tudtam csak megállni, hogy ne ugorjak fel és tépjen ki a szívét. Meg tudtam volna tenni, ehhez kétség sem fér.

Magam mellé pillantottam. Üres volt a pad. A szívem hirtelenjében összeszorult és valami keserű érzés járta át a testem. Nagyot kellett nyelnem, hogy visszatartsam a könnyeimet.

Nayoung…

Úgy hiányzott. Rettenetesen szerettem volna most a fülébe súgni valamit, hogy aztán azzal legyünk elfoglalva, hogy magunkba fojtsuk a nevetést, és egy nyekkenést se adjunk ki. Látni szerettem volna az arcát, a vörösödő fejét, a könnyes szemeit és ajkát, ahogy azt formálja, „dögölj meg”. Mennyire hiányoztak az iskolában töltött órák vele! Bármennyire is éltünk meg nehéz időszakot, jó volt vele lenni és ahol tudtuk, ott emlékezetes pillanatokkal töltöttük meg életünket. Bármennyire is utáltam itt lenni, Nayoung boldoggá tett és elviselhetővé tette az itteni létezést. Ő mutatta meg az elején a túlélési módszereket, amiket a mai napig alkalmaztam: a párna használatát a padon, a kabátot a termek 90%-ban, a papír zsebkendőt, amivel ajtót lehetett nyitni és a sálat, amivel az orrunkat takarhattuk a szagok ellen, és még megannyi hasznos és idétlen ötletet.

Üres volt nélküle minden. Túl csendes és nyomasztó. Felsóhajtottam és tekintetemmel végigmértem az osztályomat. Hirtelen mérhetetlen düh lett rajtam úrrá, és kezem automatikusan ökölbe szorult. Gyűlöltem őket, egytől-egyig.

Miattuk halt meg Nayoung. Az ő életüket akarta megmenteni. És ők nem beszéltek semmiről, nem lázadoztak, hanem beletörődtek a sorsukba. Inkább viselték a csapásokat, a fájdalmat, inkább keltek fel reggelente nyúzott arccal, semmint megálljt parancsoltak volna. Pedig ha kitörnek, ha nemet mondanak, mennyi mindenkit megmenthettek volna. Nayoung feláldozta magát értük, és ők még csak meg sem köszönték, meg sem emlékeztek róla. Noha ott volt egy kép róla a terem elején néhány égő mécsessel és aznap az óra elején tartottunk egy egyperces néma csendet, ezzel lezártnak tekintették az egész esetet.

Számomra ez elfogadhatatlan volt.

Nem csak azért, mert Nayoung a barátnőm volt, hanem mert ennél többet érdemelt. Mindenki megérdemelte volna, hogy rendes megemlékezésben legyen része, ahol egymás nyakába borulva sírhatunk, miközben felidézzük a közös, együtt átélt emlékeket. Egy rendes temetés is kellett volna, hogy illendően elbúcsúzhassunk tőle.

Ehelyett könnyek nélkül, rezzenéstelen, érzelemmentes arccal ültünk és bámultunk ki a fejünkből.

Le kellett hunynom szemeimet, hogy visszanyeljem dühömet, de emiatt egy könnycsepp bukkant elő. Ujjaimmal gyorsan elmorzsoltam azt és újból magam mellé pillantottam. Látni akartam Nayoung arcát, ahogy kedvesen rám mosolyog, megfogja kézfejem és azt suttogja, minden rendben lesz.

De soha többé nem fogom őt látni.

Felpattantam, és kirohantam a teremből. Nem bírtam tovább ülni, elegem volt. Néhányan értetlenül, csodálkozva bámultak utánam. Nem törődtem velük, azzal se, hogy hangosan csapódott be utánam az ajtó. Csak egyedül akartam lenni és sírni.

Berohantam a mosdóba, majd magamra zártam az egyik fülke ajtaját. Leültem a wc tetejére, és kezemmel eltakarva számat, bőgni kezdtem. Próbáltam halkan sírni, de hangom így is visszhangzott az üres, koszos falak között. Testem rázkódott, ahogy újra és újra végigsöpört rajtam a fájdalom hulláma. Hiányzott Nayoung és ezen nem tudtam túltenni magam. Hatalmas űrt éreztem a szívem helyén. Hogy történhetett meg ez? Pedig annyira óvtam, annyira meg akartam menteni és nem sikerült. Kudarcot vallottam. Megígértem neki, hogy nem esik baja, és mégis.

Hazudtam neki.

Mondd, Nayoung, meg tudsz nekem bocsátani?

- Minseo… - tört utat egy hang a levegőben, amire fel se figyeltem először – Minseo – erre már elhalkultam és füleltem. Még a lélegzetem is visszafojtottam, hogy az illető azt higgye, nincs itt senki és feladva keresésem, kisétál a mosdóból. De nem akarta feladni. Harmadszor is megszólított, és csak akkor jutott el a tudatomig, hogy ez egy fiúhang. Mégis mit keres itt egy srác és egyáltalán mikor jött be?

- Minseo, tudom, hogy itt vagy. Nyisd ki, kérlek az ajtót! – kopogott be az illető, én pedig összerezzentem, ahogy megrándult az ajtó. Semmi kedvem nem volt beszélni senkivel, főleg nem egy idegennel. Mégis honnan tudja a nevem?

- Taemin vagyok – felelte, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

Felsóhajtottam, végül úgy döntöttem, kinyitom. Taemin aggódó arccal nézett végig rajtam, és eleinte csak hosszú másodpercekig álltunk egymással szemben. Végül kitárta karját, én pedig zokogva bújtam mellkasához. Szorosan ölelt és egy szót nem szólt, amit nagyon díjaztam most.

Percek teltek el, mire végre sikerült úgy, ahogy megnyugodnom.

- Jobb már? – kérdezte, miközben még mindig engem ölelt. Aprót bólintottam, majd remegő lábaim miatt visszaültem a wc tetejére.

- Sajnálom… - mondta kissé félve – Nekem is rettenetesen hiányzik. De…

- Tudom – vágtam szavába – Ő se akarná ezt. Ő se akarna szenvedni látni. És majd jól leszek… idővel.

- Tudom – megpaskolta a combom, majd a csapokhoz sétált, és egy pohárral a kezében leguggolt elém. – Ezt idd meg, jót fog tenni. Az utca végi pékségből hoztam, még meleg. Nayoung kedvence volt.

- Málnaszörp? – vettem át a még gőzölgő italt – Nayoung meg akarta kóstoltatni velem.

- Akkor most itt a lehetőség rá – mosolyodott el halványan, és kezeivel megtámaszkodott térdemen.

- De sosem fogja tudni, hogyan ízlett nekem.

- Tudni fogja. Szerintem most is itt van velünk – most rajtam volt a sor, hogy megeresszek egy mosolyt. A számhoz emeltem a nedűt, de mielőtt beleittam volna, eltoltam magam elől és furcsán lötykölgettem meg.

(*Ajánlott zene: MBLAQ – It’s war*

http://www.youtube.com/watch?v=jhUT4BUsVjA)

- Mi az? – kérdezte összevont szemöldökkel Taemin és ő is a pohár tartalmát fürkészte.

- Miért ilyen sűrű és piros a színe?

- Mert mondjuk málnaszörp? – felelte hitetlen arccal.

- Jó, de akkor… miért van vér illata?

- Miről beszélsz? – szagolt bele ő is a pohárba – Ez málna. Én nem érzek semmi különöset.

- Taemin, te vért akartál velem itatni? – szemeim kikerekedtek és ijedten meredtem rá. Noha semmi jogom nem volt meggyanúsítani őt, hisz rengeteg mindent tett értem, és Nayoung mellett ő volt a másik személy, akit meg akartam védeni, abban a pillanatban megingott benne a hitem. Fogalmam sincs, mi késztetett erre, még én magam is meglepődtem, de nem hagyhattam figyelmen kívül ezt az érzést. A hirtelenjében jött megérzések mindig igazat mondanak.

- Mi? Dehogyis! Honnan veszel ilyeneket? – háborodott fel, és szemei értetlenséget, döbbenetet sugároztak.

- Ez vámpírvér. Ebben vámpírvér van!

- Micsoda? Vámpírvér? Minseo, te megőrültél? Honnan veszel ilyen hülyeségeket? Vámpírok nem léteznek! – hitetlenkedett továbbra is és összezavarodva nézett rám.

- A jó ég áldjon meg! – csattantam fel. Kezdtem nagyon úgy érezni, hogy itt valami nem stimmel, rettenetesen bűzlik – Pontosan tudom, milyen illata van a vámpírvérnek és bizton állíthatom, hogy ebben az van.

- A szart! Ez málnaszörp! – hangján éreztem, hogy kezdi elveszíteni a türelmét – Idd meg, ha azt mondom! – rivallt rám, miközben dühödten megvillantak szemei, és ujjaival megszorította lábamat.

- Taemin… - hangom hirtelen halkabb lett, és ekkor felrémlett bennem egy gondolat: mi van, ha ő maga is vámpír? Mi van, ha nem az, akinek mutatja magát, mi van, ha nem bízhatok meg benne?

- A francba is! – üvöltött fel, miután továbbra is csak megszeppenve bámultam rá. Kiverte a kezemből a poharat, majd felpattant, és egy hatalmasat rúgott az ajtóba, én pedig összerezzentem – Ha azt mondom, hogy idd meg, akkor tedd azt! Miért nehezíted meg a saját dolgod?

- Te meg miről beszélsz? – próbáltam határozott lenni, de hangom rettenetesen remegett. Csak most kezdtem érzékelni, hogy lehet, bajban vagyok.

Válasz helyett csak elkapta a nyakam, és álló helyzetbe rántott. Ösztönösen ragadtam meg két kézzel a csuklóját és próbáltam lefejteni magamról ujjait, de nyilvánvaló volt, hogy sokkal erősebb nálam. Másodpercekig néztünk egymással farkasszemet, éreztem, ahogy tüdőm sikítva kiált levegőért. Torkom égett az oxigénhiány miatt, látásom kezdett elhomályosulni, de még mielőtt elveszíthettem volna az eszméletemet, Taemin egy mozdulattal kilökött a fülkéből. A váratlan helyzettől és az ereje miatt a földre zuhantam.

Nagy kortyokban nyeltem a levegőt, melyek olyanok voltak, mintha savat nyeltem volna. Újabb másodpercek teltek el, míg a padlón feküdtem. Taemin nem mozdult, csak állt egy helyben, és engem nézett, miközben próbálta megfékezni magát.

Akkor már csaknem biztos voltam abban, hogy micsoda ő valójában.

A gondolattól négykézlábra tornáztam magam, és hátrébb húzódtam, amennyire csak tudtam, de néhány méter után beleütköztem a falba.

- Te… te… – próbáltam megfogalmazni gondolataimat, de többre nem futotta. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy hazudott nekem. Mert ha vámpír volt, akkor nem a jó oldalon állt.

- Igen, én. Mondd csak ki, amire gondolsz! Vámpír. Vámpír vagyok – a harag egyszerre elpárolgott belőle, és helyét a merő gúny vette át. Szélesen rám vigyorgott, és közelebb lépett felém. Mivel hátrébb már nem araszolhattam, ezért tekintetemet gyorsan körbejártattam magam körül, hátha akad valami használható, de nem volt ekkora szerencsém.

Aztán eszembe jutott, hogy nálam van az a kés, amit Hyunseung bulijából hoztam el. A kés, amivel megtámadták őt. Nem tudom, miért hoztam el magammal, de egyszerűen úgy éreztem, még szükségem lehet rá. És valóban nem csaltak ösztöneim. Felhúztam a lábam, és előrántottam a csizmámból, és két kézzel markolva tartottam magam elé.

- Ne gyere közelebb! – fenyegettem meg. Viccesen festhettem, és annak is éreztem magam, főleg azért, mert rettenetesen remegett a kezem – Vámpírméreg van rajta!

- Óh, és ugye nem hiszed, hogy ezt beveszem? – ajkai még szélesebbre húzódtak, miközben már csak egy lépésre volt tőlem.

- Hyunseung adta.

- Vagy úgy – hirtelen megtorpant és nem jött közelebb. Arcán láttam, hogy tétovázik, vajon tisztában vagyok a helyzettel, vagy csak megjátszom magam – Tedd el azt a kést, mielőtt még valakinek baja esik!

- Az a valaki te leszel!

- Ne nevettess! – eresztett meg egy mosolyt, ennek ellenére egy helyben maradt – Erősebb vagyok nálad.

- Azt te csak hiszed – mondtam határozottan, de én sem mertem mozdulni. Taktikát kellett váltanom – Komolyan, Taemin, hogy tehetted ezt?

- Mégis micsodát? – kérdezte egyszerűen, pedig tudta jól, mire gondolok.

- Átvertél. Kihasználtad a bizalmamat. Mégis mióta vagy vámpír? És mégis… mit akarsz tőlem?

- Én ugyan semmit. Nekem ez volt a feladatom. És most úton lehetnénk, ha megiszod azt a kibaszott málnaszörpöt, de természetesen neked mindent ki kell szúrnod.

- Feladat? Úton lennénk? Mégis hová? Kiknek dolgozol te?

- Az lényegtelen. Elteszed végre azt a kést és mehetünk? – sóhajtott fel – Én csak a dolgodat akartam megkönnyíteni a vámpírvérrel, de hát te nem fogadtál szót.

- Komolyan nem értelek, Taemin. Hogy voltál erre képes? – reméltem, hogy sikerül kiszednem belőle valami konkrétat, mégis kik állnak a háttérben, mik a tervei, de túl naiv voltam, ha azt hittem, ilyen könnyen fog menni. Bár legalább abban biztos lehettem, hogy tényleg van valaki más, aki irányít és minden bizonnyal engem akar. – És mégis miért?

- Ezt te is tudod. Túl sokat tudsz az iskolával kapcsolatban, mert ugye mindenbe beleütöd az orrodat, még abba is, amibe nem kéne.

- Azt akarod mondani, hogy te tudtál róla? Mindig tudtál arról, hogy Nayoung és én tudunk mindent? Hogy nyomozunk?

- Persze, hogy tudtam. Nem emlékszel? Vámpír vagyok. Jó a hallásom. Mindent hallottam, mindig. A kávézóban, amikor a harapásnyomokról beszélgettetek, amikor a parkban voltatok vagy amikor Nayoung lakásán az áldozatok után kutattatok. Mindvégig tudtam rólatok. Sőt, hogy fokozzam a dolgokat, az érkezésedről is tudtam. Már akkor tudtam rólad, amikor még be sem tetted a lábad Koreába – Taemin egyre magabiztosabb lett, ahogy fokozatosan olyan dolgokat osztott meg velem, amikről nem tudtam, és amik következtében most teljes döbbenet és csalódottság ült ki az arcomra.

- Hogy mi? Te… mindig… mindent? Miért? Hogy tehetted ezt? Taemin! Én azt hittem, barátok vagyunk! – tört ki belőlem, és fájdalommal eltorzul arccal bámultam rá. Éreztem, ahogy lassan könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagytam, hogy utat törjenek maguknak.

- Jajj, drága, ez annyira vicces – mondta gúnyosan, széles mosollyal az arcán, miközben egy percre sem vette le rólam a szemét. Nem akart egyetlen egy pillanatot sem elszalasztani abból, ahogy darabokra szaggat belülről. - Nem hiszem el, hogy ennyire könnyű volt átvágni téged. Így megbízni bennem… hihetetlen, hogy ennyire közel tudtam férkőzni hozzád.

Erőteljesen felnevetett, fejét hátravetette és teli torokból kacagott, majd ugyanazzal a jókedvvel ismét rám nézett.

- Azt hittem, nehezebb dolgom lesz, hisz erős jellem vagy és nem hagyod magad átverni, de annyira ragaszkodtál ahhoz a tökéletes élethez, amit elképzeltél magadnak, hogy észre sem vetted, mi folyik körülötted. És ez volt a veszted. Pedig Nayoung már az elején mondta neked, hogy vámpírok vannak a dologban, sőt azt is mondta, hogy ne keveredj bele, de te nem hittél neki, nem hallgattál rá. Pedig ha akkor hiszel, mennyi minden változhatott volna. Talán az életét is megmenthetted volna.

- Ne merd Nayoung nevét kiejteni! Semmi közöd hozzá! – kiáltottam fel dühömben.

- Óh, de még mennyire, hogy van. Ne felejtsd el, én is a barátja voltam. Nagyon jó barátja – elmerengett – Emlékszem, az iskola első napján mindenki annyira kis magának valónak gondolta. Annyira csendes volt, visszahúzódó, magába zárkózott. Én voltam az első, aki szóba állt vele, nekem köszönheti, hogy nyíltabb lett és hogy barátokat szerzett.  Hihetetlen, hogy ő is pont ugyanannyira megbízott bennem, mint te bennem. És ez a bizalom volt az, ami a vesztét okozta.

- Ezt meg hogy érted?

- Óh, várjunk csak. Te nem is tudsz róla – ördögien elmosolyodott, majd széttárta karját – Én öltem meg őt!

37. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*
https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg egymást ölelve a várost csodáltuk, de lassacskán megnyugodtam, majd mikor már csak halkan szipogtam, Hyunseung megtörte a köztünk lévő csendet. Egy kicsit eltolt magától, hogy szembe kerüljön velem, és úgy nézett rám.

- Minseo… - hangja lágy volt, mégis érezni lehetett rajta, hogy valami komolyat fog mondani. Tartott egy nagyobb szünetet, és amikor még mindig nem folytatta, rá emeltem tekintetem.

- Mi az?

- Van valami, amiről beszélnünk kell – bökte ki végül. Láttam rajta, mennyire feszült és hogy tényleg valami fontosról van szó, de ötletem sem volt, mit akarhat mondani.

- Nem tetszik ez a nézés – jegyeztem meg, de azért megszorítottam a kezét, jelezve, bármi is az, ne tartsa vissza.

- Valami nem stimmel az iskolával, ahová te is jársz – felelte egyszerűen.

- Igen, tudok róla – eresztettem megy egy torz mosolyt – Mintha valami lepukkant, ezeréves épületben tengetném a mindennapjaimat. Nem tudom, ki felel a suliért, de eléggé egészségtelen odajárni a sok mocsok miatt, hogy az ott terjengő szagokról ne is beszéljünk.

- Én nem konkrétan erre gondoltam, de ebben is igazad van, ennek sem kéne így lennie – mondta sejtelmesen, és olyan erőteljesen fürkészte arcomat, hogy szabályosan kezdtem tőle megijedni.

- Hát akkor mire? – vontam össze szemöldököm, és zavartan néztem rá.

- Azt hiszem, te is tudod, miről beszélek…

- Nem, Hyunseung, nem tudom, hová akarsz kilyukadni, úgyhogy kérlek, magyarázd el ezt nekem érthetőbben – mondtam, habár tényleg tudtam, mit akar mondani. Ő azt várta, hogy én szépen kitálalok mindenről, amiről tudok, de okosabb voltam nála, mert így előbb elmondja ő, mit tud és majd az alapján tudok neki én is válaszolni.

Felsóhajtott, majd elvette kezét rólam, és kinyújtóztatta végtagjait.

- Van valami abban az iskolában, amitől félnek a diákok. Amitől mindenki retteg. Valami, amiről senki nem beszél. – tekintetét újból rám szegezte, és most rajtam volt a sor, hogy felsóhajtsak. Ismét a sötétségbe révedtem, mert nem tetszett, ahogy Hyunseung átható arckifejezéssel bámul rám. Olyan érzésem volt, mint aki épp a gondolataimat próbálja kiolvasni.

- Jól sejtetted – mondtam végül.

- És esetleg… ezt megosztanád velem is?

- Mi? – kiáltottam fel, és rémült arccal fordultam felé – Te most arra kérsz, hogy ami az iskola falain belül folyik, azt osszam meg veled? Teljesen meghibbantál? Ha kinyitom a számat, akkor… akkor… felejtsd el, én nem adok ki információt semmiről sem. Nem keverek senkit se bajba. Nem fogom hagyni, hogy még valaki meghaljon miattam! – keltem ki magamból.

- Jó, Minseo, nyugi, értem, oké, jól van! – fogta le Hyunseung a kezeimet, amikkel kapálódzni kezdtem feldúltságomban – Senkinek nem lesz baja, oké?

- Ne ígérd a lehetetlent! – néztem rá szúrósan, és kitéptem a kezem kezéből - Komolyan, hogy kérhetsz ilyenre? És különben is: minek voltatok akkor a suliban, ha nem jutottatok semmire?

- Pont ez a baj. Volt egy tervünk, de kudarcot vallott. Mindenki olyan betonfalat emelt a gondolatai köré, hogy lehetetlen akármit is kiolvasni belőlük.

- Hyunseung… inkább ejtsük ezt a témát – sóhajtottam fel, majd épp felálltam volna, de megfogta a csuklóm, és visszaültetett a földre.

- Minseo, figyelj – kulcsolta össze ujjainkat ismét, majd egész testével felém fordult - Tudom jól, hogy van valami, amit titkolsz. Nem csak te, hanem az egész iskola. Van valami, ami nem stimmel ott, van valami taszító benne. Amikor végigmegyek a folyosón, érzem, ahogy megbámulnak, és mintha azt kérdeznék a diákok, hogy ezt most a megmentő vagy valaki, aki még rosszabb, mint az eddigiek? Nem tudom neked pontosan leírni, hogy mi ez, de tudom, hogy van valami. De ha senki nem mond semmit, én nem tudok segíteni. Valakinek beszélnie kell, hogy az örökös rettegés eltűnjön az iskola falai közül. Minden zsigeremben érzem a többi tanuló félelmét és segélykérő pillantásait.

- És miért pont nekem kéne megnyílnom erről? Miért nem kérsz meg mást, hogy áruljon el mindent?

- Mert mondjuk téged ismerlek? Minseo, én meg tudlak védeni, és…

- Most azt akarod mondani, hogy nyissam ki a számat, mondjak el mindent, és te majd egy nap alatt megváltod a világot? Azt hiszed, hogy majd neked sikerülni fog mindenki életét megmentened? Túl sokat akarsz, ilyenekről ne is álmodj! – mondtam lekezelően, majd hirtelen felpattantam és elindultam.

- Minseo, kérlek. Engedd, hogy segítsek! Én tudom, hogy mit kell tenni. Nem ismersz még eléggé. Ha azt mondom, bármit megtehetek, akkor az úgy is van.

- Csak egy valamit nem értek – torpantam meg, majd megálltam vele szembe – Mégis mit keresnek a vámpírjaid a suliban?

Hyunseung egy pillanatra megdöbbent, majd vett egy nagy levegőt, és zsebre dugta kezeit.

- Nem akartam elmondani, és reméltem is, hogy erre nem kerül sor, de őszinte leszek veled: vámpírok vannak nálatok.

- Mi? Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem, és noha tisztában voltam azzal, hogy Mrs. Han és a lánya nem emberek, és meg is fordult a fejemben, hogy mások is azok lehetnek, de Hyunseung ezt olyan magabiztossággal mondta, hogy biztos voltam abba, nem csak az említett két személy a bűnös.

- Én is vámpír vagyok, és megérzem, hogy ki az, és ki nem. Ráadásul mivel senki gondolatába nem látok bele, ez is ennek köszönhető. Leblokkolták a diákok gondolatait, hogyha esetleg más vámpírok járnának erre, akkor ne bukkanjunk könnyen a nyomukra.

- Ezek szerint… tudtak arról, hogy jönni fogtok?

- Azt nem tudom, én elképzelhetőnek tartom. De inkább csak óvatosságból tették ezt.

- És… hány vámpír van odabent?

- Az egész tanári kar.

- Hogy mi? Mindenki? Egytől egyig?

- Pontosan. Nem véletlenül jöttem úgymond látogatóba. Szöul ezen része az én hatáskörömbe tartozik, és amikor meghallottam, hogy mennyi fiatal lett öngyilkos vagy történt velük baleset, gyanút fogtam. És amint betettem a lábam, tudtam, hogy itt gyilkosságok sorozata követi egymást.

- Valaki el akarja foglalni a helyedet?

- Ez volt nekem is az első gondolatom, de ha így lett volna, akkor engem támadnak, nem ártatlanokat.

- És ha csak bosszút akarnak állni rajtad? Vagy előbb ki akarnak hozni a sodrodból?

- Nem hinném, a vámpírokra ez nem jellemző. Lehet, vérengző fenevadaknak vagyunk beállítva, de nem támadunk rá vad idegenekre csak azért, hogy az ellenségen bosszút álljunk. Az emberek táplálékok számunkra, semmi több, és figyelünk arra, hogy ne keltsünk feltűnést.

- De itt mégis ez történt: feltűnően vadásznak az emberekre. És ha nem más vámpírokon akarnak bosszút állni, akkor mire fel ez nekik?

- Ez egy nagyszerű kérdés.

- De valami elképzelésed van ezzel kapcsolatban, nem?

- Talán. Azt hiszem… valakit keresnek.

- Kicsodát?

- Passzolom – rántott vállat – De most bizonyítottad be, hogy tudsz valamit, amit lehet, hogy én nem.

- Már miért tudnék akármiről? Csupán érdeklődtem ezekről a dolgokról, elvégre én is abba az iskolába járok, és ki tudja… lehet, én vagyok a következő célpont – feleltem.

- Igaz is. Éppen ezért kéne elárulnod, amit tudsz, és akkor tudnék neked segíteni.

- Honnan tudjam, hogy nem csak kitalálod ezt az egészet? Te is ugyanúgy vámpír vagy. Mégis miért kéne neked hinnem?

- Nem tudom. Van más választásod jelen pillanatban?

Sokáig néztem rá, de egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy most döntést hozzak. Noha mielőbb meg akartam már szabadulni a tehertől, amit cipeltem és tényleg Hyunseung volt az egyetlen, akinek erről beszélhettem, valamitől mégis úgy éreztem, nem tehetem. Egyelőre nem tehetem.

Igaza volt, senki másban nem bízhatok, és amiket mondott, valóban őszintének hangzottak, de az ösztöneim azt súgták, hallgassak. Egyszerre akartam megnyílni előtte és csendben maradni. De a tudat, hogy emberek életét kockáztathatom, megijesztett annak ellenére, hogy azt is tudtam, az időhúzással, az állandó gondolkodással csak ronthatok a helyzeten, még több ártatlant ölhetnek meg.

- Haza akarok menni – mondtam végül, kitérve a válasz elől.

- Rendben – sóhajtott fel, de mindketten tudtuk, hogy ennek a beszélgetésnek még nincs vége – hazaviszlek.

*

Az út egészen a házunkig csendben telt. Fel akartam hívni Youngot, hogy mi van vele, de Hyunseung közölte, hogy Jonghyun nálunk van. Amikor megkapták a hírt, hogy Nayoung meghalt, tudták, hogy ki fogok borulni, és Jonghyun egyből a lakásunkhoz sietett, amiért nagyon hálás voltam neki. Magamra viszont annál jobban haragudtam.

Egy szót nem szóltunk egymáshoz, ami egész kellemes volt. Nem hittem volna, hogy valaha Hyunseunggal kibírjuk, hogy ne szólogassunk be egymásnak.

Az autó egy fél óra múlva leparkolt a házunk előtt, de nem érzékeltem.

- Hé, Csipkerózsika, megérkeztünk – bökte meg a vállamat, mire felkaptam a fejem. Sikerült elbóbiskolnom az ablaküvegnek dőlve.

- Akadj le ezekről a becézgetésekről, kérlek – mondtam morcosan, majd kinyitottam a kocsiajtót, és kiszálltam.

Felsétáltam a lépcsőn, miközben előkerestem a kulcsot a táskámból. Már léptem volna be az ajtón, amikor Hyunseung utánam szólt, kipattant a kocsiból és mellém sétált.

- Mit akarsz? Fáradt vagyok, Hyunseung, hosszú és kiborító estém volt, ki vagyok merülve, fáj a fejem és nem akarok mást, csak az ágyamat – sóhajtottam fel, majd megdörzsöltem a szemeimet.

- Tudom, éppen ezért gondoltam azt, hogy adok egy jóéjt puszit, hátha jobban alszol – mondta vigyorogva, de még mielőtt felfoghattam volna szavai jelentését, megfogta derekam, közelebb húzott magához, és megcsókolt. Nem tartott néhány másodpercnél tovább, máris elváltak ajkaink, és hatalmas vigyorral az arcán elengedett és visszament a kocsijához. Mielőtt elhajtott volna, intett egyet, én pedig megkövülten álltam az ajtóban, és csak meredtem magam elé.

„Ez a barom megcsókolt, ez a barom képes volt megcsókolni? Hogy merészelte? Én nem engedtem meg! Mi a francért vagyok ennyire lelassulva? Óh, hogy a fene essen belé, kihasználta ezt a helyzetet. De miért esett mindezek ellenére olyan jól?”

- Jang Hyunseung, elmehetsz a pokolba! – szitkozódtam félhangosan, és bármennyire is volt szörnyű napon, egy apróbb mosolyt megeresztve beléptem az ajtón.

36. rész

*Ajánlott zene: Jisun - What should I do?*

http://www.youtube.com/watch?v=OG89bmZ-P6A

Utam a főtéren álló „toronyba” vitt, ahonnét gyönyörű kilátás nyílt a városra. Mindig ide szoktam jönni, amikor valami nyomaszt, és megnyugvást keresek. A problémáimra mindig itt találom meg a választ. Csak elég elmerülnöm a város éjszakai fényében és máris beugranak a jobbnál jobb ötletek.

De most az egyszer elmaradt. Hiába ácsorogtam és ittam magamba Szöul szépségét, a megoldások nem jöttek. Sőt, mi több, csak még inkább elérzékenyültem, és azon kaptam magam, hogy a földre rogyva sírok. Percek, talán órák teltek el, de könnyeim nem apadtak. Mintha végtelenítésre lettek volna állítva, mintha sosem akarnának kifogyni. Dühítő volt, és gyűlöltem, amikor ilyen szánalmas helyzetben találtam magam. Gyűlöltem kimutatni, ha fáj valami, ha elérzékenyülök, ha feladni akarom, és nem tudom, hogyan tovább. Gyűlöltem, mikor hagytam magam elgyengülni, és kudarcot vallottam. Igaz, utána egy fokkal mindig jobban éreztem magam, de most az egyszer sokkal tovább itattam az egereket és semmi nem lett könnyebb.

- Miért, Heeyeon, miért hagytál magamra? – suttogtam magam elé, kezemben egy fotóval, amin ő, Young és én voltunk – Mondd, miért kellett itt hagynod? Én nem vagyok ehhez elég erős, én nem tudom végigcsinálni. Szükségem van rád. Én nem tudom a helyed pótolni. Nem én vagyok az, aki összetartja a mi kis csapatunkat, nem én vagyok a legerősebb közülünk. Sosem voltam én a megmentőnk, sosem én voltam az, aki segített rajtunk és tanácsokat osztogatott. Nem én tettem ezt. Te voltál, mindig te voltál. Mert te voltál az, aki engem vigasztalt, aki tartotta bennem a lelket, aki erőt adott, hogy újra repülhessek és most... most ki ad nekem támaszt? Megtörtem. Túl nagy ez a teher. Elveszítettem Nayoungot, és meg kell Youngot védenem, de nem tudom, hogyan. Hol vagy most? Most van rád igazán szükségem, ilyenkor miért nem jössz? Hallod, Heeyeon? Hallasz még egyáltalán? Tudod, hogy ki vagyok, és tudod, hogy mit érzek? Miért fordítottál hátat és hagytál itt minket? Ez nem volt szép tőled, ez nem... Heeyeon, kérlek, gyere vissza... Nélküled nem ugyanolyan semmi sem, nélküled minden más... üres... és fáj... nem mondjuk ki, de mindketten érezzük... semmi sem olyan, mint régen... gyere vissza, nagyon szépen kérlek, gyere vissza...

A szavak csak dőltek belőlem, minden kiejtett szó erőtlenül tört elő belőlem, bármennyire is szerettem volna üvölteni őket. Mire monológom végére értem, hangom elhalt, és ismét csak a keserves zokogásom vert visszhangot. A fénykép kiesett a kezemből, melyet eddig magamhoz szorítottam, kezeim erőtlenül hullottak az ölembe, könnyeim pedig még mindig ebben az őrjítő körforgásban voltak.

Arcomat kezeimbe temetve, némán sírtam. Bármennyire is hatalmas volt bennem a fájdalom, ugyanannyira halkan tört elő belőlem. Hiányzott Heeyeon, hiányzott Nayoung és rettegtem attól, hogy Youngot is el fogom veszíteni. Úgy éreztem, a múltam megismétli önmagát. De miért büntet engem a Sors? Ki ellen vétkeztem, hogy ilyen életre kárhoztatott?

Lépteket hallottam a hátam mögül. Felkaptam fejem, mint akit áramütés ért, kezeimmel egyből törölgetni kezdtem a könnycseppeket. Nem akartam, hogy akárki sírni lásson, nem akartam, hogy akárki is ilyen állapotban lásson, nem akartam, hogy valaki lássa a gyengébbik felem. Én, Park Minseo, aki mindig olyan erős és kitartó, aki nem riad vissza semmitől, aki megmondja az igazat és szembeszáll másokkal, ha egyedül van, aki nem hagy senkit sem elveszni, aki nem hagyja, hogy a jellemtelen emberek eltapossák, a hatalmas Park Minseo most itt ül, egy toronyban, messze a város felett, és magába zuhanva bömböl, mint egy kisgyerek. Megtörten, magányosan, elveszetten, tétlenül.

- Előttem nem kell elrejtened az érzelmeid – nyújtott át Hyunseung egy zsebkendőt, majd leült mellém törökülésbe – Tőlem senki nem tudja meg, ne aggódj.

Értetlenül pillantottam rá, de azért kertelés nélkül elfogadtam tőle a zsebkendőt, és felitattam vele a sós cseppeket. Próbáltam a zaklatottságomat, az előbbi érzelemkitörésemet elrejteni, visszatuszkolni az álarcom mögé, és nyugalmat erőltetni magamra.

- Néha a legerősebbek is elgyengülnek, ami nem bűn. Mindenkinek szüksége van a sírásra, még ha utána nem is fognak megváltozni a dolgok. A sírás jó. Erősebbé tesz.

- Minek jöttél utánam? – kérdeztem alig hallhatóan, hangomban némi ellenszenvvel, amit egyáltalán nem akartam belecsempészni.

- Mondtam, hogy vigyázok rád. Itt sem bújhatsz el senki elől – felsóhajtott, majd az éjszakába révedt. – Ő a barátnőd? – mutatott a kezében lévő fényképre, ami nemrég még nálam volt.

- Igen – vettem el tőle, majd ujjaimmal végigsimítottam a fotón – Meghalt, még két évvel ezelőtt.

- Sajnálom – mondta együttérzően. – És sajnálom Nayoungot is.

- Honnan tudsz Nayoungról? – kaptam rá tekintetem, és gyanakodva fürkésztem arcát.

- A hírek gyorsan terjednek – válaszolta egyszerűen, én pedig egy újabb adag könnyet visszanyelve ismét a képre meredtem.

- Rettenetesen hiányoznak, mindketten. És fogalmam sincs, mi lesz velem nélkülük – torkom teljesen kiszáradt, és égett, mintha savat ittam volna.

- Tudom, mit érzel. Rengeteg embert veszítettem el én is az évek alatt, és tudom, hogy mennyire nehéz – simított végig kézfejemen, majd végül erősen megszorította azt – Nincs semmi gyógymódom, amivel a gyászt el tudnám törölni, nincs semmim, amivel a fájdalmadat elvehetném, amivel a hiányérzetet megszüntethetném, és talán sosem fognak ezek az érzések eltűnni, még az idő múlásával sem. De abban biztos vagyok, hogy erős vagy, és talpra fogsz állni. Gondolj arra, hogy ők most odafent az égben vannak – mutatott ujjával a csillagos ég felé, én pedig követtem pillantásommal – és onnan vigyáznak rád. Ha te haltál volna meg, és ők lennének itt, mit üzennél nekik?

- Azt, hogy ne sírjanak miattam, és hogy mindig mellettük leszek. És hogy legyenek boldogok nélkülem, és éljenek úgy, mintha mi sem történt volna. – feleltem néhány másodperc csend után, majd még hozzátettem – És azt, hogy egy napon ismét találkozni fogunk.

- Így van. Ők is ugyanezt akarnák most. Hogy ne ragadj meg a jelenben. Ne engedd, hogy a fájdalom felemésszen, hogy az életed az ő halálukkal véget érjen. Mosolyogj, nevess, légy vidám, és menj tovább, de sohase felejts. Őrizd meg az emléküket a szívedben, és ha bánt valami, csak gondolj vissza a velük töltött boldog percekre és minden szépnek fog tűnni. Éld le az életed, amit neked szántak, és ne keseregj, mert ahogy te mondat: egy nap ismét találkozni fogtok.

Ahogy Hyunseung beszélt hozzám, szemeimből újabb könnyek kezdtek el folyni, de mást is éreztem. A szívem mintha megtelt volna valamivel. Boldogsággal? Reménnyel? Mintha újra szárnyra kaptam volna. Az, hogy ott volt mellettem, és vigasztalt, megnyugtatott. Most először történt meg, hogy anélkül volt rám hatással, hogy belemászott volna a lelkembe. Pusztán a jelenlétével olyan biztonságot nyújtott, olyan reményeket táplált, hogy úgy éreztem, erősebb vagyok, mint bármikor.

Lehunytam szememet, és élveztem, ahogy a szél felszárítja a könnyeimet. Percek teltek el, csendben, némán. Hyunseung ott ült mellettem, és fogta a kezem, és az a melegség, ami belőle áradt… csodás volt. Mintha azon az éjszakán egymásra találtunk volna.

- És te hogyan fogsz találkozni a szeretteiddel? – emeltem rá keserűen tekintetem. Éreztem, ahogy a kérdés hallatán megfeszül teste, és arca eltorzul, de nem hagytam, hogy kezét kihúzza kezeim közül. Alig érezhetően, de megszorítottam kézfejét, és összekulcsoltam ujjainkat. Hyunseung először rám, majd a kezünkre emelte döbbent tekintetét, végül egy halvány mosoly kíséretében a távolba révedt.

- Én sem vagyok halhatatlan. Egy nap én is meg fogok halni, és akkor majd én is találkozhatom velük. Talán több száz évet kell még várnom, de nem bánom. Tudom, hogy ők ott várnak rám, és amíg élek, addig a lehető legjobbat akarom kihozni magamból, mert ők is ezt akarnák. – halványan bólintottam, és csak ekkor jöttem rá, hogy valójában mennyire hasonlóak vagyunk. Sosem fordult meg a fejemben, hogy ő miken mehetett át, mennyi halált láthatott, mennyi embert veszíthetett el… Sokkal többet, mint én, és mégis itt volt. Borzasztó és ugyanakkor hihetetlen, és elképesztő.

Hyunseung közelebb csúszott hozzám, majd fél karjával átölelt, én pedig nem tiltakoztam. Fejemet vállára hajtottam, és átadtam magam az érzésnek. Ott ültünk, egy toronyban, az éjszaka sötétjében, a csillagos ég alatt, miközben a ragyogó Szöul néztük és arra gondoltunk, egy nap majd minden értelmet nyer végül. Eljön a nap, mikor megtudjuk, hogy akiket elvesztettünk, miért is kellett akkor meghalniuk, de addig is: küzdenünk kell, bármennyire fájdalmas is élni.