32. rész

*Ajánlott zene: VIXX – Voodoo Doll*

https://www.youtube.com/watch?v=r0UIiq4aZ_w

Mikor magamhoz tértem, Young aggódó tekintetével találtam szemben magam. Közelről fürkészte arcomat, és törölgette bőrömet egy vizes ronggyal. Lassan nyitottam ki szemem, és mikor ezt ő is észrevette, segített felülni az ágyon.

-      Jobban vagy? – kérdezte, mire csak fájdalmasan felnyögtem.

-      Nem igazán. Sajog mindenem és iszonyatosan fáj a fejem.

-      Hát azt nem csodálom…

-      Miért?

-      Mert a szemed megint vörös színű lett – vette halkabbra a hangerőt, majd értetlen arcom láttán hozzátette – Hyunseung elmesélte, mi volt legutóbb és mikor Jongsuk rád talált, azt mondta, megint olyan volt. Bár… most már kezd visszatérni az eredeti állapotába – állapította meg, miközben közelebb hajolt. – Nem fáj?

-      Nem… nem igazán. Csak a fejem robban szét. De… ételmérgezést kaptam, nem? Akkor… miért fáj a fejem és miért lett vörös a szemem színe?

-      Az egy jó kérdés. De igen, elég szépen elrontottad a gyomrod azzal az ebéddel. Rajtad kívül négy embert szállítottak kórházba, és nagyon sok diák küzd hasonló panaszokkal, mint te.

-      És ez mit jelent? A többiek kiderítettek valamit? Hány órára ütöttem ki magamat?

-      Két órája fekszel az ágyban. Ne aggódj, Hyunseung Jonghyunnal a kórházba ment a négy tanuló miatt, Eungyeol és Jongsuk pedig valahol itt vannak a kollégiumban. Amit tudok az annyi, hogy a derelyébe raktak mérget, de sokan nem ették meg, mert nem ízlett nekik. Akikkel ez történt, megúszták a gyomorrontással, de az a négy ember… nem biztos, hogy túléli.

-      Basszus! Tudhattam volna! Nem véletlenül volt furcsa az ebéd és nem véletlenül nem tudtam megenni. De… Sorával mi van? Ő is evett olyat!

-      Sora jól van, szinte semmi baja, de ő is panaszkodott a hasfájásra, így lefeküdt aludni. Eungyeol nemrég megnézte és a szobájában alszik.

-      Hála az égnek – megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd az eddig bent tartott levegőt ismét kifújtam.

Egy időre elcsendesedtünk mindketten, majd mikor már kezdett elmúlni a fejfájásom, a szemeim újra kinyitottam és Youngra néztem.

-      Rám miért volt hatással a mérgezés? Mármint persze, én sem vagyok halhatatlan, de azt hittem, ha természetfeletti vagyok, a szervezetem sokkal több mindennek ellenáll. Ráadásul én nem is ettem sokat, maximum néhány falatot. Sora többet evett, mint én, mégis én voltam az, aki elájult. Miért?

-      Nem tudom. Talán… talán mert le volt gyengülve az immunrendszered, sokat stresszeltél mostanában, ráadásul most van ez a dolog a szemeddel is, amiről nem tudjuk, miért van. Nem vagy ember, ezt ne felejtsd. Lehet, valamit jobban visel a szervezeted, lehet, valamit kevésbé. A mérgezés az utóbbi közé tartozhat.

-      Hmm, elképzelhető, hogy így van. Nagyon remélem, hogy a gyilkos nem tudja, ki vagy mi vagyok. Egyébként lehet tudni, ki tette ezt? Gondolom, nem.

-      Nem, sajnos nem. Még most hallgatják ki a konyhán dolgozókat, de szerintem nem ők követték el. Az túl gyanús lett volna. Ha ilyen történik, mégis ki az, akit először elővesznek? Naná, hogy őket.

-      És az áldozatokról lehet tudni valamit? Mármint azokról, akik kórházba kerültek?

-      Három fiú: Baekhyun, Ilhoon és Daehyun, és egy lány, Kyungmi kapott mérgezést. Az állapotuk kritikus, nem tudni, túlélik-e, erre elég kevés az esély.

-      Hát ez nagyszerű! Ha meghalnak, akkor ez egy újabb gyilkosság… és egyszerre négy halottunk lesz! Érted? Négy! Bármit is tervez a tettesünk, sietősre fogta a dolgot.

-      Úgy gondolod?

-      Különben miért csinálta volna ezt? Ajh… ez egyre rosszabb és bonyolultabb lesz. Lassan már kezdem elveszíteni a fonalat – újabb sóhaj hagyta el ajkaimat és felhúztam térdeimet az ágyon, majd átöleltem őket.

-      Engem is kezd egyre jobban idegesíteni ez az egész. És aggódom értetek… Nem akarom, hogy bajotok essen, márpedig ami manapság történik, azt mutatja, hogy valami veszélyes dolog előtt állunk.

-      Én is ettől félek, hogy most már nem csak az itteni diákok vannak bajban, hanem mi is.

Minden egyre zavarosabb kezdett lenni, és az összefüggéseket sehol sem találtam. A gondolataim teljesen összegabalyodtak, nem láttam a végüket, nem tudtam, hol kéne kicsomózni őket, vagy egyáltalán hol álljak neki, és ez kétségbeejtő volt. Ha sem én, sem a többiek nem tudják ezt a rejtélyt megoldani, akkor ki fogja? És mikor?

-      Na jó, összegezzünk – mondtam hirtelen és elővettem egy lapot, amire jegyzetelni kezdtem – Adott egy kollégium, ahol gyilkosságok kezdenek történni. Az eddigi áldozatok: Geurim, akit elvileg megmérgeztek; Chanyeol, akit kilöktek az ablakból; Doojoon, a szobatárs, aki szemtanú volt és megölték; a kórházban az ápoló szintén halott. Itt van még Yoonhee, akit a wc-ben késeltek meg és itt van újabb négy ember, akik ételmérgezést kaptak és ugyan nem haltak meg, de kevés az esély az életben maradásért. Ez összesen kilenc ember, ebből négy lány és öt fiú. Mit tudunk róluk? Van valami közös bennük?

-      Hát… én nézegettem már az adataikat, de… semmit nem találtam. Külsőre nem hasonlítanak, szemszín, hajszín nem egyezik, nem ugyanabba az iskolába jártak, a tanulmányi eredményük is különböző, nem egy helyen laknak, nincsenek is közös ismerőseik, maximum itt a kollégiumban néhány ember. Egyszóval semmi olyan nincs, amiből arra következtethetnénk, hogy kiválasztotta őket. Annyi tűnt fel, hogy az áldozatok neveinek kezdőbetűje más, de ez nem tudom, jelent-e valamit. Mondjuk, ott van Daehyun és Doojoon, és ez megdönti ezt az elméletet is, még akkor is, ha Doojoon nem volt tervben. Azt hiszem… ők csak rosszkor voltak rossz helyen.

-      Igen. És még a gyilkolási módszer is teljesen más. Mi van az időpontokkal? Mekkora eltérések vannak a gyilkosságok között?

-      Uhm… Geurim október 25-én halt meg, rá hat napra, azaz 31-én pedig Chanyeol, a szobatársa és az ápoló. Ezután tizenkét nap telt el, Yoonhee november 12-én vesztette életét, ma pedig november 17-e van. Vagyis… mindig máskor öl.

-      Ha azt vesszük, egy héten belül teszi. Kivéve Yoonhee esetében, de azt hiszem az azért volt, mert előtte két emberrel többet ölt, mint tervezte és ez kicsit megzavarhatta.

-      Na, igen. De számít nekünk valamit, hogy mikor gyilkol?

-      Persze. Így legalább tudjuk, mikor fog legközelebb támadásba lendülni. A gyilkosról mit tudunk?

-      Szóba jött Taemin.

-      Taemin… de utálom ezt a nevet hallani – mondtam undorral a hangomban, de felírtam az ő nevét is a papírra. – A gyilkos természetfeletti. Ha gyilkol, hidegséget hagy maga után, de ebből nem tudjuk, mi is a képessége. Alakváltó? Láthatatlan? Tud másokat irányítani? Semmi ilyet nem tudunk róla. Taemin… nos Taemin vámpír volt, és meghalt. Vagyis elméletileg meghalt. Ha meghalt, nincs gond, ha él… ő nem természetfeletti, ő nem ölhette meg a diákokat. És a bizonyítékok sem rá utalnak, már ami a hidegséget illeti.

-      Szerinted akkor ki kéne zárnunk a képből?

-      Nem, semmiképpen sem. Bár nehezen tudom róla elhinni, hogy gyilkolna, azt hiszem, esetleg valakinek a segéde lehet. De nem ilyennek ismertem, és noha átvert és megölte Nayoungot, ha van esze, új életet kezd, és nem akar bosszút. Nincs oka a bosszúra, ezért se értem, miért tenné. Taemin… nem tudom elképzelni róla, hogy máshoz állna be és a szolgája lenne és teljesítené a parancsokat. Szóval én nem tippelek rá, de nem vetem el az ötletet.

-      Oké. Más azt hiszem nincs a gyilkosról. Ellenben itt vagy te, akinek a szemei hirtelen vörösek lettek és bár lehet nincs köze a gyilkosságokhoz, azért szerintem ezt sem szabad kifelejteni. Lehet, szimplán véletlen, hogy pont most mész át ilyesfajta változáson, amiről nem tudjuk, mit jelent, de én ezt is szem előtt tartanám.

-      Igen, igazad van. Szóval… nagyjából ennyi, ugye?

-      Azt hiszem.

-      Ez mind szép és jó, de… mégis mit kezdjünk ezzel?

Kérdésemre azonban nem tudott Young felelni. Hosszú percekig elemezgettem a lapot, nézegettem a neveket, a helyszíneket és a halálok okát, de egyszerűen képtelen voltam bármiféle összefüggést találni. Nem akart összeállni a kép, pedig szinte éreztem, hogy már nem sok hiányzik a megoldáshoz. Valami még kellett, egy apró dolog, ami mindent a helyére tesz, de még mindig nem tudtam, mi lehet az.  

-      Kész, feladom – összehajtottam a lapot, majd Young kezébe adtam és végigdőltem az ágyon. A fejfájásom ugyan már elmúlt, de ennyi gondolkodás után ismét sajogni kezdett. - A kollégium mit szól ehhez az ételmérgezéshez? Nagy a felfordulás?

-      Annyira nem. A rendőrök kijöttek, még most is helyszínelnek, nem lehet a menzára menni, de… azt hiszem, ez is el lesz tusolva. Ráfogták arra, hogy romlott volt az étel.

-      Ez hihetetlen. Négy ember lehet meg fog halni és el akarják simítani az ügyet? Na, ezt nem! Nekem ez egyre gyanúsabb. Valakinek tuti köze van a gyilkoshoz, valakinek ismernie kell, ha folyton ez történik. Már régen be kellett volna zárni az épületet, ehelyett mindent megtesznek, hogy megnyugtassák az embereket, hogy minden rendben.

-      Úgy gondolod, hogy a gyilkosnak van társa is?

-      Nem tudom. Elképzelhető. Vagy lehet a tettes az egyik kollégiumi tanár. Nem tudom. Bárki lehet. De ez… hihetetlen. Ennyire nem lehetnek vakok, ennyire nem védhetik ezt a kollégiumot! Mi van itt, amiért mindent megtesznek, hogy épségben maradjon és működőképes legyen? Mégis mi miatt nem képesek bezárni ezt a helyet? – fakadtam ki, és ahogy az utolsó két kérdés elhagyta a számat, Younggal egymásra néztünk és tudtam, hogy mindketten ugyanarra gondolunk.

-      Talán mert… van valami, amit meg akarnak óvni – mondta ki hangosan Young gondolatunkat.

És ekkor először éreztem azt, hogy jó nyomon járunk. Egy gyilkos van, aki természetfeletti. Lehetnek segítői, akik esetleg beépültek a tanári karba vagy a diákok közé, de lehet, mindent egyedül intéz. Lehet, tudja irányítani az embereket. Bármelyik is az igaz, ügyel arra, hogy ez a kollégium ne zárjon be.

Neki nem az számít, hogy kiket öl meg, hanem az, hogy hol.

Neki a kollégium kell. Van itt valami, ami itt van a kollégium területén.

Már csak az volt a kérdés, mégis micsoda?

31. rész

*Ajánlott zene: B2ST - Adrenaline*

https://www.youtube.com/watch?v=TvTf30PZ1tE

A másnap délelőtt rettenetesen unalmasan telt el. Se a szobatársaim, se Sora nem volt ott, hogy legyen kivel beszélgetnem. Hogy is lettek volna, mikor iskolába jártak? Kicsit irigyeltem őket, hogy ők mindezt megtehetik, nekem pedig egyelőre még várnom kell. Szerettem volna én is ilyen hétköznapi dolgokkal foglalkozni és olyan átlagos problémákkal megküzdeni, minthogy nem tudok valamit elsőre megtanulni. Mit meg nem adtam volna ezekért! Bármit, csak ne kelljen még több halottat látnom.

Felmentem a könyvtárba is, de Jongsukot nem találtam. Igazából ő még tartozott nekem egy magyarázattal, de egy ideje már nem láttam sehol. Persze abban biztos voltam, hogy éjjelenként ugyanúgy őrködik itt, hisz ez volt a feladata, de hogy napközben hová tűnt… arról fogalmam sem volt.

Egész nap róttam a köröket a kollégiumban, még az aulában is leültem az egyik székre és könyvet olvastam, miközben az arra járó embereket szemügyre vettem. Jó alaposan végigmértem őket, és valami jelet kerestem, amiből megállapíthatom, hogy lehet-e ő a gyilkos vagy sem. Pechemre sajnos semmit nem találtam. Hogy is találhattam volna, mikor lehet, hogy alakváltó? Vagy láthatatlan? De az is lehet, hogy nem is itteni diák, hanem csak egy természetfeletti lény, aki néhanapján belóg ide és áldozatokat szed. Ha pedig így van… nos, akkor semmi értelme naphosszat ücsörögni.

Mindenesetre ezzel hamar eltelt a délelőttöm, és azon kaptam magam, hogy az ebédlőben vagyok. Már rettenetesen korgott a gyomrom és örültem, hogy végre valami ehetőt adnak. Leültem egy asztalhoz, és miután dobtam egy SMS-t Sorának, hogy nem várom meg az ebéddel, falatozni kezdtem.

Néhány perccel később valaki leült velem szembe, amin meglepődtem.

-      Szia! Milyen napod volt? – kérdezte Boksung hatalmas vigyorral az arcán, és mielőtt válaszolhattam volna, folytatta – Képzeld, ma írtunk dolgozatot, és olyan nehéz volt. Vagyis ezt mondták a többiek, de én ellógtam az órát. Így legalább utólag jobban meg fogom tudni írni – hadarta el egy szuszra, majd ő is enni kezdett.

-      Hát ez nagyon jó – erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd újabb üzenetet írtam Sorának, hogy iparkodjon vissza a suliból és jöjjön már ebédelni.

-      És te amúgy mit tanulsz? – Boksung vetett rám egy pillantást, miközben megállás nélkül kanalazta be levesét.

Erre a kérdésre nem számítottam. Igazából nem gondoltam bele, hogy valaha erről beszélnem kell majd, és a nagy zűrzavarban el is felejtettem, hogy erre is ki kellett volna találnom valami kifogást. A kanál megállt a kezemben, de az agyam nem blokkolt le és szinte rögtön dobta is a választ:

-      Lakberendezést.

-      Tényleg? Az nagyszerű! Majd ha végeztél a szakmával, jöhetsz hozzám és kidekorálhatod a szobámat – újabb széles vigyort küldött felém, amit viszonoztam és bólintottam egyet. Közben már a harmadik SMS-t írtam az asztal alatt Sorának, hogy ha nem jön ide perceken belül, a mai ebédnek lőttek.

-      És Hyunseunggal minden oké? Ott hagyod? – Boksung szemei felcsillantak és reménykedve várta, hogy igen lesz a válaszom, de én csak higgadtan letettem az evőeszközt, összekulcsoltam ujjaim az asztal felett, ránéztem és kimondtam, amivel biztos voltam benne, hogy összetöröm a szívét:

-      Nem. Nem hagyom el. Sőt… tavasszal házasodunk – tettem hozzám, ami persze nem volt igaz, de… ez csak úgy jött. Reméltem, hogy ezzel végre leakad rólunk és nem fog nyüstölni, hogy szakítsak vele, amihez persze semmi köze sem volt, de úgy látszik, ő ezt másképpen gondolta.

-      H-házasodni? – hangján és arcán egyaránt látszódott döbbenete, de hogy ezt leplezze, nekikezdett a másodiknak is. Miután lenyelte az első falatot, ismét rám nézett. – Ej, pedig te jobbat érdemelsz nála.

-      Hát… lehet, jobbat érdemelnék, de nála nincs jobb ember.

-      Látszik, hogy te még fiatal vagy és szerelmes. Majd utólag rájössz, hogy nem kellett volna beleegyezned a házasságba.

-      Nem hiszem, hogy bánni fogom. Tudod, van, mikor az ember tudja valamiről, hogy amit tesz, az úgy helyes és az élete végén is így fogja gondolni. Hyunseung pont ilyen nekem. Majd ha te is szerelmes leszel és megtalálod az igazit, akkor érteni fogod, miről beszélek – mondtam, majd ezzel egyidejűleg le is zártam a témát közöttünk és folytattam az ebédet.

Szerencsére Sora is pont ekkor toppant be, és ült le mellénk. Kicsit bunkónak tűnhetett, hogy kirekesztettük a beszélgetésből, de őszintén… Boksungot senki nem hívta oda. Ő csak leült, meg se kérdezte, hogy szabad-e a hely, úgyhogy vessen magára.

Sora viszonylag gyorsan megebédelt, előbb be is fejezte, mint én. Boksung már régen végzett, de továbbra is ott ült, és hallgatta a beszélgetésünket, amibe néha-néha beleszólt ugyan, de mi igyekeztünk nem tudomást venni róla.

-      Te nem eszed meg a másodikat? – kérdezte Boksung, mire csak megráztam a fejem. – Akkor add nekem! – mondta, és már el is vette a tányéromat. Hogy ez a lány mennyit tud enni…

-      Nem szereted a lekváros derelyét? – kérdezte Sora csodálkozva.

-      De, szeretem, csak… nagyon furcsa az íze.

-      Furcsa? Szerintem finom volt.

-      Hát nem tudom, nekem nem ízlett és igencsak megfájdult tőle a gyomrom.

-      Lehet allergiás vagy a szilvalekvárra.

-      Előfordulhat. Vagy csak szimplán nem esett most jól.

Miután Boksung megette a kajámat, kivittük a tálcákat, majd visszamentünk a szobába. Sora bejött hozzánk, és elkezdtünk nézni egy filmet, már csak azért is, hogy Boksungot lerázzuk. Boksung szerencsére közölte, hogy találkozója van, úgyhogy le is lépett, így nyugodtan tudtunk beszélgetni.

Délután négykor Sora is elment a tanulószobára, de megbeszéltük, hogy amint végez, visszajön és lemegyünk vacsorázni.

Ezután ki se keltem az ágyból. Baromira hányingerem volt, izzadtam és tiszta meleg volt az egész testem. Mintha belázasodtam volna. Ezzel csak az volt a gond, hogy nem éreztem magam betegnek, hanem inkább olyannak, mint aki… elrontotta a gyomrát.

Hirtelen rossz előérzetem támadt. Délben sem ízlett a derelye és most rettenetesen rosszul voltam tőle. Mi van, ha a gyilkos tett bele valamit az ételembe, hogy megöljön? Mi van, ha… Boksung a gyilkos? Elvégre is… vele ebédeltem. Igaz, előbb hoztam el az ebédemet, mint ő, de attól még tehetett bele valamit. De… ő ette meg az ebédemet, szóval neki is baja kell, hogy legyen, ráadásul, ha ő volt, nem ette volna meg az enyémet.

Hacsak nem tudja, hogy természetfeletti vagyok, és hogy tudja, mivel tud végezni velem.

Felültem az ágyban, és a telefonom után nyúltam, hogy tárcsázzam Hyunseung számát, de ez a mozdulat is olyan megterhelő volt, hogy kiesett a kezemből. Nagy csattanással esett a padlóra, és tudtam, ha utána kell nyúlnom, én isten biz kiesek az ágyból és fel nem kelek onnan.

Mégis, nagy nehezen lábra tornáztam magam, és a gyomromat fogva az ajtó felé indultam. Émelyegtem, homályosan láttam, a hasam pedig úgy égett, mintha belül kigyulladt volna. Egész testem remegett, lépteim ingatagok voltak. Ki akartam jutni a mosdóba, hogy meghánytassam magam, hátha jobban leszek.

Mielőtt elértem volna az ajtót, valaki feltépte azt és a nevemet kiáltotta:

-      Minseo! Baj van! – Jongsuk állt velem szemben, alig egy méterre és még sosem örültem ennyire annak, hogy itt találom.

-      Igen, tudom. Azt hiszem, engem is megmérgeztek – feleltem, és abban a pillanatban összecsuklottam. Még éreztem, ahogy Jongsuk esés közben elkap, de utána mindent elnyelt a sötétség.

Elájultam.

30. rész

*Ajánlott zene: VIXX - Error*

https://www.youtube.com/watch?v=B2xWE3zE7DQ

A pillanat erejéig döbbenten néztem magam a tükörben és próbáltam felfogni a látottakat. A szemeim vörösek voltak. Nem a szemem fehérje, hanem az íriszem, aminek zöldnek kéne lennie. Vörösek. Az embernek nem változik meg a szemszíne ennyi idő alatt, sőt, úgy általában senki sem tudja megváltoztatni a szeme színét. Az más, hogy nekem világoskék lett, mikor használtam a képességemet, de most mégis mitől lett vörös? Én nem csináltam semmit.

A látvány rettenetesen megijesztett és kezemet szám elé kapva, csak nagy önuralom árán tudtam visszatartani a kitörni készülő sikolyt. Nem akartam senkit se felriasztani az éjszaka kellős közepén, így inkább lassan hátrálni kezdtem, majd mikor már nem láttam magam a tükörben, kirohantam a fürdőből, hogy megkeressem Hyunseungot. Megnyitottam magamban a köteléket, amivel érzékelni tudtam hollétét. Szerencsére a lakásban volt, a könyvtárban, pont úgy, ahogy azt sejtettem. Sietős léptekkel trappoltam le a lépcsőn, futottam át a konyhán és a nappalin, majd nyitottam ki a titkos ajtót, ami a pincébe vezetett. Magam után nyitva hagytam, amit sosem szabadott volna, de most ez érdekelt a legkevésbé.

-      Hyunseung! – kiáltottam, mikor kinyitottam a második ajtót is magam előtt. A hangom hallatára mind a három fiú felkapta a fejét és felém fordult. Ott ültek az egyik asztalnál, rengeteg halom könyv és papír társaságában, és értetlenül pillantottak rám. A nagy izgalomban még azt is elfelejtettem, hogy utoljára akkor voltam itt, mikor Youngért visszajöttünk a csata után, és azóta sosem mertem lejönni ide. Hihetetlen, hogy a félelem mire képes.

-      Mi a baj? – kérdezte Hyunseung, én pedig odarohantam hozzá és megálltam előtte.

-      A szemem! Nézd a szemem! – mondtam kétségbeesetten, miközben az említett testrészemre mutattam. A sírás mardosta a torkomat, de ahogy a könnycseppek összegyűltek szememben, a fájdalom még elviselhetetlenebb lett.

Hyunseung letette a könyvet az asztalra, és arcomat kezei közé fogta, majd a lámpa fénye felé fordította fejem, hogy jobban szemügyre vehesse. Csupán néhány másodpercig tanulmányozta, de nekem még ez is óráknak tűnt. Arcán, már amennyit láttam belőle, csupán csak az értetlenség tükröződött.

-      Csinálj vele valamit, kérlek. Rettenetesen fáj – hangom remegett, ahogy beszéltem, és éreztem, ahogy a könnycseppek folyni kezdenek arcomon. Kirántottam fejem kezei közül, és ujjaimmal, majd mindkét tenyeremmel egyszerre vadul törölni kezdtem. Tudtam, hogy ez nem segít, de a könnyeimtől olyan volt, mintha lángolna a szemem. Attól féltem, hogyha nem teszek valamit, lassan csak két fekete tátongó lyuk lesz a helyükön. Meg akartam szüntetni ezt az érzést, még akkor is, ha ki kell kaparnom a szemem.

-      Minseo, ne nyúlj hozzá, oké? Ettől nem lesz jobb! – fogta le kezeim Hyunseung, majd az egyik székre leültetett és kicsit arrébb állt, hogy Jonghyun és Eungyeol is megnézhesse – Valamelyiktök látott már ilyet?

Reméltem, hogy ezt a kérdést nem teszi fel, bíztam abban, hogy tud rajtam segíteni, de tudhattam volna, hogy nem csak engem fog meglepni ez az egész. Mégis mire számítottam?

-      Jézusom, ez… vörös! – állapította meg okosan Eungyeol, és zavarodottan nézett ránk – Ugye… ugye nem?

-      Mi nem? Mire gondolsz? – kérdezte Hyunseung, és erre a kérdésre egy pillanatra én is elfelejtettem sírni.

-      Hát… én csak remélem, hogy ez nem annak a jele, hogy olyan leszel, mint a szüleid. Úgy értem, mondtad, hogy sokszor, mikor álmodtál velük, akkor piros volt a szemük álmaidban, és lehet, hogy… hogy ez annak a jele, hogy te is… gonosszá válsz… - a végét Eungyeol már alig hallhatóan mondta, én pedig ettől teljesen kiborultam.

-      Soha nem leszek olyan, mint a szüleim! Soha ne merj engem hozzájuk hasonlítani, velem ilyen soha nem fog megtörténni! – üvöltöttem, és felpattantam a székről, és Eungyeol felé tettem egy lépést. Ha Hyunseung nem tart vissza, biztosan megütöttem volna, még ha nem is értem volna vele semmit.

-      Oké, oké, Minseo, nyugalom! – Hyunseung megfogta a kezem, és átkarolta a derekam, és kényszerített arra, hogy rá figyeljek. Amikor találkozott pillantásunk, a hirtelen támadt idegességem eltűnt, és sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. – Gyere, menjük, megpróbálok valamit tenni.

Kimentünk a könyvtárból és felmentünk az orvosi szobába, ahol Hyunseung igyekezett valamit keríteni a szememre. Azonban mindketten tudtuk, hogy ez nem fog elmúlni holmi szemcseppek hatására. Hogy mitől alakult ez ki, annak oka volt és ahhoz, hogy elmúljon, meg kellett találnunk ezt az okot. De mégis hol keressem, ha aludtam, mikor ez történt? Mégis mit művelhettem? 

-      Ugye te nem gondolod, hogy én is olyan leszek, mint a szüleim? – kérdeztem elkeseredetten, miközben Hyunseung egy kellemetlen szagú folyadékkal átitatott törölközővel próbálta a fájdalmat csillapítani. Finoman nyomkodta a bőrömhöz, ami ugyan jó érzés volt, de nem sokat ért.

-      Viccelsz? – hagyta abba, és letette a törölközőt, majd megfogta a kezem – Tudom, hogy nem leszel olyan. Teljesen más vagy, mint ők. Meg akartak törni, olyanná akartak tenni, mint ők maguk, de te hosszú éveken keresztül ellenálltál nekik. Ők már halottak, és nem árthatnak. Ha tudnának is tenni valamit, te akkor is erősebb vagy náluk. Mindig is erősebb voltál. Soha nem leszel olyan, mint ők – szorította meg a kezem, és egy csókot hintett homlokomra, majd magához ölelt. Hosszú percekig ölelkeztünk, és jó érzés volt hozzá bújni. Mikor hallottam szíve dobogását, tudtam, hogy biztonságban vagyok, hogy otthon vagyok és bármi is lesz, ő sosem hagy el.

-      Hyunseung… - toltam el magamtól percekkel később és arcába néztem. Hátratűrte hajam és ismét megpuszilta homlokom. – Ha esetleg mégis megtörténne… ha esetleg valaha elindulnék a rossz irányba és menthetetlen lennék… akkor ölj meg.

-      Tessék? – Hyunseung szemei kikerekedtek és arca teljesen elsápadt. Éreztem, ahogy egész teste ledermed a döbbenettől.

-      Komolyam mondom. Ha tényleg kezdenék olyanná válni, mint ők, ne akarj megmenteni. Nem akarom, hogy miattam ártatlanok haljanak meg, inkább vess véget az életemnek. Kérlek, ezt ígérd meg nekem. Nem tudnék a halálom után úgy élni, ha tudnám, hogy mit tettem. Még ha kevés is erre az esély, hogy olyan legyek, mint ők, akkor is tedd meg, ha mégis előfordulna. Ezt ígérd meg nekem, rendben?

Hyunseung nem válaszolt, csak ismét magához ölelt. Állát fejem tetejére támasztotta és közben lassú mozdulatokkal simogatta hátamat. Karjaimmal átöleltem derekát, és teljes erőmből szorítottam magamhoz. Tudtam, hogy meg fogja tenni. Tudtam, hogyha arra kerül a sor, akkor megteszi. Nem azért, mert az lenne a helyes, hanem azért, mert erre kértem. Ha nem kérem meg, akkor tőle a világ összes élőlénye is elpusztulhatna, ha azzal vissza tud hozni. De a nekem szánt ígéreteit mindig betartja, és bármennyire is féltem, ettől a tudattól megkönnyebbültem.

-      Hyunseung… - szólítottam meg ismét hosszú percek után, de erre nem mozdult – Hyunseung – ejtettem ki még egyszer a nevét, és igyekeztem eltolni magamtól, de olyan erősen szorított, hogy képtelen voltam megmozdulni. – Hyunseung, most már elengedhetsz. Már nem fáj a szemem.

Erre a mondatomra végre elengedett és hátrébb lépett. Ismét arcomat kezei közé fogta, és megvizsgálta szememet.

-      Már nem vörös. Ugyanolyan, mint eddig – halványan elmosolyodott, majd mindent visszapakolt a helyére. Leugrottam az asztalról, és én is megnéztem a tükörben. Megnyugodtam, mikor én is megbizonyosodtam arról, hogy minden olyan, mint régen.

-      Szerinted mi volt ez az egész?

-      Őszintén. Nem tudom. De remélem, csak egyszeri alkalom volt.

Kissé nyugodtabban mentem vissza ezután aludni és másnap reggelig szerencsére nem is ébredtem fel, így az eseménydús nap után végre kipihent voltam.

*

Újabb hétfőre virradt. A negyedik hét vette kezdetét, és én minden egyes nap úgy éreztem, hogy sosem szabadulok innen. Hiába is történt olyan sok minden az elmúlt napokban, mégsem kerültünk közelebb a megoldáshoz. Négy hete voltam itt… a semmiért. Négy hét alatt csak még többen haltak meg, mi pedig megragadtunk, nem jutottunk egyről a kettőre. Folyton csak találgattunk, bizonyítékokat gyűjtöttünk, de a gyilkost nem kaptuk el. Egyszer majdnem sikerült, egyszer majdnem a kezeink között volt, de valahogy mégis egy lépéssel előrébb jár, mint mi. Még az is lehetséges, hogy tudja, kik vagyunk, hogy tudja, hogy mi akarjuk elkapni és így mindig sikerülni fog neki minket kicseleznie. Mégis mikor fog a számításaiba hiba csúszni, hogy nekünk egyáltalán esélyünk legyen tetten érni?

Ami engem illet…ezalatt az négy hét alatt sem tudtam megszokni a kollégiumot. Amikor el voltam foglalva, amikor éppen történt valami, nem volt gondom, de mikor esténként aludni tértem vagy egyedül voltam bent, és nem volt társaságom, a nyomasztó érzés lepelként borult rám, és takarta be egész lelkemet. Ha csak pár órára voltam egymagam, már akkor úgy éreztem, nem bírom bent, megőrülök ettől a fogságtól. Szerettem volna mielőbb szabadulni, de előbb le kellett zárni ezt az ügyet.

Felsóhajtottam, és a másik oldalamra fordultam. Szobatársaim már mélyen aludtak, szuszogásuk ezt alátámasztotta, én pedig megint arra gondoltam, hogy nekik fogalmuk sincs, mi folyik a környezetükben. Itt éltem velük egy szobában, és még csak sejteni sem sejtették, hogy mi vagyok, hogy kik a barátaim és hogy mi zajlik a kollégiumban. Se ők, se senki nem tudott erről. Ők még abban a világban éltek, amiben én csaknem másfél évvel ezelőtt. Belegondolni abba, hogy én is ilyen voltam, furcsa érzés volt. Én se tudtam arról, hogy léteznek vámpírok, és egyéb természetfeletti lények. Én se tudtam, hogy az egész életemet úgy éltem le, hogy ott voltak mellettem, mindig. És még ki tudja, hány ilyen lénnyel találkoztam az évek alatt.

Az emberek hazugságban élnek. Vannak, akik nem is hisznek bennünk. Vajon eljön az az idő, mikor mindenki tudni fog rólunk? Vajon el fognak fogadni minket? Vajon üldözni fognak minket vagy együtt tudnak élni velünk? Ha úgy vesszük, most is együtt éltünk, csak erről nem tudtak, vagy ha tudtak, nem vették tudomásul. De akkor is… Panaszkodnak, hogy mennyi bajuk van, hogy kirúgták őket, hogy megcsalta a barátjuk, barátnőjük, hogy veszekednek a családjukkal, hogy rosszak a jegyeik, bosszankodnak a forgalom miatt az autópályán… de valójában fogalmuk sincs arról, hogy van ennél sokkal, de sokkal rosszabb is a valóságban. Vajon ha rájönnének… fel tudnák mindezt dolgozni?

29. rész

*Ajánlott zene: 100% - Beat*

https://www.youtube.com/watch?v=QYMpINYh4pk

-      Én… azt hiszem, tudom, mit akar jelenteni ez a három betű – most én voltam az, aki hosszas hallgatás után először szóhoz jutott. Nem álltam fel, csak a fejem fordítottam a fiúk felé, akik értetlenül néztek rám. – A nevemet.

-      A nevedet? – kérdezett vissza Eungyeol, de válaszolni már nem tudtam.

-      Mennünk kell – ragadott karon Hyunseung, és maga után rángatva megindultunk kifelé. – Megérkezett az igazi főkapitány, le kell lépnünk!

Eungyeol utánunk eredt, és rohamléptekkel hagytuk el a helyszínt. Lerohantunk a lépcső egyik oldalán, és még láttam, ahogy a másik oldalon felmegy az említett személy.

Egészen a bejárati ajtóig mentünk, ahol tömve volt az út rendőrautókkal és mentőautókkal. Hyunseung belém karolt, és mint aki mit sem csinált, elhaladt mellettük. Csak akkor szólaltunk meg, amikor az autójához értünk.

-      Eungyeol, menj Jonghyunhoz, segíts neki, este pedig otthon találkozunk! – utasította, az említett pedig csak bólintott.

Mielőtt beszállt volna saját kocsijába, odajött hozzám, és megölelt.

-      Örülök, hogy találkoztunk. Aztán vigyázz nekem magadra! – elengedett, majd összekócolta hajam, és nevetve bepattant autójába, és elhajtott vele. Megeresztettem egy mosolyt, és Hyunseung felé fordultam.

-      Hová megyünk?

-      Ígértem neked valamit, nem? – kinyitotta az ajtót, én pedig behuppantam. Megkerülte a kocsit, majd ő is beszállt és elindultunk.

-      Ezek után te tényleg sétálni és mozizni akarsz? – kérdeztem teljesen megilletődve. Jól hangzott és nem akartam elhalasztani ezt a lehetőséget, de amit láttam és a tudat, hogy valami rettenetesen nincs rendben az iskola falain belül, nem hagyott nyugodni.

-      Igen. Miért, te már nem akarod?

-      Nem erről van szó, de… amíg mi szórakozunk, és jól érezzük magunkat, addig senki nincs biztonságban. Mi van, ha újra lecsap a gyilkos, amíg mi távol vagyunk? Mi van, ha most is ott van a kollégiumban?

-      Vissza akarsz menni oda?

-      Isten ments! – emeltem magam elé kezeimet, amin ő csak jót mosolygott – Én csak azt mondom…

-      Igen, tudom, megértelek, hogy aggódsz. De mégis mit tehetnénk? Nem igazán van nyom, amin elindulhatnánk. És különben is, hemzsegnek ott a zsaruk, nem lesz újabb áldozat.

-      Honnan veszed, hogy nem ez volt a célja? Így sokkal könnyebb megölni valakit.

-      Emlékszel, mit mondott Eungyeol? Elvitte a lány cuccait, és úgy állította be, mintha elment volna. Időt akart nyerni. Direkt akarta azt, hogy ne reggel találjunk rá, hanem órákkal később. Csaknem egy fél nap telt el a halál és a test megtalálása között. Bárhol lehet, bármilyen messze. Ha újra ölni akarna ma, nem vesződött volna ennyit. Ráadásul a másik két haláleset között is hetek teltek el. Ha ugyanaz a gyilkos, akkor most is fog addig várni. Ha nem ugyanaz, akkor sincs még mindig semmink, amin elindulhatnánk.

Rám nézett, én pedig csak megadóan felsóhajtottam és megforgattam szemeim.

-      Jonghyun még a kihallgatáson van. Este találkozom velük, megbeszéljük, mit hallott, és ha van valami használható, felhívlak és értesítelek róla. Addig pedig nem tehetünk semmit, mint megpróbálunk lazítani és kicsit szórakozni. Benne vagy?

-      Benne – válaszoltam pár másodperc szünet után. Igaza volt. Jelen pillanatban nem tudtunk volna mit tenni, és ha a gyilkos ott is volt a kollégiumban, nem fog újra támadni ennyi rendőr között. Nekem pedig le kell nyugodnom és nem szabad hagynom, hogy bármiféle érzelem kiüljön az arcomra.

*

A délután hamar eltelt, amit igazán bántam, és bár rengeteg szörnyűség történt, örültem, hogy a héten nem kell visszamennem többet a kollégiumba. Igazság szerint már vártam volna, hogy bezárják a helyet, de a közelében sem jártunk ennek. Meghalt Geurim, aki öngyilkos lett, meghalt Chanyeol, aki véletlenül kizuhant az ablakból, meghalt Yoonhee, aki halálos beteg volt és meghalt Doojoon, akiről azt hitték, elköltözött. Mind a négy halálesethez – vagyis háromról tudtak csak – kitaláltak egy háttértörténetet. Mindegyiket eltusolták, de miért? Ki akartam deríteni az okát, de Hyunseung azt mondta, hogy túl sok pénzt hoz a koli, túl sokan laknak ott, és ezért nem lehet bezárni. Ráadásul mindenki bedőlt ennek a kifogásnak, így akik el is hagyták maguktól a kollégiumot, mások átvették a helyüket. Én mindezt nem figyeltem jó szemmel, de abban egyetértettem, hogyha ez bezár, akkor máshol folytatódik. Jobb itt pontot tenni a dolgok végére, ahol ez az egész elkezdődött. Bele kellett ebbe törődnöm, bármennyire is volt nehéz. Csak egyet tehettem: előre kellett nézem és kideríteni az igazságot, utána pedig ráérek megemészteni és feldolgozni az eseményeket.

Jonghyun és Eungyeol sem jártak sikerrel. Hiába hallgatták ki Yoonhee ismerőseit, barátait, nem találtak semmi gyanúsat, ami összekapcsolhatta volna az előző áldozatokkal. Sőt, igazából semmi sem kötötte őket össze. Yoonhee átlagos lány volt, csendes és visszahúzódó, a középiskola utolsó évét végezte, tervezgette életét. Geurim a harmadik osztályba járt, ahogy Chanyeol is, ám míg ő kitűnő tanuló volt, és volt egy barátja is, addig Chanyeolnak a tanulmányi átlaga épphogy elérte közepest és fiúkhoz illően néha ő is tudott tapló lenni. Olyanok voltak, mint az átlagos tinédzserek, akkor miért ők haltak meg? Talán csak rosszkor voltak rossz helyen vagy a gyilkos kiválasztotta őket? És ha kiválasztotta… akkor mi alapján? Az áldozatokat semmi nem kötötte össze… talán a gyilkos ismerte őket? De a gyilkos természetfeletti, mégis mi köze lenne ezekhez a gyerekekhez? Hisz nem ismerték egymást, még csak ugyanabba az iskolába sem jártak, és ha volt közös ismerősük is, akkor az csakis a kollégiumon belül volt. Miért pont ők? Tényleg csak véletlen lenne?

Este volt már, mikor ezek a kérdések megfordultak a fejemben. Az ágyamban feküdtem, és a plafont bámultam, hulla fáradt voltam, de nem tudtam elaludni. Folyton ezekre tudtam gondolni, és folyton láttam magam előtt az eddigi áldozatok arcát. Mit kéne tennem? Bármilyen nyomon is indulunk el, minden zsákutcába vezet. Mennyien halnak még meg, mire kiderítjük az igazságot? Még csak három hét telt el, de már kezdtem besokallni.

Nagy nehezen végül mégiscsak sikerült elszundítanom, azonban néhány órával később, hajnali három felé megébredtem. Az egész lakás csendes volt. Tudtam, hogy Young odaát alszik a szobájában, a többiek meg valószínűleg a könyvtárban vannak és tanácskoznak.

Irtózatosan égett a szemem, erre keltem fel. Mintha belülről apró gombostűkkel böködték volna szemhéjamat, képtelen voltam csukva tartani őket. Először azt hittem, a fáradtságtól érzem így, és próbáltam volna ismét elaludni, de nem tudtam lehunyni szemeim. Kis híján felüvöltöttem a fájdalomtól, és azonnal megdörzsöltem őket, hátha belement valami, de ezzel csak azt értem el, hogy még jobban égett.

Felkattintottam a lámpát, és lassan kibotorkáltam a fürdőbe. A látásommal nem volt semmi baj szerencsére, mindent tisztán és élesen láttam, semmi sem homályosodott el előttem.

Megnyitottam a csapot, majd hideg vízzel megmostam az arcom és a szemeimet is igyekeztem lehűteni. Addig a pillanatig, amíg a hideg víz hozzáért, nem éreztem azt a szúró fájdalmat. Mégis mi a fene van velem? Erre a kérdésemre azonnal választ kaptam, amikor elzártam a vizet és a csap feletti tükörbe néztem. A szemeim ugyanis eddigi zöldes színűk helyett most vörösen izzottak.

28. rész

*Ajánlott zene: G-Dragon - Coup D'etat*

https://www.youtube.com/watch?v=C8T6771Sdj8

Jongsuk viselkedése lekötötte a figyelmemet a nap további részében. Bár gyanúsan viselkedett, úgy döntöttem, nem mondom el egyelőre Hyunseungnak. Talán nem kellett volna így letámadnom, ezért úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt, hogy tisztázza magát. Ha megint összefutunk, szépen elbeszélgetek vele. Bármi is volt az, ami miatt nem volt ott azon az éjszakán, tudnom kellett róla, mert miatta veszélyben voltam, és ha valami történt volna, az az ő felelőssége lett volna.

Az ágyamon feküdtem és zenehallgatással próbáltam elütni azt a másfél órát, ami még vissza volt a Hyunseunggal való találkozásomig. Megbeszéltük, hogy délután kettőkor elmegyünk egyet sétálni a városba, majd beülünk egyet mozizni. Rettenetesen vártam, ugyanis amióta bejöttem a kollégiumba, nem sokat láttuk egymást, ráadásul még közös programjaink se nagyon voltak.

Rajtam kívül az egyik szobatársam volt csak bent, aki az asztalnál ülve tanult, amikor is kopogtak. Szinte egyszerre kaptuk oda a fejünket a nyíló ajtóhoz. Egy magas, kissé testes férfi lépett be, egyenruhában.

- Hölgyeim, megkérhetném önöket, hogy hagyják el a szobájukat? – kérdezte illedelmesen.

Összenéztünk Eunjivel, majd ismét a rendőrre, miközben felkeltünk a helyünkről.

- Mi történt? – kérdeztem, miközben gyorsan felvettem a cipőmet és egy pulcsit, és zsebre vágtam a telefonom.

- Erről nem beszélhetek. Kérem, siessenek. Néhány óra múlva visszajöhetnek a szobába – mondta közömbös hangon. Kiléptünk a szobából, ő pedig becsukta azt mögöttünk és tovább haladt a folyósón.

Egy másik kollégája jött oda hozzánk és a többi kollégistával együtt lezavartak minket a földszintre, majd ki a hátsó udvarra. Értetlenül néztünk össze, és csak egyetlen kérdés vert visszhangzott: mi történt? De senki nem mondott semmi konkrétat. Az egyik lánycsapat valami olyasmiről beszélgetett, hogy valaki öngyilkos lett, megint másoktól azt hallottam, hogy hatalmas csótányok és bogarak lepték el az épületet, de a gázszivárgás esete és az ételmérgezés is felmerült. Ahányan voltunk, annyiféle variáció terjengett a levegőben; a legtöbbje lehetetlennek bizonyult, de volt olyan állítás is, amit azért el tudtam hinni.

Mielőtt leértünk volna az aulába, tárcsáztam Hyunseung számát, aki szinte azonnal fel is vette.

- Merre vagy? – tettem fel egyből a kérdést, és be kellett fognom másik fülem, hogy rendesen halljak. Akkora volt a zsivaj, hogy alig értettem, mit mond.

- Most nem érek rá, nagyon elfoglalt vagyok – válaszolta. És ez volt az, amivel elárulta magát. Megálltam, és hátrafordultam, és szemeimmel őt kezdtem keresni a tömegben.

- Itt vagy a koleszban, ugye?

- Mi? Nem, épp egy kisebb verekedést próbálok megállítani. Később visszahívlak.

Azzal letette. Kétszer még beleszóltam, de a telefon csak üresen búgott. Magamban káromkodtam egy sort, majd megindultam vissza az árral szemben. Igyekeztem kikerülni a rendőröket, és erőteljesen löktem félre a többi diákot, hogy még véletlenül se sodródjak velük kifelé az udvarra. Tudtam, hogy itt van Hyunseung, még a jelenlétét is éreztem. Perceken belül meg is pillantottam szőke haját és hófehér bőrét. Épp a lépcsőre lépett fel, így utána siettem, és amikor a lépcső közepén tartott, megfogtam karját.

- Érdekes ez a verekedés, nem? – kérdeztem, ő pedig ijedten pillantott rám.

- Minseo? Te mit keresel itt?

- Tudod, itt „lakom” – feleltem egyszerűen – Elárulnád, hogy mi folyik itt?

Felértünk a lépcsőn, majd Hyunseung arrébb húzott, hogy a tömeg ne sodorjon el minket és a rendőröknek se legyünk túl gyanúsak.

- Minseo, most nem jöhetsz velem. Menj le szépen te is az udvarra, oké?  - komolyan beszélt, és láttam rajta, hogy komoly dologról is van szó.

- Mi történt? – összevont szemöldökkel néztem rá, ő pedig felsóhajtott és már nyitotta volna a száját, hogy folytassa, de nem hagytam. – Hyunseung, tudnom kell! Ha valaki meghalt, arról tudnom kell.

Újból felsóhajtott, majd elnézett a folyosók irányába és ismét rám.

- Jól van. Valakit megöltek tegnap és ezúttal semmi esélye, hogy öngyilkosság történt – megragadta a kezem és a lépcső irányába fordított – De most már menj le. Nem kell látnod a holttestet. A te érdekedben mondom. És ne felejtsd: te csak megfigyelsz, a többi az én dolgom.

Hyunseung elengedett, majd megfordult, és a tetthely felé indult. A folyosót, ahol a szobám is volt, lezárták egy sárga szalaggal, és rengeteg rendőr és fehér köpenyes ember tömörült össze… a mosdó körül. Ekkor beugrott a tegnapi rémálmom, és a rémület pillanatok alatt végigfutott rajtam.

Ugye nem?

Hyunseung után siettem, és mielőtt átlépett volna a sárga szalagon, megfogtam kezét és visszarántottam.

- Látnom kell a holttestet! – mondtam keményen, a szemeibe meredve. Egy pillanatra nem tudta, mit feleljen, végül rájött, hiába tiltakozna, előbb-utóbb bejutnék oda a segítsége nélkül is.

- Jól van – sóhajtott fel – Megengedem, hogy megnézd, de ne merd összehányni a helyszínt, és ha nekem utána rosszul leszel, és nem fogod tudni kitörölni a képeket a tetemről, nem fogok segíteni megnyugodni! – tudtam, hogy ezt csak visszavágásból mondja, és ha erre kerülne a sor, ő lenne az első, aki mellettem teremne.

Válaszul bólintottam, majd megfordult és a szalaghoz lépett, ahol egy rendőr állt utunkba.

- Jang Hyunseung vagyok, a szöuli rendőrség főkapitánya, ő pedig az egyik halottkémünk – mutatott rám. A rendőr bólintott és beengedett minket.

- Szöuli rendőrség főkapitánya és halottkém? Ha rájönnek, hogy hazudtál, akkor bajba kerülhetsz – néztem rá furcsán, de magamban jót mosolyogtam: neki sem kéne itt lennie.

- Mire észreveszik, már itt sem leszek. Egyébként meg a főkapitánnyal jóban vagyok, több ügyükben is segédkeztem, úgyhogy probléma megoldva – eresztett meg egy vigyort felém, majd visszavette a semleges arckifejezésének álarcát.

- A főkapitánnyal? Hogy lehetnél jóban vele, ha ember és te meg vámpír vagy?

- Édes, gondolkozz egy kicsit.

- A főkapitány nem ember – esett le szinte azonnal a tantusz, Hyunseung pedig vetett rám egy megvető pillantást, jelezvén, kissé halkabban beszéljek az ilyen dolgokról. – De ő nem lehet vámpír, mert túl feltűnő lenne, hogy sosem öregszik és… - nem fejeztem be, mert Hyunseung közbevágott.

- Nem mondtam, hogy vámpír – értetlen arcom láttán hozzátette – Alakváltó.

Nekem ennyi elég is volt. Alakváltó. Hát persze. Így több száz éven át is ott dolgozhat, csak minden alkalomkor el kell játszania, hogy meghalt és kész. Cseles.

Időközben odaértünk a folyosó közepére, ahol a mosdó volt. Az ajtó előtt is egy sárga szalag virított, és két rendőr állt mellette. Hyunseung itt is bemutatkozott, majd már bent is voltunk a mosdóban.

Rossz érzés fogott el, és már egyáltalán nem voltam biztos, hogy látni akarom a holttestet. Nagyon reménykedtem, hogy semmi köze az álmomhoz és hogy nem az a látvány fog fogadni, amire számítottam.

- Minseo mit keres itt? – lépett mellénk Eungyeol, és láttam rajta, hogy szíve szerint megölelne, de a jelen helyzetben ez elég furán vette volna ki magát.

- Ő a halottkém – szidta meg Hyunseung. Eungyeol majdnem felnevetett, de mivel visszatartotta, csak egy röfögés-féle csúszott ki száján. - Egyébként csak látni akarta a holttestet.

- Érdekes perverziód van – jegyezte meg.

- Mi történt? – kérdezte Hyunseung, miközben megközelítettük a wc fülkéket. Gyomrom egyre jobban kezdett egy gombóccá zsugorodni, és amikor megláttam a legbelső fülke ajtaja alól kicsorgó kisebb vértócsát, émelyegni kezdtem. Vettem egy nagy levegőt és a két srácra összpontosítottam.

- Úgy egy fél órával ezelőtt értesítettek minket az esetről. Egy fiatal lány, név szerint Yoonheet halálra késeltek. A szobatársa látta meg a vérfoltot és nyitotta ki az ajtót. Ő azonosította a holttestet is.

- Mégis hány késszúrás volt az? – tettem fel azonnal a kérdést, mire mindketten értetlenül pillantottak rám.

- Számít ez? – kérdezte Eungyeol.

- Hány késszúrás volt? – ismételtem meg magam.

- Nem tudom. Harminc-negyven körül tippelem. Még nem néztem meg alaposabban a holttestet. De nem hiszem, hogy neked azt… - kezdett volna bele, de én csak odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam - …látnod kéne.

A vér szaga egyből arcomba csapódott, és meg is tántorodtam tőle. Körbefuttattam tekintetem a helyiségben, amit rengeteg vércsepp borított, és ahogy egyre lejjebb tévedt tekintettem, úgy egyre sűrűbben színezték be a hófehér falat. Majd megpillantottam az áldozatot. Ott feküdt a földön a körülbelül velem egy idős lány. Szemei csukva voltak, végtagjai erőtlenül feküdtek mellette, és egykor világoskék pizsamája most vörös színben úszott a rengeteg vértől. A szúrások helyén a szövetek elszakadtak és ezáltal meg lehetett számolni, mégis hányszor szúrták meg. Igaza volt Eungyeolnak, volt ez harminc-negyven is. Talán több is.

A rosszullét kerülgetett és szívem szerint elhánytam volna magam, de tartanom kellett magam. Tudni akartam mindent arról, mi történt.

- Tudni, ki tehette ezt? – Hyunseung hangja tört utat az eddig beállt csendben és hallottam hangján, őt is megdöbbentette, amit látott. Ugyan rengeteg halált látott ő is, és a tavalyi csata is eléggé brutális volt, mégis, a tudat, hogy valaki ilyen csúnyán végzett vele, ki tudja miért, ugyanolyan borzalmas volt.

- Nem. Bárki is volt a tettes, nem először csinált ilyet és minden nyomot eltüntetett – válaszolta Eungyeol – A lány másik két szobatársát és ismerőseit, családját a rendőrségen kihallgatják, Jonghyun már ott van. Egyszer már hívott, azt mondta, eddig nem úgy néz ki, hogy lettek volna a lánynak ellenségei és valószínűleg semmi sem kapcsolja őt össze a másik két halottal.

- Miért?

- Az előző két haláleset akár lehetett volna öngyilkosság is, és most hirtelen ilyen brutális módon végzett egy újabb áldozattal. Van ennek értelme?

- És mi van azzal a szobatársával, aki rátalált?

- Kórházba került, mert sokkot kapott. Jongsuk ott van, hogy ne történjen meg az, ami a múltkor.

Újabb csend állt be közénk. Leguggoltam a test mellé, és igyekeztem nem belelépni egyik vértócsába sem. Kellemetlen volt ilyen állapotban látni és nem tudtam eldönteni, sírjak vagy undorodjak a látványtól. Ujjaimmal lassan a lány teste felé kezdtem el közelíteni, és megérintettem a nyakát.

- Jég hideg – suttogtam inkább magamnak, mint a két fiúnak – A teste jéghideg – fordultam feléjük, majd felegyenesedtem és hátrébb léptem egy lépést, de a tekintetem nem vettem le a testről.

- Igen, ez az egyik probléma – szólalt meg ismét Eungyeol – A teste olyan hideg, mintha napok óta fagyasztóban tárolták volna, mégis, a vére nem ezt mutatja – értetlenül pillantottam rá – Vámpír vagyok, vérrel táplálkozom, és bizton állíthatom, hogy tegnap még igenis élt és virult ez a lány.

- Azt mondod, nem tudod, hogy mégis mikor halt meg pontosan? – ezúttal Hyunseung kérdezett, a vöröses hajú fiú pedig csak fejet rázott.

- Hajnali kettő – feleltem, és utáltam, hogy ezt kell mondanom – Emlékszel, mit meséltem tegnap, amikor felhívtalak? – kérdeztem Hyunseungtól, de nem vártam meg, míg válaszol – Ezt álmodtam. Az egyetlen különbség, hogy az álmomban nem őt láttam, hanem saját magamat és hogy nem a legbelső, hanem a bejárati ajtóhoz legközelebbi wc-ben voltam.

- Azt akarod mondani, hogy megálmodtad, ami történt? – Eungyeol arcára igencsak kiült a döbbenet, Hyunseung pedig komoran nézett maga elé, és láttam, ahogy azonnal elveti azt a gondolatot – amit tegnap mondott - hogy semmi közöm nincs a halálesethez.

- Azt – bólintottam – A teste azért hideg, mert… mert mielőtt rátámadtak volna, furcsa, fehér köd töltötte meg a helyiséget, ami rettenetesen hideg volt. A lámpa kiégett, és a támadó addig rángatta az ajtót, amíg ki nem szakította.

- Ez igaz. A lámpa tényleg kiégett, reggel cserélték ki, mert jelentette az egyik kollégista. Az ajtót pedig tényleg kitépték, meg van sérülve a fa része.

- De miért csak most találtak rá? Délután fél három van, eddig hogy-hogy nem vette észre senki a vértócsát, és hogy a lány eltűnt? – kérdezte Hyunseung.

- A fagyás miatt a vér lassabban folyt, ezért csak nemrégiben folyt ki az ajtó alól. Ráadásul rengeteg diák iskolában volt akkor, délelőtt nem járkáltak erre.  A lány a szobatársaik szerint korán leléphetett, mert amikor felkeltek, nem volt ott, az ágya pedig be volt vetve, és a cipője és a kabátja sincs a helyén, a táskáját pedig a szekrényben találták meg.

- Azt akarod mondani, hogy a gyilkos bement a szobába és elvitte a lány cuccait, hogy úgy tűnjön, mintha elment volna? Mégis miért tette volna ezt? – kérdeztem.

- Nem tudom, talán mert időt akart nyerni. Egy gyilkosnál nehéz kitalálni, mit miért tesz – rántott vállat Eungyeol – Összegezve a történteket Minseo megálmodta rémálom formájában, ami itt történt. Hajnali kettőkor többszörösen megkéselték ezt a lányt, és a támadó semmit nem hagyott maga mögött, csak a kést és a „hidegségét”. Miért érzem úgy, hogy… ezt nem egy ember tette?

- Mert talán nem is – mondta halálosan komoly arccal Hyunseung.

A levegő egy pillanatra megfagyott közöttünk és csak néztünk egymásra. Végül én törtem meg a csöndet:

- Kés? A támadó itt hagyta a kést? – néztem ismét a testre, ahol valóban ott volt a kés – Az álmomban nem hagyta itt a kést. A lány, vagyis álmomban én szinte azonnal belehaltam a sérülésekbe.

- A valóságban ez egy kicsit másként történt – húzta el a száját Eungyeol, és szinte biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog – A lány nagyon is élt, miközben a támadója megállás nélkül lesújtott a késsel. Akkor is élt, amikor amaz eldobta a gyilkos fegyvert, és magára hagyta a lányt. Talán hallotta is, ahogy támadója lassan elsétál.

Arcomból kiszökött a vér, és teljesen elsápadtam. A lány élt… élt, és nem halt meg. Mindent érzett, minden egyes szúrást érzett… Lehetne ennél szörnyűbb? Hallotta elmenni a tettest. Élt, de semmi ereje sem maradt. Sírni sem volt képes, nemhogy segítségért kiabáljon. Haldoklott, talán órák hosszat, ahelyett, hogy pillanatok alatt meghalt volna. Örültem, hogy nekem ezt álmomban nem kellett átélnem.

- Ez valóban szomorú – Hyunseung együttérző hangja tört utat a csendben, ami megint körbeölelt minket. Talán ugyanezt a csendet hallotta ő is. Senki nem volt mellette, mikor meghalt.

- De van itt még valami – mondta Eungyeol és közelebb lépett hozzánk, majd halkabbra vette a hangerőt – Az még hagyján, hogy haldoklott, de még volt ahhoz ereje, hogy bezárja maga után az ajtót és…

- Bezárta maga után az ajtót? – szakítottam félbe. – Megkéselték, és még volt ereje ahhoz, hogy bezárja az ajtót, amit kitéptek? Azt hogyan? Honnan veszed?

- Onnan, hogy ezt ő csinálta – mutatott az ajtóra.

Először nem értettem, mire céloz, de aztán csak rájöttem. Az ajtó alsó részén sokkal több volt a vér, és teljesen ki volt kaparva a fa. Közelebb léptem, és megint leguggoltam, hogy jobban szemügyre vegyem a kaparászást. Hunyorítottam, és minél tovább bámultam, annál jobban kirajzolódott előttem valami.

- Három betűt vésett bele az ujjaival, egy M-et, egy I-t és egy N-t. Bármit is akart írni vagy üzenni ezzel, vagy egy rövidítést akart jelenteni, amit csak ő és néhány közeli ismerőse ismerhetett vagy pedig nem tudta befejezni, amit akart, mert elragadta a halál. Bármelyik is volt, ezt csak egy módon tehette: az ajtót be kellett zárnia, hogy ne nyíljon ki. De ami talán ennél is érdekesebb, hogy az ujjai tiszták, nincs rajta sérülés.

- Azt akarod mondani, hogy… Ő volt, de mégsem ő? Bezárta az ajtót, és odakapart valamit a saját ujjaival, de mégsem ő tette? – kérdezte Hyunseung, Eungyeol pedig bólintott – Ez így… eléggé zavaros.

- Az. Ezért gondolom, hogy a tettes nem ember volt, és hogy aki ezt az ajtóba kaparta, az sem ember volt.

- Két természetfeletti lény? Egy jó és egy rossz?

- Pontosan.

- Én… azt hiszem, tudom, mit akar jelenteni ez a három betű – most én voltam az, aki hosszas hallgatás után először szóhoz jutott. Nem álltam fel, csak a fejem fordítottam a fiúk felé, akik értetlenül néztek rám – A nevemet.