*Ajánlott zene: EXO
– Miracles in december*
Két és fél
héttel később lehullott az első hó. Hyunseunggal kézen fogva sétáltunk ki az
udvarra, hogy egy kicsit levegőzzünk és megnézzük, mit alkottak a többiek.
Azóta a bizonyos
nap óta, amióta elengedtem Taemint, másként éreztem magam. Aggódtam, vajon mi
lesz vele és vajon megértette-e, amit mondtam. A bátyám volt, és nem szívesen
öltem volna meg. Még nem igazán sikerült feldolgoznom a vele kapcsolatos
dolgokat, és még most is voltak homályos foltok a múltamat és a családomat
illetően. Át kellett mindent értékelnem, sok minden új értelmet nyert, de
ezeket még nem sikerült a helyükre tennem. Bíztam abban, hogy Taemin helyesen
cselekszik, és ha netalántán valamikor a távoli jövőben egymásba botlunk valami
csoda folytán, akkor már egy egészen új ember lesz.
És akkor talán
igazi testvérpárként viselkedhetünk, és bepótolhatunk mindent, amit
elvesztettünk.
A kollégiumot
két nappal ezután hagytam ott. Jó érzéssel töltött el, hogy végre vége minden
pokoli szenvedésnek. Nagy örömömre szolgált, mikor összecsomagolhattam és
otthagyhattam a múlt egy részét. Sosem szerettem a bezártságot, és a tudatot,
hogy mennyien haltak meg ott, képtelen voltam elviselni.
Amikor kiléptem
a kollégium kapuján, nagyot sóhajtottam és hosszú idő után először
elmosolyodtam. Túléltem, immár másodszor az életben. Nem törtem meg, és nem
őrültem bele. Szabadon távozhattam. És a tudat, hogy többé nem ölnek meg
senkit, hogy most már minden gyilkosságnak vége, és a többi diák sincs
veszélyben, jó érzéssel töltött el. Egy újabb nehéz szakasz zárult le az
életemben, még ha mindez nem is tartott olyan sokáig. Rövid volt, de annál
nehezebb és fájdalmasabb.
Hátat
fordítottam, és elsétáltam anélkül, hogy visszanéztem volna. Látni sem akartam
többé ezt a helyet, és reméltem, semmi miatt nem kell újra idejönnöm. Pontot
tettem a végére és nem akartam felszakítani a sebeket.
Ami Sorát
illeti… A többiek sikeresen megtalálták, még pont azelőtt, hogy véget vethetett
volna az életének. Rettenetesen magába roskadt, és teljesen depressziós lett. Olyan
sok megemésztetlen esemény történt az életében, hogy bizony eltart egy ideig,
mire ismét a régi önmaga lesz – már ha elég erős és vissza tud térni. Sosem
lesz igazán teljes, mert ezek a fájó pontok olyan mély sebet ejtettek, amik
miatt egy életen át szenvednie kell, de még lehet boldog, és ha mi mellette
maradunk, fel fog épülni.
- Minden rendben, Minseo? – kérdezte Hyunseung,
és aggódva fürkészte arcomat.
- Természetesen – mosolyogtam rá halványan, és
egy csókot nyomtam ajkaira.
Ami pedig engem
illet… még mindig hatalmas lila foltok éktelenkedtek hasamon. Taemin energiája
igencsak kikezdte a szervezetemet, és eléggé elgyepált, pont úgy, ahogy a saját
képességem is kimerített. Már két és fél hete nem tudtam használni, és nem
éreztem a jelenlétét. Nem aggódtam, mert tudtam, csak idő kell, míg visszatér,
de üresnek éreztem magam. Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, milyen érzés
is, amikor valami hiányzik belőled, és hogy Taemin is min ment keresztül hosszú
éveken.
- Vigyázz, hógolyó! – kiáltotta felém nevetve
Jongsuk, de mire észbe kaptam, már arcon is talált. – Hehe, bocsi.
- Óh, hogy az a… - töröltem le arcomról a havat,
ami iszonyatosan hideg volt. Hyunseung csak felkuncogott mellettem, és sáljának
végével segített letörölni rólam. – Te ne nevess! – nyúltam le a földre a friss
hóért, melyből én is gyúrtam egy formátlan golyót és megdobtam vele. – Áúcs! –
rándultam össze a fájdalomtól, és az oldalamhoz kaptam kezeimmel.
- Uh, jól vagy? – ölelt meg gyorsan, és átkarolt,
hogy rá tudjak támaszkodni. – Inkább ne játszadozz, a végén még komolyan bajod
esik!
- Igyekszem – haraptam bele alsó ajkaimba, ezzel
remélve, enyhül a fájdalom. Miután elmúlt, óvatosan a többiek felé közeledni
kezdtünk.
- Na, akkor ki kivel lesz? Én Minseoval! – ugrott
mellém Jongsuk, én pedig amint elég közel ért, bokán rúgtam. - Áh! Ezt miért?
- Megdobsz hógolyóval, és utána velem akarsz
játszani? Hol álmodtad te ezt?
Mindannyian kint
voltunk az udvaron. Young épp a kert legvégében rohangált Jonghyun elől, aki el
akarta kapni és meg akarta fürdetni. Viccesen festettek, főleg, miután Eungyeol
barátnőm segítségére sietett, és hátulról ráugrott Jonghyun hátára, akit
annyira hirtelen ért ez, hogy elvesztette az egyensúlyát és a földre esett.
Eungyeol ráült Jonghyun csípőjére és két kézzel kezdte el dobálni rá a havat.
Young ezt látva csatlakozott és együttes erővel úgy betemették hóval a fiút,
hogy az a végén alig bírt mozdulni.
Miután végeztek
ezzel és Jonghyun is kiszabadulni igyekezett, felpattantak és visszarohantak
hozzánk.
- Huh, de kimelegedtem! Most már tudom, mit érez
minden egyes nap Jongsuk! – lihegett a futástól Eungyeol, célozva Jongsuk
másságára.
- Óh, hogy adok neked mindjárt olyan melegséget!
– förmedt rá az említett, és elkezdte hógolyóval dobálni. Eungyeol futásnak
eredt, Jongsuk pedig utána. Jonghyun látva, hogy most Eungyeol a célpont, ő is
beszállt, és most a vöröses hajú fiú volt az, aki megjárta.
- Annyira bolondok vagytok! – nevettem hangosan a
fiúkon.
Young odajött
mellém és hatalmas vigyorral az arcán megölelt.
- Ajh, Minseo, most minden olyan jó! Olyan boldog
vagyok! – szorított magához épp annyira, hogy ne okozzon fájdalmat.
- Én is! Jó ismét itt lenni veletek! – néztem rá
széles mosollyal.
- Sora hogy van? Nagyon hiányzik ő is –
szomorodott el kicsit Young, de biztatóan megsimogattam az arcát.
- Nemrég beszéltem vele telefonon. Azt mondta,
idegesíti ez a terápia, és hogy úgy kezelik, mint egy őrültet. Nagyon szeretne
már itt lenni, ezért mindent meg fog tenni, hogy mielőbb meggyógyuljon és
visszatérhessen. Azt hiszem, rendbe fog jönni, csak idő kell neki.
- Ezt olyan jó hallani! Ugye majd valamikor
meglátogatjuk?
- Mindenképp. Eungyeol hogyan viseli?
- Nem látszik rajta, de kicsit el van kenődve és
hiányzik neki Sora. Aggódik érte, és nehezen viseli, hogy nem találkoznak
mindennap, de azt hiszem, jól van. Tudjátok, milyen, sosem fogja kimutatni, ha
valami bántja vagy zavarja. Ő még akkor is mosolyog, amikor nincs oka rá. Azt
hiszem, az ő arcára ráfagyott a mosoly és még akkor sem tűnne el, ha behúznék
neki egyet – felelte Hyunseung. Mondandója végén mindketten felnevettünk.
- Ahhoz képest, hogy nehezen viseli, egész éjjel
Sorával telefonál. Sosem tudok aludni tőle – puffogott Young, amin ismételten
felkuncogtam.
- Szóval ezért ilyen magas a telefonszámla? Na,
megállj csak, Eungyeol, ezért most megfizetsz! – Hyunseung is becsatlakozott a
fiúkhoz a bunyóba, Younggal pedig hosszú perceken keresztül néztük őket és
jókat mulattunk rajtuk.
Ahogy néztem
őket és átjárt a boldogság, arra gondoltam, ez egy fontos nap az életemben.
Valami véget ért, de valami új is kezdődött. Ez a rövid idő elég volt ahhoz,
hogy sok mindent másként lássak és megváltozzak. Azt egyelőre nem tudtam, hogy
mit szeretnék kezdeni a jövőmben, legalábbis ami a tanulást illető. Mielőtt a
kollégiumba kellett mennem, iskolába akartam menni és lakberendezést tanulni,
de amint ez az egész lezárult, ez már közel sem volt olyan fontos, mint eddig.
Mert volt ennél
egy sokkal nagyobb feladatom is, mielőtt nekikezdhettem volna a saját
életemnek.
Anya ott volt
valahol a világban. Azon a bizonyos napon ő is megszökött, de nem találtuk meg.
Ott bolyong valahol a városban, felügyelet nélkül, irányítás nélkül és meg kell
találnom, mielőtt még valaki más akad rá és ki tudja, mit tesz vele.
Meg kell
találnom és el kell temetnem, mert neki ott van a helye.
- Minseo, gyere te is! – kiabált felém Jongsuk,
én pedig megráztam a fejem és körbenéztem. Young már nem volt mellettem, és
mindannyian a kert végében álltak és valami nagy fehér golyót gurítgattak.
Elindultam
feléjük, és egyszerűen nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról. Nem akartam
a jövőre gondolni, vagy akárcsak a holnapra: a mai napot akartam megélni, és
élvezni minden egyes percét. Nem tudhattam, mi fog legközelebb történni, hogy
mivel kell szembenéznem akár holnap, de a mai nap itt volt, csak értem, értünk,
a barátaimért és emlékekkel akartam megtölteni ezt a kevés időt.
- Mi jót csináltok? – érdeklődtem, holott nagyon
is valószínű volt.
- Hóembert építünk! – újságolta Jonghyun,
miközben a hatalmas golyót Hyunseunggal görgették.
- Nem csak egy hóembert, hanem A hóembert! A neve
Olaf lesz, ha elkészül – vigyorgott Jongsuk, és tapsolt egyet örömében. Eungyeol
csak megforgatta a szemeit, és az orra alatt azt motyogta, hogy ez olyan
buzisan hangzott. Jongsuk összeráncolt homlokkal mérte végig barátját, és egy
hatalmas adag havat dobott az arcába.
- Még egy ilyen, és Olaf kezei helyén nem botok
lesznek, hanem a te kezeid! – dünnyögte Jongsuk, amin megint csak jót
nevettünk.
- Beszállhatok én is az építésbe? – kérdeztem.
- Persze, de csak ha nem erőlteted túl magad –
mondta törődve Hyunseung, amin elmosolyodtam és segítettem Youngnak a hóember
fejét megcsinálni.
Boldog voltam,
és azokban a percekben megfeledkeztem mindenről: a múltamról, a történtekről, a
képességemről, a rengeteg halott lélekről és mindarról, ami még rám várt.
*************************************************************
VÉGE
