48. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Hyunseung szemei teljesen elkerekedtek a döbbenettől, én viszont csak nagyokat pislogva meredtem Eungyeolra, aki velem szemben ült. Kérdőn pillantottam a mellettem ülő srácra, majd ismét a vöröses hajú fiúra.

- Rémálom? – hangomból tisztán érződött az értetlenség. Nem tudtam, mit jelent ez, de az összenézésükből leszűrtem, hogy itt valami nagyon komoly dologról van szó. És attól, hogy Hyunseung arcára ennyire erőteljesen ült ki a csodálkozás, megrémültem. Ritkán lehetett leolvasni az arcáról ilyen tisztán az érzéseit, ez pedig semmiképpen sem jelentett jót.

- Te nem meséltél neki róla? – kérdezte Eungyeol, Hyunseung pedig csak megrázta a fejét és rám emelte tekintetét.

- Még nagyon régen, jó néhány száz évvel ezelőtt felbukkant egy olyan jóslat, miszerint egy napon születni fog egy természetfeletti lény, akiben hatalmas erő fog csörgedezni. Akkoriban senki sem vette komolyan, de az évek múlásával valahogy mégiscsak egyre inkább hihetővé vált. Senki nem tudta, melyik évben fog ez bekövetkezni, hogy fog kinézni az illető, csak egy valamit tudtak: azt, hogy bármi áron, de meg kell állítani. – miközben beszélt hozzám, egy pillanatra sem vettem le szemeimet ajkáról. Nem akartam lemaradni egyetlen egy szóról sem, de amint kiejtette őket, úgy fokozatosan növekedett bennem a félelem. Szinte már a torkomban dobogott a szívem, és attól tartottam, másodpercek kérdése és kiugrik belőlem.

- Azt akarjátok mondani, hogy ez az illető én lennék? – mindketten lassan bólintottak egyet, és figyelték minden apró mozdulatomat, attól tartva, vajon mikor fogok kiborulni – Akarom tudni, mekkora erő az, ami bennem rejlik?

- Hát… - ismét összenéztek, majd rám, végül megint Hyunseung szólalt meg – Állítólag képes vagy megölni az összes vámpírt.

Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. Örültem, hogy épp ültem, különben most ájultan estem volna össze. Akkora sokként ért ez a kijelentés, hogy szabályosan megszédültem és belefájdult a fejem egy pillanatra. Mintha jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon, úgy rándultam össze. A képességem súlya, melyre állítólag képes vagyok, egyszerre rászakadt a mellkasomra, és úgy éreztem, nem vagyok képes levegőt venni.

- Én… minden vámpírt… megölni… de mégis miért? Mi okom lenne rá? – szakadozottan törtek elő belőlem a szavak, és próbáltam összerakni belőlük egy értelmes kérdést, miközben ujjaimmal combomba martam, hogy levezessem a hirtelen felgyülemlett feszültséget.

- Az utóbbi időben igencsak elszaporodott a fajtánk, egyre többen vagyunk, egyre több klán alakul és emiatt egyre több szájat kell etetni, ergo egyre több ember fog meghalni, nyomtalanul eltűnni vagy furcsa baleseteket szenvedni. Arról nem beszélve, hogy a klánok is egyre többször fordulnak egymás ellen, pedig évszázadokkal ezelőtt még egyek voltunk és nem voltak viszályok. Ha ez így folytatódik, félő, hogy hatalmas háborúk fognak dúlni és lassan, de biztosan az emberiség kipusztul. Ha pedig kipusztul, mi sem tudunk tovább létezni. – vette át a szót Eungyeol, és olyan lassan és kimérten beszélt, hogy biztosan megértsem minden egyes mondatát.

- Nekem kell fenn tartanom az egyensúlyt? De… mégis hogyan? Hogyan tudnék én ennyi lényt megölni? És honnan jött ez a hülyeség, hogy én vagyok ez a személy?

- Abból, ami az előbb történt. Azt mondtad, láttad a halott barátnődet a tükörben, mi viszont senkit sem láttunk.

- Mit akartok ezzel mondani?

- Azt, hogy kapcsolatba tudsz lépni a halottakkal.

- Hogy mit csinálni? De én… nem én hívtam ide Heeyeont, nem én akartam, hogy itt legyen. Ő egyszerűen csak… megjelent.

- Nos, igen, ez így van, de mint tudod, még nem teljesen mutatkozott meg a képességed. Vagyis az is lehetséges, hogy a halottak is kapcsolatba tudnak lépni veled. Mivel Heeyeonnal közel álltatok egymáshoz, ezért jelent meg ő, hogy figyelmeztessen.

- Mire kéne figyelmeztetnie?

- Arra, hogy jönnek érted.

- De kicsodák? Kik akarnának engem?

- A leghatalmasabb vámpírok.

- Miért? Beszéljetek már érthetően, ne nekem kelljen minden egyes szót kihúzni belőletek!

- Hyunseunggal évek óta a nyomukra akarunk bukkanni, de teljesen elérhetetlenek. Senki nem tudja, hol rejtőznek, hogyan néznek ki, csak azt tudjuk, hogy meg kell állítani őket valahogyan. Minden apró információt feljegyzünk, vannak kémjeink, akik a világ különböző pontján élnek és próbálnak becsatlakozni más klánokba, hátha egy napon elvezet valaki hozzájuk. Eddig azonban nem sok sikerrel jártunk, egészen az utóbbi hetekig, amikor is azok a gyanús halálesetek megsokszorozódtak az iskoládban. Szemet szúrt, elvégre is mindenki igyekszik maga után feltakarítani a nyomokat, de itt nem volt szándékukban ezt tenni. Ez egy jel, egy figyelmeztetés volt arra, hogy hamarosan megérkeznek, és senki ne merjen az útjukba állni. Nem tennének ilyet, ha nem lenne nyomós okuk rá. Ekkor jöttünk rá, hogy mi van, ha köze van a jóslathoz. Ha a rémálomnak nevezett lény, vagyis te a kezükbe kerülsz, a maguk pártjára állítanak, akkor világuralomra tudnak törni. Gondolj csak bele: meg tudod ölni a vámpírokat, és ha megteszed, amit mondanak, akkor bármit el tudnak veled érni. Akkor talán… elképzelhető, hogy soha többé nem kell majd nekünk, vámpíroknak rejtőzködnünk, ahogy az összes természetfelettinek sem. A vámpírok átveszik az uralmat, az emberek pedig rabszolgák lesznek. De mondom, csak akkor, ha megkaparintanak és hajlandó vagy együtt működni.

- És… mi van akkor, ha nem sikerül nekik, ha nem leszek a pincsikutyájuk?

- Olyan nincs. Mindent meg fognak tenni, hogy őket szolgáld. Ha kell, erőszakkal is elérik.

- Ezekszerint… azért ölték meg a szeretteimet, hogy figyelmeztessenek, hogy nincs más választásom, csak ők?

- Igen, valami ilyesmi lehet a dologban. Tudtak rólad, valószínűleg évek óta követnek és figyelnek téged, és azt is tudták, előbb-utóbb te magad is rá fogsz erre jönni.

- Tudtak rólam… - suttogtam magam elé az előbb elhangzottak lényegét – Taemin azt mondta, hogy tudott rólam, már akkor, mielőtt betettem volna a lábam Koreába. Akkor mégis milyen régóta tudnak rólam?

Újból összenéztek, majd felsóhajtottak, és csak a fejüket ingatták. Lehunytam szemeimet, és kiengedtem az eddig bent tartott levegőt, majd fejemet kezeimbe temettem. Éreztem, ahogy Hyunseung átölel, és megsimogatja a hátam.

- Tudom, hogy borzalmas mindezt megtudni, és ezt az egészet így az egyben rád zúdítani, és nagyon sajnálom, de tudnod kell, hogy mi mindig melletted állunk és sosem fogjuk hagyni, hogy ez az egész megtörténjen.

- Értékelem, hogy így aggódtok miattam, de ezzel nem megyek semmire. Mégis hogyan akadályozzátok meg, hogy ne álljak az ő oldalukra? Ha nem teszem meg, mit fognak tenni? Ráadásul azt se tudom, hogyan használjam a képességem, arról nem beszélve, hogy én senkit nem akarok megölni! Viszont ha nem teszem meg, akkor nektek esik bajotok… Így vagy úgy, de valakik meg fognak halni, és az nem én leszek. Mert engem bármi áron, de életben fognak hagyni. – néztem fel ujjaim közül keserűen az arcára.

- Valamit kitalálunk, ne aggódj – biztatott továbbra is.

- Szerintem meg kéne neki mutatni a titkos alagsort.

- Eungyeol! – kiáltott fel Hyunseung, és megvetően nézett barátjára.

- Alagsor? – kaptam fel a fejem, már csak Hyunseung reakciója miatt is. – Milyen alagsor?

- Semmi, Eungyeol hülyeségeket beszél.

- Hyunseung… egy csapat vagyunk, nem? Nem gondolod, hogy ezek után be kéne avatnod mindenbe, amihez közöm van vagy akárcsak lehet? Utálom, hogy ezt kell mondanom, de elég sok mindenhez kapocs lehetek.

- Igaza van, Hyunseung. Itt az ideje, hogy belelásson mindenbe, elvégre is nem lehet tudni, mennyi idő az, mire rátalálnak. Már pedig ha nem akarjuk átadni nekik és nem akarunk vérfürdőt rendezni, akkor valamit sürgősen ki kell találnunk, mert igencsak szorít az idő.

Hyunseung felsóhajtott, majd bólintott egyet. Megfogta a kezem és felálltunk, majd megindultunk az ajtó irányába. Lementünk a lépcsőn, átvágtunk a nappalin, a konyhán, meg egy kisebb könyvtáron, végül a folyosó legvégén lévő ajtó előtt megálltunk. Hyunseung várt pár másodpercet, majd lenyomta a kilincset. Korom sötét volt mindenhol, csupán csak az első néhány lépcsőfokot láttam, amit elnyelt a sötétség. Hyunseung nem tétovázott, elindult lefelé, én pedig nem tehettem mást, mint követtem, hisz fogta a kezem. Igaz, semmit nem láttam, de mivel ő jól tudott tájékozódni a sötétségben, megbíztam benne.

Percekig kóvályogtunk a feketeségben, majd egyszer csak felgyúlt egy lámpa, és egy újabb ajtó előtt találtuk magunkat. Egyszerű, szürke falak vettek körbe minket, és hiába néztem magam mögé, semmit nem láttam, még Eungyeolt sem, aki ott állt közvetlen mögöttem.

Beléptünk az ajtón és egy sokkal tágasabb és világosabb terem tárult elénk. Nem volt túl nagy és sok mindent sem tartalmazott. Az ajtótól balra rengeteg régi, poros könyv volt, jobb oldalon pedig asztalok és székek. Gondolom, a könyveket tilos volt kivinni, csak itteni olvasásra használhatták. De ahogy elnéztem az állapotukat, nem csodálkoztam, elvégre is nagy részük már foszladozott.

Ablakokat nem láttam, csak három hatalmas csillár lógott le a mennyezetről, ami elegendő fénnyel töltötte meg a teret, ráadásul, ha valakinek ez nem lett volna elég, minden asztalhoz tárult egy-egy kislámpa.

Rajtunk kívül csak hárman tartózkodtak bent; ketten épp a könyvek között keresgéltek, a harmadik személy pedig az egyik asztalt vette birtokba. Mindannyian vetettek ránk egy pillantást, majd mintha ott sem lennénk, folytatták tevékenységüket.

- Ez lenne az a titkos alagsor, amit Eungyeol elkotyogott. Itt található minden a leghatalmasabb vámpírokkal kapcsolatban meg úgy alapból a vámpírok történelméről. Ők hárman gondozzák a könyvtárat, és csak akkor jöhet ide bárki is, ha valamelyikük itt tartózkodik. – tartott egy gyors ismeretet, majd megindult a legszélső asztal irányába, és leült az előtte álló székre. – Ez pedig az én asztalom.

Körbetekintettem az asztalán elterülő sok lim-lom között és megállapítottam, hogy Hyunseung rettentő rendetlen, ugyanakkor zseni is, hogy ekkora kuplerájban mindent képes megtalálni.

- Itt van a te gyűjteményed is az áldozatokról – húzott maga mellé egy vaskos mappát, majd beletúrt a sok papírba, és alóluk előhalászott egy még vastagabb tömböt.  Először a kezembe akarta nyomni, de rájött, hogy nem biztos, hogy a súlya miatt jó ötlet lenne, így az asztal szélére tolta, közvetlen elém – Ebben pedig minden benne van, amit összegyűjtöttünk az évek során a leghatalmasabb vámpírokról, és akiket sehol sem lelünk.

Visszaejtette a papírokat, majd hátradőlt a széken, kezeit összekulcsolva a tarkóján. Eungyeol az asztal másik sarkára ült, én pedig elkezdtem lapozgatni a könyvet. Mindkét fiú engem nézett, valami választ várva tőlem. Sejtéseim szerint azt várhatták, hogy mikor találok valami számomra ismerős dolgot, de erre aligha volt esély. Csupa időpont és helyszín, hosszas leírások, hogy mi történt az adott helyen, némelyek háromszáz évvel ezelőttre is visszanyúltak, de mindez számomra értelmetlen volt.

Becsuktam a könyvet, majd rájuk néztem.

- Tudtok mutatni képet azokról a vámpírokról, akik engem akarnak? – kérdeztem, mire Hyunseung bólintott, és maga elé húzott egy újabb könyvet. Fellapozta, majd elém tolta azt.

- Állítólag így néznek most ki.

- Miért, tudnak alakot váltani?

- Nem hinném, de sokféle forrásból dolgozunk, és sokféle képet küldtek a kémjeink. Erre esett a legtöbb szavazat.

Átvettem tőle, és közelebb emeltem a szemeimhez. Ütött-kopott könyv volt, a lapjai már sárgák voltak és foszladoztak, a rajta lévő két alakot pedig alig lehetett látni, de én mégis felismertem őket. Annyiszor láttam már, hogy bárhol bármilyen formában felismertem volna őket.

- Ezt nem mondjátok komolyan, ugye? – hökkentem meg.

- Miért? Ismered őket? – kérdezte Hyunseung.

- Ők a szüleim.

47. rész

*Ajánlott zene: JYJ - Pierrot*

https://www.youtube.com/watch?v=f0jL12yvBb8

- Mik voltak azok, amik tegnap ránk támadtak? – kérdeztem, miután leültünk a kanapéra és Hyunseung átnyújtott egy pohár vörösbort.

- Farkasok – kortyolt bele italába, én pedig kíváncsian néztem rá, ennél több magyarázatot várva – Igazak a pletykák, tényleg léteznek. Az erdő mélyén élnek, hogy véletlenül se találjon rájuk senki. Nem az ellenségeink, egy természetfeletti lény sincs harcban a másikkal, csak éppen… nem szívleljük egymást.

- De akkor miért támadtak ránk? – tettem le az asztalra a poharat, és teljes testemmel felé fordultam.

- Mert a területükre merészkedtél.

- Ez így érdekes. Ahhoz képest, hogy a két faj kerüli egymást, mégis jó közel van a házad az erdőhöz.

- Minseo, te csaknem több mint tíz kilométerre voltál bent az erdő sűrűjében. Az már az ő területük.

- Mi? Olyan messze? – kerekedtek el a szemeim, és arra gondoltam, vajon hogyan sikerült olyan messze bemerészkedtem. Repültem vagy futottam? Mégis miért nem éreztem annak a nagy távnak a hatását magamon? Izomlázamnak kéne lennie, vagy legalább a lábaim fájhatnának, de semmi ilyesmit nem érzékeltem.

Hyunseung csak elmosolyodott elképedt arcom láttán.

- Ne aggódj, ez teljesen természetes. Természetfeletti képességgel rendelkezel, könnyen és hamar megteszel nagy távokat, anélkül, hogy észrevennéd vagy éreznéd utána a hatását. Majd idővel megszokod, eleinte mindenkinek furcsa.

- Óh, értem – feleltem, majd töltöttem magamnak még egy pohár bort.

- Hyunseung, beszélnü… - lépett be mindenféle kopogás nélkül az ajtón Eungyeol, de amint meglátott, széles mosoly terült el arcán – Szia, Minseo. Régen találkoztunk. Minden rendben veled?

Odajött hozzánk, majd megölelt, ami hirtelen meglepett, de aztán eszembe jutott, milyen eleven srác. Kivette Hyunseung kezéből a poharat, és miközben megitta a tartalmát, leült a velünk szemközti fotelba. Hyunseung csak szemforgatva állt fel a helyéről, és ment oda a bárpultos részleghez, ahol még rengeteg alkohol volt, és egy tiszta poharat vett elő.

- Persze, jól vagyok – mondtam neki mosolyogva – És te?

- Nagyszerűen vagyok – felelte vidáman. Nem tudtam, honnan ez a jókedv, de rám pillanatok alatt átragadt, és nem tudtam levakarni a vigyort az arcomról - Hallottam a képességedről, hogy előjött és most már te is tudsz róla. Ennek örülök. Féltem, hogy el akarod majd nyomni magadban, és emiatt bajod esik.

- Mi? Te is tudtál róla, hogy mi zajlik velem? Honnan? – elképedve meredtem rá, majd Hyunseungra, aki akkor ült vissza közénk.

- Persze – nevetett fel könnyedén, mintha az égvilágon minden szép és jó lenne – Hyunseung velem és Jonghyunnal beszél meg szinte mindent, ráadásul én is vámpír vagyok, megéreztem rajtad. Szerinted miért engem küldött hozzátok azon az estén?

- Óh… És van még valaki, aki tudott rólam anélkül, hogy én tudtam volna? – néztem szúrósan Hyunseungra, jelezvén, nem éppen tetszik, hogy utólag tudom meg ezt is.

- Nem hiszem. Mi hárman vagyunk a legidősebbek, ilyeneket könnyen észreveszünk. Bár ha Hyunseung nem hívja fel erre a figyelmünket, akkor lehet, nekünk sem tűnik fel. Hyunseung is onnan tudta, hogy mi vagy, hogy van köztetek ez a kapocs vagy kötelék vagy minek nevezzem, ami köztetek létre szokott jönni.

- Jól van, Eungyeol, elég lesz. Attól még, hogy barátok vagyunk és mindent elmondok, nem kell Minseoval is megosztanod – dorgálta meg barátját, aki azon csak jót vigyorgott, én pedig megeresztettem egy mosolyt.

Gyorsan a helyére raktam magamban a dolgokat, és örömmel vettem tudomásul, hogy ennyire nem lehetett rajtam észrevenni és csak azok hárman tudtak róla, akikben valamilyen szinten megbízok – legalábbis most már igen; ha hetekkel ezelőtt derül ki, lehet, nem lenne most ilyen csodás a helyzet.

- Miről akartál beszélni? – törte meg a csendet Hyunseung, és Eungyeolra nézett.

- Áh, semmiről, ráér később is – legyintett, és Hyunseung elé tolta a poharat, hogy töltsön még neki.

- Oké, vettem a lapot, márt itt sem vagyok – emeltem fel a kezem, miközben felálltam. Eungyeol csak zavartan vakarta meg a fejét, ezzel elismerve, tényleg olyanról van szó, amit nem akar előttem mondani, Hyunseung pedig már szólásra nyitotta a száját, hogy marasztaljon, de megelőztem – Eszek valamit, mert éhes vagyok. Majd később beszélünk.

Intettem nekik, és az ajtó felé indultam, de mielőtt elhagytam volna a szobát, megtorpantam. Fejemet lassan jobbra fordítottam, a fürdőszoba irányába, melynek ajtaja résnyire nyitva volt. Ugyan sötétség honolt odabent, de a szobából beszűrődő fény hatására láthatóvá vált a tükörben a saját alakom. De nem ez volt az, ami megállásra késztetett. Más is volt ott, holott senki nem állt mellettem.

- Mi az, Minseo? – kérdezték a fiúk, miután nem hallották az ajtót becsukódni.

Nem feleltem nekik, csak tágra nyílt szemekkel meredtem a fürdőszobába. A hirtelen lett ijedelemtől nem bírtam mozdulni, a másik alak viszont igen.

Hyunseung odalépett mellém, és érdeklődve követte a tekintetem, majd ismét rám nézett.

- Minden oké? – óvatosan megfogta a karom, én pedig összerezzentem.

- Van ott bent valaki – gyors léptekkel közelítettem meg az említett helyiséget. Bal kezemmel belöktem az ajtót, a másikkal pedig felkattintottam a villanyt. Beljebb mentem és gyorsan körbenéztem, még a csap alatti szekrénybe is belestem, de senkit sem láttam.

- Minseo, nincs itt senki – jött utánam Hyunseung, Eungyeol pedig az ajtóban állt meg és szemöldök ráncolva nézett rám.

- Volt itt valaki! Láttam! Nem vagyok hülye! – mondtam kissé hisztérikusan.

- Egy szóval nem mondtam, hogy az lennél, de… - nem tudta befejezni, mert közbevágtam.

- Heeyeon… - suttogtam teljesen lebénulva, miközben a tükörre meredtem.

Megint ott volt. Ott volt a tükörben, mint amikor az iskola mosdójában láttam. Olyan élethű volt, olyan erőteljes és hihető, mintha nem csak egy tükörkép lenne, hanem valóban ott állna mellettünk. Csak álltam ott, miközben lassan megteltek szemeim könnyekkel és csak meredtem előre.

- Heeyeon? – hallottam Hyunseung hangján a döbbenetet, de nem foglalkoztam vele.

Közelebb léptem egy lépést a tükörhöz, majd ujjammal lassan végigsimítottam a sima felületen. Szólásra nyitottam a számat, de belém fagytak a szavak. Nem tudtam, mit kéne mondanom. Tudtam, hogy Heeyeon meghalt, tisztában voltam vele, mégis, az, hogy ott volt előttem és láttam, teljesen összezavart és felkavart. Hiába tudtam, hogy ez az egész csak egy hallucináció, mégis reméltem, hogy mégsem az és hogy sikerült őt elérnem. Egyre kétségbeesetten tapogattam a tükröt, és közben észre sem vettem, hogy Hyunseung megállás nélkül beszél hozzám. Csak Heeyeont láttam, ahogy engem néz, azzal a megszokott, rezzenéstelen arccal. Szerettem volna, ha mond valamit, ha közelebb jön és akkor meg tudom érinteni, de nem mozdult. Engem nézett, és az, hogy ennyire elérhetetlen volt, csak feltépte a sebeket, melyek már félúton voltak a gyógyulás felé.

- Minseo, hallod, amit mondok? – Hyunseung megfogta a vállam, és magával szembe fordított, ezzel valamelyest visszarángatva a valóságba.

- Engedj el, ott van Heeyeon! – próbáltam levakarni magamról kezeit, de nem hagyta. – Engedj el, látni akarom őt!

- Heeyeon meghalt, hallod? Heeyeon meghalt! – mondta keményen a szemembe, én pedig úgy bámultam rá, mintha most hallanám először. Azt kívántam, bár hazudna nekem, holott tudtam nagyon jól az igazat. – Nincs ott senki, főleg nem Heeyeon – hangja lágyabb lett, és engedett szorításán.

- De tényleg ott volt… - suttogtam rekedten, miközben lassan hátra fordultam, ahol csak a saját tükörképünket láttam. Heeyeonnak nyoma sem volt. Nyeltem egy nagyot, majd Hyunseungra néztem könnyes szemekkel – Tudom, hogy ott volt. Őt láttam. Nem képzeltem. Nem őrültem meg. Tényleg ott volt…

- Gyere, menjünk ki – karolt át, és visszamentünk a szobájába.

Leültetett az ágyra, én pedig teljesen magamba roskadtam. Percekig csak meredtem előre, és nem érzékeltem, mi folyik körülöttem. Magam előtt láttam Heeyeon arcát, egész alakját, és próbáltam magyarázatot keresni arra, miért láttam már másodszor a tükörben. Láttam meghalni, évek óta kísért a fájdalom, mert nem tudtam még mindig túltenni magam, akkor miért látom időnként? Nem vagyok őrült, az nem lehet! Kell lennie valami magyarázatnak rá!

Felkavarta az érzéseimet, hogy megint láttam. Sokkal könnyebb valakit elfelejteni, ha nem látjuk, és én is el akarom felejteni, hogy ne fájjon ennyire, de ha folyton megjelenik, akkor mit tegyek? Mintha… nem akarná, hogy ezt tegyem. Mintha folyton emlékeztetni akarna arra, hogy létezik, mintha kísértene. De ez nem az a tipikus kísértés, amikor az ember reszket a félelemtől, ez kellemesebb annál. Én nem féltem, hanem… jó érzés volt látni, annak ellenére, hogy utána rettenetes nagy űrt hagyott maga után, és a hiány ismét bekebelezett.

Eungyeol egy pohár vizet tolt elém, amit megittam, majd amint hallottam koppanni a poharat az asztalon, megszólaltam.

- Nem vagyok őrült, tudom, hogy őt láttam – suttogtam magam elé.

- Nem vagy őrült, Minseo, ezt egy szóval sem mondtam – simított végig kézfejemen Hyunseung, miközben másik kezével átkarolt, és magához húzott.

- Akkor mivel magyarázod?

De válasz nem érkezett. Teste megfeszült a kérdés hallatán, de csak még jobban magához húzott, ebből tudtam, hogy nem tud választ adni. A némaság lágyan ölelt körbe minket, szinte csengett a fülemben sikolya, és ez most mindennél jobban bosszantott.

- Ki az a Heeyeon? – kérdezte suttogva Eungyeol, és talán most először szólalt meg percek óta.

- Minseo barátnője, aki két évvel ezelőtt meghalt – felelte Hyunseung.

- Meghalt? – Eungyeol úgy ejtette ki ezt a szót, minta most hallaná először életében. Vetett rám egy sajnálkozó pillantást, de részvétet már nem nyilvánított. – Hyunseung! – csapta meg enyhén barátja vállát.

- Mi van? – emelte tekintetét rá, és értetlenül húzta össze szemöldökét.

Éreztem, ahogy a levegő megtelik feszültséggel, ahogy belőle egyszerre árad az izgatottság és a csodálkozás. Felettébb felkeltette az érdeklődésemet ezek az érzései, és rá emeltem tekintetem, de arcomon továbbra sem mutattam semmilyen érzelem jelét.

- Ő az! – barna szemei úgy meredtek a szőke hajúra, mintha azt várná, mikor jön rá ő is arra, amire saját maga is – Hyunseung, ő az!

- Mi? Nem értelek – rázta meg fejét.

Eungyeol nagyot sóhajtott, majd rám nézett és megszólalt:

- Te vagy a Rémálom.

46. rész

*Ajánlott zene: Someday – Do you know?*

http://www.youtube.com/watch?v=2zPxX-UPag8

Másnap, mikor magamhoz tértem, üres volt az ágy. Hirtelen pattantam fel, és néztem körbe a szobában, de rajtam kívül senki nem volt bent. Noha ez azt jelentette, hogy Hyunseung rendbe jött, azért kicsit mégis zavart, hogy nincs mellettem.

Nagyot sóhajtottam, majd beletúrtam hajamba, és visszadőltem a párnák közé. Lehunytam szemeimet és akarva akaratlanul is, de felidéződött bennem az elmúlt napok eseménye. Nayoung halála, Taemin elvesztése, és a tegnap este, amikor is megtámadtak minket. Kedvem lett volna sírni, de egyszerűen nem jöttek a könnyek. Nem volt erőm hozzá. Hiába meséltem el Hyunseungnak, miken mentem keresztül, hiába adtam tudtára azt a rengeteg titkot, mégsem éreztem magam könnyebbnek. Noha valamelyest jobban éreztem magam, a tudat, hogy még messze nincs vége, és hogy még mindig a sötétségben tapogatózunk, nem nyugtatott meg.

Zaklatott voltam, az érzéseim folyamatosan változtak, és semmit sem láttam tisztán. Magam előtt láttam mindent, átéltem a fájdalmat, meghaltak körülöttem a szeretteim, mégis olyan volt, mintha ez az egész csak egy borzalmas rémálom lenne. Olyan gyorsan történt minden, olyan gyorsan csöppentem bele a valóságba, hogy képtelen voltam ezt az egészet feldolgozni.

Gondolataimból az ajtó nyikorgása rángatott vissza. Megráztam a fejem, majd felültem, és abban a pillanatban egy Young csapódott a nyakamba, és visszazuhantuk az ágyra. Olyan erővel szorított magához, mintha évek óta nem látott volna, és valóban, ez a pár nap számukra hosszú éveknek tűnt.

- Youngie, megfojtasz – böködtem meg a vállát, majd egyből elengedett és halkan felnevetett. Hatalmas mosoly terült el az arcán, amit muszáj volt viszonoznom – Hiányoztál.

- Te is nekem – újból megölelt, ezúttal sokkal gyengédebben, majd bebújt a takaró alá, és rám nézett – Régen beszélgettünk, azt hiszem.

- Ezzel egyetértek, és úgy érzem, rengeteg mindent el kell mesélnünk egymásnak.

Aznap reggel átbeszéltünk mindent, amiről lemaradtunk. Noha én nagyjából tudtam Hyunseung által, hogy min megy keresztül, és neki is sokat mesélt Jonghyun rólam, mégis más volt egymástól hallani a történteket. Elmondtam neki a Taemines dolgot, amin igazán megdöbbent és láttam rajta, hogy mennyire rosszul esik neki; még könnyeket is ejtett miatta, amit meg tudtam érteni. Elvégre is… Taeminnek volt oka engem átvernie, na de Youngot! Ismerték egymást, barátok voltak, talán nem volt olyan mély a kapcsolat közöttük, de ha az embernek egy ismerőséről ilyen kiderül, nem kellemes. Aztán kifaggattam őt, hogy és mint alakul a kapcsolata Jonghyunnal és ez fordítva is így volt: ő is kíváncsi volt, velem és Hyunseunggal mi is történik, de erre aligha tudtam választ adni.

Ami köztünk volt, nem volt mindennapi. Nem csak egy egyszerű szerelem volt. Ez annál több. Szerettük egymást, és ebben biztos voltam, anélkül is, hogy beszéltünk volna erről. Nyilvánvaló volt, és ezt már akkor tudtuk, amikor azon a bizonyos napon az iskolában létrejött kettőnk között a kötelék. Én sem tudtam, mi ez pontosan, de abban nem kételkedtem, hogy mit érzek iránta.

Jó érzés volt Youngot látni és beszélgetni vele. Hálás voltam neki, amiért itt van mellettem, és nem fordít nekem hátat. Megtehette volna, nyomos oka lett volna rá kilépni ebből a helyzetből, mert ő volt itt a legsebezhetőbb, a legártatlanabb. Ember volt. Ő volt az egyedüli, aki nem védhette meg magát, aki nem rendelkezett semmiféle képességgel, aki anélkül került bele ebbe a világba, hogy akart volna vagy valami köze lett volna ehhez, ő mégis kitartott. Elmenekülhetett volna, élhetett volna úgy, mint egy normális, vele egykorú fiatal, és törődhetett volna azokkal a kicsinyes problémákkal, ami az emberek életét végigkíséri, de ő ehelyett velünk maradt és inkább elviselte azt a rengeteg kegyetlenséget, ami minket, természetfeletti lényeket körbevett.

El kellett volna mennie, de maradt, mert ezt érezte kötelességének. Barátok voltunk és számára többet ért ez a barátság, minthogy hétköznapi életet éljen, boldogan.

És én emiatt végtelenül tiszteltem, és ott, azokban a percekben megfogadtam már vagy ezredszerre, hogy soha nem fogom hagyni, hogy bántódása essen. Ha valaki, akkor ő volt az egyetlen az életemben, aki soha egy csepp jelét sem mutatta annak, hogy bármiféle hátsó szándéka lenne. Őszinte volt, mindig és olyannak szeretett, amilyen voltam. Sosem kérte, hogy változzak meg, elviselte minden hibámat és még akkor sem riadt el, amikor kiderült, hogy nem vagyok ember.

Ez volt az, amiért eldöntöttem, hogy akár az életemet is feladom, hogy megvédhessem.

*

Miután megejtettünk egy ebédet, és Young elment dolgozni, úgy döntöttem, felkeresem Hyunseungot és felteszem a kérdéseimet.

Bekopogtam az ajtaján, majd benyitottam. Az íróasztalánál ült, egy halom papír fölé görnyedve, és nem fordult felém, amikor beléptem. Vártam pár másodpercet, majd lassan az asztala mellé lépdeltem, de még ekkor sem vett észre. Megköszörültem a torkom, majd leültem a vele szemközti székbe, és keresztbe tettem lábaim. Hyunseung hirtelen kapta fel a fejét, és nézett rám.

- Oh, Minseo… Nem hallottam, hogy bejöttél – zavartan tekintett rám, majd a papírokra, amiket aztán gyorsan összecsúsztatott, és végül összekulcsolt ujjakkal megint rám emelte tekintetét. – Mi járatban erre?

 Csak megeresztettem egy apró mosolyt zavartságán, majd komolyságot erőltetve magamra, én is mélyen szemeibe néztem.

- Azt hiszem, tudod nagyon jól.

Nem kellett ennél többet mondanom, mert egy kisebb sóhajt tört ki belőle, és láttam, ahogy arcizmai megrendülnek. Nem szólt semmit, így folytattam.

- Hazudtál nekem – egy percre sem fordítottam el tekintetem; látni akartam minden érzelmet, ami végigsuhan arcán.

- Nem hazudtam – mondta kimérten, miközben hátradőlt a széken.

- Csak nem mondtál el mindent – fejeztem be helyette.

- Igen… - újabb sóhaj hagyta el ajkait, és nem nézett rám. Feszültnek érezte magát, és ezt jól láttam rajta. - Azt hiszem… itt az ideje, hogy most én meséljek egy kicsit többet magamról.

Nem válaszoltam, csak egy aprót bólintottam. Kezeit összefonta mellkasa előtt, majd a szoba ürességébe révedt tekintete, és lassan beszélni kezdett.

- Nem teljesen vagyok vámpír, mint ahogy azt láthattad tegnap este. Igazából eléggé bonyolult, ugyanakkor egyszerű is a helyzetem. Angyalvér is csörgedezik az ereimben, már a születésemtől fogva. Anyám angyal volt, apám pedig vámpír. Bármennyire is lehetetlen, de így van. Igen kevés a természetfeletti lények létszáma, és még kevesebb volt csaknem ezer éve, amikor megszülettem. Hiába óvja minden faj a sajátját, hiába nem keveredhetnek össze, akkor mégis megtörtént a szüleimmel. Amiért sosem derült erre fény, az azért volt, mert anyám belehalt a szülésbe. Apám nevelt fel, és mivel vámpír volt, ezért erősebb a vámpír felem. Az egyetlen dolog, ami azt mutatja, hogy angyal vagyok, azok a szárnyaim.

- De akkor… miért feketék? – vágtam közbe, amit azonnal meg is bántam, mert nem szerettem volna félbeszakítani.

- Mint mondtam, a vámpír felem erősebb. Lassan ezer éve élek vámpírként, ami kihatással van az angyali énemre. Emiatt feketedtek be.

- Értem – feleltem, és egy pillanatra elemeltem tekintetem róla, és elcsendesedtünk mindketten, majd ismét ránéztem, és egy újabb kérdést tettem fel – Miért érzed magad egyedül?

Úgy kapta rám tekintetét, mintha áramütés érte volna. Megijedt, hogy túlságosan is belé látok, de aztán eszébe jutott, mit mondott nekem: egy nyílt titok vagyok előtte, és hogy ez fordítva is így van.

- Mert egyedül vagyok – suttogta, és már épp szólásra nyitottam volna a számat, amikor folytatta – Tudod, nem járnak angyalok közöttünk, itt, a Földön. Noha ez nem mindig volt így, elvégre is akkor sosem találkozhattak volna a szüleim. Régebben az angyalok szabadon mászkálhattak a Mennyország és a Föld között. Egy alkalommal, körülbelül néhány évvel később, miután anya meghalt, történt egy súlyos baleset. Több tucat angyalt öltek meg az itt élő „szörnyetegek”, emiatt pedig az összes angyalt visszahívták az égbe, és soha többé nem jelentek meg. Nincs még egy olyan lény, mint én.

- Oh – nem tudtam ennél többet mondani. Szerettem volna megnyugtatni azzal, hogy átérzem a helyzetét, mert belőlem sincs több, de ezt nem tudhattam biztosan. Nem ismertem a saját fajomat, és elképzelhető volt, hogy rajtam kívül még lehetnek mások is, még ha csak páran is vagyunk. De ő… belőle nem volt több a világon, és erre gondolni borzalmas volt – Ki tud még arról, hogy nem vagy teljesen vámpír?

- Csak Jonghyun és most már te – emelte rám hatalmas barna szemeit, amikből csak úgy áradt a magány és a szomorúság, nekem pedig muszáj volt elfordítanom a fejem, mert nem tudtam megbirkózni az érzéseivel.

- Szóval... mivel vámpírként éltél, ezért az angyali éned háttérbe szorult, és csaknem teljesen megszűnt.

- Igen, csak a szárnyaim maradtak, amik időnként előtörnek.

- És a kedvességed.

- Hogy?

- A kedvességed. Az, hogy jólelkű és segítőkész vagy. Ez is megmaradt benned. Eungyeol mesélte még a koktélpartin, hogy te hogyan bánsz a saját klánoddal és hogy mások mennyire kegyetlenek. Te nem kényszeríted őket semmire, te szabad kezet adsz nekik és úgy élhetnek, ahogy szeretnének. Nem kényszeríted őket gyilkosságra, és ezért sokan becsülnek téged.

- Ne hidd azt, hogy ez ennyire jó. Más vámpírok szemében ez a gyengeség jele. De ha megtenném, ha olyan parancsot szabnék ki, amit nem akarnak végrehajtani, akkor…

- Akkor bűntudatod lenne – fejeztem be helyette, ő pedig bólintott egyet. Felálltam, majd megkerülve az asztalt, mögé sétáltam, és megöleltem – Nézd, Hyunseung. Nem hiszem, hogy akármiért is lenne szégyenkeznivalód. Szerintem jó dolog, hogy nem vagy egy gyilkológép. Tény, ha nem lenne angyali feled, akkor talán nem lenne bűntudatod se, de… hidd el, sokan értékelik, hogy te más vagy. Tudtommal neked van a legnagyobb klánod a világon, és pont ezért. Mert te nem kényszerítesz senkit semmire. Neked vannak érzéseid, te együtt tudsz érezni másokkal, és ez olyan dolog, aminek örülnöd kellene. Még az emberek között is nagyon kevés az, aki erre képes. Ez egy érték, egy olyan dolog, amiből előnyöd származik. Mások szerint ez hátrány, de ha jól tudod használni, akkor bármire képes vagy.

Hyunseung nem válaszolt, csak kibontakozott ölelésemből, majd felkelt a székből, szembefordult velem és szorosan magához ölelt. Megdöbbentem, de jól esett. Sokáig álltunk így, szótlanul, és jó érzéssel töltött el, hogy magam mellett tudhatom.

- Tudod… - finoman eltolt magától, hogy szemembe nézhessen – Ezt én szoktam csinálni. Az én szokásom téged megnyugtatni, és szeretném, ha ez mindig is így maradna. Mindenesetre köszönöm. – elmosolyodott és én sem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza.

Ujjával fülem mögé tűrte hajtincsemet, majd közelebb hajolt és egy lágy csókot nyomott ajkaimra.

45. rész

*Ajánlott zene: I like the rain piano version (Love Rain OST)*

http://www.youtube.com/watch?v=8nKqdyxeGQE

Újabb kiáltás tört utat a levegőben, ami azonnal elterelte a figyelmem a döbbenetről és nem hagyta, hogy ezzel legyek elfoglalva. Előbb tűnjünk el innen élve, és utána jöhetnek a kérdések.

Szemeim visszacsuktam, és olyan erősen próbáltam összeszorítani őket, amennyire csak tudtam. Magamban azért imádkoztam, hogy mielőbb legyen ennek az egésznek vége. Szerettem volna ennél többet tenni, de nem tudtam, mi történik. Hyunseung megállás nélkül üvöltött, és úgy ölelt magához, ahogy csak bírt; még ruhán keresztül is éreztem, ahogy ujjai bőrömbe vájnak.

Körülöttünk megannyi morgás és vonyítás hallatszódott, és éreztem azt a tömény pézsmaszagot, melyet leginkább az ázott kutyák szőréhez tudtam volna hasonlítani. Megfordult a fejemben, hogy mi van, ha farkasok vesznek körbe minket, de ebben aligha akartam hinni. Túl zajos volt minden, túlságosan összefolytak a dolgok, és a félelemtől nem tudtam eldönteni, hogy amit érzek, hallok, az valóban igaz, vagy csak a képzeletem szüleménye.

Hirtelen valami nekünk ütközött. Majdnem felborultunk, de Hyunseung stabilan mindkettőnket a földhöz szegezett. Egyre több és több lökés ért minket, és minden egyes lökésnél Hyunseung ordított. Biztos voltam benne, hogy őt támadják, és hogy ez mekkora fájdalommal járhat. Teste rázkódott, remegett, mint akinek rohama van, kapkodta a levegőt, és lassan olyan erővel szorított, hogy szinte kiszorította az összes oxigént a tüdőmből.

Végül Hyunseung elrugaszkodott a földtől és a levegőbe emelkedtünk. Éreztem, ahogy lábaim alól eltűnik a talaj, ahogy a morgások és minden más zaj eltompul, ahogy az eddigi csapódások megszűnnek, és helyét a jeges szél süvítése és dermesztő ölelése veszi át. Még jobban fázni kezdtem, de ez most aligha érdekelt. Nem mertem kinyitni a szemeimet, nem mertem megmozdulni, vagy akárcsak egy hangot kiadni. Jobbnak láttam, ha addig csendben maradok, amíg Hyunseung azt nem mondja, hogy vége. Féltem és aggódtam, és még inkább nyugtalanított, hogy képtelen vagyok Hyunseunggal kapcsolatba lépni. Be akartam mászni a lelkébe, tudni akartam az érzéseiről, azt akartam, hogy részese legyek annak, amit érez, de nem engedett be. Kőkemény betonfalat emelt maga köré, hogy még a legkisebb jelét se érzékeljem annak, ami éppen vele történik. Tudtam, hogy értem teszi, tudtam, hogy ha érezném, amit ő, azzal nem tudnék megbirkózni, de még inkább elviselhetetlen volt a tudatlanság.

Hirtelen értünk földet, és amint megéreztem magam alatt a talajt, Hyunseung elengedett és hátrébb araszolt néhány lépést.

Mindent a némaság borított be. Hűvös volt az éjszaka, a hangok megfagytak, és csak a mozdulatlanság maradt. Semmi vonyítás, semmi susogás, ahogy a szél játszadozik a fák lombkoronái között, semmi motorzaj, csak a néma, kietlen csend.

Hallottam Hyunseungot, ahogy levegőért kapkod, és vártam, hogy mikor szólal meg, de ő is elhalkult. Lassan, óvatosan nyitottam ki a szemem, és örömmel vettem tudomásul, hogy biztonságos helyen vagyunk. Lakásának hátsó kertjében voltunk, amely mögött egy hatalmas erdő terült el.

Félve emeltem tekintetem Hyunseungra, aki térdeire támaszkodva állt előttem, alig néhány méterre. A teraszon égett a villany, amely épp elég világítást biztosított ahhoz, hogy szemügyre vehessem és megpillanthassam a két fekete angyalszárnyat, melyek a hátából álltak ki. Ösztönszerűen húzódtam össze és másztam egy kicsit hátrébb.

- Te… - ennyit bírtam kinyögni döbbenetemben.

- Menj be, Minseo! – parancsolt rám alig hallható hangon.

- Te… - ismételtem meg magam, de továbbra se tudtam hangot adni gondolataimnak, érzéseimnek.

- Most! – kiáltott fel, amitől összerezzentem, majd szinte suttogva folytatta – Kérlek…

- Mi a fene vagy te? – böktem ki végül, és ha lehet, még hátrébb araszoltam.

Nem válaszolt. Térdre esett, és megint kiáltani kezdett. Hallottam, ahogy csontjai ropognak, ahogy izmai szétfeszülnek, és összezsugorodnak, miközben szárnyai lassan visszahúzódtak és eltűntek. Kínjában a földbe vájta körmeit, hatalmas fűcsomókat tépett ki, majd magzatpózba görnyedt, és elcsöndesedett.

Percekig csak néztem, ahogy kapkodva szívja magába az oxigént, de nem mertem közelebb menni. Aztán ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, láttam, hogy tele van sebekkel. Óvatosan megindultam felé négykézláb, és mikor odaértem, alig hittem a szememnek.

- Hyunseung, te vérzel! – emeltem szám elé a kezem, és nem tudtam, mit tegyek. Egész testét, arcát vér borította, szinte nem volt ép felület, ahol nem a vörös szín lepte el. Teste még mindig remegett, szemei csukva voltak, és hallottam, hogy sípol a tüdeje minden egyes levegővételkor.

- Menj be, Minseo, én jól vagyok – kezével lassan felém nyúlt, de nem ért el hozzám. Erőtlenül hullott a hideg talajra, de még ott is tapogatózott, hátha megfoghatja, és erőt meríthet. Összekulcsoltam hideg ujjait a sajátommal, és az ölembe húztam kézfejét. Egy percre sem nyitotta ki szemét, de amint megérezte kezem melegét, egy jóleső sóhaj hagyta el ajkait.

Nem féltem tőle. Bármit is láttam az előbb, és hiába ijedtem meg a fekete szárnyakról, amiről eddig sosem mesélt, minden félelmem szertefoszlott. A saját testével védett meg. Saját magát használta pajzsként, értem. Elszenvedte ezeket a sebeket, az életét kockáztatta az életemért. Megmentett. Hogyan utálhattam volna ezek után bármiért is?

- Hyunseung… - hangom lágyan csengett, és másik kezemmel félresöpörtem arcából szőke hajtincseit, melyek most a vértől tocsogtak.

- Nem lehet… Ne akard… - suttogta, és még ez is nehezére esett – Ne akard érezni, amit most érzek… Nem bírnád. Csak… menj be és hagyj magamra… rendbe jövök.

Szerettem volna átvenni a terhét, legyen az akár a fizikai fájdalom is, de nem engedte. Szerettem volna rajta valahogy segíteni, bárhogyan, amivel meghálálhatom, amit értem tett, de ő ezt nem várta el tőlem.

- Nem foglak magadra hagyni – mondtam határozottan – Fel tudsz állni? Beviszlek.

- Minseo…

- Ne akaratoskodj! Nem vagy abban az állapotban, hogy feleselj nekem! – emeltem fel hangom. Ajkain apró mosoly jelent meg, majd végre kinyitotta szemeit.

Nagy nehezen, de a segítségemmel lábra tudott állni, és belém kapaszkodva elindultunk befelé. Óráknak tűnt, mire felértünk az emeletre, és bekísértem a szobájába. Jólesően felnyögött, amikor lefeküdt az ágyára, a puha takarók és párnák közé.

Berohantam a fürdőbe a fertőtlenítőkért és a kötszerekért, majd leültem az ágy szélére, hogy elássam a sebeit. Kirázott a hideg, ahogy végignéztem rajta. Mardosott a bűntudat, hogy mindez miattam van. Bár tudtam, hogy sehogy sem kerülhettem volna el a végzetemet, akkor sem tudtam megbirkózni azzal, hogy mennyi ember halt meg és mennyi embernek esett bántódása miattam.

- Nem használ – felelte, amint hozzáérintettem bőréhez a vizes törölközőt, hogy lemossam a vért róla – Rajtam nem használ…

Felsóhajtottam, és leraktam az ölemből a többi fertőtlenítőt, majd a nedves ronggyal tovább törölgettem arcát. Verejtékezett, a levegőt még mindig nagy kortyokban itta, és bár úgy tűnt, magas láza van, ujjai még mindig jéghidegek voltak.

- Akkor mit tegyek érted? Rossz nézni, ahogy szenvedsz – hangom elcsuklott, és lassan megteltek szemeim könnyekkel. Utáltam magam. Utáltam, hogy az vagyok, ami, utáltam, hogy nem tudok semmit se tenni, és hogy hiába lakozik bennem ekkora erő, képtelen vagyok használni.

- Semmit, csak… feküdj le mellém, és maradj itt… - hideg pára hagyta el ajkait, ahogy suttogva kiejtette a szavakat, én pedig óvatosan mellé feküdtem.

Arca centikre volt az enyémtől, és csak néztem a tökéletes arcát. Hiába volt felrepedve ajka, hiába voltak lila foltok arcán és megannyi karcolás, még így is tökéletes volt. Nem tudtam leírni azt az érzést, ami akkor átjárt. Csak néztem őt, és képtelen voltam megmozdulni, akármit tenni, vagy mondani. Csak néztem őt, és ez boldogsággal töltött el. Néztem őt, és ez többet ért mindennél.

Lassan kinyitotta barna szemeit, melyek csillogtak, mint a harmat a fűszálakon, és rám nézett. Arcunk egy vonalban volt, és elmerültünk egymás tekintetében. Csak néztük egymást, és élveztük a másik társaságát. Nem kellettek szavak, sosem kellettek nekünk szavak ahhoz, hogy megértsük a másikat, hogy tudjuk, éppen mire gondol, mit érez. Most elég volt, hogy látjuk egymást, és ez nyugalmat adott.

Egyszerre dobbant a szívünk, és nekünk ennél többre nem volt szükségünk.

- Ne sírj… nem szeretem, ha sírsz… - törölt le egy könnycseppet ujjaival, majd végigsimított arcomon.

- Bocsánat.

- És ne utáld magad.

- Honnan, tudod, hogy erre gondoltam?

- Ismerlek.

- De hisz…

- Régóta figyellek, Minseo. Olvasok az arcrezdüléseidből, a szemedből, a mozdulataidból. Számomra nyitott könyv vagy.

- De hogyan…? És én miért nem…?

- Te is tudsz, mindig is tudtál, csak nem vetted észre – megeresztett egy mosolyt, majd halkan felnyögött, ahogy megmozdult és eltorzult arca a fájdalomtól.

- Nagyon fájnak? – haraptam bele ajkaimba.

- Nem vészes. Túlélem.

- Kipróbálhatok valamit? – néztem rá kissé félve, mire csak hümmögött egyet.

Kezemmel lassan meztelen vállához értem, és lassan ujjaimmal közelíteni kezdtem sebeihez. Ahonnét a szárnyai törtek elő, tisztára felszakadt a bőre és még most is folyt belőle a vér. Remegett kezem, ahogy lassan a sebes terület széléhez értem, és Hyunseung is összerándult, ahogy megérintettem, de nem szólt. Bízott bennem.

- Lejjebb tudod engedni a pajzsodat? – kérdeztem.

- Minseo, nem…

- Csak egy kicsit.

- Mit akarsz csinálni?

- Meggyógyítalak – emeltem rá egy pillanatra a tekintetem, és láttam, hogy nem érti, mit akarok – Tudom, hogy te miért vagy képes megnyugtatni engem.

- Miért?

- Mert félig angyal vagy. Meg tudsz nyugtatni a saját erőddel. Én gyógyítani tudok, nekem ez a képességem. Tehát elméletileg én is tudom ezt rajtad alkalmazni.

Nem felelt, így tekintetem ismét a sebére emeltem, majd lehunytam szemeim. Éreztem, hogy Hyunseung lejjebb engedte a falat maga körül, ezzel pedig létre tudtam hozni a kapcsolatot kettőnk között. Az a finom, puha kötelék jólesően ölelt körbe, végigsimított egész testemen, és úgy éreztem, mintha a fellegekben járnék. Mintha minden súly eltűnt volna. Hiába tudtam, hogy ez csak pillanatnyi érzés, engedtem a mámornak, hisz oly ritkán érezhettem magam ilyen könnyűnek, ilyen súlytalannak.

Elképzeltem, ahogy lágy kezek gyengéden végigcirógatnak Hyunseung sebein, és azok lassan, de kezdenek összeforrni. Hallottam, ahogy Hyunseung megkönnyebbülten felsóhajt mellettem, és elengedi magát. Még inkább egybeolvadt a takarókkal és semmi sem zavarhatta volna most fel ebből a nyugalomból.

Kinyitottam szemeim, hogy vessek egy pillantást, sikerült-e, amit terveztem, és örömmel vettem tudomásul, hogy igen. Visszacsuktam szemeim, és még erőteljesebben adtam át neki a saját energiámat.

- Minseo elég… - fogta meg hirtelen a csuklóm Hyunseung, és finoman eltolta kezem – Ki fogod meríteni magad.

- Nem baj.

- Már sokkal jobban vagyok, ennyi bőven elég – megszorította kézfejem, és mellkasához húzta – Inkább pihenj.

Még mielőtt visszakozhattam volna, olyan erős hullámot küldött felém a saját energiájából, mintha benyugtatóztak volna, és szinte azonnal elnyomott az álom.

44. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Miután Hyunseung elhagyta a szobámat, egy gyors zuhanyzás után ismét nyugovóra tértem. Noha furcsa volt egyedül lennem egy hatalmas szobában, főleg azért, mert már hozzászoktam, hogy Young mindig mellettem van, most mégsem féltem. Nem akartam zavarni őt Jonghyunnal, és én se lehettem volna nagyobb biztonságban, így nem volt mitől tartanom. Ráadásul még most is éreztem Hyunseung illatát, és úgy tűnt, hogy az ágynemű is magába szívta, ez pedig nyugalommal töltött el. Mosolyogva hunytam le szemeimet, és idéztem fel azt az emléket, amikor Hyunseung magához ölelt.

És végre, hosszú idő után először aludtam végig az éjszakát mindenféle rémálom nélkül.

*

Hideget érzékeltem magam körül. A jeges fuvallat bekúszott pizsamám alá, és végigsimított bőrömön. Megremegtem. Ki akartam nyitni szemeimet, de olyan nehéznek éreztem őket, mintha ólomgolyókat pakoltak volna rájuk.

Kábult voltam. Éreztem, hogy nem stimmel valami, mégsem tudtam megmondani, mi az. Olyan gyengének, könnyűnek éreztem magam, és az édeskés álmot, melyben évek óta nem volt részem, semmi pénzért sem akartam elengedni.

Két kéz ért hozzám, és kezdett el óvatosan rázogatni. Eleinte fel se figyeltem erre, de miután meghallottam egy hangot a nevemen szólítani, ébredezni kezdtem. Lassan a hátamra fordított, én pedig kínzó lassúsággal nyitottam ki szemeim.

Hyunseung arcával találtam szembe magam. Ajkai mozogtak, de továbbra se jutottak el hozzám szavai. Igazából azt se furcsálltam, hogy ő itt van, valahogy olyan természetesnek tűnt.

- Mit keresel te itt? – ez volt az első mondat, amit meghallottam. Szemei aggódva és érdeklődve villantak rám, de annyira bágyadtnak éreztem magam, hogy a belőlük áradó féltés nem jutott el a tudatomig.

Nem igazán értettem, miért kérdezi ezt. Az újdonsült otthonomban vagyok, a saját szobámban, az ágyamban alszok, erre felkelt és azt kérdezi, miért vagyok itt? Most én vagyok a hülye, vagy…?

Várjunk csak!

Túlságosan hideg van, és kemény az ágyam. Amikor elaludtam, meleg volt és finom rózsaillat ölelt körbe. Most pedig nyirkos a ruhám, a kezeim, és fenyőillat van.

”Mit keresek én egy… erdőben?”

Erre a gondolatra azonnal felpattantak szemeim, és rögtön felültem, majdnem megfejelve Hyunseungot. Nem tévedtem, tényleg egy erdőben voltam. De mégis hogyan jöttem ide?

- Megmondod végre, hogy éjnek évadján mit keresel te itt? - Hyunseung válaszra várva guggolt előttem, és láttam rajta, hogy kissé ideges. Hol arcomat fürkészte, hol pedig az erdő sűrűjébe révedt tekintete.

Döbbenten néztem először az arcára, majd magam köré pillantottam, és ismét rá.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – fúrtam tekintetem az övébe, majd hirtelen felpattantam. Leporoltam a ruhámat, és úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

- Ez igaz, de én kérdeztem előbb – rántott vállat, miután ő is felállt, és összefont karral megállt előttem – Szóval? Mi a magyarázatod?

Ötletem sem volt, hogyan kerültem ide, és ez kissé megrémisztett, de nem akartam elárulni neki. Bár volt egy olyan érzésem, hogy tisztában van azzal, hogy nem tudom, mi történt, csak éppen tőlem akarja hallani a választ.

- Nem tudom. Mondjuk az, hogy kijöttem ide aludni, mert nem volt kényelmes az ágyam? – mondtam az első hülyeséget, ami az eszembe jutott, majd beletúrtam hajamba, miközben kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Hyunseung csak mosolyogva megrázta a fejét, majd felsóhajtott – És neked?

- Vámpír vagyok – jelentette ki egyszerűen – Tudod, a vámpírok éjjel táplálkoznak. Én is épp vadásztam, amikor megláttalak itt – villantotta rám szemeit, én pedig ösztönösen léptem egyet hátra kijelentése után – Nyugi, már megkajáltam, és téged amúgy sem bántanálak – törölte meg a száját, ahol még ott maradt egy kevéske vérfolt, de nem jött közelebb.

Elfordítottam tekintetem róla, majd fázósan megdörzsöltem karjaimat. Csak most éreztem meg a csípős hideget, és ekkor jöttem rá, hogy késő éjszaka van. Mit keresek én este itt? Ráadásul… milyen messze vagyunk Hyunseung otthonától?

- Szóval… elárulod, mit is csinálsz te itt? – vette le fekete dzsekijét, és terítette rám, majd szorosan magához ölelt.

- Fogalmam sincs… - válaszoltam suttogva, és hangomban érezni lehetett a kétségbeesettséget – Én csak… aludtam, és itt ébredtem.

- Remélem tudod, hogy nem haragszom rád - lágyan eltolt kissé magától, hogy a szemembe nézhessen, melyekben néhány kósza könnycsepp akart útra kelni. Ujjhegyével letörölte az egyik elkóborolt bárányt, majd egy puszit nyomott homlokomra.

- Néha tényleg úgy érzem, hogy olvasol a gondolataimban – mondtam, miközben fejemet mellkasába fúrtam, és karjaimmal átöleltem derekát.

- Nem tudok a gondolataidban olvasni, mivel természetfeletti vagy. Egyszerűen csak… könnyen ki tudlak ismerni – megszorította kezem, melyet valahogy időközben összekulcsolt ujjainkkal – Most viszont menjünk, veszélyes idekint.

Lassan elindultunk. Csendben lépdeltünk egymás mellett, egyikünk sem szólt semmit. Eleinte ez még romantikusnak és rejtélyesnek tűnt, ahogy ketten, egy csöndes, sötét, hatalmas erdőben sétálgatunk kéz a kézben, de aztán hamarosan megéreztem valamit. Hyunseung egyre gyakrabban tekintett a hátunk mögé és figyelte a bokrokat, melyek mellett elhaladtunk. Keze egyre szorosabban fonódott csuklómra, és éreztem a belőle áradó halvány félelmet.

- Hyunseung, mi a baj? – kérdeztem, ahogy megláttam aggódó tekintetét.

Mielőtt bármit is válaszolt volna, hirtelen megálltunk, majd a következő pillanatban a földre zuhantam. Ismét megéreztem magam alatt a nyirkos avart, a bogarak és csúszó-mászók nyálkáit. Kirázott a hideg, és megeresztettem egy fintort. Fel akartam kelni, de Hyunseung abban a pillanatban rám vetődött.

- Te mi a..? – kerekedtek el a szemeim, de leintett.

- Maradj csendben!

- Mi van?

- Mondom csönd! – mordult fel, és kezét a számra tapasztotta.

Nem tudtam, mi baja van, de ahogy arcát néztem, megrémültem. Erősen koncentrált valamire, mintha… látna valamit a sötétségben.

Volt ott valami. Hallottam, ahogy megrezzen a tőlünk nem messze lévő bokor. Furcsa morgás hallatszódott, és hirtelen éles bűz csapta meg orromat. Pánikba estem, és vergődni kezdtem Hyunseung alatt, hogy engedjen el. El akartam futni, mert tudtam, hogy bármi is van ott, veszélyes és meg fog ölni. A menekülés volt az egyetlen megoldás, amit láttam. Védtelenek voltunk, és ettől megijedtem.

De Hyunseung olyan erősen szögezett a talajhoz, hogy moccanni is alig bírtam. Nyugodt volt, legalábbis nyugodtabb, mint amire én számítottam. Nagyon figyelt valamire, mintha tudná, mi van ott, mintha tudná, mit kell tennie, mintha… ösztönösen cselekedne.

Hirtelen éles metszőfogak villantak elő szájából, és egy ijesztő morgást hallatott. Elállt a lélegzetem, és szemeim hatalmasra tágultak. Hirtelen megfagytam és nem tudtam eldönteni, mitől kéne félnem: tőle vagy a bokorban leselkedő szörnytől.

Összezavarodtam, és pánikba estem. Nem tudtam, mit csinálok és ez valószínűleg a képességemnek is köszönhető volt, mert hirtelen nagyot taszítottam Hyunseungon, aki ezáltal legördült rólam, én pedig felpattantam és futásnak eredtem.

Nem tudtam, merre megyek, csak szedtem a lábaim. Nem érdekelt, hogy mennyi faág sérti fel a bőrömet, nem érdekelt, hogy hány kiálló gyökérben botlok meg, csak rohantam. Nem voltam tudatában annak, mit művelek, mert nyilvánvaló, hogy ez volt a legidiótább ötlet, amit csak tehettem volna. Mégis, minden porcikám azt súgta, azon volt, hogy fussak, teljes erőmből és magam mögött hagyjam, bármi is rejtőzik a fák között.

Hirtelen elkapott valami. Hyunseung volt az. Felsikítottam, de ő magához rántott. Megállt, és olyan szorosan fonta össze derekam körül karjait, hogy azt hittem, menten kettéroppanok. Próbáltam megütni, próbáltam valahol megsebezni, mert féltem tőle, de mindhiába. Erősebb volt nálam. Nem akartam mellette lenni, nem akartam tudomást venni arról, mi ő, egyszerűen csak el akartam tűnni a közeléből. Bármennyire is próbáltam őt ellökni magamtól, ő csak annál inkább leszorított.

Aztán orromat finom rózsaillat csapta meg, és egy csapásra megnyugodtam. Lassan felemeltem fejem, és bár sötét volt, mégis tökéletesen láttam magam előtt Hyunseung arcát, és a belőle áradó békességet. Annak ellenére, hogy metszőfogai még most is kint voltak, és szemei koromfeketén fürkészték arcomat, tudtam, hogy meg fog védeni, és hogy nem fog bántani.

Azt tettem, amit mondott. Fejem izmos mellkasába nyomtam, és ahogy parancsolta, nem mozdultam. Nem tudtam, mikor tűnt el róla a póló, de tudtam, nem jelent jót. Minden érzékszervem futni akart, de egy belső hang azt súgta, tegyem, amit mondd, mert mellette biztonságban vagyok.

Ismét térdre rogytunk, és kezeimmel eltakartam arcom. Szemeim összeszorítottam; nem akartam látni semmit sem abból, ami történni fog. Éreztem Hyunseung szívverését fejem alatt, éreztem, ahogy mellkasa fel-le liftezik, és éreztem a belőle áradó feszültséget.

Hirtelen felüvöltött. Mélyről jövő, kínkeserves, fájdalmas kiáltás volt ez. Összerezzentem, és ösztönszerűen ugrottam volna el, de még mindig nem engedett, és két kézzel szorított magához. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy ő a saját testével védelmez, hogy akár az életét is képes lenne feláldozni, hogy ne essen bántódásom.

Sírni kezdtem, de nem adtam ki egy hangot sem. A könnyek csendben törtek elő belőlem, és némán folytak végig arcomon. Rettegtem, és szinte éreztem sarkamban a Halált loholni, éreztem, ahogy két kézzel nyúl utánam. Minden idegszálam az égnek állt, a félelem és az izgalom a csontomig hatolt. Felkészültem a legrosszabbra, lepergett előttem az egész életem, és arra gondoltam, vajon mi lesz Younggal nélkülem?

Éreztem, ahogy valami puha ér meztelen karjaimhoz, és még a csukott szemeimen keresztül is érzékeltem, hogy a Hold erős ragyogása tompább lett, sőt! Végleg megszűnt. Az utolsó fényforrás is végleg eltűnt, és a néma feketeség átvette a hatalmat.

Akaratlanul is, de elvettem kezem szemeim elől, és kinyitottam azokat. Valami körbeölelt mindkettőnket. Valami sötét, ami eltakarta előlünk az erdő sűrűjét.

Fekete angyalszárnyak voltak.

43. rész

*Ajánlott zene: Hyunseung, Namjoo, Eunji - One year ago*

http://www.youtube.com/watch?v=8KRbggS-ItE

Késő este volt, mikor ismét felébredtem. A szobában sötétség honolt, ezért kitapogattam az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, és felkattintottam azt. A szoba fénybe borult, én pedig megdörzsöltem szememet, majd pislogtam párat, hogy hozzászokjon a világossághoz. Felültem az ágyban és körbetekintettem a már ismert helyiségben.

Furcsa érzés kerített hatalmába. Valami hiányzott, valami nem volt rendben. Hiába volt minden a helyén, valahogy mégis üresnek éreztem magam. És amikor magam mellé pillantottam, tudtam, mi az.

Hyunseung.

Őt hiányoltam magam mellől. Tisztán emlékeztem arra, ahogy magához ölelt, és azt mondta, nem akar elveszíteni. Éreztem bőrének finom illatát, azt a szeretetet, ami belőle áradt. Elmosolyodtam, ahogy ezek az emlékképek ismét lejátszódtak előttem, és magamhoz öleltem a takarót, majd nagyot szippantottam belőle, hogy Hyunseung illata még inkább belém vésődjön. Sosem akartam elfeledni az illatát, sosem akartam elfeledni az érintését és sosem akartam, hogy az irántam érzett szeretete megszűnjön.

És sosem akartam elengedni őt.

Az élet egy új embert lökött elém, hogy ne adjam fel. Ő volt a jel arra, hogy küzdenem kell, hogy talpra kell állnom, és amit elkezdtem, azt véghez kell vinnem. Tudom, milyen az, amikor valakitől meg kell válnom, tudom milyen fájdalmas, amikor egy számunkra fontos embert elvesz tőlünk a Sors, és pont ezért nem hagyhattam, hogy még több ember váljon áldozattá az iskolában. Nekem kell megmentenem őket, nekem kell segítenem, és Hyunseung támogatni fog.

Csak most kezdtem megvilágosodni igazán. Az, hogy Hyunseung beszélgetett velem rólam, a képességemről, újabb remény szállt belém és máshogy kezdtem látni a helyzetet. Ekkor jöttem rá, hogy nem véletlenül kaptam meg az erőmet. Nem véletlenül gyógyulok gyorsan, és nem véletlenül veszítem el a fejem a dühtől. Mi van, ha a harag, ami hirtelen felgyülemlik bennem, azzal ölni tudok? Mi van, ha ez a képességem még nem teljesen jött elő, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy kitörjön belőlem?

Félnem kellett volna a gyilkolás gondolatától, és valahol legbelül féltem is, de tudtam, hogy milyen világba csöppentem. Az életben maradásért mindig is küzdeni kellett, és ebben a vámpírokkal, természetfelettiekkel teli világban bizony előfordul, hogy gyilkolni kell. De tudtam, hogyha valaha erre kerül a sor, azt nem csak magam miatt teszem, nem csak bosszúból, hanem azért, hogy megmentsem a szeretteim életét. Az ártatlanok életét. Mégis hány fiatal, velem egykorú fiú és lány halt meg abban az iskolában, értelmetlenül? Mégis mennyien pusztultak el, anélkül, hogy vétkeztek volna? Túl sokan… és ennek nem kellett volna így lennie.

Véget kell vetni ennek, nem engedhetem, hogy még többen halljanak meg. És ha nekem kell pontot tennem a végére, akkor pontot fogok tenni.

Akár az életem árán is.

*

Kikászálódtam az ágyból, majd a széken lévő ruhát gyorsan magamra kaptam. Újabb mosoly suhant át arcomon, ahogy megéreztem a ruháimon Hyunseung illatát. Biztos voltam benne, hogy ő tette ide.

Megindultam kifelé, de amint kiléptem az ajtón, nem tudtam, merre kéne mennem. Még sosem jártam a lakásban, és nem tudtam, melyik ajtó mögött mi rejtőzik. Aztán eszembe jutott, hogy elvégre én is itt lakom, így nyugodtan körbejárhatom az otthonomat.

Elindultam balra, hogy megtaláljam a konyhát, vagy valami ahhoz hasonlót, hogy valami ehetőt összedobjak magamnak. A hasam hangos korgással jelezte, hogy ételre van szükségem, és most már bántam, hogy azt a tányér levest nem erőszakoltam magamba.

A folyosó végén megálltam egy ajtó előtt. Nem tudom, mi késztetett arra, de ujjaim maguktól fonódtak a kilincsre, és mire észbe kaptam, mit is csinálok, mert bent is voltam. A folyosóról beszűrődő fény kellőképpen megvilágította a kis szobát, az arcomra pedig már harmadszorra is egy széles mosoly ült. Jonghyun és Young az ágyon aludtak, egymást ölelve. Young nyakig betakaródzva feküdt barátja mellkasán, aki fél karjával magához ölelte a lányt, másik keze pedig feje alatt pihent. Örömömben néhány könnycsepp szökött a szemembe, és ha tehettem volna, órákig néztem volna kettejüket. Rettenetesen boldog voltam, hogy Young biztonságban van még akkor is, ha én nem tudok mellette lenni. Tudtam, hogy Jonghyun mennyire szereti, és soha nem hagyná, hogy Youngnak baja essen, és hogy bármit meg fog tenni azért, hogy Youngnak ne kelljen többet szenvednie.

Lassan visszacsuktam az ajtót, mert nem akartam megzavarni a nyugalmukat, és hatalmas boldogsággal a szívemben megfordultam, hogy lemenjek a földszintre.

- Hyunseung! – ugrottam el az ajtóból, és kezemet szám elé kaptam, hogy visszatartsam a sikítást, ami az ijedségtől majdnem kicsúszott – A frászt hoztad rám! Nem tudnál hangosabban közlekedni?

- Bocsánat, de ha hangosabb vagyok, akkor felkeltem a bent alvókat – bökött fejével az ajtó felé, miközben jót vigyorgott reakciómon.

- Így meg én keltem fel a sikításommal – forgattam meg szemeimet, majd mindketten megindultunk lefelé a konyhába.

- Pihenned kellene – jegyezte meg, miközben előpakolt a hűtőből egy tányér levest, és a mikróba rakta.

- Két napig ki voltam ütve, jól vagyok – ültem le az asztalhoz.

- Tudod, milyen súlyosan megsérültél? Két nap alatt rendbe jönni lehetetlenség.

- Hyunseung, elfelejted, hogy nem ember vagyok – töltöttem magamnak egy pohár narancslevet.

- Jó, de akkor…

- Gyorsan gyógyulok – vágtam közbe.

- Jó, de…

- Nagyon gyorsan – ismét megszakítottam, mire csak felsóhajtott és megrázta a fejét, én pedig felkuncogtam – Ne aggódj miattam, tényleg jól vagyok. Szúrtak már meg késsel, és egy éjszaka alatt helyre jöttem.

- Tudom, de vámpírméreg került a szervezetedbe – akaratoskodott továbbra is, miközben kivette a tányért a mikróból, és elém rakta.

- Ezért tartott két napig a gyógyulás… vagyis majdnem három – feleltem, mire csak szemforgatva rám hagyta a dolgot.

Nekiálltam enni, és szinte két perc alatt magamba tuszkoltam az összes levest. Hyunseung egy percre sem vette le rólam a szemét, és mikor befejeztem, csak felnevetett.

- Most meg mi van? – néztem rá értetlenül.

- Semmi – rázta meg a fejét, én pedig zavaromban elpirultam. – Kérsz még?

- Ahha – bólintottam.

- Amúgy hogy érzed magad? – vette el tőlem a tányért, és egy újabb adagot mert ki, majd azt is megmelegítette és ismét elém rakta.

- Jól. Túl jól és ez furcsa – mondtam, miközben ismét enni kezdtem, ezúttal lassabban – De ez a te műved.

- Nem, én nem tettem semmit – dőlt hátra a széken, és ismét engem nézett – Nem babráltam semmit veled.

- Attól még a te műved – néztem mélyen szemeibe, majd elmosolyodtam és elkaptam tekintetem, mikor láttam, hogy Hyunseungnak is leesett a mondanivalóm.

Percek teltek el csendben, míg megettem a második tányér levest. Ittam rá egy pohár vizet, és jóllakottan nyújtóztam egyet, miközben figyeltem, ahogy Hyunseung a tányért a mosogatóba teszi, és visszaül a helyére.

- Szóval… - vált hirtelen komollyá a hangja, de közel sem éreztem most benne semmiféle vészjóslót – A dossziék, amiket összegyűjtöttetek… Azok megvannak még?

- Persze – feleltem. Furcsa érzés volt erről ilyen nyíltan beszélni. Nemrég csak és kizárólag a szobánk négy fala között jöhetett szóba, és úgy vigyáztunk, hogy semmi jelét ne mutassuk ki, most meg olyan könnyedén meséltem róla, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Szokatlan volt, de ugyanakkor felemelő érzés.

- Megkaphatnám? Azt hiszem, nem ártana nekem is vetnem rájuk egy pillantást.

- Úgy érted, dolgozzunk egy csapatként?

- Úgy – bólintott Hyunseung, majd kezet nyújtott, én pedig megfogtam azt.

Visszamentünk az emeletre, Hyunseung megmutatta, melyik az én szobám, ahol a bőröndjeim már ott voltak. Gyorsan előkerestem a dossziékat az áldozatokról, amiket Nayounggal és Younggal összegyűjtöttünk, majd átadtam Hyunseungnak.

És ahogy átadtam neki, egy hatalmas kő esett le a szívemről. Éreztem, ahogy testemről minden súlyos teher eltűnik, és egy megkönnyebbült, felemelő sóhaj hagyta el ajkaimat.

42. rész

*Ajánlott zene: Taemin - U*

https://www.youtube.com/watch?v=iv21-d4NPxs

  Végtelennek tűnő perceknek hatott, amíg egymás szemébe meredtünk. Kétségbeesetten néztem rá, vártam, hogy végre kiejtse azon a telt, piros ajkán, amit mindig is hallani akartam: hogy mi vagyok. Semmire sem vágytam jobban, hogy tisztában legyek saját létem felől, és nem érdekelt azt sem, hogy jó vagy rossz lesz-e a válasz. Csak tudni akartam. De láthatóan Hyunseungnak halványlila gőze sem volt arról, hogy mi lehetek, és ezt próbálta eltitkolni előlem. Bármennyire is jól tudta elrejteni az érzéseit, bármennyire is volt profi abban, hogy arca rezzenéstelen maradjon, én mégis láttam szemein, ahogy szomorúan megcsillannak a fényben. Most először nem tudta tagadni sajnálatát, hogy mennyire bántja, hogy ebben nem tud segíteni. Elfordította tekintetét, mint aki valami rosszat tett, majd könyökét megtámasztotta térdein, és egy nagy sóhaj kíséretében a két tenyerébe temette arcát.

- Szóval nem tudod… - mondtam suttogva.

   Úgy éreztem, mintha testemre több száz kiló súly nehezedett volna, és ettől még jobban összetörtem. Minden reményem, ami ezzel kapcsolatban volt, köddé foszlott.

- Sajnálom… én tényleg sajnálom… - hangja keserűen csengett, de továbbra sem emelte rám tekintetét.

-  Hát… mindegy. Legalább abban biztos lehetek, hogy természetfeletti vagyok. Túl gyorsan gyógyulok, ami miatt álladóan rosszul vagyok, és akkor még a rémálmaim következtében tele vagyok ujjlenyomatokkal. Ez egyértelműen erre utal – foglaltam össze a tényeket magammal kapcsolatban.

- Meg a szemeid… - tette hozzá Hyunseung.

- Mi van a szemeimmel? – kaptam fel a fejem erre a mondatára.

- Nem tudtál róla? – végre rám nézett, és bármennyire is tűnt meggyötörtnek, még ennek is rettenetesen örültem.

- Miről?

- Emlékszel a bálra, amire meghívtalak? – bólintottam, amint felrémlett az az este, ami egyszerre volt borzalmas, és mégis szép – Amikor indultál volna haza, néhány hívatlan vendég beállított. 

- Igen, emlékszem rá.

- Hazudtam, amikor azt mondtam, én üldöztem el őket.

- Tudom, hogy hazudtál. Fogva tartottak azzal a késsel, amin vámpírméreg volt, és amit én még aznap este el is hoztam, és ami végül hasznomra vált.

- Na, várjunk… azt mondtad, nem sok minden maradt meg.

- Hát… lehet, nem teljesen voltam én se őszinte, de erre pont emlékeztem. De mi volt a szemeimmel?

- Amikor dühös lettél, elborult az agyad, és a szemeid szürkéskékes színben világítottak. Eddig nem vetted észre?

- Öh… nem. Tényleg? – néztem rá zavartan, és arra gondoltam, vajon mindig így volt, vagy csak most az egyszer? 

- Nem ez volt az első alkalom – felelte, mintha csak a gondolataimban olvasott volna – Amikor Jiyeon és a barátnői beszóltak neked, és te kiakadtál, akkor is megváltozott a szemed színe. Young nem említette?

- Gondolod, hogy neki feltűnt?

- Nem tudom. Elképzelhető, mivel eléggé látványos volt. Bár ő ember, és lehet abban az idegállapotban ez az információ kiesett. 

- Úristen… miért érzem azt, hogy ez sem normális? – ismét elfogott valami furcsa érzés.

- Nálad normális. Nem vagy ember, Minseo, ezt ne felejtsd.

- Igaz… - felsóhajtottam, majd jobban magamra húztam a takarót, ami időközben lecsúszott rólam. 

- Csak ne vágj ilyen arcot, kérlek! – Hyunseung arcára szinte egyszerre kirajzolódott minden érzelem, és most ő volt az, akit elborított az aggodalom és a sajnálat. – Gyűlölöm rajtad látni, ahogy szenvedsz. Nem tudnád magadban tartani?

- Hyunseung… nem te tehetsz róla… - meglepődtem rajta. Még sosem láttam ilyennek, még sosem láttam, hogy valakit ennyire féltett volna. Előttem mindig úgy jelent meg, mint a teljes ellentétem, aki erős, energikus, és kitartó, aki magabiztos és szembe tud nézni mindennel, most meg itt állt előttem, ugyanolyan érzelmekkel, amik bennem szoktak tombolni, és ötletem sem volt, mit kezdjek vele. Próbáltam valahogy nyugalmat árasztani felé, de aligha sikerült.

- Dehogynem, tehetek róla. Talán ha előbb kapcsolatba lépek veled, ha előbb figyelmeztetlek ezekre a jelekre, akkor talán nem történik meg minden és…

- Hyunseung, az ég áldjon meg! – emeltem fel hirtelen a hangom, miközben előttem ült és dőltek belőle a fájó szavak, melyek úgy csattantak arcomba, mint a villámcsapás – Ne merd magad hibáztatni! Ha elmondod, amit tudsz rólam, mégis miért változott volna a helyzet? Attól még ugyanúgy természetfeletti leszek, és ugyanúgy nem fogod tudni se én, se te, hogy mi vagyok. Lehet, hogy ki is nevettelek volna, ha erre felhívod a figyelmem. És Nayoung ugyanúgy meghalt volna, Taemin ugyanúgy átvert volna, minden ugyanúgy történt volna, mert akik ezt elérték, azok ígyis úgyis elérik, hogy mindez bekövetkezzen. Úgyhogy nekem sürgősen verd ki a fejedből, hogy ha elmondod, akkor minden más lesz, mert te is tudod, hogy nem!

   Hyunseung teljesen ledöbbenve meredt rám, és hallgatta a fejmosásom. Aztán mikor elcsendesedtem, csak elismerően bólintott egyet, majd megeresztett egy mosolyt.

- Ez igen, most legalább tudod, milyen az, amikor mást ki kell osztanod – felelte, én pedig értetlenül ráztam meg a fejem. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy direkt csinálta-e, már meg is kaptam a választ – Sajnálom.

   Nem válaszoltam neki. Ő ismét mögém ült, majd a hátamon lévő karmolást szemügyre vette. Megint éreztem ujjait, ahogy végighúzza bőrömön, de most már kellemesebb érzés volt, és nem fájt annyira. Gézt rakott rá, gondosan bekötötte, majd óvatosan visszahúzta a pólómat.

- Sajnálom, ami történt – suttogta, miközben hajamat összefogta, és a másik vállamon előre söpörte. Megremegtem, ahogy megéreztem leheletét nyakamon. Ajkai szinte milliméterekre voltak fülemtől, és nagyot sóhajtva hunytam le szememet. Karjaival lassan átölelt, majd óvatosan ölébe húzott, fejét pedig vállamra hajtotta. Minden porcikám remegett érintésétől, a közelségétől. Még sosem engedtem senkit se ilyen közel magamhoz, és furcsa volt számomra, ugyanakkor az a kellemes melegség, az a boldogság, mely végigjárta testem, teljesen kábulatba ejtett.

   Aztán olyat mondott, amitől úgy éreztem, mintha hazataláltam volna:

- Én csak nem akarlak elveszíteni téged…