57. rész (utolsó rész)

*Ajánlott zene: Chester Bennington - Morning after*

http://www.youtube.com/watch?v=ZZR8qGOzL5c

Ez volt az, ami újból felbosszantott, ami visszahozta a haragot. Éreztem, ahogy visszatér belém, ahogy kitölt minden zegzugot testemben. Igaz, ezúttal a fájdalom sem tűnt el belőlem, és nem is igyekeztem elnyomni magamban.

Mi az, hogy meg volt írva a sorsuk és ne sajnáljam őket? A szüleim voltak, az egy szem gyermekük voltam, és azzal, hogy elvettek tőlük, megkeserítették az életüket! Mi jogon raboltak el tőlük és neveltek fel helyettük? Nem azért jöttem a világra, hogy a rossz oldalon álljak és a világot a feje tetejére állítsam! Ők ne ítélkezzenek felettem, az én döntésem, hogy a képességemmel mit kezdek! Beleavatkoztak az életembe, beleavatkoztak a sorsomba, és olyanokat öltek meg, akiket sosem kellett volna! Itt vagyunk egy csata közepén, ami talán be sem következett volna, ha akkor nem rabolnak el.

Okkal jöttem a világra, de az már nem volt abba a próféciába beleírva, hogy akaratom ellenére ragadnak el a szüleimtől.

- Számít ez valamit? – vált anyám hangja lággyá, és hangjában érződött a kicsinyesség.

- Igen, számít! – sziszegtem összeszorított fogakkal.

Nem engedtem, hogy a düh kitörjön belőlem. Vártam, hogy minél több legyen bennem, minél több összegyűljön, és hogy minél többet tudjak rájuk uszítani.

- Nem, sajnos már mindegy. Akár élnek, akár halnak, sosem látod őket viszont – újra felfelé görbült ajka, de ez a mosoly gúnyt és győzelmet tartalmazott. Képzeletben már pezsgőt bontott, de én még csak most kezdtem igazán belejönni.

Ujjaival lassan hátratűrte fülem mögé egyik hajtincsemet, és kiszedett egy száraz falevelet nedves hajzuhatagom közül, majd mutató és középső ujjával végigsimított arcomon. 

Vetettem egy pillantást Jonghyunra, akit apám még mindig a földhöz szegezett, majd Hyunseungra, aki továbbra is eszméletlenül feküdt a sárban.

Ha meghalt, ha elveszítettem, ha őt se tudtam megmenteni, ha…

- Vedd le rólam a mocskos kezedet! – kaptam el bal kezemmel anyám csuklóját, akinek ujjai épphogy bőrömhöz értek, miközben elsötétült tekintetemet lassan ráemeltem.

Olyan erővel szorítottam csuklóját és toltam el magamtól, amennyire csak tudtam. Ujjai, egész kézfeje görcsbe állt, és biztos voltam benne, hogy egy hirtelen mozdulattal el is tudtam volna törni. Nem tudtam, ő mégis mennyire erőlködött, hogy visszatartson, de arca láttán nagy erőfeszítéseket tett.

- Látod a szememet? Látod a színét? – engedtem el egy hirtelen mozdulattal kezét, majd jobb kezemmel szememre mutattam. Nem vártam meg, míg válaszol - Tudod, mi történik, amikor ilyenné változik?

Nem válaszolt, csak alig láthatóan megrázta a fejét. Arcán átsuhant egy pillanatra a rémület, és hiába igyekezett stabilan tartani magát, előttem egyre gyengébbé vált. Talán ő volt a legerősebb vámpír közülünk, talán idősebb és tapasztaltabb volt mindannyinknál, de arról az egy dologról megfeledkezett, hogy én őt is képes vagyok elpusztítani.

Akkor jöttem rá, hogy ő is és apám is csak megjátsszák magukat, és hogy mindketten tudják, a tűzzel játszadoznak. Tudták, hogy hatalmas erővel rendelkezem, de arról már fogalmuk sem volt, mi az és hogyan működik.

- Jó, mert én sem – kihúztam magam és enyhe terpeszbe álltam, majd melleim alatt összefontam karjaim – De ezen könnyen változtathatunk.

- Ugyan, drága, mindketten tudjuk, hogy csak ránk akarsz ijeszteni, hogy húzni próbálod az időt, de felesleges. Nem uralod az erődet.

Felnevettem. Olyan hirtelen és hangosan, hogy egy pillanatra megfagyott a levegő és mindenkin végigfutott az ijedség. Olyan önfeledten és kísértetiesen nevettem, mint még soha, és ha kívülről hallottam volna magam, bizonyára halálra rémültem volna.

Tettem egy kisebb kört, majd ugyanarra a helyre álltam vissza, miután elcsöndesedtem.

- Nem tudom irányítani a képességem, ez igaz. De egyet elfelejtettetek: a képességem és én egyek vagyunk – most én voltam az, akinek ajkai ördögi mosolyra húzódtak és minden gyűlöletem, haragom és fájdalmam rájuk vetítettem. Bár legbelül felzokogtam, hisz ezt még Hyunseung mondta nekem, és szerettem volna, ha a saját szemével látja igazát.

Láttam arcukon az értetlenséget és a meglepettséget, de talán a kétségbeesés volt az, ami kezdett eluralkodni rajtuk. Láttam, ahogy apám leveszi lábát Jonghyunról és apró lépésekben hátrálni kezd. A magasba emeltem kezeim, majd folytattam:

- A halottak az oldalamon állnak, és így van, magamtól egyelőre nem tudom őket idehívni. De megöltétek Heeyeont, a barátnőmet, aki megmentette az életemet és ő mindig ott van, amikor szükségem van rá. Saját magatokra hoztátok a rémálmot, amikor megöltétek őt.

Az ég hatalmasat dörgött, és egy villám hasított keresztül a fejünk felett, mely megvilágította az egész tisztást. Mindenki egy emberként emelte fel a tekintetét az égre, az eső pedig ismét zuhogni kezdett. Szinte tapintható volt a feszültség, mely az ellenségtől származott.

Valami furcsát éreztem magamban. Mintha megnyílt volna egy kapu, és a bennem lévő energia kitöltötte volna minden porcikám. Áramütésszerűen cikázott végig testemen, és mintha bomba robbant volna, egy hatalmas ütést éreztem mellkasomban. Egy pillanat erejéig éles fájdalmat éreztem a helyén és azt hittem, meghalok, de végül minden elmúlt és már csak a kellemes bizsergés maradt, mely ereimben hullámzott.

Újabb dobhártyaszaggató dörgés csattant a levegőben, és a sötét felhők összesűrűsödtek a tisztás felett.

Megpillantottam magam mellett Heeyeont, akinek arcizmai megfeszültek és olyan keményen nézett az előttünk álló anyámra, hogy tudtam, már csak a parancsomra vár, hogy kitéphesse a szívét.

Tekintetem körbefuttattam a tömegen, ahol egyre több és több fehér árny jelent meg. Pont olyanok voltak, mint amiket a temetőben láttam. 

A holtak lelkei.

Egyre nagyobb égető érzést éreztem mellkasomban, és ahogy növekedett bennem az ereje, úgy lassacskán ezek a szellemek alakot öltöttek. Kirajzolódott az alakjuk, a szakadt ruhájuk, s végül az arcuk. Olyanok voltak, mint mielőtt meghaltak: emberiek. Semmit nem változtak a haláluk után, egyet leszámítva: hogy arcukra volt írva a mérhetetlen harag. Bosszúra szomjaztak és ugrásra készen álltak. Érzéseik már nem voltak, talán emlékeik sem maradtak az életükből, de a gyilkosuk arca máig a szemük előtt lebegett.

Minden szellem, akik itt voltak, vámpírok keze által haltak.

A szüleim és a kis vérszopói által.

Farkasszemet néztek velem, és arra vártak, hogy végre elengedjem a köteléket, amivel magamhoz láncoltam őket, amivel hozzám voltak kötve. Arra vártak, hogy megfújjam a sípot, hogy végre elégtétel vehessenek, és hogy a bennem lévő erőt eleresszem.

És én eleget tettem kérésüknek.

A tüzes golyót, mely a testemben volt, mintha csak egy labda lenne, eldobtam. Az ezer darabjaira robbant, és minden egyes halottba beleszállt egy darabka, ők pedig életre keltek. Mindenki a saját gyilkosát vette célba és úgy okoztak fájdalmat, ahogy csak tudtak. Körmeiket mélyesztették a húsba, szemüket vájták ki, ujjaikat tördelték el egyesével, hajukat tépték ki csomóstul.

Mindezt rajtam kívül senki sem láthatta, csupán az egyre több és egyre hangosabb üvöltéseket halhatták, melyek lassan elnyomták az eső zaját és az ég dübörgését. Teli torokból ordítottak és rogytak térdre a kíntól. Most végre megkapták, amit jár nekik.

Apám hátat fordított és futásnak eredt, anyám pedig nagy léptekkel távolodott tőlem. Szemei tágra nyíltak a döbbenettől és tehetetlenül tekintett körbe, majd ismét rám nézett. Most már nem állt szándékában leplezni félelmét, és nem csak megjátszotta magát: az ereimben, minden idegszálamban éreztem a rémületét, a menekülés vágyát és a gyengeségét.

Rettegett tőlem, ahogy egykoron én tőle.

Láthatatlan kezek értek bőréhez, láthatatlan karmok vájtak húsába és egyre több vörös karmolás keletkezett rajta. Kétségbeesetten próbálta levakarni magáról a holtakat, de mit sem ért velük: ők láthatatlanok voltak számára, akit pedig nem látsz, nem tudod ellökni magadtól.

- Kérlek, ne – sikoltotta és könyörögve nézett rám. Szemei könnyekkel teltek meg, hatalmasra nyíltak és olyan rémült volt, mint egy ártatlan bárány. Tudta, hogy eljött a vég.

Elvesztette a csatát.

Térdre rogyott és egyre tehetetlenebbül vergődött. A vér csordogálni kezdett sebeiből, és lassan egész testét beborította.

Közelebb sétáltam hozzá, és hiába próbált volna hátrálni, képtelen volt.

- Tudod, én sosem könyörögtem. Annyi éven át kínoztatok és bántottatok, de én soha, egyetlenegyszer sem kértelek titeket. Ennél azért azt hittem, erősebb vagy – hajoltam egészen közel az arcához, miközben gunyorosan mosolyogtam. Ujjaimmal végigsimítottam haján, mely az esőtől és a vértől csomókba állt össze.

Mélyről jövő ordítás tört ki belőle, ahogy bőre eltűnt karjairól. Kilátszott húsa, az erei, a csontjai: elevenen nyúzták meg. Könnyei patakokban folytak le arcán, majd hanyatt dobta magát a földön és rángatózni kezdett.

- Ugye érzed, hogy fáj? Ugye most már tudod, mit éreztem én is akkor?

Letérdeltem mellé, a halott lelkek pedig hátrébb léptek egy lépést és vártak. Hosszú percekig csak néztem, ahogy anyám összegörnyedve zokog és a saját vérében fetreng. Az ereje régen elhagyta és most olyan kiszolgáltatott állapotban volt, mint én voltam éveken keresztül. Azt tehetett velem, amit akart, ott taposott belém lelkileg, ahol csak tudott és nem egyszer vert el és zárt be napokra a szobámba.

Szánakozva néztem rá, majd kezemmel arcához nyúltam és végigsimítottam rajta. Simogatni kezdtem arcát és haját, ő pedig minden egyes érintésemkor összerezzent – pont úgy, ahogy én tettem minden egyes alkalommal, mikor csak a közelemben volt.

- Ugyan, anyu, most miért sírsz? Minden rendbe jön idővel – mondtam lágyan, nyájasan, ahogy ő tette. Kezem megállt a simogatásban, majd közömbös hangon folytattam – Emlékszel erre, ugye? Minden egyes alkalomkor ezt mondogattad nekem.

Rám emelte ijedt, zöldes szemeit, miközben megállás nélkül remegett. Kitörölte szeméből a könnyeit, hogy jobban lásson és kérlelően nézett rám. Olyan volt pillantása, mint azoknak a fiatal lányoknak és fiúknak, akiket megölt az iskolában. Ugyanazzal a tekintettel nézett rám, ahogy ők néztek rá a haláluk utolsó pillanatában.

Arcához hajoltam, miközben gonosz mosolyra húztam ajkaim. Lehunyta szemeit, és kézfejével eltakarta arcát. Képtelen volt a szemeimbe nézni. Képtelen volt elhinni, hogy elvesztette a csatát, hogy legyőzték, hogy végül én vagyok az, aki a pokolra küldi, de talán amit a leginkább nem tudott elhinni, hogy minden, amit tett, hiábavaló volt. Hogy volt-e benne bűntudat, hogy akkor megfordult-e benne a megbánás, már nem érdekelt.

Már nem számított.

Füléhez hajoltam, majd azt suttogtam:

- Én vagyok a te rémálmod.

Felálltam a földről, majd visszasétáltam oda, ahol eleinte álltam és hagytam, hogy a holtak ismét rávessék magukat és halálra kínozzák. Hallottam éles sikolyait, hallottam ropogni csontjait, és láttam, hogyan tűnik el lassan a föld felszínéről.

Bosszút álltam és ez elégedettséggel töltött el.

Nem érdekelt, hogy később erre hogyan fogok gondolni, hogy mennyire fogom gyűlölni magam, ez akkor nem számított. Csak az járt a fejemben, hogy végre elégtételt vettem. Megbűnhődött a tetteiért, és nem csak amiatt, amit velem tett. Hanem a szeretteim miatt is: Nayoung és Heeyeon miatt, a csaknem száz diák miatt is az iskolában, és mindenkiért, akit az élete során megölt.

Felsóhajtottam és visszaszívtam magamba az energiámat. A halottak ledermedtek, alakjuk lassan eldeformálódott, ismét fehér árnyakká váltak, végül eltűntek. Az energiám mellkasomban ismét egy tüzes gömbbé vált, de ezúttal az az égető érzés nem akart elmúlni. Felordítottam a fájdalomtól és én is térdre rogytam. Izzadni kezdtem, és szédülni, majd a földre zuhantam.

Még láttam Jonghyunt csukott szemekkel feküdni, és láttam Hyunseungot is, aki továbbra is törött szárnyakkal, több vágással a mellkasán és véres arccal nyúlt el a talajon.

A hátamra fordultam, és az égre emeltem a tekintetem. A sötét felhők eltünedeztek, az ég világosodni kezdett és a távolban láttam a felkelő nap halovány sugarait. Az utolsó esőcseppek a könnyeimmel egyesülve folytak végig arcomon, s olvadtak bele a vérrel kevert sárba.

Az elmúlt időkre gondoltam, a boldog pillanatokra. Youngra és a mérhetetlen szeretetére, Eungyeolra és a bolondságára, Jonghyunra és a kitartására, Hyunseungra és a szerelmünkre… És nem utolsó sorban az igazi szüleimre, akik annyira hiányoztak.

Lehunytam szemeim, és vettem egy mély lélegzetet.

Egész életemben csak egy szerető családra vágytam. Ölelő, biztonságot nyújtó karokra. Szülői támogatásra. Bizalomra. Korlátlan szeretetre.

De ezt sosem kaptam meg.

****************

VÉGE

56. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

- Elég! – ismét kiáltottam, és hangom, mint a mennydörgés, betöltötte az egész tisztást.

Harmadszorra minden tekintet rám szegeződött, és lassacskán, de az összes vámpír, mind a több ezer vérszívó leengedte kardját – vagy kezét – és a hang irányába fordult.

Éreztem őket. Haloványan ugyan, de a belőlük áradó félelem ott úszkált a vérrel és sárral kevert esővíz között. Biztos voltam benne, hogy nemcsak a szemem színe és a hangom volt az, ami megálljt parancsolt nekik. A harag, mely bennem volt és mely ki is robbant belőlem, rajtuk is végigsimított.

Talán ez volt az, ami tudatosította bennük, hogy mi történik éppen.

Hogy ki is vagyok valójában.

Lassú léptekkel megindultam Hyunseungék irányába, és éreztem a hátamba fúródó tekintetek égető sokaságát. A bizonytalanság eluralkodott, mégsem akadályozott meg senki. Sőt, inkább félreálltak és szabad utat engedtek. Anélkül jutottam el a célomhoz, hogy kerülgetnem kellett volna őket.

- Engedjétek el! – parancsoltam a négy férfinak, akik Hyunseungot állták körbe. Kételkedve néztek rám, de amint rájuk emeltem szemeim és egészen a lelkükig hatoló pillantással méltattam őket, elengedték a láncokat, majd hátrébb léptek.

Letérdeltem Hyunseng mellé, és lefejtettem szárnyairól a bilincseket. Az egyik legközelebb álló vámpír, aki hozzánk tartozott, segített nekem, én pedig vetettem rá egy hálás pillantást.

Hyunseung szinte teljesen élettelenül terült el a földön. Aggódtam, de nem mutattam ki érzésem. Óvatosan álla alá nyúltam és felemeltem fejét, de nem reagált rá. Hallottam gyenge szívverését, de nem voltam biztos abban, hogy túl fogja élni az éjszakát. Szerettem volna gyengéden a karjaim közé emelni, és ujjaimmal addig simogatni arcát és haját, amíg ki nem nyitja szemeit és meg nem bizonyosodhatok arról, hogy rendben van. Szerettem volna sírni és magamhoz ölelni, szerettem volna megcsókolni és elengedni magam, és kiadni a feszültséget, és szerettem volna hazamenni és soha el nem mozdulni mellőle.

De jelen helyzetben nem tehettem.

Ha kimutatom az iránta érzett érzéseim, elgyengülök és akkor minden hiába volt. A harc folytatódik, és ki tudja, hogyan végződik.

Most én irányítottam, és amíg ez így volt, le akartam zárni a csatát.

- Vigyétek el! – utasítottam, és két nő és egy férfi odalépett mellé, hogy elvigyék a csatatérről.

- Csak ne olyan sebesen! – hallottam meg egy női hangot a hátam mögül.

Hideg remegés futott végig hátamon, és kezem ledermedt, amit épp Hyunseung arcáról húztam el. Egy pillanatra kitágultak pupilláim és a félelem átsuhant arcomon, de minden erőmön azon voltam, hogy elnyomjam.

Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat.

Tudtam, hogy egy nap ismét találkozni fogok a szüleimmel.

Lassan felálltam, majd ugyanolyan tempóban megfordultam, hogy annyi idő után megint látnom kelljen azokat az arcokat, akiket mindennél jobban ki akartam törölni.

Ott álltak, alig néhány méterrel mögöttem, mindketten. Semmit sem változtak. A volt anyám ugyanazzal a gyűlölködő és ölni tudó tekintettel és a volt apám, ugyanazzal a semmitmondó, átható arckifejezéssel.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy utoljára láttam őket.

Az irántuk érzett utálatom felszínre tört, és minden hang a fejemben azt üvöltözte, minden porcikám azt kívánta, vessem rájuk magam és tépjem darabokra őket. Hányingerem támadt, és a gyomorsavam éledezni kezdett hasamban.

- Vártam ezt a találkozást – szólaltam meg, és csak ekkor tűnt fel, milyen nagy a csend. A madárcsicsergés, a fák susogása, ahogy a szellő tépázza őket megszűnt, ahogy az eső is időközben elállt. Nem volt igaz, amit mondtam, nem vártam a találkozást, de legbelül már régen felkészítettem magam erre és számtalanszor lejátszottam, hogyan fog ez zajlani és mégis mit fogok mondani. Begyakoroltam a szövegem, mégis, ezekben a pillanatokban teljesen elfelejtettem őket, és improvizáltam.

- Ahogy mi is – felelte apám, és egy lépést tett felém.

- A helyedben nem tenném – reagáltam rá, ezáltal visszalépett eredeti helyére.

- Ugyan, drágám, mégis miért ne? A képességed még nem ismered. Pont időben érkeztünk – vette át a szót anyám, és megeresztett egy vigyort, majd ő volt az, aki felém lépett.

- Nem kell játszanod magad, a megjátszás csak úgy árad belőled. Mindig is jó színész voltál, de minket sosem tudtál becsapni.

Igazuk volt, tényleg csak megjátszottam magam és nem tudtam, mégis miből jöttek erre rá. Aztán belegondoltam, és arra jutottam, hogyha tudnám, hogyan kell használnom, már régen megtettem volna és most nem kéne beszélgetnünk.

De nem adtam fel. Belejöttem a szerepembe, és nem voltam hajlandó most elbukni. Ahhoz, hogy elhiggyék, amit mondok, nekem is el kellett hinnem.

- Akkor el kell, hogy keserítselek, de tévedtek. Tudom, mire vagyok képes – néztem egyenesen a szemükbe, és Heeyeonra gondoltam, és arra, hogy megmentette az életem. Itt volt mellettem, most is érzékeltem jelenlétét.

Egy pillanatra elhallgattak, és csak a fák leveléről lehulló esőcseppek kopogását lehetett hallani.

- Az lehet, de egy valamit elfelejtesz. Tudjuk, mi a gyenge pontod – anyám újra megeresztett egy gúnyos mosolyt, majd fejével biccentett egyet. Valaki a tömegből előlépett és magával rángatta Jonghyunt. Odalökte a szüleim lába elé. Jonghyun kezei hátra voltak kötözve, és megannyi seb borította arcát és mellkasát.

- Ne hagyd magad, Minseo – nézett rám, de apám csak odalépett és egy hatalmasat rúgott belé, mire Jonghyun fájdalmasan felüvöltött és az oldalára esett.

Oda akartam rohanni, és felsegíteni, és csillapítani akartam fájdalmát, de nem tehettem. Kezdett megőrjíteni, hogy bármit is akartam, nem tehettem.

- Miből gondoljátok, hogy ő jelent nekem valamit? – kérdeztem közömbösen és egy megvető pillantást vetettem a szőke srácra.

- Ugyan, nem kell tagadnod, mindent tudunk. Ő a barátnőd szerelme – felnevetett, majd egy lépést tett felénk. Leguggolt Jonghyun mellé és hajába túrva felrántotta a fiú fejét, majd tekintetét rám emelte – Jut eszembe. Young is hamarosan itt lesz. Taemin már érte ment.

A neve hallatán kitágultak szemeim, és újból éreztem végigfutni a gerincemen a félelmet. Ezt nyilván észrevették, mert mindketten hangosan felkacagtak. Ez a nevetés számomra jól ismert volt és még most is rosszabb volt, kísértetiesebb, mint bármelyik eddigi rémálmom. Libabőrös lett a karom, és bármit megtettem volna, hogy azonnal elhallgattassam őket. Gyűlöltem ezt a nevetést, mert minden egyes elbukásomkor felcsendült ez a pokoli ének.

- Látom, megleptünk vele – apám dörmögő hangja váltotta fel a kacagást – Így igaz, Taemin él és virul. Remélem, kegyetlenül fájt, amikor kiderült az igazság róla.

Ellágyult tekintetem és éreztem, hogy kifut minden vér az arcomból. Két kézzel próbáltam álarcomba kapaszkodni, de az csak egyre távolabb került tőlem. Nem sikerült feldolgoznom a tettét, azt, hogy átvert és megölte Nayoungot, a barátnőmet. Elérték, amit akartak: kést döftek ezzel a húzásukkal a szívembe és most az emiatt érzett fájdalom kiült arcomra is.

Szemeim megteltek könnyel és éreztem, ahogy lassan végigfolynak arcomon, vékony csíkot hagyva maguk után. Égették bőrömet, olyan forrónak éreztem őket, mintha lángra kaptam volna. A düh visszavonulót fújt, és helyét átvette a fájdalom.

Négy nap. Négy nap telt el azóta, hogy Nayoung meghalt, hogy kiderült, mi vagyok, hogy a szüleim mit tettek, és hogy több ezer vámpír öldökölte nemrég egymást körülöttem. Négy nap alatt forgott le mindez és csak most kezdtem el érezni, hogy ez mekkora teherrel jár.

- Miért? – kérdeztem remegő hangon – Miért tettétek ezt? Miért tettétek ezt velem?

- Édes, de hát te is tudod – mosolyodott el kedvesen anyám, de ebbe a mosolyba egy csepp együttérzés sem szorult. Egészen közel sétált hozzám, centikre tőlem, és ujjaival végigsimított hajamon. Lehunytam szemeimet és még több könnycsepp gördült le arcomon. – Meg volt írva a sorsod. Meg se születtél, de már tudtuk, hogy mekkora erő fog benned lakozni.

- Én nem erre gondoltam. Mire kellek én nektek?

- Óh, vagy az. – lassú léptekkel került meg, miközben ujjaival végigsimított karomon, nyakamon, vállaimon, majd ismét a karomon. Kirázott a hideg érintésétől és sokkal undorítóbb volt ez az érintés, mint az, hogy több száz halott feküdt körülöttem és a belőlük áradó bűz beszennyezte orrüregem. – Kellesz, hogy elpusztítsunk mindenki olyat, aki nem akar behódolni nekünk. Kell az erőd, hogy uralkodni tudjunk felettük és hogy mi legyünk a világ urai. Az embereket rabszolgává tesszük, és soha többé nem kell bujkálnunk és attól félnünk, hogy lebukunk. Végre szabadok lehetünk. Hát nem nagyszerű ez?

Tudtam. Annyira tudtam, hogy erre kellek. Tudtam… Tudtam, hogy amikor először megfordult fejemben évekkel ezelőtt az öngyilkosság gondolata, meg kellett volna tennem. Ha akkor megölöm magam, ha akkor véget vetek magamnak, akkor nem halnak meg ennyien és most nem lennénk itt. Ha akkor nem vagyok gyáva, ha akkor nem futamodom meg, ha akkor…

- Miért kellett ekkora felfordulás? Miért kellett megölnötök számomra minden fontos embert? Miért kellett az iskolában minden diákot ellenem fordítani? Miért kellett folyton azt éreznem, hogy semmit sem érek és senkinek sem kellek? – újabb kérdések hagyták el számat. Olyan régóta bennem voltak, olyan régóta fel akartam már tenni őket és most itt volt az alkalom.

- Mert te nem érezhetsz. Az érzelmek csak legyengítenek, mint ahogy most. Látod? Most is sírsz. Néhány perccel ezelőtt még olyan magabiztos voltál, és most... Sírsz a múltad miatt, a barátaid miatt, a szerelmed miatt. Gyenge vagy. Ezért kellett megölnünk őket, hogy megtanuld, soha, senkit nem szabad megkedvelned, mert ez lesz a vége. Azért tettük, hogy olyanná válj te is: kegyetlenné, szívtelenné, könyörtelenné. Hogy egy napon bosszút állhass minden utálódon. Hogy szemrebbenés nélkül pusztítsd el azokat, akiket el kell.

Gyűlöltem, hogy ezt kell hallanom. Gyűlöltem, hogy mindvégig tudtam, hogy mi miatt tették ezt, mégsem tettem semmit. És gyűlöltem magam, mert majdnem sikerült ezt is elérniük. Megfogadtam, amikor idejöttem, hogy új életet kezdek, de soha, senkit sem fogok szeretni. Hogy kemény leszek, rideg és nem mutatom ki sosem, amit érzek.

De aztán jött Nayoung, aki a maga kisugárzásával, mosolyával, kedvességével ezt a gondolatot anélkül űzte ki belőlem, hogy tudtam volna róla.

- És a diákok? Az a csaknem száz diák… Őket miért? Őket miért kellett? Mit ártottak nektek? – anyámra emeltem tekintetem, aki sosem volt számomra az anyám. Csak egy idegen, aki fedélt és ételt adott, akit el kellett tűrnöm magam mellett. Sosem volt ennél több. Sosem ismertem. És ő sem ismert soha.

- Ők? Szimplán szórakozásból. Olyan jó volt látni, ahogy rettegésben élnek. Kaptak egy kis ízelítőt abból, ami rájuk vár. Felkészítettük arra, hogy egy napon rabszolgák lesznek és a félelem megszokott lesz. – felnevetett, ahogy szemei előtt megjelent a sok áldozat és a hozzátartozók megtört és félelemmel teli arcuk látványa – No, meg azért, hogy a képességed éledezni kezdjen. Tudtuk, hogy abba az iskolába fogsz menni, és hogy megesik a szíved és ki akarod deríteni, mi folyik itt. És lám: igazunk lett.

Nem akartam hallani. Nem akartam azt hallani, hogy ez mind miattam van. Ha én nem vagyok, ha nem jövök a világra, ők most is élnének. Persze a sorsom meg volt írva, nem én rendeltem el, hogy az legyek, aki. De akkor is, tehettem volna ellene! Ha meghalok, ha megölöm magam… Miért nem tettem? Istenem, ha tudtam volna, mi vár rám, mekkora bajt hoz a puszta létem másokra, akkor kertelés nélkül ugrok le egy hídról vagy vágom fel ereim.

- És a szüleim? Az igazi szüleim? Miért vettetek el tőlük? Mit tettetek velük? – könnyeim megállás nélkül patakzottak és úgy tűnt, képtelen vagyok megállítani őket. Rettenetesen fájt és olyan élesen lüktetett mellkasomban a gyötrelem, hogy szívem szerint kitéptem volna őt onnan.

- Őket ne sajnáld, kicsim. Ők csak azok voltak, akik a világra hoztak. Az ő sorsuk is meg volt írva, a tiéddel együtt. Nekik csak ennyi szerepük volt az egészben. Akárkik lehettek volna, miattuk nem érdemes könnyeket hullajtani.

- Megöltétek őket? – kérdeztem keményen. Hangom nem reszketett már annyira, de amit hallottam, az sok volt. – Megöltétek őket?

55. rész

*Ajánlott zene:  MBLAQ - It's war*

http://www.youtube.com/watch?v=jhUT4BUsVjA

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha megállt volna az idő. Ahogy körbetekintettem magam körül, úgy tűnt, mintha mindent lassított felvételben néznék. Láttam az esőcseppeket a vérrel kevert sárba csöppenni, láttam a kardok összecsapásakor keletkező szikrákat, láttam a földön heverő kitépett szíveket dobogni, láttam a lelkeket, amik elhagyták a halottak testét. Mindent láttam. Láttam a vért, az öldöklést, a halált.

És mégis hová vezet mindez?

Sehová.

És kiért folyik ennyi vér?

Senkiért.

Ki felelős mindezért?

Én.

Gyűlöltem a helyzetet, hogy mindez miattam történik. Én soha nem akartam ezt, én soha nem akartam, hogy ennyien haljanak meg miattam. Igen, vámpírok voltak, és talán náluk ez megszokott volt, hisz megannyi csatát hagytak maguk mögött, és igen, az emberek között is dúltak háborúk egykoron, de akkor a területekért ment a harc. Most miattam. Hyunseung klánja engem védett, míg a másik klán engem akart. De én soha nem akartam, hogy ez legyen!

Tennem kellett valamit.

Hiába voltam rosszul a látottaktól és hiába kívántam, hogy bárcsak minden véget érne és kiderülne, hogy ez meg se történik, csak a képzeletem szüleménye, ez volt az a pont, amikor végleg feladtam. Feladtam a hitet, feladtam a csodákat, feladtam, hogy valaha minden rendbe jön.

Ideje volt szembenéznem a valósággal.

Még mindig nem akartam felfogni, hogy egy csata kellős közepén vagyok és körülöttem minden másodpercben többen is meghalnak. Az agyam teljesen leblokkolt, és képtelen volt feldolgozni a látottakat, mert ha így lett volna, valószínűleg sikítva fordultam volna meg és kezdtem volna menekülni.

Véget kellett vetnem ennek, de ötletem sem volt, hogyan.

Eungyeol arcára néztem, és lassan leeresztettem testét a földre. Nem akartam itt hagyni, nem akartam, hogy őt is eltapossák, és soha ne találjuk meg a csontjait a többi halott között, de nem volt se energiám se időm arra, hogy biztonságos helyre vigyem, hogy majd ha minden lezárult, egy rendes temetésben legyen része.

- Vigyázz! – kiáltott valaki rám, és már csak azt láttam, ahogy egy kard közelít felém. De mielőtt eltalálhatott volna, valaki ellökött és a támadómat leszúrta.

Elterültem a földön, majd ijedten emeltem fel fejem és néztem megmentőmre. Amaz csak a kezét nyújtotta, én pedig automatikusan fogadtam el, és engedtem, hogy talpra segítsen.

- Jonghyun? – ismertem fel, habár arca és haja is egyaránt csupa vér és sár volt. Megörültem, hogy legalább ő még életben van.

- Nem kéne itt lenned! – mondta rosszallóan, de ő ezzel túl is tette magát. Ha egyszer ott vagyok, akkor azon már nem tud változtatni. – Young hol van?

- Biztonságban. Nem lesz baja! – feleltem, majd tekintetem Eungyeol testére tévedt, aki lassan elveszett a többi tetem között – De Eungyeol… ő nem élte túl…

Jonghyun ránézett az említettre, majd rám emelte tekintetét, és megszorította a vállam. De nem mondott semmit, bár arcán láttam, hogy megviselte. Mégis, nem maradt most idő a gyászra.

- Hyunseung merre van? – kérdeztem, és mielőtt válaszolhatott volna, megláttuk az említettet.

Két hatalmas, fekete angyalszárny emelkedett ki a levegőből, ami az egész tömeget megállásra késztette. Mintha valaki megállította volna az időt, egy emberként mindenki ledermedt, és elkerekedett szemekkel nézett a teremtmény felé. A kardok nem csörögtek és senki nem ordítozott. A hirtelen beállt csend szinte bántotta a fülem.

Csak Jonghyun és én néztünk össze, hisz csak mi voltunk azok, akik tudtunk arról, hogy ő nem egyszerű vámpír. Hyunseung elrugaszkodott a talajtól, épphogy csak annyira emelkedett fel, hogy egy fejjel magasabb legyen a többiektől. Kihasználta a pillanatnyi döbbenetet és kardját a magasba emelve, lesújtott a körülötte állókra. Jonghyunnal összenéztünk, és mi is kaptunk az alkalmon. Átpasszolta a kardját, ő pedig puszta kézzel támadt az ellenségre.

Kellett pár másodpercnyi szünet, mire mindenki észbe kapott, és a csata újra megindult. Mintha csak egy filmbe csöppentem volna, úgy zajlott az egész. Soha életemben nem fogtam kardot, soha nem szorultam arra, hogy az életem védelme érdekében valaha ki kell mások vérét oltanom, de az az egy lebegett szemeim előtt, hogy nem magam miatt teszem. A barátaimért, a jövőért és azokért, akik meghaltak. Ki tudja, hogy ők hány embert öltek meg, fiatal lányokat és gyerekeket egyaránt.

Könnyedén forgattam a kardot, mintha nem először lenne a kezemben. Olyan könnyűnek tűnt, olyan egyszerűnek és szinte kezdtem élvezni az öldöklést. Az a pár perc fel se tűnt, és csak akkor kapcsoltam be – illetve kapcsoltak be maguktól – érzékszerveim, amikor fél szememmel láttam, ahogy Hyunseungra hátulról négy férfi rátámad. Vastag ezüstláncokat dobtak szárnyaira, melyek rátekeredtek és beleolvadtak a puha tollak közé, végül lerántották a földre. Hallottam fájdalmas üvöltését és még mielőtt teljesen lezuhant volna a földre, felém nézett. Összefonódott tekintetünk egy pillanatra, és a riadalom, ami arcára volt írva, megállásra késztettet. Soha életemben nem láttam ilyen tisztán érzéseit, és arckifejezése azt sugallta, elbuktunk.

Megfordultam, és Jonghyunt kerestem a tekintetemmel, de őt se láttam magam körül. Újból Hyunseung irányába fordultam, és hiába volt százezer zaj a levegőben, az ő kiáltását tisztán hallottam.

Megnyitottam a köztünk lévő köteléket, és szinte éreztem azt a fájdalmat, amit minden egyes ütés és rúgás okozott. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy küzd az életéért, ahogy rúg-kapálódzik és a szívem szakadt meg tőle. Térdre rogytam a fájdalomtól, ami a testembe áramlott hirtelen és meghallottam fejemben hangját, mely azt ismételgette, hogy rohanjak, mentsem magam.

Éreztem, ahogy egyre gyengébb, ahogy egyre kevésbé ellenkezik, és hogy az életenergiája lassan alábbhagy.

Nem akartam elveszíteni. Túl sokan haltak meg, túl sok szerettem hagyott magamra, és ha őt, az egyetlen férfit, akit valaha tiszta szívből szerettem, elveszítem, azt nem élném túl.

A fájdalma. Az ordítása. A szenvedése. Az arca.

Megkeményítettem szívem és betelt a pohár.

Nem voltam hajlandó több veszteséget elviselni.

Elvették azokat tőlem, akiket szerettem, és még csak okot sem adtak rá. Nem törődtek velem, hogy hogyan fogok érezni, és hogy miattuk milyen nyomorúságos életet kell élnem.

Feldühítettek.

Éreztem, ahogy a fájdalom lassacskán háttérbe szorul, a harag pedig feltör a szívem mélyéről. Mint egy vulkán, futott végig egész testemen, és töltötte meg minden porcikámat. Az eddigi elkeseredés és félelem sikítva menekült el a közelgő láva elől, ami maga alá gyűrt minden más érzést és nem hagyott mást, csak a puszta, perzselő égető lángokat.

Felálltam, és a kardot erőteljesen a talajba szúrtam.

Felemeltem tekintetem, majd a dühtől kéken világító szemeimet végigfuttattam a tömegen és elkiáltottam magam:

- Elég! – hangom elnyomott minden más zajt, és visszhangot vert az erdő sűrű fái között – Azt mondtam, hogy elég volt!

54. rész

*Ajánlott zene: Beast - Intro*

http://www.youtube.com/watch?v=DIrb--wsoP4

Rohantam, amennyire csak tudtam. Fogalmam sem volt, merre megyek, de mintha lábaim maguktól vittek volna előre. Ahogy egyre jobban az erdő gyomrába merültem, úgy egyre több és több hang ütötte meg a fülemet. Percekkel később már pontosan ki tudtam venni, hogy üvöltések és kardok éles csattanásait hallom.

Szívem zakatolt és próbáltam arra gondolni, hogy nem késtem el. Az érzéseimet, a fájdalmat igyekeztem elnyomni, magam mögött hagyni, és mire kiértem az erdőt körbeölelő tisztásra, az összes könnyem felszáradt és nyoma sem volt annak, hogy nemrég még zokogva öleltem magamhoz legjobb barátnőmet.

Megálltam a fák között. Ledermedtem, ahogy elém tárult a hatalmas, kietlen terület, ahol most több száz, ezer vámpír küzdött egymással. Igyekeztem látatlan maradni és meglapulni az egyik fának a törzse mögé, hogy szemügyre vehessem a csatát. Hyunseungnak igaza volt, nem használtak fegyvereket, csak a saját erejüket és kardokat. A gyengébbek az éles fegyverekkel igyekeztek az ellenségük fejét levágni vagy éppen szíven szúrni, míg az erősebbek puszta kézzel tépték ki a másik szívét. Nem tudtam, hogy egy sima szúrástól meghal-e egy vámpír, de ahogy láttam, mindenki a biztos halálért küzdött, ergo a sima nyaktörés nem számított annak. Vagy a szív vagy a fej. Így vagy úgy, de a két testrésznek el kellet hagynia a testet.

A tisztás már szinte a vértől tocsogott, és ahogy az esővel eggyé vált, a méregzöld fű színe teljesen elveszett. Lassacskán bokáig érő vérben harcolt a két ellenfél, ki tudja már mióta. Nem tudtam megállapítani, hogy ki áll nyerésre, és hiába pásztáztam a tömeget, egyetlen ismerős arcot nem véltem felfedezni. Se Hyunseungot, se Jonghyunt, se Eungyeolt, de még a szüleimet sem. Nem tudtam, hogy ez jó hírnek számít-e avagy sem.

Igyekeztem nyugodt maradni, és a látványt mielőbb megemészteni, mielőtt még a sokk teljesen lebénítja a testem és sebezhetővé válok. Azt hiszem, fel se fogtam, mit látok, csak ösztönösen cselekedtem. Muszáj volt kirekesztenem a látottakat, ha életben akarok maradni, vagy legalább addig életben maradni, amíg okkal meg nem halok. Ha egyszer eddig eljutottam, tudni akartam, miért.

Az égen a Nap egyre feljebb kúszott, de a hatalmas fák kirekesztették a világosságot, ahogy a felettünk vonuló sötét felhők se hagyták, hogy a Nap megmutassa valódi alakját. Hatalmasat dörgött a távolban az ég, és egyre erőteljesebben sírtak ezek a felhők. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek a viharnak vagy sem.

Végignéztem magamon, és csak akkor jöttem rá, hogy semmi fegyver nincs nálam. Semmit nem hoztam magammal, amivel megvédhetném magam. Annak ellenére, hogy megölhettem volna mindenkit, védtelenül éreztem magam. Vámpírok harcoltak és ezerszer gyorsabbak voltak nálam, esélyem se lett volna elmenekülni, ha valaki a nyomomba szegődik. Elnyomtam magamban a pánikot, és inkább azt próbáltam meg kitalálni, mégis mit tegyek most? Oké, eljöttem ide, de hogyan tovább? Hogyan hívjam elő a képességem, és ha sikerülne is előhívnom, hogyan irányítsam és öljem meg az ellenséget? Ide-oda kapkodtam a tekintetem a csatamezőn, ahol egyre több vér gyűlt össze és egyre több holttest és szív kezdett el tornyosodni. A vámpírok már saját halott társaik testén át lépkedve próbáltak előrébb haladni és még többet megölni az ellenségeik közül.

Megindult felém valaki, és még mielőtt ez tudatosult volna bennem, már ott állt előttem. Egy fejjel magasabb, körülbelül harminc éves férfi lehetett. Éreztem, hogy nem közénk való, és automatikusan hátrálni kezdtem, be az erdőbe, de utamat állta egy fatörzs. Tehetetlenül néztem körbe, de a férfi kivont kardjával megállás nélkül csak jött felém.

- Értelmetlen elszaladnod, mert ezerszer gyorsabb vagyok nálad – mondta fenyegetően, miközben szélesen elvigyorodott.

- Nem hinném, hogy én lennék veszélyben – vágtam vissza magabiztosan, holott a halálfélelem kerülgetett. Magamban azért imádkoztam, hogy valaki közülünk jöjjön értem és mentsen meg. Most már értettem, Hyunseung miért nem akarta, hogy jöjjek. Ha engem kell védelmezni, abba többen is belehalhatnak.

- Gyors leszek, ne aggódj – villantotta rám szemeit, miközben megállt úgy egy méterre előttem. A levegőbe emelte kardját, majd lecsapott, én pedig hangosan sikítottam és eltakartam arcom. De a kard nem ért célba, és amikor ismét támadómra néztem, láttam, hogy a kardja a levegőben van. Úgy állt ott, mintha valaki fogná a kezét és nem engedné, hogy lecsapjon, csak az volt a baj, hogy kettőnk között senki sem állt.

- Mi a fene? – kérdezte értetlenül, elkerekedett szemekkel, és valahogy ugyanilyen arccal meredhettem rá én is.

- Heeyeon? – ejtettem ki ajkaimon a kérdést, és ahogy a név elhagyta ajkaim, abban a pillanatban megjelent előttem barátnőm. Ő fogta a kardot, és nem engedte, hogy a férfi megöljön.

- Üdv, édes!  - mosolygott rám Heeyeon, majd dühös tekintetét a férfira emelte. Amaz csak értetlenül meredt rám; bizonyára ő nem látta halott barátnőmet. – Menj és keresd meg Hyunseungot! – utasította.

Beletelt pár másodpercbe, mire kapcsoltam, és remegő léptekkel elléptem a fatörzstől. Közelebb léptem a férfihoz, aki csak hebegett-habogott, és igyekezett a kardját kirántani Heeyeon kezéből. Ajkaimra gonosz mosoly ült, és hiába próbált volna hátrálni, nem tudott.

- Tudod, elfelejtettem egy apró dolgot megemlíteni. Én vagyok, akit kerestél – suttogtam, majd futásnak eredtem. A férfi értetlenül nézett utánam, és amikor visszafordultam a tisztás széléről, láttam, ahogy a földön fekszik, szíve pedig teste mellett az utolsókat rúgja.

A tömegbe rohantam. Nem volt nálam semmi fegyver, de nem éreztem veszélyben magam. Heeyeon mellettem volt, még ha nem is láttam, de éreztem a jelenlétét. Ez valamilyen szinten erőt adott, hogy a sok vámpír és tetem közé vessem magam, és megkeressem Hyunseungot. Összevissza futottam, kerülgettem mindenkit, és próbáltam kikerülni minden kardcsapást. Tekintetem körbe-körbe járattam és kerestem az ismerős arcokat, de csak nem akartak előkerülni. Az eső javában zuhogott, ami csak nehezítette a dolgom, hisz az apró, milliónyi cseppek függönyként ereszkedtek elém és homályosították a látásomat. Már kezdtem pánikba esni, hogy hiba volt a csata kellős közepébe rohannom.

A következő pillanatban egy hatalmasat hasaltam az egyik holttestben, és ráestem egy másikra. Sikítva löktem el magamtól a hullát, és próbáltam volna talpra állni, de a rengeteg sár és vér csúszóssá tette a talajt. Ruhám, hajam és kezem nemcsak vizes lett, hanem immár a vér és a sár is nyomot hagyott rajtam. Sikításomra az ellenségeink közül az egyik megindult felém. Meg se tudtam állapítani, hogy fiú vagy lány az illető, csak hátrálni kezdtem. Rám villantotta szemeit, és már csak azt láttam, ahogy valaki beugrik elém és kitépi a szívét.

- Te mit keresel itt? – förmedt rám Hyunseung, és karon ragadott, és egy mozdulattal talpra állított. Gyorsan megfordult, és egy újabb ránk támadni készülő vámpír szívét tépte ki.

- Ezt nekem kéne kérdeznem! Elfelejtettél szólni, hogy ma kezdődik ez a háború! Ugye nem gondoltad, hogy nélkülem fogsz harcolni? – meredtem rá dühösen.

Hirtelen magához rántott, majd előrántotta kardját, és egy mozdulattal levágta a mögöttünk álló lány fejét.

- Ugye nem most akarod ezt megvitatni?  - kérdezte, és láttam szemeiben, hogy nem éppen örül jelenlétemnek. Megindultunk a tisztás széle felé, ahonnét jöttem, miközben megállás nélkül kaszabolta a körülöttünk lévőket. – Menj haza azonnal! – lökött meg az erdő felé, mikor már kiértünk a tömegből.

- Felejtsd el, hogy hazamegyek! Nem fogom hagyni, hogy meghaljatok! – akaratoskodtam.

- Meg akarod öletni magad? – kérdezte idegesen – Nem tudod használni a képességed, és simán megölhetnek. Nyerésre állunk, és mire lemegy a nap, mindenkit kivégzünk.

- Ezt te sem hiheted el! Nem ismered a szüleimet és tudom, hogy semmiféle terved nincsen! Hyunseung, ti csak öldöklitek egymást, ami nem vezet megoldáshoz! – kiáltottam rá – Tudom, hogy a szüleim hatalmasabb vámpírok nálad. Még a te szüleidnél is idősebbek! Hogy akarod őket legyőzni?

Hyunseung nem válaszolt, csak egy nagyot sóhajtott. Másodpercekig csak farkasszemet néztünk egymással. Tudta, hogy nem fog tudni meggyőzni, de a csatamezőre sem akart engedni.

- Vigyázz! – kiáltottam rá, és félrelöktem támadója elől, majd egy gyors mozdulattal kitéptem az illető szívét.

Remegő kezekkel tartottam a szívet a kezemben, majd undorodva dobtam el, és törölgettem meg ruhámba a kezem. A hányinger kerülgetett és ötletem sem volt, hogy csináltam, amit csináltam.

Hyunseung megilletődve nézett rám, miközben felkelt a földről.

- Ezt nevezem – mondta végül, és magához rántott – Köszi. De ez akkor sem jelenti, hogy itt kell lenned. Menj vissza Younghoz és vigyázz rá.

- De Hyunseung… - kezdtem volna vitatkozni, de közbevágott.

- Csak menj haza! – mondta keményen, majd egy gyors csókot nyomott ajkaimra, és ellökött magától. Ismét a csatázók közé vetette magát, és mielőtt utána rohanhattam volna, már nem láttam őt.

Könnyeim lassan utat törtek, és ekkor kezdtem csak érezni a fájdalmat. Hyunseung tudta, hogy meg fog halni, és hogy nem győzhetnek. Azért tette mindezt, hogy egérutat nyerjen nekem. Nem állíthatja meg a szüleimet, de lelassíthatja, nekem pedig van időm a képességem előhozni. Ha rájövök, hogyan kell, mire rám találnak a szüleim, meg fogom tudni ölni őket.

Csak Hyunseung azzal nem volt tisztában, hogy akkor már nekem nem éri meg életben maradnom. Ha mindenki meghal körülöttem, miért öljem meg őket? A bosszú nem fogja csillapítani a fájdalmamat.

- Minseo? – hallottam meg egy ismerős hangot, ami visszarántott a valóságba. Eungyeolt pillantottam meg felém közeledni, de mire elért volt hozzám, valaki hátulról átszúrta a szívét.

- Eungyeol! – kiáltottam a nevét és odarohantam hozzá. Térdre rogyott, és még épp időben kaptam el. Szájából vér csordogált és felsője is pillanatok alatt véres lett. – Eungyeol! Meg ne halj nekem! – töröltem le arcáról a sarat és szemeibe néztem.

- Hát eljöttél – megeresztett egy mosolyt és rám emelte ragyogó, barna szemeit. Még most is úgy csillogott, mint mindig, és még most is körbelengte a rá jellemző vidámság. – Semmi baj, nekem nem fáj. Minden rendben lesz – emelte fel arcomhoz kezeit, és letörölt egy könnycseppet.

Tudtam, hogy meg fog halni, és ahogy szemeit néztem, láttam kialudni bennük a fényt.

- Eungyeol, kérlek, tarts ki! Nem halhatsz meg! – szorosan öleltem magamhoz. Nem ismertük egymást eléggé, de az utóbbi napokban rengeteg mindenben támogatott. Ő mindig pozitívan tudott mindenre tekinteni és túlságosan is megszerettem benne az állandó bolondságot.

Eungyeol a barátommá vált.

Nem felelt. Még szélesebbre húzta ajkait, majd elnézett a távolba, és lassan lecsukta szemeit. Éreztem, ahogy még egy utolsót lélegzik, majd mellkasa többé nem emelkedett fel. Keze teste mellé hullt, teljesen elernyedt. Hiába rázogattam, nem felelt nekem többé.

Zokogva húztam magamhoz testét, és temettem arcom mellkasába. Nem akartam elengedni, nem akartam elhinni, hogy meghalt. Percek alatt lett vége és olyan hirtelen. Nem számítottam rá, és ez még jobban fájt. Csak sírtam, és sírtam, miközben könnyeim az esőcseppekkel összeolvadtak és haláltáncukat járva ugrottak a mélybe.

Nem bírtam a fájdalmat. Összeroppantam, szinte éreztem, ahogy a lelkemben álló stabil falak összeomlanak, mint a kártyavár. Megtörtem. Szívem darabokra szakadt, és nem álltam többé ellent a szenvedésnek. Hagytam, hogy végigszáguldjon ereimben, hogy mélyen beivódjon minden szövetembe.

Az égre emeltem tekintetem és egy hangos kiáltás szakadt ki belőlem…

53. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Fire*

http://www.youtube.com/watch?v=BWsSiuU0ThY

Álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Bármennyire is voltam álmos, nem tudtam lehunyni szemeim. Rettenetesen aggódtam és a bennem tomboló feszültség sehogy sem akart alábbhagyni. Minden idegszálamban éreztem a közeledő véget, és ezen még az sem segített, hogy Hyunseung azt mondta, győzni fogunk. Örültem, hogy legalább ő ennyire magabiztos, és szinte biztos voltam abban, hogy neki is vannak tervei, amiket nem árult el, de ez sem tudott megnyugtatni. Torkomban dobogott a szívem és gyomrom olyan apróvá zsugorodott az idegességtől, hogy már szabályosan hányingerem volt.

Kikászálódtam az ágyamból és az ablakhoz léptem. Fejem a hideg üvegnek nyomtam, majd lehunytam szemeim, és nagyokat lélegeztem, de még ez sem csillapította érzéseimet. Úgy éreztem, minden egyes másodperccel csak egyre rosszabb lesz minden. Szerettem volna hátat fordítani, és elmenekülni, hogy soha ne találjanak meg, de az együtt járt volna azzal, hogy akik számítanak, meghalnak és az ezzel járó fájdalommal nem tudtam volna sosem megbirkózni. Ahhoz pedig, hogy megöljem magam, túl gyáva voltam. Önzőség lett volna mindenkit magam mögött hagyni, tudva, hogy akkor ők szenvednek. Akárhogy is, a menekülés nem oldott volna meg semmit.

Kinyitottam szemeim, és a Holdra néztem. Forró könnycseppek száguldottak végig arcomon, és csak ekkor tűnt fel, milyen hangosan zilálok. Azt kívántam, bár lenne ez az egész egy rémálom, bár vissza lehetne fordítani mindent, bár kiderülni, hogy minden, ami történik, nem valódi, annyira szerettem volna, hogy ne kelljen a valóságnak hinnem, de nem tehettem mást. Üvölteni tudtam volna, hogy megszabaduljak az életemtől, saját magamtól, de nem értem volna el semmit. Meg volt kötve a kezem, meg volt írva a sorsom, és a döntéseket nem én hoztam. Bárhogyan is, de előbb-utóbb úgyis eljött volna ez a pont az életemben. Csak tudnám, miért engem választottak erre?

Hosszan pásztáztam végig az eget, ahol megannyi apró csillag ragyogott, majd tekintetem az erdő sűrűjére tévedt. Olyan volt, mintha a Pokollal néznék farkasszemet, és tudtam, hamarosan el fog nyelni. Szinte láttam, ahogy rám mosolyog és csalogatóan tárja ki karjait, szinte hallottam a morgó hangját, ahogy nevemen szólít, és sehogy nem állhattam neki ellent. Megráztam a fejem, majd elléptem az ablaktól és visszahúztam a függönyt. Bemásztam az ágyamba, és hagytam, hogy a könnycseppek tovább mardossák arcomat.

A vég közeledett, és én nem menekülhettem. El kellett fogadnom, ami rám vár, és csak remélhettem, hogy valami csoda folytán mégis sikerül nyernünk, bár igaz, a csodákban sosem hittem.

*

- Minseo! – hallottam meg Young hangját, majd éreztem, ahogy valaki rázogatni kezd. – Minseo! - Lassan nyitottam ki szemeimet, és fordultam át a másik oldalamra, ahol Young aggódó tekintetével találtam szembe magam.

- Mi az? – dörzsöltem meg szemeim és ültem fel az ágyban. Gyorsan az éjjeliszekrényen lévő órára pillantottam, ami hajnali négy óra harminckettő percet mutatott. Alig két órát sikerült aludnom, állapítottam meg magamban.

- Nem tudom, hol van Jonghyun – hangja remegett, és láttam megcsillanni a könnyeket szemében.

- Biztos a szobájában van – mondtam.

- Onnan jövök és nem volt bent. Az ágya érintetlen.

- Akkor lehet lement a gyengélkedőbe, mert rosszul érezte magát.

- Ott is voltam, és egy árva lelket sem láttam – törölte meg szemeit – Minseo, nagyon rossz érzésem van.

- Nyugi, biztos, minden rendben van vele – mosolyogtam rá – Gyere, kérdezzük meg Hyunseungot, hogy hová ment. Ő biztos tudja.

Kézen ragadtam barátnőmet, és kiléptünk a folyosóra. Az egész házat sötétség borította és csendes volt. Arra gondoltam, vajon Hyunseungnak minek van ekkora háza, ha a két kezemen össze tudom számolni, hányan lakunk itt? Egyszer mindenképp meg fogom tőle kérdezni.

Befordultunk a folyosó végén, majd a szobája ajtaja előtt megálltam és kettőt kopogtam. Nem vártam választ, így szinte rögtön be is nyitottam. Igyekeztem halk lenni, de ahogy kitártam magam előtt az ajtót és felkattintottam a lámpát, értelmetlennek tűnt ez az óvatosság. Hyunseung ugyanis nem volt a szobájában, és az ő ágya is érintetlen volt.

- Hol van Hyunseung? – kérdezte Young, és értetlenül meredt rám.

- Talán… talán a konyhában – feleltem szaggatottan, és olyan gyorsan fordultam meg és futottam le a lépcsőn, mint akit kergetnek. Young a nevemet kiabálva jött utánam, majd az üres konyhában utolért.

- Mi a baj, Minseo? Hol van Hyunseung és Jonghyun? – kérdezte egyre kétségbeesetten.

- Fogalmam sincs – suttogtam, és csak remélni mertem, hogy nem ott vannak, ahol gondolom. – Keressünk valakit ebben az istenverte lakásban!

   Legalább negyed órába telt, mire körbejártuk az egész lakást, mire minden szobát végignéztünk, de nem találtunk egy árva lelket sem. Hiába kiáltoztuk a két fiú nevét, nem érkezett rá válasz. Young már javában zokogott, és én is közel álltam hozzá, de tartanom kellett magam.

- Hol vannak, Minseo? Nagyon félek. Miért nincsenek itt? – kapaszkodott belém két kézzel, én pedig szorosan öleltem magamhoz.

- Van egy sejtésem… - mondtam, majd elengedtem – Maradj itt!

- Hová mész? – kérdezte kétségbeesetten, és megragadta karom.

- Csak kinézek az udvarra, de te ki ne tedd a lábad! – feleltem parancsolóan, és ugyan Young nehezen, de engedte, hogy kilépjek a teraszra. Gyorsan az ajtó mögé bújt, és onnan követte minden mozdulatomat tekintetével.

Kiléptem a hűvösbe, és körbenéztem az udvaron, de senkit sem láttam. Még sötét volt, de a távolban már látni lehetett, ahogy a nap lassacskán ébredezik. Elnéztem a másik irányba, az erdő sűrűjébe, és másodpercekig csak a sötétséget pásztáztam, de nem láttam mozogni senkit sem. Előrébb léptem néhány lépést, hogy a fejem fölött lévő fedél ne takarjon annyira, és ezáltal nagyobb teret tudjak belátni. Akkor pillantottam meg valamit a távolban.

Vörös volt az ég alja.

Egyből bevillant az egyik rémálmom, amikor ott álltam egy tisztáson és a szeretteimet megölték. Leszúrták őket, és nem tudtam segíteni rajtuk. Tisztán láttam magam előtt ezt az álmot, mert azóta a nap óta képtelen voltam kitörölni és most már tudtam, mi a jelentése.

Hát elkezdődött…

Igaza volt Hyunseungnak, a háború elkezdődött azzal, amikor tegnap Jonghyunt megsebesítették. Egy figyelmeztetés volt, hogy itt vannak és akkor esett le, hogy Hyunseung tudta, mit jelent ez. Ő tudott arról, hogy ma, kora hajnalban elkezdődik a harc. Tudott róla és nekem egy árva szót sem említett! Tudott róla, és egyedül hagyott minket. Tegnap este, amikor megölelt, amikor ott álltunk az esőben és hosszú perceken keresztül csak csendben voltunk… az volt a búcsúja tőlem. Noha ő biztos voltam abban, hogy nyernek, tudat alatt mégis elköszönt.

Egyedül sétált a halálba.

Végigfutott rajtam a félelem és a düh. Dühös voltam, mert ki akart hagyni a csatából, holott egész idő alatt azt hajtogatta, velem fognak győzni. És féltem, mert hiába tudtam, mindezt csak azért tette, hogy megvédjen, tudtam, hogy ő nem fog visszatérni. Se ő, se Jonghyun.

Visszarohantam a lakásba és hangosan becsaptam az ajtót.

- Mi a baj? – kérdezte rémülten Young.

- Te! – mutattam rá, majd megragadtam csuklóját és egészen addig rángattam, amíg a titkos alagsor ajtajához nem értünk. Kinyitottam az ajtót, majd a nappaliból hozott elemlámpát a kezébe nyomta – Menj oda be, és zárd magadra a könyvtár ajtaját!

- Mi? Milyen könyvtár? Minseo, mi ez a hely? És mi az, hogy zárjam magamra? Hová készülsz, mi történik? – sorolta a kérdéseit, de én csak belöktem az ajtón – Minseo! – kiáltott utánam és erősen a kezeimbe kapaszkodott. – Tudnom kell!

- Elkezdődött a háború és Hyunseungék már javában harcolnak. Neked pedig be kell oda menned, mert ez az egyetlen biztonságos hely, amiről tudok. 

- És te miért nem jössz? Ugye nem akarsz utánuk menni? Minseo! – ha lehet, még jobban zokogni kezdett, és magához szorított, olyan erővel, hogy alig bírtam mozdulni – Nem engedem, hogy odamenj!

- Young, kérlek! Nincs más megoldás – öleltem át én is, és igyekeztem lefejteni derekamról kezeit.

- Kérlek, ne menj. Nem hagyhatom, hogy meghalj!

- Young! - mondtam határozottan, holott könnyeim már elhomályosították látásomat.

- Nem akarlak elveszíteni! Azt nem élném túl! – sírt megállás nélkül.

   Kibontakoztam öleléséből, és két kezem közé fogtam arcát, ő pedig csuklómba kapaszkodott.

- Young, figyelj rám – mondtam könnyes arccal és még így is tisztán láttam meggyötört és ijedt arcát – Vissza fogok jönni. Megígérem, hogy visszajövök.

- Ne hazudj nekem… Tudod, hogy nem fogsz. Lehet, hogy a szemeid igazat mondanak, de legbelül te is tudod, hogy nem így lesz. Érzem a félelmed. Nem hagyhatsz el! – törölte meg nedves arcát, miközben megállás nélkül kiáltozott. - Nem akarok nélkületek élni! Nem menne!

- Young! Vissza fogok jönni és visszahozom Jonghyunt is! Megígérem! – mondtam egyenesen a szemeibe, és abban a pillanatban én is elhittem, amit mondok – Én vagyok az egyetlen, aki véget vethet ennek! Úgyhogy kérlek, menj le a könyvtárba, zárd magadra az ajtót és ki ne gyere addig, amíg vissza nem jövünk!

Egy határozott mozdulattal belöktem az ajtón, és elfordítottam a kulcsot a zárban. Hallottam, ahogy Young öklével verni kezdi az ajtót és azt kiabálja, engedjem ki és a szívem szakadt meg, amiért ezt tettem, de muszáj volt. Ő nem jöhet a csatába, és itt kell maradnia, ha túl akarja élni.

Utáltam magam, amiért hazudtam neki. Túl könnyűnek tűnt, hogy mindannyian visszatérjünk a harcból, de meg kellett próbálnom. Arra gondoltam, vajon mi van, ha mindannyian meghalunk, és senki nem jön vissza? Hogyan dolgozná fel elvesztésünket? Meg akartam menteni az életét, pedig tudtam, sosem jövünk vissza érte.

Felzokogtam, és egy hatalmasat ütöttem a bejárati ajtó melletti tükörbe, ami hangos robajjal tört be és esett apró darabjaira.

Ez volt az utolsó, hogy utoljára láttam Youngot. Tudtam, hogy becsaptam és a bűntudat már most kezdett megemészteni. Rettenetesen fájt, amiért ezt tettem, és legszívesebben odarohantam volna hozzá és sosem engedtem volna el, de megfogadtam, hogy bármi áron, de megvédem őt és bosszút állok minden egyes diákon, akit megöltek.

Meg kellett tennem.

Megtöröltem a szememet, és kirohantam az udvarra, majd a hátsó kerten át, bevetettem magam az erdő sűrűjébe.

Az eső lassan cseperegni kezdett…

52. rész

*Ajánlott zene: Block B - Be the light*

http://www.youtube.com/watch?v=Y5_1EOyjdKM

- Jonghyun! – kiáltottam fel, majd odarohantam hozzá. Letérdeltem mellé, és rázogatni kezdtem – Jonghyun! Jonghyun!

   Nem reagált. Szemei csukva voltak, és teljesen mozdulatlanul feküdt az oldalán. Körbetekintettem, de egy árva lelket se láttam. Ha volt is valaki a temetőt körbeölelő erdő szélén, a köd elfedte alakját. Újra Jonghyunra néztem, akinek inge egyre vörösebb lett. Kezdtem kétségbeesni, mert fogalmam sem volt, mekkora veszélyben vagyunk, és hogy hogyan fogunk innen kijutni.

- Jonghyun, az istenért is! Ébredj már fel! Nem halhatsz meg! – folyamatosan rázogattam a vállánál fogva, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy hall engem.

   Az idő kezdett egyre rosszabbra fordulni. Sötét felhők gyülekeztek a fejünk felett, a távolban már dörgött az ég és látni lehetett az apróbb villanásokat, ahogy a villámok kettéhasítják az eget. A levegő lehűlt, minden lélegzetvételkor láttam a saját leheletem, ahogy fehér páraként elhagyja ajkaim. A szél felerősödött, süvítve futkározott a sírkövek között és tépte a fák lombkoronáját, és meg mertem volna esküdni, hogy a köd ellenére, néhány fehér alakot láttam felénk közeledni.

- Tűnj el – suttogta alig hallhatóan valaki, és amikor Jonghyunra néztem, láttam ajkait mozogni – Tűnj el.

- Jonghyun? Életben vagy! Azonnal el kell mennünk innen! – sóhajtottam fel egy kicsit megkönnyebbülten, de még mindig éreztem a gombócot a torkomban. Óvatosan megpróbáltam átölelni a derekát és talpra állítani, de szinte meg se bírtam mozdítani – Jonghyun, segíts! Egyedül nem bírlak el!

- Hagyj engem, magadat mentsd – suttogta még mindig. Láttam rajta, mennyire nehéz beszélnie, és ebből tudtam, hogy nagy fájdalmai vannak. Láttam a hátán a sebet: egy golyó lőtte lyuk. Ki az az elvetemült, aki fegyverrel lövöldözik emberekre? Oké, hogy egyikünk sem az, de ezt nem tudhatta senki, hacsak…

   Máris elkezdődött volna az a bizonyos harc? – futott át agyamon a gondolat, és egyből le is dermedtem. Ismét körbetekintettem, de még mindig néma csend volt és a fehér alakokon kívül senkit sem láttam. Ha elkezdődött a harc, akkor… miért lőtték le Jonghyunt? A természetfelettiek nem használnak fegyvereket!

- Nem foglak itt hagyni, nem vagyok hülye! Úgyhogy embereld meg magad, és menjünk innen! – förmedtem rá, és minden erőmet beleadva megemeltem. Jonghyun a sírkő szélére támaszkodott, és álló helyzetbe nyomta magát. Belém kapaszkodott, és bármennyire is gyötörte őt a testében lévő golyó, lassú léptekkel megindultunk a kijárat felé.

   Óráknak tűnt, mire elértünk az autóig. Az eső már csepergett, és olyan erővel tombolt a szél, hogy azt hittem, menten tövestül kicsavarja az egyik fát, és a kocsinkra borítja.

   Jonghyunt beültettem, majd én is beszálltam és elindítottam az autót. Életemben nem vezettem, még jogosítványom sem volt, most mégis úgy kezeltem, mintha kisujjból ráznám ki.

- Tarts ki, mindjárt hazaérünk! – pillantottam a mellettem ülő szőke hajúra, aki akadozva vette a levegőt, és teljesen elnyúlt az ülésen. Szemeit képtelen volt kinyitni, és a sebeiből egyre több vér folyt. Levettem a pulcsimat és a fején lévő sebre szorítottam, de mit sem ért az.

   Magunk mögött hagytuk a temetőt, és lassan kikanyarodtunk a főútra. Amikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, megannyi fehér árnyat láttam, akik egyenként a távolodó alakunkat figyelték. Még a hideg is kirázott, szinte éreztem a jeges rémületet végigsiklani a gerincemen. Megráztam a fejem, és inkább a vezetésre koncentráltam, amit pedig láttam, igyekeztem elfelejteni.

*

  Amikor megérkeztünk Hyunseung házához, már javában szakadt az eső, és jócskán besötétedett. A lakásban égtek a villanyok, és biztos voltam benne, hogy Hyunseung is visszatért a gyűléséről.

   Leparkoltam, majd szinte feltépve az ajtót, Jonghyun oldalára futottam, és nagy nehezen kisegítettem az autóból. Egész úton nem volt magánál, de most, hogy megálltunk, mintha megint észnél lett volna. Igyekezett nem az egész súlyát rám terhelni, így viszonylag gyorsan megtettük azt a néhány métert az ajtóig.

- Hyunseung! – kiáltottam, amint beléptünk a tágas nappaliba, és Jonghyun a földre zuhant. Ismét elvesztette az eszméletét, én pedig a már véres pulcsimmal próbáltam elszorítani a fején lévő sebet.

   Fél perc sem telt el, és az említett már Jonghyun oldalán térdelt. Idegesen fürkészte barátja arcát és sebeit, majd egy mozdulattal karjaiba kapta és megindult az egyik földszinti szoba felé.

- Mi történt? – kérdezte, miközben beléptünk a szobába, és Jonghyunt egy ágyra helyezte.

- Fogalmam sincs. Kint voltunk a temetőben, és épp mentünk volna vissza az autóhoz, amikor hátranéztem, és ott feküdt a földön. Azt hiszem, meglőtték. – hadartam el gyorsan, majd kétségbeesetten pillantottam Hyunseungra – Ugye rendbe fog jönni?

- Remélem – mondta kicsit sem biztatóan, én pedig arra gondoltam, hogyha Jonghyun meghal, hogyan fogom elmondani Youngnak? Képtelen lennék rá, és nem tudnám elviselni barátnőm szenvedését.

   Hyunseung az oldalára fordította a fiút, majd a hátán szétszaggatta az inget. Egy csipesszel óvatosan kiszedte a testébe fúródott golyót, amit én képtelen voltam nézni. Szédültem a sok vér láttán, így kénytelen voltam hátat fordítani.

- Nem láttad, ki lőtt rátok? – kérdezte, és amikor hátrapillantottam a vállam felett, akkor épp lefertőtlenítette a sebet.

- Nem, túl nagy volt a köd. Miért?

- Akárki is volt, tudta jól, hogy Jonghyun vámpír.

- Mi? Ezt miből gondolod?

- A golyó vámpírméreggel volt megtöltve. Ahogy Jonghyun testébe fúródott, kettétörött, és a benne lévő méreg pillanatok alatt szétáradt a testében.

   Ismét megfordultam, és szemügyre vettem a golyót. Hyunseung eközben egy injekciót adott be Jonghyunnak, majd leragasztotta a sebet, és visszafordította a hátára. Egy nedves törölközővel letörölte a véres arcát, és miután szemügyre vette a sebet, nekilátott összevarrni.

- Még, hogy nem használnak a vámpírok fegyvereket… - morogtam az orrom alatt.

- Nem vámpírok voltak – mondta határozottan Hyunseung.

- Vámpírok voltak – feleltem én is ugyanolyan határozottan, Hyunseung pedig egy értetlen pillantást vetett rám – Azt mondtad, ha veszélyben leszek, akkor a képességem megmutatkozik. Azt hiszem, azok a fehér árnyak, amiket láttam, szellemek voltak.

   Hyunseung nem válaszolt, és megint magára öltötte az érzelemmentesség álarcát. Tudtam jól, hogy egyáltalán nem örül a hallottaknak, ez pedig egyelő azzal, hogy mégsem lesz olyan könnyű minden, mint ahogy ő azt gondolta.

*

  Néhány órával később Jonghyun már magához tért, de még mindig nem tudott lábra állni. Young, amikor megtudta, mi történt vele, kiborult és megállás nélkül sírt. Órák hosszat ült Jonghyun ágya mellett, és fogta a kezét, és imádkozott, hogy akit szeret, ne hagyja el. Most, hogy Jonghyun úgy látszott, felépült, mindannyian megkönnyebbültünk, de Young továbbra sem mozdult mellőle.

  Visszacsuktam az ajtót, és magukra hagytam őket, majd lementem a földszintre és kimentem a teraszra. Az eső még mindig megállás nélkül zuhogott, és a levegő is jócskán lehűlt, de a vihar már elvonulóban volt. Megtámaszkodtam a korláton, és csak meredtem előre. Kiürítettem a fejemet, és próbáltam semmire sem gondolni, de újra és újra felrémlett előttem az elmúlt néhány óra. Jonghyun majdnem meghalt, és ki tudja, mi történhetett volna, ha tovább maradunk. Ráadásul a szellemek, amiket a temetőben láttam… Nem konkrét arcok voltak, hanem fehér árnyak, amiknek emberi alakja volt. Elképesztő volt. Meg kellett volna rémülnöm, de mégsem tettem. Egyszerűen csak… olyan természetes volt az egész. Nem féltem tőlük, nem estem pánikba, pedig meg mertem volna esküdni, hogyha két hónappal ezelőtt történik ez meg velem, akkor most a halálfélelem kerülgetne. Vajon a képességemnek köszönhető ez a nyugalom? Vajon mindig csak árnyakat fogok látni vagy egy idő után emberi alakot fognak ölteni? Látni fogom az arcukat úgy, ahogy Heeyeont? És mikor leszek képes én előhívni őket? Mert a temetőben maguktól jöttek, hisz veszélyben voltunk. De mégis… mire jó ez nekem, hogy látom őket? Mit tudnak ők tenni, amit mások nem? Sehogy nem akart összeállni a kép. Tudtam, hogy mi vagyok, hogy a bennem lévő erővel képes lennék megölni az összes vámpírt, és talán más természetfeletti lényeket is, de mi köze ennek ahhoz, hogy kapcsolatba tudok lépni a halottakkal és minden egyes alkalomkor, amikor dühös leszek, megváltozik a szemem színe? Hogyan tudnám irányítani őket, hogyan tudnám ilyen rövid idő alatt kitapasztalni, felmérni, mire vagyok képes? Az idő szorít, és ki tudja, mikor jön el az a háború, hogy mennyire vannak már a nyakunkban, és hogy mennyi lépéssel vagyunk előrébb – vagy éppen hátrébb.

   Két kezet éreztem meg a derekam köré fonódni, majd Hyunseung vállamra hajtotta fejét, és szorosan magához ölelt. Megráztam a fejem, és visszaengedtem a külvilágot az életembe. Hallottam az eső hangját kopogni a fejünk felett, hallottam a dörögni az eget a távolban, és láttam a villámokat néha-néha felvillanni.

 - Jonghyunnal minden rendben? – törtem meg percekkel később a csendet. Hiába szerettem volna örökké élvezni azt a pillanatot, amikor nincs semmi, csak mi ketten és a szeretet, ami körbeleng, de a mi történetünkben nem ez volt megírva. Mi nem élvezhettük a hosszú, romantikus, boldog órákat, napokat, nem érezhettük a szívünkben a szerelmet, mint ami minden fiatal szerelmes életében jelen van. Nekünk csak az a néhány apró mosoly jutott, amikor egymásra néztünk és pár másodpercre összeolvadt a tekintetünk, vagy éppen az a pár perc, mint a mostani: amikor csak öleljük egymást és nem teszünk semmit. Szinte biztos voltam abban, hogy a kettőnk közti kapcsolatnak hamarosan vége szakad, és éppen ezért próbáltam minden ilyen pillanatot megragadni és mélyen magamba zárni.

- Igen. Estére már a régi önmaga lesz – felelte, majd elengedett és lassan magával szembe fordított. Egy puszit nyomott homlokomra, majd arcomat kezdte fürkészni, de én nem mertem a szemeibe nézni. Hosszú perceken keresztül a nyakában lógó lánccal szemeztem, majd mikor elég erőt merítettem, lassan szemeibe néztem.

- Mi lesz velünk? – suttogtam kétségbeesetten, és éreztem, ahogy az első könnycsepp legördül az arcomon – Mi lesz, ha valamelyikünk meghal? Mi van, ha Young nem éli túl, vagy Jonghyun és Eungyeol? Mi van, ha te fogsz meghalni? Én nem akarom egyikőtöket sem elveszíteni…

- Minseo…

- Nem, én komolyan kérdezem. Mi van, ha valamilyen módon sikerül maguk mellé állítaniuk, és ők fognak irányítani? Mi van, ha elveszítjük a csatát? Hisz nem tudjuk, ők mivel rendelkeznek, hogy mekkora klánjuk van, hogy milyen fegyvereket gyártottak. Ez már nem az a világ, ami akkor volt, amikor ti még igazságosan harcoltatok. Lehet, hogy felrúgják a szabályokat és akkora háború lesz, mint amilyet nem látott a világ. Akkor mi lesz?

   Hyunseung nem válaszolt, csak magához ölelt, és olyan szorosan szorított mellkasához, ahogy még soha. Felzokogtam, és ingébe nyomva fejem próbáltam eltompítani sírásom. A félelem hirtelen eluralkodott rajtam, és ez kiborított. Aggódtam, hogy mi van, ha rosszul sül el minden, mert én valahogy nem éreztem úgy, hogy ebből jól kijöhetnénk. Hyunseung sosem mutatta egy csepp jelét sem annak, hogy valamitől tartana, de ha így is volt, azt jól el tudta rejteni előlem. Mindig magabiztos volt, és tudta, mit csinál, és én nem kételkedtem benne, de ismertem a szüleimet, és tudtam, hogyha valamit el akarnak érni, akkor el is fogják, kerüljön bármibe. És így, hogy ők voltak a másik leghatalmasabb vámpír-klán, szinte biztos voltam abban, hogy nem vagyunk elég erősek. Én voltam az egyetlen reményük, de féltem, hogy amikor ott lesz az alkalom, minden rosszul sül el.

- Csak mondd ki! Mondd, hogy minden, ami ma történt, az… az… Csak mondd ki, kérlek! – zokogtam erőteljesen, miközben mindkét kezemmel erősen kapaszkodtam belé. Testem reszketett, rázkódott, és nem akartak csillapodni az érzéseim.

   Hyunseung még jobban szorított magához, majd halkan azt suttogta, amire kértem:

- Elkezdődött…

51. rész

*Ajánlott zene: Hyorin - Let it go*

https://www.youtube.com/watch?v=-fADwldePg0

Kipattantak szemeim, és Jonghyunra meredtem. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy a nap sugarai milyen erőteljesen sütnek, ezért automatikusan csuktam őket vissza, majd kezemmel árnyékolva ismét kinyitottam.

- Hogy mondtad? – kérdeztem vissza teljesen ledöbbenve. – Ismerted az igazi szüleimet?

Jonghyun még mindig nem mutatott ki semmiféle érzelmet, és ugyan ezt már Hyunseungnál megszokhattam volna, most mégis rettenetesen idegesített. Ez volt az első beszélgetésünk, amit négyszemközt folytattunk, sőt! Ez volt az első alkalom, hogy beszélgettünk egymással, és erre ilyen témákba bonyolódunk? Ez több volt annál, mint amit felbírtam volna fogni.

- Gyere, mutatok neked valamit – felállt, majd az ajtó felé vette az irányt. Követtem tekintetemmel, de nem mentem utána. Az ajtóban megfordult, és felvont szemöldökkel nézett rám – Nem jössz?

- Miért mennék veled? Nem azért, de… nem bízok meg benned – válaszoltam őszintén, amire válaszul csak még jobban kiült arcára az értetlenkedés – Most beszélünk először és a képembe vágod, hogy tudsz valamit a szüleimről, ráadásul mindezt azután, hogy kiderült, akiket a szüleimnek hittem, azok nem a szüleim. Ez szerinted is gyanúsan hangzik, nem igaz?

- Most, hogy mondod… A helyedben én is kételkednék, de nincs semmi hátsó szándékom. Gyere, útközben mindent elmondok.

- Hová megyünk? – utána mentem, annak ellenére, hogy minden porcikám rosszat sejtett. De Jonghyun tudott valamit a szüleimről, és én ezt tudni akartam. Kételkedtem benne, hiába volt Young barátja, az én bizalmamat még nem vívta ki magának. Nem ismertem, csak azok alapján, amit Young mondott, és ettől függetlenül ő is lehetett valaki, aki az életemre akar törni. Taemin is megtette. A bizalmamba férkőzött, éveket töltött el azért, hogy egy nyugodt és biztonságos környezetet alakítson ki maga körül, hogy elhitesse, a jó oldalon áll, és valljuk be, elérte és sikerült neki. Honnan tudjam, hogy Jonghyunnak nem ez a célja? Honnan tudjam, hogy ő nem a rossz oldalon áll, és ugyanazt csinálja, amit Taemin, csak éppen… sokkal régebb óta?

Nem bíztam benne, de mégis vele mentem.

Abban az egyben bíztam, hogy Hyunseungnak igaza volt: ha a veszélybe kerülök, akkor az erőm meg fog mutatkozni. És noha semmi kedvem nem volt a barátnőm szerelmét megölni, ha arra kerül a sor, kénytelen leszek megtenni.

Beszálltunk az autóba, majd Jonghyun beindította a motort, és elindultunk. Az autó lassan kigördült az útra, minket pedig ellepett a csönd. Hol az útra koncentráltam, és a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem, hol pedig Jonghyunra meredtem és az arcát figyeltem. Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, mégis mit tud a szüleimről, amikor mesélni kezdett:

- Csak futólag ismertem a családod. Mindössze kétszer találkoztam velük. Először akkor, amikor a születésed után hazahoztak a kórházból. Taxival jöttek haza, és én vezettem az autót. Az egész utat végigbeszélgettük. Rengeteget áradoztak rólad, hogy mennyire szép vagy és milyen régóta szerettek volna már egy kisbabát. Anyukád arcán levakarhatatlan mosoly ült, és az arca csak úgy ragyogott, amikor csak rád nézett. Apukád pedig védelmezően ölelte mindkettőtöket, és amikor a karjaiban tartott, egészen törékenynek látszott ő is – Jonghyun az emlékek felidézése közben elmosolyodott, én pedig éreztem, ahogy a könnyek megtöltik szememet és lassan csordogálni kezdenek arcomon – Egy boldog család voltatok és az öröm, ami közöttetek lángolt… minden embert megmosolyogtatott.

- Mikor találkoztatok másodszor? – hangom remegett, és Jonghyun egy pillanatra rám nézett. Én ugyan az utat figyeltem, de még így is érzékeltem, ahogy ledermed, és nem tudja, folytassa-e vagy inkább vigasztaljon. Végül folytatta.

- Néhány hónappal később, a temetéseden.

- A temetésemen? – kaptam rá hirtelen fejem, és a szívem összeszorult a szó hallatán.

- Apukád elmesélte, hogy egyik reggel, mikor bementek a szobádba, nem voltál ott. Sosem kerültél elő. Hosszú hónapokon át kerestek téged, de mivel éjszaka raboltak el, ráadásul behatolás nyomát nem látták a lakásban, ezért feladták a keresést. Anyukád teljesen összetört, éjt nappallá téve csak sírt és sírt. Rengeteget fogyott, nem evett és ivott, nem mozdult ki semerre, csak naphosszat a szobádban ült és zokogott, miközben a kedvenc babaruhádat szorította magához. – tartott egy hosszabb szünetet, és bekanyarodott egy mellékutcába – Jobb volt nekik eltemetni téged. Könnyebben fel tudták dolgozni a történteket. Képesek voltak elengedni, bár azt hiszem, egy ilyet az ember sosem felejt el. De ők el akarták hitetni magukkal, hogy az életük ne legyen olyan keserű és megromlott. Ha úgy élnek tovább, hogy tudják, valahol ott vagy a világban, akkor sosem fognak túllépni. De gondolom, a szívük legmélyén pontosan úgy érezték, egy nap viszont láthatnak.

- Volt testvérem? Volt valaki utánam, akivel pótolhatták a hiányomat?

- Nem. Soha nem vállaltak ezután gyereket.

Jonghyun némaságba burkolódzott, én pedig egyre erőteljesebben sírtam. Nem tudtam elhinni, nem tudtam megemészteni a hallottakat. Nem hibáztattam az igazi szüleimet, nem haragudtam rájuk, amiért eltemettek. Jól cselekedtek, és örültem, hogy inkább elengedtek, semmint folytatják a keresésem, amibe mindketten beleőrülhettek volna. De a tudat, hogy mennyire fájhatott nekik… nem akartam felfogni. Az első gyermekük voltam, annyira szerettek és alig tölthettek el velem néhány hetet. Miért kellett ennyit szenvedniük? Annyira szerettem volna felkeresni őket és eléjük állni és azt mondani: anya, apa, itthon vagyok. De tudtam, erre nincs esélyem.

Az autó hirtelen leparkolt, de csak néhány perccel később eszméltem fel. Jonghyunra néztem, majd kitekintettem az ablakon a feje mellett. Egy temető mellett álltunk. Megráztam a fejem, és még több könny hagyta el szemeimet.

- Ugye nem? Mondd, hogy nem… Kérlek, mondd, hogy nem haltak meg… - suttogtam, és összegörnyedtem az ülésen a szívembe nyilalló fájdalom hatására. Jonghyun végigsimított hátamon, de nem szólt semmit. Biztos voltam benne, hogy nem sok ilyenben volt része, és nem tudja, hogyan kell megvigasztalni valakit. Mindenesetre örültem, hogy nem kezd bele a felesleges locsogásba, hogy majd minden rendben lesz, hogy nyugodjak meg. Hagyta, hogy kisírjam magam, hagyta, hogy szabadjára engedjem a fájdalmam, és hálás voltam azért, amiért ő van mellettem, és nem Hyunseung. Noha Hyunseung vállán akartam zokogni, de tudtam, hogy ő megpróbálná elnyomni az érzéseim, megnyugtatni a képességével, és ezt most nem akartam.

Jonghyun kiszállt az autóból, én pedig nem sokkal később követtem. Nem szóltunk egymáshoz, miközben elindultunk befelé a temető sűrűjébe. Néma csönd volt, csak a szél süvített a sírkövek között. Olyan kísérteties volt, olyan üres és kietlen, olyan… fájdalmas és elszomorító. Mégis… bennem… mintha… nyugalommal töltött volna el. Az ember általában elriad a temetőktől, ahol több ezer halott fekszik és a lelkük ott barangol minden egyes nap, de engem jó érzéssel töltött el, mintha… teljessé váltam volna.

Percekig cikáztunk a sorok között, amikor megálltunk egy sírkő előtt. Két név volt rajta, alig olvashatóan, de ott voltak. A szüleim neve. Az igazi szüleimé.

Csak álltam előttük, és néztem a két nevet, szemeimből pedig folytak a könnyek. Nem tudtam, mit kéne tennem. Annyi év után… annyi év után végre először láthatom őket.

- A szüleid is magyarok voltak, de itt Koreában születtél. Apukád itt kapott állást, és néhány évre ideköltöztek. – hangja éles ostorként csattant a levegőben.

Lehunytam szemeimet, és hagytam, hogy a szél felszárítsa könnyeim. Játékosan kapott bele hajamba, és bár kirázott a hideg, engedtem, hogy csontig hatoljon, és teljesen átfagyasszon. Csendben álltunk egymás mellett, tisztes távolságra egymástól.

- Emlékszel az arcukra? Tudod, hogyan néztek ki? – rekedt volt a hangom, és inkább suttogás volt, mint tiszta, hallható beszéd.

- Aligha. Ennek már tizennyolc éve. De… amikor rád néztem, felrémlett bennem egy ismerős arc. Amikor Hyunseungék mondták, mi történt veled, beugrott, miért voltál ennyire ismerős. Tisztára olyan vagy, mint anyukád. Ugyanaz a tiszta, makulátlan mosoly, az a boldog arc, amivel erőt adsz másoknak.

Felzokogtam, és térdre estem. Jonghyun elnémult, és a szenvedésemet nézte. Egész testem beleremegett a fájdalomba. Karjaimmal átöleltem testem, előregörnyedtem, fejemet megtámasztva a sírkő szélén és csak sírtam. Többre nem voltam képes. Sosem láttam a szüleim arcát, egy emlékem sincs róluk, se érzések, semmi, mégis itt voltam előttük és sírtam. Olyanokért hullattam könnyeket, akiket sosem ismertem, de ennek ellenére, valahol legbelül éreztem a szeretetüket.

Sokáig vert visszhangot zokogásom, és a néma csöndben olyan volt, mintha több ezer lélek ordítana. Hosszú napok után először volt egy kis időm megállni és érezni. Azt hiszem, akkor nem csak a szüleim miatt sírtam, hanem mindenért, ami történt. Heeyeonért. Nayoungért. Még Taeminért is. A világért, amiben élek, és magam miatt, amivé lettem. Mindent és mindenkit sirattam, és csak akkor jöttem rá, hogy sosem leszek képes feldolgozni, ami velem történt. Olyan életet kell élnem, amit nem akarok, és nem én döntöm el, mit teszek, vagy épp nem teszek. És én ezt gyűlöltem a legjobban. Sosem szerettem, ha irányítanak, mégis, az egész eddigi életem így éltem és úgy néz ki, a jövőben sem lesz másként. Vagy teszem, amit megírtak, vagy elkapnak, és még kevésbé lesz befolyásom. Én egyiket sem akartam. Csak távol akartam lenni minden ilyentől, a régi életemért könyörögtem, ugyanaz az átlagos, normális fiatal akartam lenni, aki voltam még másfél hónappal ezelőtt. Vissza akartam kapni, ami elmúlt, és a tudat, hogy ez az egy kívánságom is kudarcba fulladt, fájdalmat okozott. Felemésztett, égetett, kínzott, gyilkolt, pusztított, és nyomorba taszított.

Haladnom kellett az árral, akár akartam, akár nem.

Ez voltam én.

Egy marionett-bábú.

Jonghyun hirtelen odalépett mellém, és rám terítette kabátját. Megdörzsölte néhányszor karom, majd átkarolt.

- A szüleid holttestét sosem találták meg… Nem tudom, hogy valóban meghaltak-e, vagy sem, de tizenöt éve nem látta őket senki. Én rendeztem a temetésüket, én temetettem ide őket, mert tudtam, egy napon látni akarod őket. Kellett valami kézzel fogható, hogy ne törj össze.

Felemeltem fejem, és zokogásom egy csapásra megszűnt. Hangosan ziláltam még, de lassan kezdett visszaállni a normális légzésem. Jonghyunra néztem, ledöbbenve, megrémülve, reménykedve.

- Azt mondod… lehet, hogy még élnek? Hogy… van esélyem arra, hogy… találkozzunk? Hogy a saját szemeimmel láthassam őket? – két kézzel kapaszkodtam belé, remegve, mintha egy koldus lennék, aki egy falat kenyérért könyörög.

- Nem akarlak reményekkel kecsegtetni, de azt hiszem, egy nagyon kevés esély van rá.

Nem válaszoltam. Elengedtem Jonghyunt, és ismét a sírkő felé fordultam. Hosszan bámultam a két nevet, és arra gondoltam, meg fogom keresni őket. Nem érdekel, mibe kerül, de látni akarom őket. Ha csak egyetlen egyszer, akárcsak egy pillanatra, nekem akkor is megéri.

Megcsörrent Jonghyun telefonja, ami félbeszakította gondolatmenetem és visszarángatott a való életbe.

- Mehetünk? – kérdezte, miután elrakta a telefonját.

- Menjünk – bólintottam, és hátat fordítottam a sírkőnek, majd elindultam visszafelé. Tettem néhány lépést, és amikor nem hallottam lépteket a hátam mögül, megfordultam. – Jonghyun?

A szüleim sírja mellett feküdt, eszméletlenül. Hófehér inge vérben úszott, és fejéből is rengeteg vér ömlött.