9. rész

Ajánlott zene: SHINee - Nightmare
https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

    Hyunseungnak és Jonghyunnak is elmeséltem, amit Sora mondott nekem, közben egy pillanat alatt elfogyasztottuk a süteményt. A srácok toporzékoltak, hogy miért nem csináltunk többet, így Younggal nekiálltunk vacsorát főzni, miközben a fiúk az asztalnál ülve figyeltek minket.

- Szóval… Sora azt hallotta, hogy valakit megöltek, és ő most azt hiszi, hogy természetfeletti van a dologban? – foglalta össze Hyunseung röviden, mire csak bólintottam – Amit elmondtál, az édeskevés ahhoz, hogy ez természetfeletti legyen, de… utána járok, hogy mi ez az egész. Én nem hiszem, hogy gyilkosság lett volna, de megkérdezek pár embert, hogy Sora lelke megnyugodjon – felkelt a székről, majd odalépett hozzám, és hátulról átölelve belecsókolt a nyakamba – Meg ahogy érzem, a te lelked is – tette hozzá.

- Köszönöm – adtam egy puszit a szájára, ő pedig elengedett és visszaült a székre.

- Minseo azt mondta, hogy úgy érzi, igaza van Sorának – mondta Young, én pedig egy gyilkos pillantást vetettem rá, jelezvén, ezt nem igazán szerettem volna megosztani a srácokkal. Young egy pillanat alatt kapcsolt, így ajkaival gyorsan elrebegett egy bocsit, amit csak én láthattam.

- Miből gondolod? - kérdezte Jonghyun.

- Nem tudom. Csak egy megérzés. De nem kell foglalkozni vele, az utóbbi időben az érzéseim nem éppen megbízhatóak – rántottam meg a vállam, és ismét hátat fordítottam nekik.

- Najó, nekem nem tetszik ez a nézés – nézett gyanúsan Young a két fiúra, akik összenéztek, majd az őket méregető lányra tévedt tekintetük – Valamit nem árultok el. Ki vele, mi az. Nekem azt ne merjétek mondani, hogy nincs semmi, mert túl jól ismerlek titeket ahhoz, hogy akármit is eltitkoljatok előlünk. Szóval? Mit nem mondotok el?

   Barátnőm hangnemére és a két fiú némaságára én is felfigyeltem, ezért újból megfordultam és a két szőke hajút kezdtem el stírölni. 

- Hát… - kezdte Jonghyun, miközben Hyunseungra nézett, majd megköszörülte a torkát és ránk emelte tekintetét – Most jöttünk a kollégiumból.

- Hogy mi?! – Younggal egyszerre kiáltottunk fel, és elkerekedett szemekkel meredtünk rájuk. Pár másodpercig döbbent csend állt be, majd Younggal egyszerre néztünk egymásra, végül a srácokra. 

- Azt akarjátok mondani, hogy tényleg gyilkosság történt?! – hangom még most is néhány oktávval feljebb ugrott. A hír hallatán kénytelen voltam leülni a székre, ahol korábban ültem, különben összeestem volna.

- Ma egész délután ott voltunk, és bár nem akartuk elmondani eleinte, mert nem akartunk titeket ezzel terhelni, de így, hogy Sora felhívott titeket is… - Jonghyun kissé bűnbánó arccal nézett ránk, amiért nem volt őszinte, de nem haragudtunk rá. Ha Sora nem hív fel, akkor nekik be sem kell számolniuk erről, elvégre is a vámpíros ügyeikbe nincs beleszólásunk, ráadásul egyikünk se szeretett ezekről a dolgokról hallani.

- De azt mondtad, hogy szerinted nem természetfeletti! – kiabáltam teljesen kikelve magamból, de Hyunseung megfogta a kezem, amitől kissé lenyugodtam és visszafogtam magam.

- Igen, ezt mondtam és így is gondolom. Vagyis igazából nem tudom hová tenni, ami ott történt. Semmit nem találtunk a helyszínen és a leghalványabb fogalmam sincs, mi történhetett – vette át a szót Hyunseung – A lány, Geurim állítólag magára zárta az ajtót, és öngyilkos lett. Na, már most, mint tudjuk, az ajtókat nem lehet bezárni belülről, amit le is ellenőriztünk, és tényleg nem lehet. Ez az egyik, ami talán a leggyanúsabbá teszi a dolgot. A másik, hogy Geurimen nem találtak semmiféle arra utaló jelet, hogy megölte magát. Nem vágta fel az ereit, nem kötötte fel magát, nem fojtotta meg senki sem. Ott feküdt a padlón, teljesen élettelenül. Mintha csak hirtelen, minden jel nélkül kiszállt volna belőle az élet. Nemrég vitték el felboncolni, és nagyon reménykedünk abban, hogy mérgezésre utaló nyomokat találnak, mert akkor mégiscsak öngyilkosságnak tudhatjuk be, ami valljuk be… mindenki esetében jobb lenne.

- Hát reméljük – feleltem immár valamivel nyugodtabban – De miért titeket hívtak akkor?

- Minden esethez kihívnak minket. Az egyik rendőr jó barátom, sok ügyét oldottam már meg és mindig felhív, ha valami akadályba ütközik. 

- Értem – nagyot sóhajtottam, majd felálltam az asztaltól – Young, baj lenne, ha rád hagynám a főzést? Azt hiszem, lepihenek egy kicsit – néztem rá, és választ se várva felrohantam az emeletre.

   Lassan már egy órája fetrengtem az ágyamban, miközben a plafont bámultam és megállás nélkül kattogott az agyam. Senki nem jött utánam, és ennek kivételesen örültem, mert nem akartam beszélgetni. Újra és újra végigpörgettem a fejemben az eseményeket; mind, amit Sora mondott és mindazt, amit a fiúk. Minél többször ezekre gondoltam, annál inkább úgy éreztem, hogy tényleg természetfeletti van a dologban és emiatt egyre inkább görcs keletkezett a gyomromban és összeszorult a torkom. Már csak a Jóisten segíthetett rajtam, és magamban azért imádkoztam, hogy bárcsak a lány öngyilkos lett volna.

    Nem akartam hallani újabb halálesetekről, és még annyira se akartam, hogy ezekhez közöm legyen. Csak most jöttem rá, hogy még mindig nem sikerült túltennem magam a tavalyi éven. Annyira megrázott, hogy szinte biztos voltam abban, még jó ideig nem is leszek képes rendesen önmagam lenni… Mégis, most itt volt egy újabb gyilkosság, ami talán kényszeríteni fog arra, hogy igenis, túllépjek a múlton.

   Halk kopogás hallatszódott, de nem figyeltem rá. Lassan kinyílt az ajtó, majd becsukódott, és nem sokkal később Hyunseung ült le mellém az ágyra. Hosszú ideig csendben volt, és arcomat fürkészte, végül mégiscsak ő szólalt meg először:

- Mi a baj? – hangja lágyan csengett, miközben ujjaival megsimogatta kezemet, végül összekulcsolta ujjainkat.

- Semmi - nyögtem pár másodperc hallgatás után, és kihúztam kezeim kezéből, és hátat fordítottam neki. Hyunseung közelebb csúszott hozzám, és derekamon áthajolva arcomba nézett.

- Igen, valószínűleg semmi. Minseo, nekem nem hazudhatsz és érzem, hogy valami rettenetesen nyomaszt. Tudod jól, hogy előlem nem titkolhatsz el semmit, arról nem beszélve, hogy az érzéseid mindig az arcodra vannak írva. Úgyhogy halljam, mi nyomja a lelked?

   Felsóhajtottam, és felültem az ágyon. Igaza volt, neki semmiképpen sem hazudhattam. Ráadásul… valami tényleg nem hagyott nyugodni, és teljesen a hatalmába kerített. Meg akartam szabadulni ettől a fojtogató érzéstől, ezért kénytelen voltam beszélni róla. Noha eleinte nem akartam elmondani senkinek, és reméltem, hogy semmi jelentősége nincs, most mégis rá kellett döbbennem, hogy tévedtem.

- Volt egy álmom… - kezdtem halk, rekedtes hangon, és ahogy mesélni kezdtem, úgy hirtelen előtörtek a könnycseppjeim. – A héten… néhány napja… Azt hittem, nem komoly, de amikor Sora felhívott… Tudhattam volna…

- Mi volt az? – kérdezte Hyunseung, és mellém ült, miközben egyik karjával magához ölelt és nyugtatóan simogatni kezdte vállam.

- Azt álmodtam, hogy megöltek valakit egy kollégiumban… - hangom elhalt, és testem megremegett a sírástól. Hyunseung egy pillanatra ledermedt, majd mikor meghallotta halk szipogásom, még jobban magához szorított. – Azt hittem, ez csak egy újabb rémálom, ami a múltam miatt van, de… nem az volt. Megálmodtam a jövőt. Tudtam, hogy meg fog valaki halni. Ha előbb szólok róla, talán az a lány nem hal meg… Az én hibám…

- Minseo! – Hyunseung hangja erősen csattant a levegőben, de amikor arcába néztem, tekintete lágy és megértő volt, és egyáltalán nem láttam rajta, hogy haragudna vagy engem hibáztatna – Ne okold magad emiatt! Nem tudhattad, hogy ez a jövő lesz. Annyi halált láttál az elmúlt időszakban, hogy teljesen érthető, hogy azt hitted, megint a múlt miatt volt. De ha tudtad is volna, hogy ez a jövő… Honnan tudhattad volna, melyik kollégiumban lesz ez? Láttad a lány arcát az álmodban? – válaszul megráztam a fejem – Na, látod. Ez édeskevés lett volna ahhoz, hogy meg tudjuk állítani, ami történt. Nem menthetsz meg mindenkit, csak azért, mert természetfeletti vagy és mert néhanapján megálmodod a jövőt. Úgyhogy nagyon kérlek, ne okold magad, mert ez nem old meg semmit! - magához ölelt, én pedig készségesen bújtam hozzá, és sírtam hosszú perceken keresztül.

   Mikor végre megnyugodtam és már a könnyeim is valamennyire felszáradtak, Hyunseung egy puszit nyomott az arcomra, és ismét megszólalt.

- Van egy rossz hírem, ami talán nem a legjobb időzítés, de… - húzta el a száját, és bűnbánóan nézett rám. Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam, jelezvén, ne tartsa vissza. Ha egyszer ennyi minden jött, akkor legyek túl az összes rosszon – Felhívtak a rendőrségről. Megvan a boncolás eredménye.

- És?

- Semmi. Az ég-világon semmi nyomot nem találtak, hogy a lányt megmérgezték volna. Semmi arra utaló jelet, hogy végzett volna magával, vagy hogy megölték volna. Ami pedig egyet jelent…

   Nem mondta ki, de tudtam, mire gondol. Természetfeletti. Miért is hittem azt, hogy lehet másról szó?

   Lehunytam szemeim, és nyeltem egy nagyot. Egy forró könnycsepp folyt végig arcomon, de nem engedtem, hogy még több könnycsepp utat törjön. Szerettem volna még sírni, de fáradt voltam és tudtam, hogy a sírás nem old meg semmit.

   Hyunseung hosszú percekig nem szólt, megvárta, míg gyorsan feldolgozom magamban a hallottakat és félreteszem az érzéseim, és erőt veszek magamon, hogy folytathassa a mondandóját. Mert tisztán éreztem, hogy nem csak ennyit akart velem közölni. 

- Mondhatod… - szóltam egyszer csak, ő pedig így is tett.

- Mivel természetfeletti van a dologban, ezért csak egyféleképpen deríthetjük ki, mi is ez az egész.

- Hogyan? – nyitottam ki a szemeimet, és érdeklődve pillantottam rá.

- A segítségeddel.

- A segítségemmel? Mégis… miért? És… mit kell tennem? – kérdeztem félve, és előre láttam, hogy nem fog tetszeni a válasza.

- Be kell költöznöd a kollégiumba.

8. rész

Ajánlott zene: Beast - Shadow

https://www.youtube.com/watch?v=7Y3ZRYQl4Qo

Sora kijelentése után hosszú másodpercekre elnémultam, miközben megállás nélkül a fülemben csengtek szavai. Teljesen lesokkolt, és hirtelen azt se tudtam, mit gondoljak.

- Minseo, itt vagy? – kérdezte aggódva.

- P-persze. Bocsi, csak… - megráztam a fejem, amitől pillanatnyi döbbentem elmúlt, majd folytattam – Biztos, hogy megöltek valakit? Mi történt pontosan?

- Állítólag az egyik lányt holtan találták a szobájában. Haza kellett volna mennie tegnap, de nem érkezett meg a megbeszélt időpontra, ezért a szülei felhívták a kollégiumot. Akkor találtak rá a szobájában. 

- És te honnan tudsz erről? Mennyire biztos ez az egész? – tettem fel a kérdéseimet, amikre mindenképp választ akartam. 

- Az egyik barátnőm hívott fel, aki bent maradt hétvégére. Én most itthon vagyok, ezért csak most értesültem róla. És úgy néz ki, száz százalékig igaz, mert mindenkit hazaküldtek a hétvégére. Irtó nagy a felfordulás, és az se biztos, hogy jövő héten visszaengednek minket.

- De… én ezt nem értem. Miből gondolod, hogy gyilkosság történt? Nem lehet, hogy öngyilkos lett? 

- Itt is ezt akarják beetetni, és minden jel arra utal, hogy ez is történt. A lány szobatársai nem voltak bent, és belülről bezárta az ajtót. Nem tudni, mi történt pontosan, mibe halt bele, de mivel magára zárta az ajtót, azt gyanítják, hogy saját magával végzett valamilyen módon. Csakhogy én ebben nem hiszek. 

- Miért?

- Egyrészt, mert belülről nem lehet bezárni az ajtókat – én is próbáltam már, de képtelenség. Másrészt meg láttam már párszor a lányt, egyik szobatársam barátnője és bizton állíthatom, hogy nem volt oka megölnie magát. Mindig jókedve volt, jó kapcsolatot ápol a családjával, még barátja is van, egyszóval nem volt oka, miért ezt tennie – sorolta a tényeket Sora, és ahogy ezeket mondta, úgy egyre nagyobb lett a gyanúm nekem is. Noha teljességgel meg akartam győzni magam, hogy nincs igaza, valami mégis azt súgta, hogy ez tényleg nem csak egy öngyilkosság volt.

- Sora, bármilyennek is tűnt a lány, nem biztos, hogy úgy is volt. Tudod, a látszat néha csal. Lehet, valójában sosem volt jóban a szüleivel és a barátjával is épp összeveszett. Csak azt mutatta, hogy minden rendben, miközben nem. Az emberek gyakran megjátsszák magukat, ráadásul veled egykorú tinilány, ilyenkor titeket sok változás ér és nehezen tudjátok kezelni a dolgokat. Lehet, valamin kiborult és hirtelen felindulásból vetett véget az életének. Akár a suliban is lehettek gondjai.

- Jó tanuló volt, és mindig könnyen tanult. És nem hiszem, hogy ennyire élethűen eljátszotta volna, hogy minden rendben van vele – mondta határozottan, én pedig nem tudtam vitába szállni vele.

- Jó, legyen. Vegyük úgy, hogy gyilkosság történt. Én mégis mit tudnék tenni? 

- Nyomozd ki, hogy ki volt és vess véget ennek! – mondta kőkeményen, és ha nem lett volna ilyen komoly a helyzet, még el is nevettem volna magam.

- Sora, én nem vagyok holmi nyomozó, aki csak úgy kideríthet akármit. Azért ez nem ilyen egyszerűen működik.

- De igen, ha természetfeletti dolgokkal kapcsolatos.

- Természetfeletti? Sora, nem kéne ilyen szavakkal dobálódznod! 

- Én komolyan gondoltam, Minseo. Mit gondolsz, miért hívtalak téged emiatt? És szerinted mégis ki ölte volna meg a lányt?

- Nem tudom, Sora, fogalmam sincs. Akárki lehetett. Egy riválisa, egy volt barátja vagy barátnője, akárki a múltjából, nem tudom. Nem ismertem, így nem tudom.

- És szerinted hogy jött be a kollégiumba? Ide külön belépő kell, ha valaki be akar jönni, amit nem olyan egyszerű megszerezni.

- Manapság elég leleményes emberek vannak, bárhogyan megszerezhetett egy ilyen belépőt. Vagy akár a suliban is mérget csempészhettek az italába, vagy akármi. Ezer oka lehet ennek is. Ki fogják deríteni, mi történt. 

- Miért érzem úgy, hogy nem hiszel nekem? – kérdezte kissé keserűen, nekem pedig összeszorult a szívem. Felsóhajtottam, és csak újabb hosszas hallgatás után válaszoltam.

- Nem arról van szó, hogy nem hiszek, csak… nem értem a lényegét, miért történne vele ilyen. Túl kevés ez az információ ahhoz, hogy ebből akármit is leszűrjek, és a rendőrséghez menni kutakodni igen gyanús lenne, főleg, hogy nem is ismerem az illetőt.

- Akkor kérd meg Hyunseungot, hogy segítsen. Ő úgyis vámpír, nem tart neki semeddig kideríteni az igazságot.

- Sora! Ne emlegesd, hogy vámpír, oké? Vigyázz a szavakkal, mert tudod jól, hogy ez olyan dolog, amiben nem hisznek az emberek! – szidtam meg barátnőmet, majd újabb mély levegőt vettem – Megkérdezem Hyunseungot, mit tud tenni és felhívlak, hogy mire jutottam.

- Nagyon köszönöm! – hallottam hangján, hogy megkönnyebbül és ezért megeresztettem egy mosolyt. 

- Aztán vigyázz magadra, rendben? Nem akarom, hogy bármi bajod essen! – figyelmeztettem, majd elköszöntünk egymástól, és letettük a telefont.

Bekaptam az utolsó narancsgerezdet, amit telefonálás közben megeszegettem, majd még perceken keresztül csak ültem az asztalnál és néztem ki a fejemből. Megállás nélkül Sora szavain kattogott az agyam, és újra és újra próbáltam összerakni, amit mesélt, de valahogy nem értettem a lényegét. Valami furcsa érzés kerített hatalmába és nem hagyott nyugodni. Mégis miért ölnének meg valakit egy kollégiumban? Biztos, hogy nem öngyilkosság volt? Szerettem volna, ha inkább az utóbbi történik, hogy ne kelljen Soráért és másokért aggódnom, de sajnos a múlt évre gondolva, ez nem tűnt ilyen egyszerűnek. Nem hittem abban, hogy ez csak véletlen volt, ez túl lehetetlennek tűnt. De ha valóban gyilkosság volt, ki tette?

Aggódtam Soráért. Nem csak azért, hogy ha ez gyilkosság volt, akkor ő is veszélyben van, hanem azért is, mert pont ugyanolyan volt, mint a nővére. Nayoung is emiatt halt meg: túlságosan is hitt a vámpírokban és végül annyira belemerült – és közben rángatott bele engem is, hogy a végén ő lett az egyik áldozat. És attól féltem, hogy ez másodszorra is be fog következi. Sora ugyanannyira hitt a természetfeletti dolgokban, mint Nayoung, és tudtam, hogy addig nem fog leállni, amíg be nem bizonyítja igazát. Ezért is mondtam igent arra, hogy utánanézek, mi történt pontosan. Megígértem Nayoungnak, hogy megvédem a húgát és nem hagyom, hogy bárki is bántsa. Felelős voltam Soráért, mondhatni én helyettesítettem neki a nővérét, és mivel én is húgomként tekintettem rá, meg kellett tennem érte.

- Min gondolkozol ennyire? – szakított félbe Young, és érdeklődve ült le velem szembe a székre, miközben egy adag süteményt tolt elém - Kóstold meg, szerintem irtó finom lett.

- Sora hívott az előbb, és azt mondta, valakit megöltek a kollégiumában, ő pedig szentül állítja, hogy természetfeletti van a dologban. És az a baj, hogy az érzéseim nekem is ezt súgják, de az eszem szentül tiltakozik ez ellen – foglaltam össze röviden és tömören, majd levettem egy sütit a tányérról, és beleharaptam – Hmm, ez tényleg finom lett. Ha két percen belül nem érnek haza a srácok, nem hagyok egy darabot sem.

- Egyetértek. Már itt kéne lenniük lassan – nézett az órára Young, és közben porcukrot szórt egy újabb kocka sütire – Egyébként érdekes, amit Sora mesélt. Téged ismerve azt mondanám, hogy bízz az érzéseidben, de… valahogy nem akarom, hogy gyilkosság történjen ott, mert… azt tudjuk, hogy nem vezet jóra. Mit fogsz most csinálni? Mert gondolom, nem magad kezdesz el nyomozni. Ugye nem?

- Nem, nem terveztem, azért nem vagyok őrült. Egy életre megtanultam, hogy magamtól soha semminek ne álljak neki. Nézd meg, hová vezetett a tavalyi év… Még egyszer nem akarom, hogy megismétlődjön az. Úgyhogy… megkérdezem Hyunseungot.

- Miről kell engem megkérdezni? – lépett be az illető, majd az asztalhoz lépett, és elvette előlünk a tányér sütit, és Jonghyunnal együtt egyből rávetették magukat. 

7. rész

Ajánlott zene: BTOB - Thriller

https://www.youtube.com/watch?v=khE7pSOgDbA

- Na, és mi a véleményed? – kérdezte Hyunseung immár a kocsiban ülve. Felsóhajtottam, miközben becsatoltam az övemet; ő pedig elindította az autót és kikanyarodtunk az autópályára. Csak ezután válaszoltam kérdésére.

- Egész jónak tűnik – fejeztem ki röviden. Hyunseung vetett egy pillantást rám, majd újra az útra figyelt.

- Nem nagyon nyerte el a tetszésedet – szűrte le egyből a lényeget, én pedig még egyet sóhajtottam.

- Nem arról van szó, hogy nem tetszik, mert egyáltalán nem tűnik rossznak – legalábbis a környezetet tekintve. Van viszonyítási alapom, és ez eléggé elviselhetőnek tűnik, az ember nem őrül bele az üres falak látványába és a kietlenségbe. A képzésről egyelőre ugye nem tudok nyilatkozni, viszont az igazgató… Akármennyire is volt kedves, én… nem tudok hinni neki. Lehet, hogy csak azért, mert tavaly is ez történt, és félek, hogy újra bekövetkezik. Oké, tudom, el kéne engednem a múltat, de… akkor is.

- Minseo, ez teljesen érthető, hogy félsz a sulitól, de ahogy mondtad, nem szabad, hogy a múltad befolyásolja a jelened. Nem biztos, hogy meg fog minden ismétlődni, ráadásul tudod, hogy azon az éjszakán leszámoltál mindenkivel, aki ártani akart neked. Nem hiszem, hogy maradt valaki, aki ellened fordulna. Vagy ha van is, tudod, mire vagy képes és nem tart semeddig visszaverni az ellenfeled. Mindig elfelejted, hogy ki vagy te – elengedte egyik kezével a kormányt, és megfogta az ölemben pihenő kezem. Ujjaival végigsimított párszor kézfejemen, majd küldött felém egy biztató mosolyt, és újból előre fordult.

- Igazad van. Túl sokat gondolkozom a múltamon. Minek bolygatom fel állandóan? Ah, annyira hülye vagyok. Saját magamnak okozok problémát – dörzsöltem meg halántékom, majd lehunytam szemeim, és hátra döntöttem a fejem az ülésen.

Hyunseung halkan felnevetett, amin én is mosolyogtam egy sort, miközben fél szemmel vidám arcára sandítottam. Megráztam fejem, miközben arra gondoltam, hogyha Hyunseung nem lenne, engem már régen felemésztettek volna az érzéseim. Ő volt az, aki mindig beszélt a fejemmel, és nem hagyta, hogy a múltam keserűségei megfojtsanak. Ő volt a fény, aki megvilágította utamat és akárhányszor elvakított a sötétség, mindig felnyitotta szemeim és visszalökött a helyes útra. Nem irányított, csak támaszt nyújtott és nekem ez bőven elég volt. Kívánhattam volna nála ennél többet? Aligha.

Az út további részén sikerült elbóbiskolnom, és csak akkor keltem fel újra, amikor már megérkeztünk.

- Ébresztő, Csipkerózsika! – böködte meg az orrom Hyunseung, majd kiszállt a kocsiból. – Túl sokat alszol mostanság.

Csak morogtam egy sort, majd én is követtem a példáját.

- Nem is alszom sokat. Ma reggel éppenséggel valaki elvette az összes energiámat - jegyeztem meg, amin Hyunseung csak önelégülten vigyorogni kezdett és büszkén kihúzta magát.

*

A következő napok meglepő módon villámgyorsan teltek és azon kaptam magam, hogy már szombat van. Az elmúlt pár napban különösen jól éreztem magam, noha semmi okom nem volt a boldogságra. Egyszerűen olyan volt, mintha az eddigi teher, ami a vállamat nyomta, eltűnt volna és én végre fellélegezhettem. Teljesen elfelejtettem a legutóbbi rémálmom, és az iskolával kapcsolatos kételyeim is eltűntek. Sőt, mi több; eldöntöttem, hogy beiratkozom az iskolába és megpróbálkozom a lakberendezéssel. Veszíteni nem veszíthetek semmit, ugyanakkor hasznossá is akarom tenni magam és a rengeteg szabadidőmet valamivel el szeretném tölteni.

Még a héten, pénteken visszamentem az iskolába, hogy kitöltsem a beiratkozáshoz szükséges iratokat, és szerencsémre fel is vettek. Igaz, már csaknem két hónap eltelt szeptember óta, és kicsit ellenezte is az igazgató, hogy ekkora hátránnyal induljak, de úgy döntöttem, ezt is bevállalom. A két hónap még nem a világ vége, hamar be tudom hozni, ha van akaraterőm hozzá.

A hétvégén tisztára olyan voltam, mint egy elsős kisiskolás, aki most készül élete első iskolai napjára. Teljesen be voltam zsongva, egész álló nap vigyorogtam és jó kedvem volt, semmi sem tudta elvenni ezt az örömöt. Nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen jól, de boldog voltam és ezt ki akartam használni. Alig vártam, hogy végre hétfő legyen és bemehessek az iskolába és végre valami olyannal foglaljam el magam, ami érdekel; és amit szívesen csinálok.

Vágytam az emberek társaságára is, hogy ismét idegenekkel vehessem körbe magam; szerettem volna megint az iskolapadban ülni és néhány unalmas órát végigülni, és nem figyelni a tanár szavára. Új embereket akartam megismerni, új élményeket akartam szerezni; ki akartam törni az eddigi monoton életemből. Nem mondhatnám, hogy elegem volt a többiekből, mert nem volt, szerettem velük lenni és rengeteget ökörködni, de csaknem egy évig éltem a külvilágtól elzártan, alig kommunikáltam másokkal rajtuk kívül, és noha féltem attól, hogy sosem tudok visszatérni, most egyszerre úgy éreztem, hogy képes vagyok megtenni ezeket a lépéseket.

Megcsörrent a telefonom, miközben épp sütit sütöttem Younggal. A srácoknak valami fontos ügyet kellett elintézniük – gondolom vámpírokkal kapcsolatos lehetett – ezért mi úgy döntöttük, meglepjük őket egy kis finomsággal.

Harmadszori csörgésre vettem csak fel.

- Igen? – szóltam bele vidáman. A vonal túloldalán egy fiatal lány hangja szólt vissza:

- Minseo? – hangja furcsán csengett a megszokotthoz képest, ezért eleinte nem ismertem fel, ki is az – Sora vagyok.

- Sora? Jaj, jó ég, mióta nem hallottam felőled. Mi újság veled mostanság? – kérdeztem mosolyogva, miközben leültem a székre és egy narancsot kezdtem el hámozni.

- Hát megvagyok, úgy ahogy. És te? Hallottam, beiratkoztál egy suliba – mondta, amin én igencsak megdöbbentem – Young újságolta.

- Áh, hogy ő volt az a kis huncut – pillantottam hátra a vállam fölött az említettre, aki nem vette a lapot, mert épp a frissen elkészült süteményt pakolta ki egy tálcára – Igen, így van.

- Ennek örülök. Viszont… - hangja komollyá vált, és el is halt, ami igencsak felkeltette ez érdeklődésemet.

- Mi a baj? Történt valami? – a vidámságom egy pillanat alatt eltűnt, és helyét az aggodalom vette át. A történtek után felelősséget éreztem Sora iránt, és tudni akartam mindent róla, bármiről is volt szó. Segíteni akartam neki akkor és ott, ahol csak tudok, mert ennyivel tartoztam neki.

- Csak… én… a segítségedre van szükségem – nyögte ki alig hallhatóan.

- Miben? – kérdeztem vissza, mert kissé zavaros volt, amit mondott.

- Valakit megöltek a kollégiumban…

6. rész

Ajánlott zene: Dynamic Black - Yesterday

https://www.youtube.com/watch?v=jJ2Nb7zl_do

  Szerda reggel álmosan nyitottam ki szemeimet, de egyből el is illant a dühöm és ajkaimra mosoly szaladt, ahogy a mellettem fekvő fiúra tévedt tekintetem. Hyunseung kócos szőke haja arcába lógott, ezzel olyan hatást keltve, mintha egy óvódás kisfiú lenne. Felé fordultam és hosszú perceken keresztül tökéletes, hófehér arcát kémleltem. Annyira gyönyörű volt még álmában is, és egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért pont én kaptam meg egy ilyen angyali teremtést. Annyi lány közül választhatott volna, ő mégis mellettem maradt, pedig velem csőstül jött a baj és rengeteg ideig sötétségben éltem, amiből most kezdtem kilábalni. Nekem szükségem volt rá, ez nem kérdés, na de én mit tudtam adni neki cserébe? Úgy éreztem, semmit, és ez kissé elszomorított és bűntudatom volt emiatt.

  Felsóhajtottam, és ujjaimmal óvatosan arca felé nyúltam, hogy végigsimítsak sima bőrén, de félúton visszahúztam kezem. Szabad nekem egy ilyen hibátlan teremtményhez hozzáérnem? Mi van, ha köddé válik és kiderül, hogy minden csak egy álom volt, és ő valójában nincs is mellettem, csak hallucinálok? Mi van, ha megsértem az arcát és fájdalmat okozok neki, kárt teszek benne? Hogy lehet valaki ennyire nyugodt és békés? Biztos, hogy megérdemlem őt?

- Néha olyan felesleges dolgokon gondolkozol – szólalt meg Hyunseung csukott szemekkel, miközben jobb karjával megfogta kezemet, és mellkasára húzta.

   Értetlenül meredtem rá továbbra is, mégis honnan tudta, mire gondolok; ő pedig csak szélesen elvigyorodott és kinyitva szemeit, rám nézett.

- Reggelente olyan könnyen belelátok a fejedbe – vigyorgott önelégülten.

- Hé! – húztam ki kezem kezéből és egy nagyot csaptam a vállára – Mit mászol te bele a fejembe? Nem engedtem meg! – játszottam a sértődöttet, amin ő csak elnevette magát.

  Visszadőltem a párnák közé, majd a plafont kezdtem el nézni. Egy fél pillanattal később pedig Hyunseung mosolygós arca kúszott látókörömbe. Ajkai egy pillanat alatt ajkaimra fonódtak és nem tiltakoztam ellene. Hosszan csókolt meg, lágyan, gyengéden, mégis követelődzve. Mikor elváltak ajkaink, végigsimított hajamon, majd arcomon, és egy puszit nyomott orromra.

- Mindig elfelejted, hogy van kettőnk között az a bizonyos kötelék.

- Te pedig galád módra kihasználsz minden alkalmat, és anélkül olvasol a gondolataimban, hogy tudnék róla. Gonosz vagy! – fordítottam el arcomat, de végül elmosolyodtam és újra ránéztem.

- Most mondd azt, hogy te a helyemben nem használnád ki az alkalmat!

- Hát… talán – vigyorogtam rá, majd egy újabb csókért közelebb csúsztam hozzá. – Mi jót fogunk ma csinálni?

- Khm… van pár ötletem – nyalta meg ajkait, miközben ujjai egy pillanat alatt a takaró alá kerültek, és végigsimított oldalamon. Sikítva ugrottam meg egy kicsit, majd löktem el magamtól. Felültem az ágyban, Hyunseung pedig csak nevetve terült el mellettem.

- Perverz vagy és éppen ezért felejtsd el az ilyen dolgokat! – mondtam rosszallóan. A kijelentés hallatán leolvadt a vigyor az arcáról, majd ő is felült és kiskutya szemekkel pislogott rám.

- Ezt nem teheted! Ha megvonsz tőlem minden jót, akkor csak még inkább ki leszek éhezve és azt nem akarod tudni, mihez vezet – mondta kétségbeesetten, de a mondat végére már ajkain ott táncolt az a tipikus, kacér mosolya.

- Engem nem veszel le ilyenekkel a lábamról, ezt te is tudod – vontam vállat, majd kipattantam az ágyból.

- És ha azt mondom, hogy Jonghyun megadta annak a lakberendező iskolának a címét, amiről beszélt, akkor sem gondolod meg magad? Akár ma el is mehetnénk megnézni, de előtte… - lengette meg a kezében a cetlit, amire felírta az iskola címét.

  Megálltam egy pillanatra és a fürdőszoba ajtóból fordultam vissza. Sokáig néztem Hyunseungot és a kis papír fecnit a kezében, végül elvigyorodtam és egy vállrándítás kíséretében csak ennyit mondtam:

- Majd elkérem Jonghyuntól – kinyújtottam a nyelvemet, és gyorsan befutottam a fürdőbe. Már épp zártam volna be az ajtót, amikor Hyunseung egy mozdulattal kilökte azt, elkapta a derekam és felkapva a karjaiban az ágyig cipelt. Sikítva, nevetve kapálództam és kértem, hogy eresszen el, de csak nem akart szót fogadni. Ledobott az ágyra, majd fölém mászott és apró csókokat kezdett hinteni arcom minden szegletére.

- Biztos, hogy ki akarsz maradni a jóból? – kérdezte szemöldök húzogatva, én pedig csak megráztam a fejem. 

*

  Néhány órával később, valamikor dél után jöttünk csak ki a szobából és ültünk le a konyhában az asztalhoz, hogy megreggelizzünk… vagy inkább megebédeljünk. Hamar letudtuk mindkettőt és kettő felé már Hyunseung autójában ültünk és az iskolához tartottunk.

  Úgy döntöttem, végül belevágok ebbe a lakberendezői dologba. Miért kéne tovább halogatnom, minek teljen el még több felesleges nap? Ha nem kezdem el, akkor a végén még meggondolom magam, alábbhagy a lelkesedésem és hagyom, hogy elússzon egy lehetőség, ezt pedig nem szerettem volna.

   Fél óra autózás után Szöul belvárosában megálltunk egy körülbelül hat emeletes épület előtt. A falai fehérek voltak és a bejárati ajtó felett ott lógott Dél-Korea zászlaja.

  Kiszálltam az autóból és nagyot sóhajtottam. Ahogy erre az óriási intézményre meredtem, elfogott a rémület. Sosem szerettem az iskolákat, hisz sosem voltak barátaim és rengeteget bántottak. Bár a tavalyi év egy hónapja kivétel volt, most mégis ismét megriadtam. Tavaly visszaszállt belém valamennyire a remény, de most… most megint attól tartottam, hogy rosszul fog elsülni minden. 

- Nem megyünk be? – kérdezte Hyunseung, én pedig bólintottam egyet, és Hyunseung oldalára lépve, megindultam befelé.

   A torkomban dobogott a szívem, és úgy éreztem, egyenesen az ördög gyomrába sétálok. Nem szerettem elítélni semmit sem első látásra, a rossz tapasztalataimnak hála mégis így alakult. Valami furcsa, szorító érzés keletkezett mellkasomban, és ösztönösen nyúltam Hyunseung kezei után, és kulcsoltam össze ujjainkat.

- Ennyire félsz? De tudod, hogy nem kell. Csak érdeklődünk néhány dologról, és ha nem tetszik, akkor nem kell idejönnöd - szorította meg bátorítóan kezem.

  Megeresztettem egy mosolyt, és beléptem az ajtón. Bent kellemes meleg volt és egy viszonylag barátságos környezet fogadott. Halvány citromsárga falak vettek körbe, a plafonról pedig két lámpa lógott. Bal oldalon egy ajtó nyílt, ami a büfébe vezetett,  velünk szemben egy másik ajtó egy kisebb udvarra, jobbra tőlünk pedig egy fülkeszerűség volt, ami gondolom a porta lehetett. Egy idősödő férfi ült ott, mi pedig odamentünk hozzá Mosolyogva üdvözölt minket, majd a kérdésünk után azt felelte, hogy az igazgatói iroda egy emelettel feljebb van.

   Meghajoltunk, majd a lépcsők felé vettük az irányt. Pillantásomat gyorsan körbefuttattam ott, ahol csak lehetett, és meg kellett állapítanom, hogy itt tisztaság van. A hófehér falakon egyetlen egy ujjlenyomat sem éktelenkedett, néhol fényképek, plakátok lógtak, melyek feldobták a ridegséget. Ezen felül pedig örültem, hogy nincsenek törött ablakok, pókhálók, penészfoltok és viszonylag meleg is volt. Ezerszer jobb volt, mint a tavalyi.

  Hyunseung nyugodtan lépdelt mellettem és figyelte arcomat, hogy le tudja olvasni, mire gondolok, mit érzek éppen.

  Felérve az első emeletre beléptünk az egyetlen egy ajtón, ami egy kisebb váróterembe vezetett. Egy üvegasztal volt ott négy piros bőrkanapéval és a fal mellett pedig két asztal állt egymás mellett, tetejükön egy-egy cserép virággal.

  Az igazgatói iroda ajtajához léptünk és bekopogtunk. Az ijedelem egyre fokozódott bennem annak ellenére, hogy itt volt mellettem Hyunseung. Tudtam, hogyha bármi történik, ő itt van mellettem, de még mindig nem tudtam kiheverni az előző iskolám igazgatójának, Mrs. Hannak a viselkedését és kegyetlenségét. Ha lehet, még szorosabban szorítottam Hyunseung kézfejét, ő pedig már küldte is felém a saját energiáját, hogy valamelyest lenyugtasson.

  A tágas irodában leültünk a két székre, ami az igazgatónő íróasztala előtt volt. Mosolyogva köszöntött minket, és megkérdezte, miben segíthet, én pedig elmondtam és megállás nélkül tettem fel a kérdéseimet. Hyunseung csak ült mellettem és hallgatta a beszélgetésünket; csak néha-néha szólalt meg, azt is azért, hogy ne tűnjön úgy, mintha idióta lenne, és nem tudna beszélni. Az igazgató kedves volt és mindvégig mosolygott, ráadásul készségesen adott választ mindent kérdésemre, kirészletezve azokat.

  Kezdett szimpatikus lenni az iskola, annak ellenére is, hogy deja vu-m volt. Akkor is, egy évvel ezelőtt, amikor beiratkoztam, az igazgató is ilyen bájosan mosolygott és mondta, hogy minden jó, minden szép, rendes ez az iskola, és ha elvégzem ezt a két-három évet, bárhol elhelyezkedhetek. Nem dőltem be neki, csak bólogattam és mosolyogtam. Bármennyire is volt kedves, nem akartam megbízni benne elsőre. Féltem, ha újra megteszem, akkor újra bekövetkezik.

  Mindössze tizenöt percet ülhettünk ott és beszélgethettünk, és minden egyes perccel eltűnt belőlem a kétely és felszabadultnak éreztem magam. Megállás nélkül azt hajtogattam magamban, hogyha most meghátrálok, ha hagyom, hogy a múlt eluralkodjon rajtam, sosem lesz normális életem és mindig félni fogok.

  A kérdéseim végeztével elköszöntünk az igazgatónőtől, és elhagytuk az irodát. 

5. rész

Ajánlott zene: 2PM - Again and again

https://www.youtube.com/watch?v=f4LwE1MRa8c

   Hyunseung ledermedt mellettem. Éreztem, ahogy teste megfeszül, és hogy ujjaival való simogatása megáll egy pillanatra. Nem válaszolt azonnal, csak hosszú másodpercek után.

- De Taemin meghalt – mondta hitetlenkedve, és kicsit előrébb csúszott, hogy félig-meddig szembe kerüljön velem.

    Most én voltam az, aki nem felelt. Tekintetem a szoba túloldalára révedt, mintha keresnék ott valamit. Igyekeztem nagyokat lélegezni, hátha ettől megnyugszom. Kezemet kihúztam Hyunseung öleléséből és arcomat takartam el vele, ezzel elnyomva a kitörni készülő sírást. Zaklatott voltam és teljesen feldúlt ez az álom. Nem csak az, hogy hosszú idő után megint rosszat álmodtam, hanem hogy Taeminnel. Mégis mit keres ő az álmaimban? Mégis mi ennek a jelentése?

- Minseo, figyelj rám! – Hyunseung elhúzta arcom elől kezeimet, majd a sajátjába fogta őket. Rám emelte hatalmas barna szemeit, amiket még a sötét ellenére is tisztán láttam, és amik egy év után is képesek voltak zavarba hozni. Jobb kezével ezután hátratűrte a hajamat, majd arcomon hagyta. – Taemin meghalt. Ez csak egy rossz álom volt. Tudom, a te esetedben nem helyes ilyet mondani, de biztos vagyok benne, hogy a múltad akar kísérteni. De nem szabad hagynod, hogy egy ilyen álom ennyire felkavarjon és eluralkodjon rajtad. Tudom, hogy mennyire borzalmas ennyi idő után, de el kell engedned és nem szabad félned tőle.

   Szerettem Hyunseungban, hogy próbált reálisan gondolkozni, és őszintén kimondta, amit gondolt. Ha most azzal jön, hogy minden rendben és ez csak egy hülye rémálom, akkor nem könnyített volna rajtam. De így, hogy elmondta a véleményét és kitartott mellettem, könnyebb volt mindent feldolgozni. Szerettem, hogy ennyire tisztában van velem és a képességemmel, és hogy a rémálmaim nálam igenis sokat számítanak. És mindezért rettenetesen hálás voltam neki és nála jobb embert nem is kívánhattam volna. De bármennyire is szerettem volna hinni neki, valami azt súgta, hogy ez több volt annál, minthogy elnyomtam magamban a múltam és így jött ki rajtam.

- Taemin már nem tud bántani – folytatta, de közbevágtam.

- És ha mégis? Elvégre kapcsolatba tudok lépni a halottakkal. Mi van, ha ezen keresztül tud nekem ártani? – néztem rá kétségbeesetten.

- Igen, de a háború óta nem kísérleteztél azzal, hogy életre keltsd őket, márpedig ők csak akkor tudnak ha, te ezt engedélyezed.

- Jó, ebben igazad van, ahhoz én is kellek, de ha valamilyen módon, mégis sikerült kicseleznie? 

- Minseo, nyugalom. Nem hinném, hogy olyan okos lenne az a srác. Mégis miért akarna visszajönni ebbe a világba? És különben is… Te mióta tudsz egy halottat feléleszteni? Te csak beszélni tudsz velük és irányítani, ha arra kerül a sor, de egy halottat nem lehet feltámasztani, pláne nem ilyen egyszerűen. És ha valaki erre képes is lenne… ki akarna úgy élni, hogy egyszer már meghalt? Arról nem beszélve, hogy Taemin miért akarna bántani téged? – visszaült mellém, miközben karjával átkarolta derekam, és magához húzott. Fejemet meztelen mellkasába nyomtam, és hallgattam szíve dobogását. Hyunseung egy puszit nyomott a fejemre, majd megdörzsölte kezével karjaimat és ismét eltolt magától, épp annyira, hogy az arcomra tisztán rálásson.

- Igaz… tényleg nem vagyok képes erre, és ebből a szempontból nincs miért félnem. De ha nem is akar visszajönni, akkor mi van, ha csak bosszúra szomjazik? Elvégre is én öltem meg és ez elég indokot ad neki.

- Akkor sem tud ártani neked, mert te nem szoktál kapcsolatba lépni a halottakkal.

- Igen, de éppen elég az, ha a szobámba jön a lelke és megfertőzi az álmaimat.

- Te mondtad, hogy a halottak lelke ott kísért, ahol meghaltak vagy ahová temették.

- Heeyeon se Koreában halt meg, mégis itt van. 

- De Heeyeon volt az, aki – ha mondhatjuk úgy – segített megfejteni a képességed. Ő a legközelebbi barátnőd volt, és talán pont ezért járkálhatott és járkálhat akármerre a holtak világában, mert így tudott téged figyelmeztetni és oltalmazni – a hajammal kezdett el játszadozni; ujjaival végigsimított rajta néhányszor újra és újra, én pedig minden egyes érintésétől megborzongtam. – Ismétlem, nincs mitől tartanod. Ami volt, elmúlt, vége és nem szabad hagynod, hogy ennyire magával ragadjon. Még nem dolgoztad fel teljesen a történteket, ami természetes, hosszú időbe telik, de ha minden egyes álomba így megkapaszkodsz és bepánikolsz és nem engeded, hogy eltűnjön belőled, akkor csak magadnak okozol rosszat. Taemin meghalt és nincs esélye veled kapcsolatba lépni, vagy akár a közeledbe jönni.

     Nem feleltem, csak még inkább Hyunseung mellkasába fúrtam arcom, miközben kezeimmel átöleltem derekát. Állát fejemre támasztotta, és karjait szorosan körbefonta testem körül. Perceken keresztül ültünk így, csendben, egymás ölelésében és melegségében. Igazat kellett adnom neki, tényleg csak saját magamban teszek kárt, ha ennyire görcsölök egy rémálmon. Hyunseung ölelésében kezdtem megnyugodni, de egy kérdés még mindig motoszkált a fejemben, amit muszáj volt feltennem.

   Kicsit hátrébb húzódtam, majd szemeibe néztem, amik már várták a kérdést, amit feltenni készültem.

- Mi van, ha Taemin nem halt meg? – Hyunseung a kérdés hallatán ismét megdöbbent. Láttam arcán átsuhanni a döbbenetet, amit nem csak azért láttam, mert centikre volt tőlem, hanem mert az elmúlt időszak alatt, amióta együtt voltunk, bármiféle érzelmet le tudtam róla olvasni. Előlem sosem tudott semmit sem elrejteni.

- Te mondtad, hogy megölted.

- De ha nem halt bele a sérüléseibe? Elvégre is a holttestét senki sem látta. Hiába sebesítettem meg, hiába támadtam rá a vámpírméreggel bekent késsel, hiába borította a testét több szúrás, mi van, ha mindez mégsem volt elég ahhoz, hogy meghaljon?

- Nem hinném, hogy túlélte. Még én is belehaltam volna, pedig én már ezer éves elmúltam. 

- De akkor hová tűnt a teste? 

- Gondolom elvitték. Mrs. Han az álszüleid klánjába tartozott, ahogy Taemin is. Lehet, ő talált rá Taemin holttestére és tüntette el a nyomokat, mielőtt még mi gyanút fogtunk volna. 

- És miért mondták a háború napján, hogy Taemin már elindult Youngért? - Azért, hogy fájdalmat okozzanak, és hogy kibillentsenek a magabiztosságodból. Hazudtak. Semmi több nem történt.

- Miért vagy ebben ennyire biztos? – kérdeztem, amin Hyunseung elmosolyodott. Ez engem is feloldott picit. Idősebb volt nálam, sokkal tapasztaltabb, többet értett a világból, mint én, és míg ő konkrét dolgokra támaszkodhatott állítása bebizonyításaként, addig én csak a megérzéseimre hallgathattam, ami valljuk be, az ő érvei mellett eléggé eltörpült. 

- Egyszerűen csak tudom, és kész. Taemin belehalt a sérüléseibe, Mrs. Han vagy valaki más elvitte a testét, amit aztán elégettek és ennyi. Senki nem áldozott volna felesleges energiát arra, hogy Taemint megmentsék. Ő is csak annyit jelentett, mint mindenkinek: semennyit. Kevés az a vámpír-klán, akik úgy törődnek egymással, mintha családtagok lennének, éppen ezért nem hiszem, hogy valaki különösebben foglalkozott volna vele. Csak felbérelték Taemint, hogy kövessen téged, férkőzzön a bizalmadba, és így rengeteg mindent kiderítsen rólad. 

- Ha így volt, akkor Taemin mégis miért ment ebbe bele?

- Nem kell ide különösebb ok, hogy valakit így átvágjon. Valaki gonoszsággal a lelkében születik és nem érdekli, hogy akit bántani kell, az ártott-e neki vagy sem. Valakinek a gyilkolás az élete. De ha neked túl sok, hogy valaki ilyenre képes, akkor gondold azt, hogy a szüleid jutalmat ígértek neki. Mondjuk azt, hogyha megkaparintanak téged, akkor ő is részt vehet az uralkodásban. Persze, ha ez bekövetkezett volna, az első adandó alkalommal megölik Taemint. Ha nem te, akkor ők.

   Erre már végképp nem tudtam mit mondani. Végiggondolva, amit mondott, egyáltalán nem hangzott hülyeségnek, sőt. Nagyon is logikus volt. Arra lettem figyelmes, hogy ahogy beszélgettünk erről, teljesen megnyugodtam és egyáltalán nem féltem, nem aggódtam amiatt, hogy akár van még egy lehetséges elvarratlan szál.

   Sajnáltam Taemint, amiért ez történt vele. Valószínűleg nem sok olyan ember volt az életében, akit fontosnak tartott vagy akár ő jelentett volna valakinek sokat, így érthető, miért ment bele ebbe az egészbe. Most jöttem csak rá, hogy Taemin sosem mesélt nekem a családjáról, a barátairól, a múltjáról, vagy akár az életéről. Ha pedig mesélt is, valószínűleg csak kitalálta őket. Magányos volt és a boldogságot a mások fájdalmában, gyilkolásában találta meg. Vajon hány embert ölt meg, hány embernek tette tönkre az életét? Bármennyi szenvedést is okozott, most már senkinek nem kellett tartania tőle.

- Megnyugodtál? – simított végig arcomon Hyunseung, én pedig mosolyogva bólintottam egyet, majd közelebb csúsztam hozzá és megcsókoltam. 

- Köszönöm, hogy meghallgattál, és hogy elmondtad a véleményed – öleltem meg.

- Tudod, hogy ez természetes. Nem szeretem, ha nyugtalan vagy, mert az rám is hatással van.

   Visszafeküdtünk az ágyba, és ismét álomra hajtottuk a fejünket. Ha Hyunseung nem aggódik, nekem sincs miért. Ráadásul, ha nem hagyom, hogy Taemin vagy bárki más bántson engem vagy akárkit, akkor nem is fognak. Mégis mit tudna Taemin ellenem tenni? Elvégre is én vagyok a rémálom, és ha kell, megölhetem újra.

És hiába sajnálom, könnyűszerrel meg is ölöm, ha meg meri zavarni az átlagos és nyugodt hétköznapi életemet. De erre valószínűleg már sosem fog sor kerülni.

Vagy mégis?

4. rész

Ajánlott zene: SHINee - Nightmare

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Kimchit ettünk ebédre, aminek rettenetesen örültem, mert az elmúlt napokban jóformán szendvicsen és instant levesen éltünk. Hyunseung a mai megemlékezésre készülődött már csaknem egy hete, Jonghyun és Eungyeol besegédkeztek neki, Young dolgozott vagy pedig Jonghyunnal volt, én pedig hol a saját képességemmel foglalkoztam vagy a temetőben lézengtem. Bár lett volna időm a főzésre, de egyedül nem akartam nekiállni, ráadásul az utóbbi időben egyre többet gondolkoztam azon, hogy el kéne mennem nekem is dolgozni vagy pedig be kéne fejeznem a tanulmányaimat.

  Amikor Koreába költöztünk Younggal, az elsődleges az volt, hogy munkánk legyen, hogy meg tudjunk élni. Young el is kezdett dolgozni egy étteremben, én viszont csak részmunkaidőben dolgoztam egy - az akkori lakásunkhoz közeli - kávézóban, ugyanis az időm nagy részét iskolában töltöttem. Bár én voltam az idősebb, mégis én voltam az, aki az iskolát választotta. Ennek az volt az oka, hogy nem sikerült túl jó tapasztalatokat szereznem és mivel azért költöztem Koreába, hogy új életet kezdjek, úgy gondoltam, ebből az iskola sem hiányozhat. Meg akartam próbálni, hogy teljes életem lehessen, és ha úgy vesszük, részben sikerült is.

  Az iskola állapota nem éppen volt higiénikus, és szinte még most is látom magam előtt az omladozó falakat, a betört ablaküvegeket és a sok koszt és mocskot, ami bent az épületben uralkodott. Igazából a mai napig nem értem, hogyan taníthattak itt gyerekeket és hogyan engedélyezhették az iskola működését. Értem én, hogy magas volt a tanulmányi színvonal és hogy szegényebb negyedben volt, de attól még egy ilyen helyet be kellett volna zárni. Én is csak azért mentem oda, mert nem kellett sokat fizetni, de amikor megláttam a körülményeket, egyből tudtam, hogy rossz döntés volt idejönni. Volt egy olyan sejtésem, hogy a vámpírok üzemeltették az iskolát, de hogy mi volt az igazság, az sosem derült ki. Végül az iskolát a gyilkosságok után sikerült bezárni mindenki legnagyobb örömére.
   Ebben az iskolában nem azt tanultam, amit szerettem volna; szimplán csak azért jártam oda, hogy ismerkedhessek, barátokat szerezhessek, ismerkedjek a kultúrával, könnyebben be tudjak illeszkedni az itteni társadalomba. Most, hogy ez nagyjából megvolt, és az életem kezdett helyrerázódni, szerettem volna valami olyat csinálni, amit igazán szeretek. Mivel nem akartam életem végéig egy kávézóban dolgozni, bármennyire is voltak kedvesek a munkatársaim, valami olyat is akartam, amire eddig nem volt lehetőségem. A gond csak az volt, hogy fogalmam sem volt, mi ez, hisz egész életemben nem volt időm azon gondolkozni, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Egészen eddig a túlélésért küzdöttem, az életben maradásért harcoltam, szinte egyik napról a másikra éltem, és megállás nélkül előttem lebegett, hogy vajon mikor halok meg, mikor vetek véget az életemnek. Ez azonban nem következett be, és most, hogy én is más lettem, mint aki voltam, nem tudtam, hogyan tovább.  Előttem volt az egész élet, és fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Az anyagiakkal nem lett volna gond, elvégre is ott volt Hyunseung, aki eleget élt már ahhoz, hogy gazdag legyen, viszont nem akartam rajta élősködni és a luxusban úszva tölteni mindennapjaimat. Olyat akartam tenni, amit az átlagos emberek.

- Min gondolkozol? – bökte meg a karomat Hyunseung ebéd közben, ezzel visszarángatva engem a való életbe.
  Mindenki rám emelte a tekintetét, és tovább falatozva várta a válaszomat. Felsóhajtottam, majd elengedtem a kanalamat, és ittam egy korty vizet.

- Biztos nem ízlik a kimchi, amit Eungyeol készített – röhögött fel Jonghyun, majd hirtelen eltorzult az arca – Ugye nem verte bele a… a… ugye nem?

- Jonghyun! Fúj! – csapott egy hatalmasat Young barátja karjára, ami akkorát csattant, hogy mindannyian felszisszentünk. – Mekkora egy idióta állat vagy! Éppen eszünk, ha nem vennéd észre! Perverz!

Hyunseunggal elkapott minket a nevetés. Young durcásan nézett barátjára, de azért ott bujkált szája sarkában a mosoly, Jonghyun karját simogatva meredt barátnőjére azon gondolkozva, mikor tanult meg ekkorát ütni, Eungyeol pedig szúrósan méregette a szőke hajút.

- Ez a második beszólás volt egy órán belül. Még egy ilyen, és halott ember vagy! – fenyegette meg barátját, amin most már mindannyian nevettünk.

- Marhák – ráztam meg a fejem – Amúgy csak azon gondolkoztam, hogy mi az istent kezdjek magammal – tértem vissza Hyunseung kérdéséhez – Nagyjából már helyrerázódtam, és unom, hogy nem csinálok semmit.

- Ha ez a probléma, miért nem mondtad korábban? Van egy remek ötletem, mit is csinálhatnánk – csillantak fel szemei, és miközben megnyalta az ajkait, közelebb csúszott hozzám és végigsimított ujjaival combomon.
   Én csak szemrehányóan néztem rá, majd amikor elvigyorodott, egy gyors puszit nyomtam az orrára, és visszafordultam az asztalhoz.

- Álmodj, édesem!

- Azt hiszem, Minseo, ma este csodás dolgokban lesz részed – röhögött fel Eungyeol.

- Én meg azt hiszem, hogy túl sok a perverz körülöttünk, és ezen sürgősen változtatni kell! – szólt közbe Young, én pedig gyorsan lepacsiztam vele.

- Na, hé! Ez nem igazság! – kezdett el egyből háborogni Hyunseung és Jonghyun.

- Ti mit nyavalyogtok? Nekem nincs barátnőm! – rivallt rájuk Eungyeol, amin megint felkacagtunk.

- Komolyra fordítva a szót – mondta végül Hyunseung – Miért nem leszel lakberendező?

- Lakberendező?

- Igen. Tök szépen kifestetted meg berendezted a szobádat, ahogy a nappalit is átrendezted és sokkal otthonosabbá, békésebbé tetted. Ráadásul tök sokat foglalkozol ezzel, hallottam, hogy Eungyeol húgának a lakásában is tevékenykedtél és tökre tetszettek neki az ötleteid. Szerintem van érzéked hozzá, megpróbálkozhatsz vele, ha gondolod. 

- Hmm, nem is tudom – gondolkoztam el.

- Figyelj, ha nem jön be, akkor otthagyod és kész. Nem lesz baj, de legalább van valami, amin elindulhatsz és rájöhetsz, mi az, ami igazából érdekel. 

- Igaza van, tényleg megpróbálhatnád. Ismerlek már egy ideje, kreatív lélek vagy, veszíteni nem veszíthetsz vele – csatlakozott a biztatáshoz Young is.

- Van egy jó suli, ahol lakberendezést lehet tanulni, ha gondolod, elmehetünk és megnézhetjük holnap, vagy amikor gondolod. – ajánlotta fel Jonghyun a segítségét, én pedig elmosolyodtam kedvességén.

- Aranyosak vagytok, srácok, és örülök, hogy így segítetek nekem. De azt hiszem, erre még alszok pár napot.

- Persze, ez csak természetes.

*

  Már kora este ágyba bújtam, és amint letettem a fejem a párnára, már el is aludtam. A mai napom teljesen kimerített, és a fáradság mázsás súlyként nehezedett rám. Még éreztem, ahogy Hyunseung egy jóéjt puszit nyom a fejemre, miközben gondosan betakar; bebújik mellém az ágyba és átöleli derekam, majd végleg elzárult előlem a külvilág.

  Álmomban egy ismerős helyen jártam. A fenyőillat kellemesen ölelte körbe testemet, és az erdő sötétsége nyomasztóan csendes volt. Már esteledett, az ég sötétkék pizsamába bújt és megjelentek az első csillagok is. Lépteim alatt ropogott a száraz avar és megreccsent egy-egy ág. Amikor utoljára itt jártam, nem szívesen tettem és most is akaratom ellenére voltam itt. Mintha valami láthatatlan erő arra késztetett volna, hogy idejöjjek, pedig minden idegszálam tiltakozott, és legszívesebben hátat fordítottam volna, hogy elrohanjak, de képtelen voltam rá. Csak mentem előre és előre. A félelem és feszültség egyre nőtt bennem, és nem tudtam megálljt parancsolni.

  Elértem a tisztás szélét. A rothadó holttestek bűze beszennyezte orrüregem, és hányingerem támadt. Ösztönösen emeltem kezemet orrom elé, hogy többé ne kelljen beleszagolnom a levegőbe. Gusztustalan volt.

  Noha sötét volt, de tökéletesen láttam a halottakat… vagyis ami megmaradt belőlük. Megannyi szív éktelenkedett a földön, megannyi széttaposott fej, amiből kifolyt az agyvelő és megannyi test, amiket a kukacok és különböző férgek ettek. A vöröses-barnás szín, a megszáradt vér és sár gyomorforgató látványt nyújtott.

  Nem értettem, miért vagyok itt. Sosem akartam látni ezt a helyet. Azok után, ami történt, messze elkerültem és még csak a gondolattól is irtóztam, hogy valaha tegyek egy sétát egy erdőben.

  Most mégis itt voltam, és a kietlen csend szinte az arcomba ordított. Körbefuttattam tekintetem, de a túloldalon csak a feketeséget láttam, és a hozzám legközelebb álló fák is hatalmas szörnyeknek tűntek. Hideg fuvallat simított végig kezemen, és csak akkor vettem észre, hogy rövidnadrágban és egy pólóban vagyok, és még cipő sincs rajtam. Fázósan kezdtem el dörzsölgetni karjaimat, miközben ide-oda futtattam tekintetem a tisztáson, amiből jóformán semmit sem láttam. A szagokat lassan megszoktam, bár még így is éreztem erős, maró hatásukat.

  Vissza akartam fordulni, de képtelen voltam rá. Meg se bírtam mozdulni, nem én irányítottam a testemet. A szél felerősödött, süvítve, sikítva vágtatott keresztül a fák között és özönlött a tisztásra. Mintha a megannyi halott vámpír lelke kelt volna életre és sorakozott volna föl egymás mögé, hogy bosszút állhassanak rajtam. De persze ez lehetetlen volt, hisz az ő lelkeik a pokolra jutottak, vagy ha nem, akkor se bánthattak, mert hozzám tartoztak és én irányítottam őket.

  Megindultam a tisztásra, pedig nem akartam. Minden erőmmel azon voltam, de nem bírtam megállni. Talpam alatt éreztem a törött csontokat, és a puha beleket. Lábujjaim között átcsúsztak, és teljesen elfedték lábfejemet. Ragadós, nyúlós agyvelők tapadtak egész lábamra, és minél beljebb sétáltam, annál jobban elsüllyedtem a tetemek között. Sikítani szerettem volna, de nem jött ki egy hang se a torkomon.

  A sötétség mintha összesűrűsödött volna körülöttem, a bűz felerősödött, a szél arcomba söpörte hajam és csaknem feldöntött. Kezeimmel egyensúlyozva próbáltam meg talpon maradni, hogy ne essek a holttestek közé. A veszély érzete, a rossz előérzet egyre jobban a hatalmába kerített és éles, ördögi kacajok hangzottak fel hol a hátam mögött, hol pedig a tisztás túloldalán.

  Megálltam és a hangra összpontosítottam. Mindig a hang irányába kaptam a fejem, de sosem láttam meg, ki lehet az. Éreztem jelenlétét, éreztem, ahogy elsuhan mellettem, ahogy végigsimít karomon. Aztán hirtelen megjelent előttem, én pedig az ijedségtől sikítani kezdtem és elvágódtam.

  A puha párnák között keltem fel arra, hogy valaki rázogat és a nevemen szólt.

  Abbahagytam a sikítást és Hyunseungra néztem. A barna szemeit néztem, amelyek aggódva pásztáztak arcomat, de mégis nyugalmat sugároztak. Felültem és a zokogva a nyakába vetettem magam. Nem szólt semmit, csak erős karjaival átölelte derekam és magához húzva simogatta hátamat.
 Beletelt pár percbe, mire megnyugodtam és abbahagytam a sírást. Elengedtem Hyunseungot, ő pedig könnyáztatta arcomból hátratűrte hajtincseimet.
- Mit álmodtál? – kérdezte lágyan. Nem mondta azt, hogy ez csak a hülye rémálom volt, aminek nincs jelentése, mert tudta, hogyha valamit álmodok, akkor vagy valamit előre jelez vagy pedig a múltam egy része akar feltörni.

- Ott voltam a tisztáson… és nem a csata előtt, hanem most… most, egy évvel utána… és ott volt valaki… Ő volt ott… - összezártam szememet, és megráztam fejem, hátha akkor megszabadulok az emlékképtől, az illető arcától, de csak nem akart eltűnni.

- Ki volt az? – Hyunseung megfogta kézfejem, összekulcsolta ujjaink és ölébe húzta, majd közelebb csúszott hozzám, és másik kezével átölelt, miközben arcát egy percre nem vette le arcomról.
  Kinyitottam szemem, és a szoba sötétségébe meredve, rekedtes hangon azt suttogtam:
- Taemin…

3. rész

Ajánlott zene: Jang Geun Suk - Love Rain

https://www.youtube.com/watch?v=z564piWrqkc

Kora délután volt. Az őszi szellő lágyan simított végig arcomon, amitől megborzongtam. A levegőben már érezni lehetett a tél közeledtét, noha még javában október közepe volt. A jóleső hideg átjárta egész testemet, egészen a csontomig hatolt, és hiába futott végig rajtam egy enyhe remegés érintése után, nem futottam be pulcsiért, és még csak a karjaimat sem kezdtem el dörzsölgetni.

Lehunytam szemeimet és hagytam, hogy a hidegség bekebelezzen. Az ég tiszta volt, enyhe kékes színben pompázott, és csak el-elvétve lehetett felfedezni ruháján a hófehér felhőket.  Ez azonban nem sokáig maradt így.

Percek, talán órák teltek el, magam sem tudtam pontosan. Amikor a képességem használatát gyakoroltam, kísérletezgettem rajta, mindig gyorsan repült az idő. Szinte észre sem vettem, hogy az égbolt magára öltötte pizsamáját – időnként Hyunseung jött ki szólni, hogy este van, ideje lenne visszavonulót fújnom.

Hyunseung lakásának – ami most már az én otthonom is volt egy éve – hátsó udvarában töltöttem el ezeket a hosszú órákat. Senki nem láthatta, érezhette, amit csinálok, csupán csak annyit tapasztaltak az egészből, hogy egy helyben állok, csukott szemekkel. Sosem zavart meg senki, még csak a közelembe sem jöttek, csupán az ablakból vagy éppen a teraszról vetettek rám néha egy-egy pillantást, hogy ellenőrizzék, egyben vagyok-e még. Hiába múlt el a háborús időszak, tudat alatt még most is volt bennük egy félsz, hogy egy nap, mikor kitekintenek az ablakból, én nem leszek ott.

Végtelenül hálás voltam azért, amiért sosem jöttek ki hozzám és zavartak meg a koncentrációmban. Azt a három délutánt, amit egy héten a képességemre szántam, nem csak a gyakorlásra használtam, hanem a saját lelki megnyugvásom érdekében is. Ez alkalmat adott arra, hogy magamba nézzek, hogy átgondoljam a velem történteket, felbolygassam a múltam és felszakítsam a régi sebeim, hogy a fájdalmas emlékek és kínzó érzések újra és újra átjárják testem. Szükségem volt mindenre, hogy meg tudjam emészteni az életem fájó pontjait, és túl tudjak lépni a múlton. És ezt a változást nem csak én éreztem magamban; a környezetemnek is feltűnt, hogy többet mosolygok és nevetek. Valóban felszabadultabbnak éreztem magam, és a bennem lévő akadályokat csak így szüntethettem meg.

Kinyitottam szemeim, amint megtöltötte orrüregemet egy enyhe édeskés rózsaillat. Ajkaimra apró mosoly ült, majd nagyot sóhajtva fordultam meg és lépdeltem oda a négy fős társasághoz. 

- Gyorsan ideértetek – jegyeztem meg, miközben Hyunseung elé léptem, és karjaimmal átöleltem derekát. Ő is megölelt, és mosolyogva adott egy csókot a számra – Gondolom, Eungyeol már türelmetlen volt.

A vöröses barna hajú fiúra néztem, aki ha akarta volna se tudta volna eltüntetni az izgalmat az arcáról.

- Igaz, hogy valamit meg akarsz mutatni nekünk? – kérdezte kíváncsian Young, aki Jonghyunt ölelve remélte, hogy nem fog annyira fázni. A szőke hajú fiú gyorsan megdörzsölte karjait, majd maga elé húzta, és hátulról ölelte át.

- Igen. Egy ideje már dolgozom a képességemen, és szeretném, ha ti is éreznétek, hová jutottam. Látni nem hiszem, hogy sokat fogtok, és azt se ígérem biztosra, hogy érezni is, de… megpróbálom.

Elengedtem Hyunseungot, majd hátat fordítottam nekik és visszasétáltam oda, ahol eleinte álltam – úgy tíz méterre a barátaimtól. Nem válaszoltak, de pontosan tudtam, mennyire kíváncsiak és hogy már mióta várnak erre a pillanatra. Nemcsak azért, mert az én képességemből nem volt több a világon, na meg alapból nem sok ilyenben lehet része az embereknek, hanem azért is, mert rólam volt szó és érdekelte őket, mi van velem. És ennek még inkább örültem.

Ismét lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy átjárjon a nyugalom. Ez nem az a fajta békesség volt, amit Hyunseung szokott árasztani magából, és amivel mindig képes volt lenyugtatni, amikor létrejött közöttünk az a bizonyos kötelék. Ez sokkal inkább olyan volt, hogy ki tudtam rekeszteni a külvilágot, minden zajt, minden illatot, minden érzést, és csak az úgynevezett kellemes zuhanás maradt. Mintha csak egy tollpihe lett volna a lelkem helyén, és nem éreztem semmit se.

Nagyot szippantottam a levegőből, és sokáig magamba tartottam az oxigént, majd lassan kifújtam. Nem akartam ezúttal halottakkal kapcsolatba lépni, és fogalmam sem volt róla, hogy azzal, amit gyakoroltam, és amit tenni készültem, az mennyire káros vagy sem. Nem tudtam senkitől se segítséget kérni, hisz én voltam csak tudatában mindennek, én voltam az egyedüli, akinek ilyesfajta képessége volt, és csak én tudhattam, hogy amit teszek, jó-e. De mivel nem éreztem rosszul magam, nem vettem észre semmiféle negatív változást és még csak bántani sem bántottam senkit, úgy gondoltam, minden rendben van.

Bármennyire is volt hideg az idő, bennem mintha tűz égett volna. Minden energiámmal azon voltam, hogy azt a tűzgolyót, mellyel életre tudom kelteni a halott lelkeket, most is előhívjam. Éreztem, ahogy minden eremben valami végigfolyik, egyre melegebb lesz, és egészen a mellkasomig kúszik. Végtelennek tűnő percek teltek el, és bár a többiek ebből nem láthattak semmit, én éreztem, ahogy egyre forróbb és nagyobb lesz bennem a golyó.

Amikor először élesztettem fel magamban az erőmet, rettenetesen fájt. Akkor úgy voltam vele, hogy soha többé nem akarom ezt érezni, soha többé nem fogok ezzel kísérletezni, és a háború után el is felejtem, hogy én természetfeletti vagyok. De rájöttem, hogy ha nem foglalkozom vele, akkor annak súlyos következményei is lehetnek. Így inkább vettem a bátorságot, és bármennyire is fájt előcsalni ezt a tüzes szörnyet, meg kellett tennem. Mostanra már sikerült addig eljutnom, hogy nem volt olyan borzalmas érzés ez az egész. Ugyan még most is kellemetlenséggel járt, de már enyhült ez a fájdalom, és tudtam, minél többet foglalkozom vele, annál kevésbé fog.

Nem látták, hogy mi volt az arcomra írva, mert háttal álltam nekik, és örültem is, hogy így van, különben aggódva pillantottak volna felém és akár meg is zavartak volna a koncentrálásban.

Az ég beborult, és a felhők is megsűrűsödtek és sötétté váltak. A szél erőteljesebb lett, és éreztem, ahogy hatalmas ereje végigsöpör az udvaron. Olyan volt, mintha egy csapásra vihar keletkezett volna, és az eső másodperceken belül elered, de tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni. Én tettem ezt, az én erőm volt az, ami a természetet megbolygatta. Mivel nem szándékoztam a halottakkal kapcsolatba lépni, tudtam, hogy nem fognak villámok cikázni és dübörögni.

A mellkasomban az egyre csak növekvő lángoló gömb most már elég naggyá vált ahhoz, hogy ki akarjon szakadni. Rettenetesen feszítette bordáimat, és mivel nem szándékoztam megölni magam, ezért kieresztettem. Kidobtam magamból, mint egy egyszerű pöttyös labdát, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amint távozott belőlem. Ott pattogott az udvaron, mintha valóban csak egy játék lenne, holott egy égő tűzgolyó volt – de természetesen ezt is csak én láthattam.

Szerettem volna, ha ezt a barátaim is látják, de egyelőre még nem jött el az ideje. Abban viszont biztos voltam, hogy érezték az erőmet és azt, hogy a levegő először lehűlt, majd felmelegedett. 

- Mi a…? – hallottam hangjukon a döbbenetet, és nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy lássam az elképedt tekintetüket. Pontosan ezt akartam elérni, hogy meg se tudjanak szólalni. Tudtam, hogy sikerült elérnem, amit akartam, és az orrom alatt el is mosolyodtam.

Nem akartam sokáig az energiámat a nyílt ég alatt hagyni, így gyorsan visszaszívtam magamba. Talán csak egy percre engedtem szabadon, és bár nem volt a közelben temető, nem akartam megkockáztatni, hogy valami olyan történjen, amit nem akarok.

Láthatatlan kezeimmel a labda után nyúltam, és visszatessékeltem magamba. Sajnos nagyobb erővel sikerült visszatuszkolnom, így az egész testem beleremegett, ahogy a tüzes golyó visszazárult mellkasom mögé, majd lassan összezsugorodott és végül kellemes melegséggel szétáradt ereimben. Térdre rogytam a hirtelen jött fájdalomtól, és egy halkabb kiáltás is kiszaladt ajkaimon. Megszüntetni az energiámat még fájdalmasabb volt, mint előhívni. Olyan volt, mintha gyomorszájon rúgtak volna.

- Minseo, jól vagy? – hallottam meg Hyunseung hangját közvetlen előttem, majd keze csuklómra fonódott és másik karjával átkarolva derekam, talpra állított. Újabb kezeket is megéreztem testemen; az egyik biztosan Young volt.

Nem feleltem, és nem nyitottam ki szemeim. Még nem múlt el teljesen a fájdalom, ezért pár percig Hyunseungba kapaszkodtam. Szédültem egy kicsit, és apró levegőket vettem, hogy mielőbb helyrejöjjek.

Miután minden elmúlt és végre kinyitottam szemeim, aggódó tekintetekkel találtam szembe magam.

- Minden okés? – kérdezte ezúttal Young.

- Igen, persze, nem kell aggódni – egyenesedtem fel, és hogy állításom bizonyítsam, el is engedtem Hyunseungot – Még nem teljesen tudom az ezzel járó fájdalmat elnyomni, de már rajta vagyok. Na, és tapasztaltatok valamit?

- Ami azt illeti, igen – mondta ragyogó arccal Eungyeol – Melegebb lett a levegő. Fhú, ez tiszta jó volt. Teljesen ledöbbentem. Tényleg te csináltad?

- Igen, ezt én is határozottan éreztem. És az égen is megszaporodtak a felhők, és most meg megint tiszta – felelte Young is most már megkönnyebbülten, és az égre emelte a tekintetét, majd rám.

- És még egy apró villám is végigcikázott az égen – ölelt magához Hyunseung.

- Tényleg? – kérdeztem csodálkozva – Az nem volt benne a tervben.

- Én az udvaron is láttam valamit. Nem tudom, mi volt az, de kissé elhomályosodott egy ponton az udvar, mintha… lett volna ott valami. Az te voltál? – számolt be Jonghyun is az élményeiről.

- Nem mondod, hogy láttad? – kérdeztem csodálkozva, ugyanakkor hatalmas vigyorral az arcomon – Ezt akarom elérni, hogy ti is lássátok, amit én! Juj, ez annyira jó! – haraptam bele ajkaimba, majd még szélesebb lett a vigyorom, és hirtelen megszorítottam az engem ölelő Hyunseungot.

- Valami homályos foltot én is láttam, de azt hittem, káprázik a szemem – csodálkozott Young is.

- Azt én is láttam! Azt én is láttam! – tapsikolt örömében Eungyeol – Olyan volt, mintha egy gömbölyű forma, talán egy labda gurult volna el, majd vissza. Az a képességed volt?

- Igen – bólogattam vigyorogva, majd Hyunseung felé fordultam. – Te is láttad?

- Persze. Azt hittem, hogy csak a látásom romlott, de megnyugodtam, hogy nem.

- De mi volt az pontosan? Meg úgy… mi ez az egész, amit próbálgatni szoktál? – érdeklődött tovább Jonghyun.

- Amikor kapcsolatba lépek a halottakkal, előtte összegyűjtöm magamba az energiáimat. Úgy néz ki, mint egy égő gömb, és amikor ez a gömb elég nagy lesz, akkor egyszerűen csak kidobom magamból. Az előbb épp ennek a tűzgolyónak a melegségét érezhettétek, meg úgy néz ki, láttátok is egy kicsit. Annyira gyönyörű és annyira szeretném, ha egyszer ti is láthatnátok teljes egészében.

- Wow! Ez azért nem semmi! Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyet tapasztalni fogok – ámuldozott tovább Eungyeol, és jó érzéssel töltött el, hogy ennyire kíváncsi.

- Büszke vagyok rád, Minseo – nyomott egy puszit a homlokomra Hyunseung – Örülök, hogy saját magadtól eljutottál erre a szintre, mert tényleg elképesztő, amit művelsz, még akkor is, ha egyelőre mi ebből nem sokat látunk. De biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb eléred azt, amit szeretnél.

- Köszönöm – pirultam el, és nagyon tartanom kellett magam ahhoz, hogy ne sírjam el magam a boldogságtól. 

- Egyébként ez a tűzgolyó mire jó? – tett fel egy újabb kérdést Jonghyun, aki úgy látszik, még mindig nem teljesen tért magához a látottaktól.

- Ezzel tudom életre kelteni a halottakat. Ha felrobbantom ezt a golyót, akkor az apró szilánkjai a lelkekbe fúródnak, akik így alakot öltenek. Én is csak fehér árnyakként látom őket legtöbbször, főleg ha sokan vannak, de ha megkapják az energiám egy apró töredékét, olyanok lesznek, mint a hús-vér emberek. Arcuk lesz, és testük, ruhába bújnak és akármit meg tudnak érinteni. Jó lenne, ha egyszer sikerülne ezt is megmutatnom, mert bármennyire is hangzik félelmetesen, valójában nagyon jó dolog.

- Talán egy nap majd ezt is láthatjuk – borzolta össze a hajam Eungyeol.

- Az a baj, hogy ez veszélyes, ugyanis nem tesz jót a halottaknak. Gondolj bele, hányszor kéne nekem őket újra és újra emberré tennem ahhoz, hogy egy nap ti is láthassátok. Egy év alatt sikerült eljutnom oda, hogy az energiám érezzétek. Még jó pár év, mire én azt elérem, és bár tényleg jó lenne ezt is megosztani veletek, azért ezzel nem fogok kísérletezni.

- Mondjuk ebben igazad van – mondta végül – De akkor is olyan jó volt! Nem ismétled meg még egyszer?

- Miért, fázol? – kérdezte Hyunseung, amin Younggal felnevettünk.

- Menj be és ülj a kandalló elé! – rúgta meg barátjának hátsó felét Jonghyun, amin mi még jobban nevettünk.

- Olyanok vagytok! – mondta sértődötten Eungyeol, majd Jonghyun felé pillantott – Te meg tudod kit rugdossál! – vette célba a szőke hajút, akik között egy kisebb verekedés alakult ki. Egymást csapkodva indultak vissza a házba, mi hárman pedig a páros mögött haladva megállás nélkül kacagtunk.