17. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

   Ismét az iskolapadban találtam magam, és ugyanolyan kényelmetlenül éreztem magam, mint az első nap. Frusztrált voltam, az az erős szennyvízszag marta az orromat, és a látvány, az a sok kosz egyszerűen minden idegszálamat szétfeszítette. Ekkor értettem meg, hogy képesek itt maradni az emberek. Megszokják. Az egy hónap alatt nekem sem tűnt fel, mi vesz körbe, de most, hogy kihagytam egy teljes hetet, megint nagy erőfeszítésembe került, hogy ne rohanjak ki a teremből.

   Nayoung még percekkel a becsöngetés előtt sem volt bent, és miután a tanár belépett az osztályterembe, még mindig a mellettem lévő üres hellyel szemeztem. Ő sosem késett, mindig korai volt, és még sosem hagyott ki egy napot sem. Valami történt. Tudtam, hogy valami történt vele, tudtam, mert eléggé ismertem már ahhoz, hogy tudjam, csak akkor tesz ilyet, ha valami fontos dologról van szó. Megnéztem a telefonomat, hátha hívott, de aztán eszembe jutott, hogy ő úgy tudja, a héten még nem jövök, így értelmetlen lett volna hívni.

   Felsóhajtottam, és próbáltam elnyomni magamban a baljós érzelmeimet. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy miért nem jött be. Egy szimpla betegség se dönti le a lábáról, akkor meg miért? Elutazni biztos nem utazott el, arról szólt volna, más meg nem igazán lehetséges.

   Nem akartam arra gondolni, hogy utolérte a végzete. Nem akartam arra gondolni, hogy őt is elkapták a nyomozás miatt, és most valahol holtan fekszik. Nem, az képtelenség. Mégis ki tudott volna róla, ha mindig olyan óvatos volt ezzel kapcsolatban? Bármennyire is tűnt néha ostobának, tudta jól, mit csinál, és tudta, hogyan rejtőzzön el. Fogalmam sincs, mióta tud a halálesetekről, de biztos nem mostanában kezdte.

   Aggódtam. Most először aggódtam igazán miatta. Nagyon is okos lány volt, tudtam, hogy tud magára vigyázni, mégis, most először éreztem azt, hogy azonnal el kell mennem hozzá, mert a segítségemre szorul.

   Épp felpattantam volna a helyemről, amikor nyílt a tanterem ajtaja, és az a három fiú lépett be, akiket előző nap láttam. Tekintetem egyből rájuk szegeztem, és az, hogy felkeressem Nayoungot, hirtelen már nem tűnt olyan fontosnak. Óvatosan visszaengedtem a táskámat a földre, és hátradőltem a padban.

   Nyugodt voltam. Abban a pillanatban, hogy beléptek a terembe, minden kételyem és idegességem elszállt, és helyét az a puha, és melengető békesség vette át. Minden porcikám elcsitult, és olyan nyugalommal a testemben ültem ott, mint még soha.

   És ezt ők okozták. Pontosabban az a szőke hajú srác, az a Hyunseung. Szimplán a megjelenésével, a kisugárzásával. Nem tudtam levenni rólam szememet. Valami magával ragadott, valami arra kényszerített, hogy őt nézzem és csodáljam. Még sosem éreztem ilyet. Gyönyörű volt. Az arca, a szemei, a szája, mindene. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Olyan határozott volt, olyan stabil, olyan magabiztos, és talán pont ez volt az, ami annyira kábulatba ejtett. Pont erre volt szükségem. Határozottságra, biztonságra.

   Rá.

   Megszűnt körülöttem a világ. Nem hallottam a tanár szavait, ahogy bemutatja őket, csak láttam, ahogy megeresztenek egy félmosolyt az osztály felé, majd előkelően meghajolnak. Nem hallottam, ahogy ők beszélnek, nem hallottam, mit mondanak, miért vannak itt, nem hallottam azt se, ahogy a szívem heves dobogásba kezd, egyszerűen teljesen elnémult minden. Csak a tökéletes alakját láttam magam előtt, semmi mást. Nem hallottam, nem érzékeltem semmit, kivéve azt a furcsa bizsergést kettőnk között. Mintha valami láthatatlan kötelékkel hozzákapcsolódtam volna, mintha valami… valami kapcsolat jött volna létre közöttünk.

   És ezt nem csak én éreztem. Neki is feltűnt, mert abban a pillanatban találkozott tekintetünk. Sötét szemeit mélyen az enyémbe fúrta, és úgy éreztem, nem kapok levegőt. Egész testem megmerevedett, ajkaim résnyire szétnyíltak a döbbenettől, és csak egy élettelen testté váltam. Úgy éreztem, mintha többé nem léteznék, mintha csak egy bábu lennék, egy… testetlen lélek.

   Nem tudom, meddig tarthatott ez a kábulat, de amint levette rólam a tekintetét, megszűnt a kapocs közöttünk. Mintha elvágta volna, és ezzel, hogy megszakította, ismét a valóságban találtam magam. Hallottam, láttam, éreztem. Ismét zúgott a fejem a sok gondolattól, ismét erős késztetést éreztem arra, hogy kirohanjak a teremből, ismét ugyanazt az aggodalmat és félelmet éreztem, mint percekkel ezelőtt. Nem tudtam, mi történt, de abban az egyben biztos voltam, hogy nem csak hallucináltam, mert hatalmas kortyokban kapkodtam levegőért. Szerencsémre senkinek nem tűnt fel, senki nem fordult hátra, és ennek nagyon örültem. Minden ugyanolyan borzalmas volt, mint azelőtt, azt az egyet leszámítva, hogy tudtam: HyunSeung az, aki segíteni fog nekem.

- Minden okés? – lengette meg kezeit valaki előttem, és ijedtemben majdnem kiestem a padból. Tekintetem a mellettem ülőre kaptam, és csak ekkor vettem észre, hogy Taemin ül mellettem. De ő mikor került ide?

- Mi? Ja, igen, persze – súgtam neki vissza, majd ismét előre fordultam, és HyunSeungra néztem. Vártam, hogy ős is rám nézzen, vártam, hogy ismét történjen valami közöttünk, hogy megkérdezzem, mi volt ez, de többet nem nézett felém.

- Akkor jó – mosolygott rám – Nayoung küldött egy smst, hogy minden rendben vele, csak reggel meghúzta a bokáját, és ezért nem jött.

- Ah, vagy úgy – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Örültem, hogy adott magáról életjelet, és hogy ezzel a hírrel együtt az aggodalmam is elmúlt. Eszerint csak túlbonyolítottam a helyzetet és feleslegesen idegesítettem magam.

*

   Taeminnel úgy döntöttünk, délután átmegyünk Nayounghoz látogatóba, hogy megtudjuk, hogy van. Egész nap vele lógtam, és sikerült még jobban összebarátkoznunk. Órákon mellettem ült, és közös feladatoknál is együtt dolgoztunk. Sokat nevettünk, és erre már nagy szükségem volt. Egy rövid időre ugyan, de sikerült kilépnem a sok rejtelemből és félelemből, és hosszú idő után végre először felhőtlenül tudtam mosolyogni.

   Épp a tankönyveimet raktam vissza a szekrényembe, amikor valaki megszólított.

- Ezt soha többet ne csináld! – mondta komolyan és vészjóslóan a fülembe a hang.

- Hja! – kiáltottam ijedtemben, miközben egy hatalmasat ugrottam. Amikor megfordultam, HyunSeunggal találtam szembe magam, akitől csak centik választottak el. Ösztönösen léptem egyet hátra, hogy távolabb kerüljek tőle. Hogyan tudott ilyen nesztelenül a hátam mögé lopódzni?

   Kellett néhány másodperc, mire sikerült megnyugodnom és szabályosan venni a levegőt. Arcába bámultam, és abban a pillanatba tudtam, hogy ezt nem kellett volna. Azt hittem, megint kábulatba esek, ahogy azon az órán, de nem történt semmi. Csak állt előttem, és engem nézett, én pedig éreztem, ahogy elvörösödök. Gyorsan hátat fordítottam neki, majd tovább pakolgattam a cuccaimat.

- Örülnék, ha nem hoznád rám legközelebb a frászt – mondtam kissé sértődötten, csak azért, hogy visszanyerjem eredeti állapotom, és ne remegjen a hangom – Egyébként meg nem tudom, miről beszélsz.

- De, pontosan tudod, miről beszélek – karjait összefonva mellkasán dőlt neki a szekrénysornak, így ismét centikre került tőlem, én pedig újból megnagyítottam a kettőnk közti távolságot. Arcomat fürkészte, egy percre sem vette le rólam a szemét, ami igencsak kiborító és zavarbaejtő volt. – Én is éreztem, és te is. Soha többé ne csináld!

- De az nem én voltam! – csattantam fel hirtelen, és egy futó pillantást méltattam rá – Nem tudom, mit csináltál, de hogy nem én voltam, az biztos, és nagyon remélem, hogy ez soha többé nem ismétlődik meg!

   Becsaptam a szekrényajtót, kulcsra zártam, és magamra kapva a táskámat, ott hagytam. Nem tudom, miért viselkedtem vele bunkón, egyáltalán nem így akartam kezelni a helyzetet, de valahogy mégis így sikerült. Talán megijesztett a hirtelen közelsége és az, hogy igazából nagyon is akartam, hogy ismét ilyen közel érezzem magamhoz, de ezt mégsem mondhattam a szemébe. Abban a néhány másodpercben olyan nyugalmat éreztem, olyan biztonságot, hogy újból és újból visszakívánkoztam. Olyan volt, mint amikor Younggal és Heeyeonnal éltem. Ugyanazt éreztem, ugyanazt a békességet és melegséget. Mintha otthonra leltem volna.

- Várjunk csak! – torpantam meg, és visszasétáltam HyunSeunghoz, aki még mindig ugyanott állt, és engem nézett. Arca nem mutatott semmiféle érzelmet, és ez még dühítőbb volt. – Mi már találkoztunk egyszer.

   Hunyorogva néztem rá, miközben arra koncentráltam, hogy az emlékeim mélyéről előkotorjak egy képet, egy eseményt, amikor is az életünk egybefonódott.

- Igen, igen, tudom, hol találkoztunk! Te voltál az, aki fellökött még néhány héttel ezelőtt!

- Hogy pontosítsunk, te voltál az, aki nekem rohant – sóhajtott fel, majd kezeit zsebre dugva mért végig – Tényleg, te vagy az a csaj, aki kisgyerek módjára bőgött az utcán, nemde? – kuncogott fel.

- Hé! Ki voltam borulva, oké? – förmedtem rá. Egyáltalán nem tetszett, hogy kinevet. Ráadásul volt valami vonzó a külsejében, ami felbolygatta érzékeimet, és ezáltal idegessé váltam.

- Vettem észre – vigyorgott továbbra is – Lehet egy jó tanácsom számodra? – arca hirtelen elsötétült, majd ellökte magát a szekrénysortól és ismét felém lépett. Nem hátráltam; a lábam mintha földbe gyökerezett volna. Csak álltam ott, és hagytam, hogy ismét olyan közel sétáljon hozzám, hogy teste szinte az enyémet súrolja. Fölém magasodott, majd arca közeledni kezdett felém, és egészen a fülemig hajolt. – Ha annyira sírnod kell, azt ne az utcán tedd!

Visszahúzódott, majd egy utolsó vigyort eresztve felém, elsétált. Hitetlenkedve bámultam utána és szerettem volna valami sértőt, valami csúnyát utána kiáltani, de semmi frappáns nem jutott az eszembe, így csak magamba fújtattam egy sort.

- Mehetünk? – lépett mellém Taemin, én pedig magamra erőltetve egy mosolyt, bólintottam és Taeminnel az oldalamon elindultam a kijárat felé.

16. rész

Ajánlott zene: SHINee - Evil

https://www.youtube.com/watch?v=tZCkpTdKPww

   Teljesen megütközve térdeltem Nayoung előtt, aki kijelentése után zavartan nézett rám. Nem tudtam, hogy ez azért van, mert még mindig úgy véli, nem hiszek ebben az egészben vagy azért, mert rájött, ilyenekről nem szabadna itt beszélnie.

- Öhm… úristen, ezt nem kellett volna – kapta a szája elé kezeit, és hirtelen felpattant, majdnem fellökve engem – Ne haragudj, de most rohannom kell – sietett volna el, de én is talpra ugrottam, és utána eredtem.

- Nem, nem Nayoung, várj! – elkaptam karját, és visszarántottam. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, mellkasa fel-leliftezett, mintha kilométereket futott volna. Félt. Éreztem, ahogy egész testében remeg, de ötletem sem volt, mi válthatta ki ezt belőle – El kell mondanod, amit tudsz!

   Nem vártam meg, amíg válaszol. Magam után húzva kirohantunk az iskola épületéből, és meg sem álltunk addig, amíg egy nyugodt helyre nem értünk. Nayoung tiltakozott és próbált megszabadulni fogásomból, de erősebb voltam nála.

   Szinte szabályosan lelöktem az egyik padra, ami abban a parkban volt, ami az iskola és a lakásom között helyezkedett el.

- Eszednél vagy? Mégis ki fogja leigazolni a lógásomat a suliból? Vissza kell mennem! – állt volna fel, de vállánál fogva visszanyomtam.

- Nem hiszem, hogy most ez lenne a legnagyobb gondod – szívem hevesen lüktetett a mellkasomban, de nem a sok futástól. Sokkal inkább az izgalomtól, és attól hogy ismét felcsillant a remény szikrája. – Honnan tudod, hogy az a csávó… az, amit mondtál? – próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne kelljen kiejtenem azt a bizonyos szót.

- Miért vagy ennyire… lobbanékony? És miért érdekel ez ennyire? Tudtommal te nem… - kezdett volna bele, de félbeszakítottam.

- Már én se tudom lassan, hogy mit hiszek és mit nem. De azt hiszem, amit mondtál az elméletedről, az mégsem akkora hülyeség.

- Hogy mi? Úgy érted, hogy… elhiszed, hogy…?

- Azt hiszem. Nem tudom. De mint mondtam, láttam azt a harapásnyomot a lány nyakán és… - elhalkultam.    Nem voltam biztos abban, hogy azt a bizonyos estét meg kéne-e említenem vagy sem, és pont ezért döntöttem úgy, hogy egyelőre nem beszélek róla.

- És? Mi történt? – gyanakodva nézett rám.

- Ezt most inkább hagyjuk, oké? Tudnom kell mindent arról, amit tudsz. Szóval? Honnan tudod, hogyan hívják és hogy mi ő? – helyet foglaltam mellette és érdeklődve fordultam felé. Nayoung felsóhajtott, majd belekezdett.

- Meséltem neked arról, hogy mit gondolok, hogy mi áll a háttérben. Nos, utánuk is kutattam az interneten, de nem találtam semmi mást, csak halomnyi kitalált történetet meg csupa olyan dolgot, aminek nagy a valószínűsége, hogy semmi köze a valósághoz. Úgyhogy elmentem a városközpontban lévő könyvtárba, és ráakadtam pár olyan könyvre, amiben érdekes dolgok voltak. Akkor láttam róla azt a képet, a nevével együtt. Ennyi.

- És mit írtak róla?

- Még nem volt időm teljesen elolvasni, szóval sok dolgot nem tudok, de úgy emlékszem, mintha… mintha azt írták volna, hogy a képen látható szereplők az egyik legősibb vámpírok. Azt saccolták, a 15. században készülhetett a kép és sajnos csak ez az egy.

- Hm… érdekes… - nagyot sóhajtottam, és hátradőltem a padon.

- Csalódottnak tűnsz – jegyezte meg Nayoung.

- Egy kicsit igen.

- Miért?

- Mert minden, amit elmondtál, nem elég semmihez.

- Már miért ne lenne? Ott egy kép róla abban a könyvben, ami már majdnem száz éves, és nem vagyok hülye, tudom, hogy a képen szereplő srác és az, aki az iskolában van, egy és ugyanaz.

- És mi van, ha csak nagyon hasonlítanak? Ráadásul az egy… könyv. Egy… kitaláció. Honnan tudod, hogy amit leírnak benne, az mind igaz?

- Mondd, Minseo, te mégis mit gondolsz? Szerinted, mi folyik itt? Először nem hittél nekem, most meg hirtelen elrángatsz, és a vámpírokról faggatsz, ráadásul te mondtad, hogy a saját szemeddel láttál egy halott lányt harapásnyomokkal a nyakán, és még ezekután is kételkedsz? Mégis mi kell neked ahhoz, hogy tisztán láss? Mégis mi kell neked ahhoz, hogy akármiben is higgy? Mégis mennyi embernek kell meghalnia, míg belátod, a valóság tulajdonképpen nem is létezik? – kelt ki magából, majd dühösen felpattant és magamra hagyott.

- Nayoung, várj! – kiáltottam utána, de nem állt meg, és most az egyszer én sem rohantam utána. Ismét belélegeztem a virágillatú levegőt, és az erdő mélyébe meredtem.

   Igaza volt. Mégis miben hiszek? Mégis mit akarok, mi legyen az egész dolog háta mögött? Tény, hogy ott van az a halott lány, és hogy az igazgató vámpír, de… egyáltalán honnan szedem azt, hogy ő tényleg az? Honnan tudom, hogy nem csak egy elmebeteg pszichopata? Állandóan kételkedek, és a gondolataim teljesen összekuszálódtak. Mégis mi kell nekem ahhoz, hogy legalább egyetlen egy dologban biztos legyek? Ha egyszer azt mondom, nem léteznek természetfeletti lények, akkor történik valami, ami ebben megingatja a hitem, aztán amikor meg elhinném, valahogy mégis letagadom, és azt mondom, ez az egész baromság. Egyszerűen nem tudok semmi mellett sem állást foglalni, egyszerűen… nem tudom, mit higgyek erről. Minden, ami történt, olyan, mintha csak egy rémálom lenne, de mégis maga a valóság. Amikor már úgy érzem, hogy mindennek vége, nincs remény, halálra vagyunk ítélve, akkor gondolok egyet, és úgy érzek, mintha minden rendben lenne. Mintha próbálnám meggyőzni magam arról, hogy minden szép és jó, annak ellenére, hogy a testemet zúzódások borítják, hogy kis híján halálra vertek. Mintha öntudatlanul cselekedném ezt, mintha tudat alatt próbálnám megóvni magam.

   Őrlődtem a valóság és a képzelet között. Semmiben sem voltam biztos, nem tudtam eldönteni, mi igaz, és mi hazug. Minden zavaros volt. A valóság és a képzelet kezdett összeolvadni, összemosódni, eggyé válni, én pedig bent rekedtem a kavargó örvényben.

   Ha léteznek vámpírok, akkor az azt jelenti, hogy már hosszú ideje köztünk élnek. Nagyon hosszú ideje. És láthatatlanul. Ha ez így van, akkor az is lehetséges, hogy valamelyik rokonom, ismerősöm, barátom is az volt vagy lett azzá. Honnan tudjam, hogy Nayoung nem vámpír? És Young? És Taemin? Honnan tudjam, hogy ki hazudik és ki nem?

   Ha nem léteznek vámpírok, akkor… mivel magyarázok meg mindent, ami történt?

   És mégis hogyan tudjam meg, mi az igazság?

   Teljesen össze voltam zavarodva, és már szabályosan zúgott a fejem ettől a sok gondolattól. Fogalmam sem volt, mit tegyek, és ez a tehetetlenség ólomsúlyként nehezedett rám, ami alól sehogy sem tudtam kimászni.

*

   Éjjel megint rémálmom volt. Ugyanúgy sötétség honolt mindenhol, és nem messze tőlem egy bagoly huhogott. A Hold sápadtan világított, a fák sötét lombkoronái úgy tornyosultak fölém, mintha fel akarnának falni. Talpam alatt ropogott a száraz avar, ahogy haladtam az erdőben. Valakit kerestem, de hogy kit, azt nem tudom.

   A szél élesen süvített fülembe, mintha megannyi kísértet sikoltozott volna. Sötét árnyak cikáztak körülöttem, melyek néha-néha felvonyítottak, belekarmoltak kezembe. Több helyen is véreztem, de ez sem állított meg attól, hogy előre haladjak, be, az erdő sűrűjébe.

   Valahol a fák között megpillantottam Heeyeont. Csak állt, és nézett rám, arca meg se rezdült, semmit nem árult el. Mégis, a tekintetében láttam a félelmet. Tudtam, hogy üzenni próbál, tudtam, hogy valahogyan segíteni akar. Közelebb akartam menni hozzá, de ahogy tettem felé egy lépést, hirtelen köddé vált.

   És ekkor hirtelen rám szakadt a sötétség. Hatalmas vihar keletkezett, a levelek forgószélszerűen repkedtek körbe és körbe a levegőben, a fák ágai recsegve hulltak a földre, a szél továbbra is ordított, mintha épp nyúzták volna, és a fekete árnyak egyszerre rám vetették magukat. Felüvöltöttem, ahogy egy éles vágást éreztem hátamban, és ez volt az, amitől ismét a saját ágyamban találtam magam. Sikítottam, és csak akkor hagytam abba, amikor Young berontott a szobámba, és magához ölelt. Zokogva borultam nyakába, és kezdtem el sírni halálfélelmemben.

*

   Másnap reggel az első dolgom volt, miután felkeltem, hogy a fürdőbe rohantam és leellenőriztem a bal lapockámat, ahol álmomban a karmolás ért. Örömmel vettem tudomásul, hogy egy árva folt sem éktelenkedik ott, és még csak fájni sem fáj. Ráadásul a csuklómon és a nyakamon lévő sebek is begyógyultak, valamint a többi horzsolás és zúzódás is kezdett halványodni. Mosolyognom kellett volna, hogy kezdek meggyógyulni, de helyette arcomra kiült a fájdalom és a félelem egyvelege. Örültem, mégis, valahol legbelül úgy éreztem, ez az állapot sem fog sokáig tartani. Már ha azt vesszük, hogy ígéretet tettem az igazgatónak, és lassan ismét számon kéri rajtam az egyezségünket.

   Ha csak nem hazudott, ha csak nem gondolta meg magát, ha csak nem fenyegetésnek szánta. Már ebben is kételkedni kezdtem, már nem volt semmi olyan, amiben biztos lehettem volna.

   Dühösen megráztam a fejem, majd jéghideg vízzel arcot mostam, és elkezdtem készülődni. Már épp indulni akartam, amikor Young felébredt és álmosan pislogott rám az ágyból.

- Te… hová mész? – dörzsölte meg szemeit, miközben lassan felült.

- Suliba – mondtam – Tudom, még a hétre ki vagyok írva, és tudom, tegnap szinte még a halálomon voltam, de… Most már sokkal jobban érzem magam. És a sebeim is kezdenek eltűnni – mosolyogtam rá, de ez a mosoly nem volt vidám és felszabadult. Megjátszott volt, és ezt mindketten tudtuk. Hogyan is mosolyoghattam volna ezen, ha szinte egy hét alatt ment végbe a teljes gyógyulás? Ez sokkal inkább ijesztő volt.

   Young összevont szemöldökkel nézett rám, majd hirtelen kipattant az ágyból, elém ugrott és felhúzva a pólómat szemügyre vette a már alig látszódó hegeket. Miután meggyőződött, hogy igazat mondtam, értetlenül fürkészte az arcomat, és szinte tudtam, hogy azt kérdezi: hogyan? De nem tudtam válaszolni.

- Vigyázz magadra, oké? – ölelt hirtelen magához – És bármi van, azonnal hívj! Nem tudom, mi ez az egész, MinSeo, de nagyon szeretném, ha valahogyan a végére járnánk. Már ha egyáltalán megérjük a végét… - most ő volt az, aki megeresztett egy mosolyt. Egy keserű mosolyt.

- Mindenképp – szorosan megöleltem, és majdnem sírva fakadtam. Utáltam magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam magunkat, amiért ennyire a dolgok után akartam járni. Ahelyett, hogy az első alkalommal hátat fordítottam volna mindennek, és ragaszkodtam volna az eredeti tervhez, miszerint boldog életet élünk Koreában, inkább letértem az útról és egyenesen belevezettem magunkat egy csapdába. Gyűlöltem magam emiatt, de ha akartam volna, se tudtam volna megálljt parancsolni. Ösztönszerűen cselekedtem. Azt tettem, amit minden porcikám súgott annak ellenére, hogy az a hangocska kezdetektől fogva ellent mondott nekem. Valahol legbelül úgy éreztem, az én feladatom kideríteni az igazságot, bármibe is kerül és bármi is lesz a végállomás. Hiába voltam összezavarodva, hiába nem tudtam, miben higgyek, abban az egyben biztos voltam, hogy végig kell csinálnom.

15. rész

*Ajánlott zene: EXO – Baby, don’t cry*
https://www.youtube.com/watch?v=-poEUTl0wHE

   Nem emlékszem, mikor tértem magamhoz és hogy hogyan sikerült lábra tornáznom magam, de Mrs. Han már nem volt sehol. A földön több helyen is véres tócsák terültek el, és rá kellett jönnöm, hogy ez mind belőlem származik. Azonban amikor végignéztem magamon, már egy seb sem volt rajtam. Kisebb horzsolások borították kezem és testem, amik iszonyatosan lüktettek, valamint a szemeim is még égtek, de ezeken felül jól voltam. Le mertem volna fogadni, hogy eltört pár bordám és hogy belső sérüléseim vannak, de mintha mindennek nyoma sem lett volna. Lábra tudtam állni és igaz, lassú és nehézkes léptekkel, de sikerült elindulnom a lépcső felé.

   Az ajtó résnyire nyitva állt, és a táskám is ott volt a széken, ahol hagytam, azonban mindenhol sötétség honolt. Egy lélek sem tartózkodott itt. Meglepődtem, mert arra számítottam, hogy az igazgató ott fog ülni, csak rám várva, de nyilvánvalóan már régen otthon volt. Ekkor jöttem rá, hogy tényleg komolyan gondolta, amit mondott. Nem akart megölni, hisz direkt hagyta nyitva az ajtót, hogy ki tudjak jönni, és ha annyira végezni akart volna velem, már halott lennék.

   Ő tényleg játszadozni akar velem.

   És ez a gondolat volt az, ami összetört. Térdre estem az irodában, és sírni kezdtem. A félelem hihetetlen erővel tört rám és uralkodott el minden érzékem felett. Megrémültem, kikészültem. Ekkor tudatosult bennem az is, hogy mibe keveredtem. Csak most értettem meg, mire vállalkoztam, hogy mibe csöppentem és hogy bármit is próbálok tenni, nem fogom túlélni. Se én, se Young, se Nayoung, se Taemin, se senki más. Meg fogunk halni, mindannyian. Az igazgató vámpír, és még ki tudja hányan azok… mégis hogyan léphetnénk fel ellenük? Mégis hogyan tudnánk velük végezni? Azt se tudom, milyen erőket birtokolnak, hogy mennyi igaz azokból a mendemondákból, amiket már hallottam. Nem tudom, mire képesek, de abban az egyben biztos vagyok, hogy jóval erősebbek nálam, és hogy egy mozdulat elég lenne ahhoz, hogy megöljenek. Hiába menekülnénk, úgyis utolérnének. Akkor mégis mit kéne tenni?

   Zokogásom visszhangot vert a négy fal között, és szinte hallottam, ahogy az összes eddigi áldozat is sírva fakad. Ők is biztosan így sírtak, amikor tudták, nem sok van hátra, ők is magukra zárták a szobájuk ajtaját, és bőgtek, miközben arra gondoltak, felesleges menekülni. Egyedül voltak, amikor meghaltak, senki nem segített rajtuk. Láttam magam előtt őket és éreztem a fájdalmukat, a kétségbeesettséget, ami szorította a mellkasukat, amitől nem kaptak levegőt, éreztem azt a mérhetetlen gyötrelmet és szenvedést, amin át kellett esniük, míg a Halál meg nem váltotta őket.

   El akartam én is menni, a szobámba akartam zárkózni, és az egyetlen emberhez bújni, aki számított. Young ölelő karjait akartam magamon érezni, hallani akartam, ahogy megvigasztal, és azt mondja, nincs semmi baj, hamarosan elmúlik. Érezni akartam a szeretetét, a melegségét, a biztonságát, érezni akartam, hogy nem vagyok egyedül, hogy számíthatok rá, hogy ő segít rajtam, hogy megszabadít minden érzéstől, minden tehertől.

   Úgy éreztem, a múltam utolért. Pontosan azt éreztem most, amiken egyszer már át kellett esnem. A szüleim is pontosan így bántalmaztak, ők is ugyanúgy ütöttek és vertek, és most ismét át kellett élnem. Össze voltam zavarodva és az eddigi felépített önbizalmam, talpraesettségem, bátorságom egy csapásra összedőlt és nem akartam mást, csak feladni. Azt hittem, elég erős vagyok, de most jöttem rá, hogy magamat is becsaptam. Mindig is gyenge voltam, csak elzártam magamban az összes sérelmem. Sosem tettem magam túl azokon, ami történt, csak besöpörtem őket egy szőnyeg alá, és hagytam porosodni, ami végül olyan koszos lett, hogy muszáj volt elővenni és kirázni az udvaron. Az összes fájdalmam előtört és végigcikázott testemen. Mintha megmérgeztek volna, úgy égetett a kín és az a sok rossz emlék. Azt hittem, minden feledésbe veszett, hogy leszámoltam a múltammal, de hatalmasat tévedtem. Mindig velem volt, mindvégig elkísért és alig várta, hogy ismét uralkodhasson.

   Ugyanazt éreztem, ami elől menekültem és ugyanott tartottam, ahonnét megszabadultam egyszer. Úgy éreztem, másodszor már nem leszek képes megtenni ezeket a lépéseket. Úgy éreztem, még egyszer nem tudom ezt végigcsinálni, és szinte biztos voltam abban, hogyha nem Mrs. Han vagy valamelyik vámpír öl meg, akkor én leszek az, aki végez magával.

   Újból összekapartam magam a földről, és kimentem az irodából. A korlátnak támaszkodva botorkáltam le a lépcsőkön, le egészen a földszintre. A bejárati ajtó azonban zárva volt, de nem rémültem meg. Önkéntelenül léptem be az egyik terembe, és másztam ki az egyik törött ablakon.

   Fogalmam sincs, mennyi időbe telt, míg hazaértem, és hogy merre mentem, már csak arra eszméltem, hogy a lakásunk ajtaját nyitom ki.

   Égett a villany, amikor beléptem, ebből pedig arra következtettem, hogy Young nem alszik. Mégis mennyi lehet az idő? Meddig voltam kiütve? De már ez sem érdekelt, csak Youngot akartam látni, és magamhoz ölelni.

   Becsuktam az ajtót, majd ledobtam a táskámat és nem telt el fél perc se, Young már meg is jelent. Még ruhában volt, és a mobiltelefonját szorongatta a kezében.

- MinSeo? Hol vol…? – kérdezte, de amint meglátott, szemei elkerekedtek a döbbenettől – Mi a jó élet történt veled? Úristen, jól vagy?

   Azonnal odasietett hozzám, én pedig a kimerültségtől a karjaiba dőltem. Szorosan fontam karjaimat nyaka köré és kezdtem el hangosan sírni. Képtelen voltam megszólalni, képtelen voltam akármit is mondani, csak érezni akartam a szeretetét. Ő volt a legjobb barátnőm, ő volt az egyetlen, aki a múltamból megmaradt és ő volt az egyetlen, aki képes volt megnyugtatni.

   Percekig, talán órákig álltunk egymást ölelve, miközben zokogtunk. Nem tudta, mi történt velem, de abban biztos volt, hogy mit éreztem és tudta, mire van szükségem. Csak sírni akartam, bár tudtam, ez nem old meg semmit. És sírtam, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a plüssmaciját. Sírtam, és ha akartam volna, se tudtam volna abbahagyni. Sírtam, mert abban reménykedtem, talán így könnyebb lesz és sírtam, mert minden eddig elnyomott érzésem most visszatért. Bármit is éreztem, az mind sírás formájában távozott belőlem.

*

   Másnap reggel a saját ágyamban ébredtem. Nem tudtam, hogyan kerültem oda, és még volt pár dolog, ami nem volt világos számomra.

- Hogy vagy? – kérdezte Young, aki mellettem feküdt az ágyban.

- Már valamivel jobban… de még mindig sajog mindenem – sóhajtottam fel, és arcom fájdalmasan eltorzult, amikor próbáltam kinyújtóztatni karjaimat.

- Azt nem csodálom. Tele vagy zúzódásokkal és lila meg zöld foltokkal – húzta el a száját.

- Akkor… te kötözted be a sebeimet? Erre nem emlékeztem.

- Mi történt, MinSeo? Ki tette ezt veled? – ült fel és komoly arccal nézett rám. Szemei alatt vörös karikák húzódtak a sok sírástól. El se tudtam képzelni, mennyire aggódhatott értem és mennyire meg volt rémülve, hogy órákon át nem ért el, és azt se tudta, hol vagyok, kivel vagyok, mit csinálok.

- Én… én… - kezdtem volna el, és ahogy felrémlett előttem az előző este, ismét kitört belőlem minden. Szemeimet pillanatok alatt ellepték a könnycseppek és megint ugyanolyan gyengének, és sebezhetőnek éreztem magam.

   Young magához ölelt, én pedig elsírtam neki minden bánatom. Elmeséltem a tegnap estét, hogy mit művelt velem Mrs. Han, és hogy nem ez volt az utolsó eset, ha tovább folytatom, amit csinálok. Meséltem neki az iskoláról és az áldozatokról, arról, amit Nayoung mutatott nekem, és a vámpíros elméletemről. Beavattam mindenbe, amibe eddig nem akartam, mert féltem, hogy veszélybe sodrom. És azt is elmondtam neki, hogy rémálmok gyötörnek, és hogy többször rosszullét tör rám, és hogy manapság olyan furcsán érzem magam, és hogy úgy érzem, nincs rendben velem valami. Elmondtam mindent, bármennyire is őrülten hangzott, mert tudtam, ő meg fog érteni, ő tud rajtam segíteni. Vagy ha nem is talál megoldást, akkor is legalább van mellettem valaki, aki mindennél többet jelent számomra és így legalább nem érzem magam olyan cseszettül magányosnak.

   Young pedig figyelmesen végighallgatott és egy szót nem szólt. Hagyta, hogy kiadjak magamból mindent, és csak utána beszéljünk róla. Kettőnk közül ő volt az, aki két lábbal állt a talajon, és aki rendesen tudott gondolkozni. Beszélgettünk és sírtunk, és kerestük a kiutat a jelenlegi helyzetből, amit sehogy sem tudtunk meglelni. Fogta a kezem, és biztonságot adott, ismét megmutatta nekem, hogy milyen egy igaz barátnő, és hogy bármi is fog történni, azon nem egyedül kell végigmennem.

*

   Az elkövetkezendő napokban nem mentem iskolába, és hétfő reggel is csak azért tettem kivételt, hogy meglátogassam Nayoungot és Taemint, hogy megtudjam, jól vannak-e. Mindketten úgy tudták, hogy megfáztam, és nem is akartam, hogy tudjanak a valóságról.

- Nayoung, beszélhetnénk? – vontam félre az egyik szünetben, amikor épp kijött a teremből. Meglepődött, amikor meglátott, de egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán és egyből a nyakamba ugrott.

- De jó, hogy itt vagy! – szorított magához.

- Ssszh, áúcs, ez fáj! – szóltam, ő pedig egyből elengedett – Még mindig beteg vagyok, és minden érintés fáj.

- Oh, értem, bocsi – mondta – Jobban vagy már? Mikor jössz ismét suliba?

- Egy kicsit és nem tudom. Igazából erről akartam beszélni veled – leültünk az egyik padra, én pedig nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Azt akartam mondani, hogy itt hagyom a sulit és kiszállok ebből az egészből, és meg akartam kérni, hogy ő is tegye ezt, de nem tudtam, hogyan fog reagálni erre. Bármennyire is féltem, és tudtam, értelmetlen a menekülés, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Talán csak meg akartak fenyegetni, talán csak azért történt mindez, hogy rám ijesszenek, és visszavonulót fújjak, talán csak adtak egy esélyt, hogy saját magam lépjek vissza és tulajdonképpen már nem is vagyok veszélyben. Szerettem volna ezt hinni, szerettem volna, ha csak ennyi reményünk marad, de az a hangocska, mely már az első naptól kezdve meghúzta bennem a vészharangot, továbbra is kitartott állítása mellett, és ez nem hagyott nyugodni. Az életem során megtanultam, hogy a leghelyesebb dolog saját magamnak hinni, és ha valami azt súgja, nincs rendben minden, akkor tényleg nincs, bármit is mondanak mások.

   De mégis… mi mást tehetnénk?

- Mit szeretnél mondani? – kérdezte Nayoung, de mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, folytatta – Várj, képzeld, ma mondták, hogy a héten jönnek valami felügyelő emberek a suliba.

- Mi? Milyen felügyelők?

- Nem tudom, de állítólag a halálesetek miatt – hajolt közelebb, és megint suttogásba kezdett – Tudod, a múlthéti áldozat miatt, akit itt öltek meg. Állítólag nem tudták eltusolni az ügyet, valahogyan kiszivárgott és egy bizonyos ideig ellenőrizni fogják az iskolát. Be fognak jönni órákra is, hogy kiderítsék, mi történt. Azt nem tudom, hogy a többi áldozatról tudnak-e, de ha tényleg ki akarják deríteni, mi folyik itt, akkor szerintem tőlük kérhetnénk segítséget – Nayoung szemei csillogtak, amikor ezt közölte velem, és én tudtam, hogy azért, mert így esélye van arra, hogy nem kell meghalnia. Igazából nem tudtam, miért folytatja a nyomozást, és hogy hogyan lehet ennyire nyugodt, amikor ő is tudja, hogy előbb-utóbb ő is sorra kerül, de amit mondott, valóban újabb esélyt adott arra, hogy mégsem kell menekülnünk.

- Azt mondod, tálaljunk ki nekik? Hogy mondjunk el nekik mindent, amit tudunk?

- Azt.

- De… honnan tudod, hogy megbízhatunk bennük? Honnan tudod, hogy valóban segítenének és hogy egyáltalán tudnak-e?

- Igazad van, nem tudhatom, de… mit veszíthetnénk? – igaza volt, és ezt én is tudtam – Amúgy mit akartál mondani? – kérdezte.

- Öh, huh, igazából már mindegy – mondtam végül. Már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy tényleg el akarok menni innét. Egy hónap telt el azóta, hogy ebbe a suliba jöttem, rengeteg mindenen estünk át, és ha ezt most nem próbáljuk meg, akkor végleg kárhozatra vagyunk ítélve. Elbizonytalanodtam. Volt valami abban, amit mondott, és ez bogarat ültetett a fülembe.

- MinSeo! – bökött oldalba Nayoung, és talpra rángatott – Ott jönnek!

- Kik? – kérdeztem, de kérdésemre máris érkezett a válasz.

   Három fiatal fiú sétált végig a folyosón. Fekete nadrágot és fehér inget viseltek, mozgásuk kecses és határozott volt. Egyenes testtartásuk volt, mégis könnyed mozdulatokkal lépdeltek előre. A diákok két oldalra húzódtak, utat adva nekik. Mindenki őket nézte döbbent csendben, csak azok kezdtek halk sutyorgásba, akik mellett már elhaladtak. Olyan volt, mintha csak egy filmbe csöppentem volna. Első ránézésre csak három jóképű, gazdag és beképzelt srácnak tűntek, de volt valami extra a megjelenésükben. A kisugárzásuk, az a határozottság felhívta rájuk a figyelmet és az embernek az az érzése támadt, hogy ők valami természetfeletti lények.

   Tekintetemmel követtem őket, ahogy elhaladtak mellettem, aztán amikor befordultak a folyosó végén, ismét Nayoung felé fordultam.

- Jól érzed magad? – ráncoltam össze homlokon, ugyanis arca teljesen sápadt lett, és úgy nézett a három fiú után, mintha szellemet látott volna – Nayoung, minden okés? – visszaültettem a padra, és úgy néztem arcába.

- Ő… ő… tudom ki volt.

- Kicsoda?

- Az a srác, ott középen… a szőke hajú… őt már láttam valahol.

- És ebben mi a meglepő? Bármikor összefuthattál vele az utcán.

- De ő Jang HyunSeung.

- És ezt honnan tudod?

- Onnan, hogy ő egy vámpír.

14. rész

*Ajánlott zene: Beast – Black Paradise*

https://www.youtube.com/watch?v=KRoOJnYm6ow

   Az iskola már üres volt, csak néhányan tartózkodtak még itt, akiknek valamilyen külön órája volt. Beléptem a tanáriba, ahol szintén nem voltak sokan, s letettem a táskámat a székbe. Mielőtt leülhettem volna, Mrs. Han megragadta a karomat, és elkezdett húzni maga után, kicsit sem kellemesen. Olyan erősen szorította csuklómat, hogy azt hittem, eltöri.

- Hé! – próbáltam kirángatni magamat fogságából, de ő csak annál jobban szorította – Mrs. Han, ez fáj! Tudok magamtól is menni, kérem, engedjen el!

   Mintha csak a falnak beszéltem volna. Valahogy éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, és igazam lett.

   Átcipelt egy másik szobába, majd még egybe, és még egybe. Ezután nem volt több ajtó. Azt hittem, végre elenged, és leültet egy székre, és elkezd velem üvöltözni, de nem így történt. A könyvespolchoz sétált, amit könnyűszerrel meglökött a vállával, mire amaz elhúzódott és egy titkos rejtekhely tárult elénk. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, szívem pedig a torkomban dobott az izgalomtól, de nem volt időm megszólalni. Mrs. Han maga után rángatva megindult lefelé a lépcsőkön, az ajtó pedig hangos csapódással bezárult utánunk.

   Semmit sem láttam a sötétben, de az igazgató olyan könnyedén és jártasan haladt előre, mintha már nem ez lenne az első útja lefelé… vagy mintha látna a sötétben. Csak ekkor kezdett el tudatosulni bennem, hogy mekkora bajba keveredtem. Ha minden igaz, amit eddig képzeltem, akkor Mrs. Han valóban vámpír és a kedvessége csak megtévesztés volt, hogy a bizalmamba férkőzzön és meg tudjon ölni.

   De nem akart végezni velem.

   Annál sokkal rosszabbat tett.

   Miután leértünk a lépcsőn, egy kisebb terem tárult elénk, vagyis inkább csak egy üres lyuknak nevezném. Se ajtó, se ablak, se semmi. Nem lehetett innen semerre menni, és az egyetlen fényforrás is a falakon lévő két-két fáklya volt. Egy gyors pillantást vetettem a környezetre, hogy felmérjem a terepet, és megállapítottam, hogy a falak nem is betonból vannak, hanem kövekből, mintha csak egy barlang belsejében lennénk. A levegőben érezni lehetett a nyirkosságot, melyet a nedves "falak" leheltek ki magukból, s ha igazán csendben maradtunk volna, akkor a víz halk kopogását is hallottuk volna.

   Mrs. Han hatalmasat taszított rajtam, aminek következtében előre buktam és a földre zuhantam. Mindent félhomály borított, de még így is jól láttam, ahogy az arcára ördögi mosoly kúszik.

- Mit akar tőlem? – kérdeztem, és bár rettenetesen féltem, a hangomon ez egyelőre nem látszódott meg. Megfordultam, hogy ne legyek neki háttal, de időm nem volt arra, hogy álló helyzetbe tornázzam magam.

- Hogy mit akarok? – hirtelen felnevetett, olyan éles hangon, hogy azt hittem, beszakad a dobhártyám – Szívem szerint megölni, de egyelőre még nem tehetem.

- Mi? Miről beszél maga? – közeledni kezdett felém, én pedig vele párhuzamosan hátráltam, egészen addig, amíg a "falnak" nem ütköztem.

- Ugyan már, Minseo, ne játszd a hülyét. Tudom jól, hogy olyanba ütötted az orrodat, amibe nem kellett volna – leguggolt elém, és ujjaival játékosan végigsimított arcomon. Próbáltam elhúzódni tőle, de jéghideg ujjai utolértek. Undorodtam tőle, az egész lényétől.

- Nem értem, miről beszél – hirtelen pofon csattant az arcomon. Felkiáltottam, majd kezemmel az ütés helyéhez kaptam. Rettenetesen csípett, égetett. Értetlenül néztem fel rá, és furcsálltam, hogy túl nyugodt vagyok magamhoz képest.

- Dehogynem tudod! – rivallt rám, és szemeiben megcsillant a düh első parazsa. – Pontosan tudok arról, hogy nyomozol az itt történt halálesetek után, és pontosan tudom, hogy addig nem állsz le, amíg nem győzöl! – ismét felém lépett, én pedig reflexszerűen húztam össze magam, de ezúttal nem megütött, hanem belém rúgott. Éles fájdalom nyilallt sípcsontomba, de nem mutattam jelét. Ismét mellettem termett, és erőszakosan állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy rá nézzek. – De most megmutatom neked, mi jár annak, aki mások életében kutakodik!

   Kezei ráfonódtak nyakamra, és szorítani kezdte torkomat. Automatikusan nyúltam kezeimmel kezeihez, és próbáltam lehámozni magamról ujjait, de túl erősen fogott. Levegőért kapkodtam, éreztem, ahogy egész testemben megszólal a riasztó, hogy baj van, mindenem égett és az életben maradásért küzdött. Szemeim tágra nyíltak az oxigénhiánytól, tüdőm lázasan próbált sóhajtozni. Fejem lüktetni kezdett, ahogy egyre kevesebb levegő áramlott ereimben.

   Mrs. Han megnyalta ajkait, miközben nézte, ahogy két keze között haldoklom. Nevetett, örömittasan nevetett, ahogy kétségbeesetten kapálódzom. Tekintetünk mindvégig összeolvadt, és bár szavakkal nem mondtam ki, szemeimen látta, hogy azért könyörgöm, ne öljön meg.

   A következő pillanatban éreztem, ahogy lassan felemelkedem a földről, egészen addig, amíg a lábaim végül nem érték a talajt. Egy kézzel tartott a levegőben, és ekkor tudatosult bennem, hogy mi történik velem: egy vámpírral van dolgom.

   Minden, amiről eddig azt hittem, csak mese, most egyszerre valóságossá vált.

   Nagyot lökött rajtam és átrepültem a terem másik végébe. Hatalmas erővel csapódtam neki a falnak; szinte éreztem, ahogy csontjaim darabokra törnek testemben. Felnyögtem, amikor a talajra zuhantam, de segítségért kiáltani már nem volt erőm. Hatalmas levegőt vettem, és ez a levegővétel olyan volt, mintha savat öntöttek volna le torkomon: égetett és mart. Olyan iszonyatos kín járta át mindenem, hogy szinte már nem éreztem a fájdalmat, csak azt, hogy képtelen vagyok mozogni. Fejem zúgott, mintha csak a szél süvítene a fülembe; hallásom pedig egy kis időre teljesen megszűnt. Ott feküdtem a poros földön, miközben nagy kortyokban nyeltem le az éltető oxigént, de semmi másra nem voltam képes. Teljesen lebénultam, elernyedtem.

   Láttam, ahogy Mrs. Han megindul felém, láttam a cipőit közeledni, de arcomba lógó hajam ennél többet nem engedett, hogy lássak. Amikor odaért mellém, ismét egy hatalmasat rúgott belém; ez volt az a pont, amikor a testem pillanatnyi érzéketlenségének vége szakadt, és ismét érezni kezdtem. Felüvöltöttem, és ezzel az üvöltéssel együtt kiköptem egy adag vért a számból. Könnyeim már javában elborították arcomat, és csaknem biztos voltam abban, hogy ennek hangot is adtam.

   Mrs. Han ezúttal belemarkolt a hajamba és felrántotta fejemet. Mélyről jövő szörcsögő, fuldokló hang szakadt fel belőlem, majd fejem ismét a földön koppant. Újabb ordítás szelte ketté a sűrű és fagyott csöndet. Ezután már csak azt éreztem, ahogy újabb és újabb ütések és rúgások csattannak hol a fejemen, hol a hasamon, hol a hátamon. Minden egyes rúgásnál erős, áramszerű fájdalom hasított belém; mintha égő vassal vernének, vagy forró parazsat dobálnának rám.

   Nem tudom, hány ütés ért, egyszerűen képtelen voltam nyomon követni. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, és úgy éreztem, sosem lesz ennek vége. Mégis, egy idő után a gyötrelem tompulni kezdett, fakulni, és egy idő után már csak lüktetést éreztem egész testemben. Nem védekeztem, nem küzdöttem, meg se próbáltam az életemért könyörögni. Minden szó a torkomon akadt, minden erőmmel azon voltam, hogy oxigénhez jussak, miközben azért imádkoztam, hogy valaki a segítségemre siessen.

   De segélykiáltásaim süket fülekre találtak.

   Nem tudom, mikor hagyta abba Mrs. Han az ütlegelést, és azt se tudom, mikor fordított a hátamra, hogy a véres és zúzódásokkal teli arcomba bámuljon. Nem láttam arcát, egyrészt a sötét miatt, másrészt, mert szemeim bedagadtak és képtelen voltan kinyitni őket, de így is tudtam, hogy ott virít rajta az az önelégült, beteges és ördögi vigyor.

- Kössünk alkut! – szólalt meg hirtelen, és örömmel vettem tudomásul, hogy ismét hallok – Meg akarod menteni a barátaid életét?

   Felelet helyett csak egy aprót bólintottam.

- Nem fogom bántani a barátaidat, cserébe, ha téged kínozhatlak. Még így is hajlandó vagy ekkora áldozatot hozni értük? Helyettük… téged – mutatott rám, majd ismét végigsimított arcomon ujjaival, de ezúttal nem hideg volt érintése, hanem szabályosan égető. Egy merő pillanatig szemeibe néztem, és nem tudtam eldönteni, vajon komolyan gondolja-e.

   Komolyan gondolta.

   Újabb és újabb verések, újra és újra el kell szenvednem ezeket a sérüléseket, azért, hogy megmentsem őket. Youngot. Nayoungot. Taemint. És még megannyi ártatlant. Hajlandó vagyok erre? Képes vagyok belemenni a játékába, ahol ő diktálja a szabályokat, amiket akkor változtat meg, amikor csak akar? Képes vagyok egy táncot a szakadék szélén eltáncolni, tudván, hogy bármelyik lépésnél belezuhanhatok?

   Azt hiszem, igen.

- Vállalom.

13. rész

*Ajánlott zene: MBLAQ – It’s war*

http://www.youtube.com/watch?v=UMVh1cVLHFE

   Rengeteget gondolkodtam az aznap történteken. Valamelyest sikerült megnyugodnom, és száműzni a bűntudatod, de a halott lány arcát és a harapásnyomot a nyakán egyszerűen képtelen voltam elfeledni. Már réges-régen elmúlt éjfél, és hiába tudtam, hogy másnap rettentő fáradt leszek, nem bírtam elaludni.

   Csak az járt a fejemben, amit hetekkel ezelőtt mondott Nayoung: vámpírok… Mi van, ha tényleg léteznek? Tudom, mit láttam, százszázalékosan biztos vagyok abban, hogy nem hallucináltam, és bármennyire is hangzik hihetetlennek, nem tudtam másra fogni. Ez volt az egyetlen ok, amire minden ráillet. Az iskolában vannak tanárok, akik vérrel táplálkoznak, és úgy pusztítják el áldozataikat, hogy addig stresszelik őket, míg végeznek magukkal, így a gyilkosság el van tusolva. Senkinek sem keltenek gyanút, vagy ha mégis, nem tudnak ellene tenni. Ha valaki nem bírja az iskola terhét cipelni, menjen máshová, senki nem kényszeríti arra a diákokat, hogy ott tanuljanak, így nincs miért nyomozni, és ezért nem lép senki semmit. Logikus és egyszerű terv, nem igaz?

   Hiába akartam, hogy ez csak egy nevetséges ötlet legyen és hiába gondoltam én is azt, hogy ez őrültség, minden porcikám azt súgta, jó nyomon haladok. És ha tényleg igaz, akkor mégis mit tehetnék én? Mert végülis ki akartam deríteni, mi folyik itt, és pontot rakni a végére. De hogyan? Hogyan szállhatnék szembe velük, hogyan akadályozhatnék meg akármit is? Hisz még csak azt sem tudom, melyik tanár az. Kinek szólhatnék erről, ki tudna nekem segíteni, ki tudná felvenni velük a harcot? Mert ha én egymagam teszem meg, az biztos halál. Csak egyszer vágjam ezt a szemükbe, csak egyszer jusson a fülükbe, hogy tudok róluk, és nekem annyi.

   De volt még valami, ami felkeltette az érdeklődésemet: egy lányt megtámadtak az iskola falain belül, fényes nappal. Nem hiszem, hogy ez direkt lett volna; biztosan hiba csúszott a számításaikba. Valami, vagy valaki keresztbe tett nekik. Már csak az volt a kérdés, hogy ki/mi, miért és hogy ez mekkora hatással lesz a többi napra? Sikerül ezt is elsimítaniuk vagy sem? Vajon ki láthatta azt a harapásnyomot rajtam kívül? Valahogy úgy éreztem, erre is kitalálnak egy fedősztorit, és minden el van intézve.

   Túl zavaros volt minden. A fejem ismét zúgott, és még mindig nem akartam ezt a teóriát elhinni. Úgy éreztem, újabb akadályba ütköztem. Hiába jutottam el eddig, kellet keresnem egy másik utat, amin tovább haladhatok az igazság felé. De mégis merre keressem? Kezdtek összeállni bennem a dolgok, mégis, mintha rengeteg darab hiányzott volna még.

   Nem tudom megmondani, hogy féltem-e vagy sem. Nem igazán tudtam mérlegelni a helyzet súlyosságát, számomra még mindig csak egy rossz viccnek, egy rémálomnak tűnt, amiből hamarosan felébredek. Nem estem kétségbe, nem fogtam menekülőre a dolgot, pedig a legtöbben ezt tennék. Én inkább csendben elrejtőztem, és a háttérből figyeltem az eseményeket, miközben úgy tettem, mintha semmiről sem tudnék. Nem éreztem, hogy veszélyben lennék, és ez túlságosan furcsa volt. Igazából már azt se tudtam, mit akarok, és hogy mikor is csöppentem bele ebbe az egészbe. Én csak idejöttem, hogy új életet kezdjek, és erre itt ülök a szobámban, hajnalok hajnalán, és arról elmélkedek, hogy vámpírok vesznek körül, és hogy meg kell mentenem egy iskolányi emberéletet. Miért akarom a hőst játszani, miért érzem folyton azt, hogy nekem kell tennem valamit, és miért érzem úgy, hogy kezdek lassan bekattanni? Bármennyire is próbáltam tisztázni a dolgokat, csak még inkább elveszítettem a fonalat.

*

   Másnap reggel szóltam Mrs. Hannak, hogy délután szeretnék egy újabb gyűlést összehívni. Nayoung nem igazán tartotta ezt jó ötletnek, ahogy Young se, és bevallom, én se voltam benne teljesen biztos, mégis úgy éreztem, hogy meg kell tennem.

   Elsőkként érkeztem meg a terembe, ahol a múlthéten voltunk, és nem telt el sok idő, mire mindenki megérkezett. Természetesen a 3J is ott volt, és egész idő alatt engem méregettek, és utálkozó tekintettel meredtek rám.

- Szóval… - köszörültem meg a torkom, miközben felálltam, s kezembe vettem a jegyzetfüzetem, amibe az előző este összeállítottam a tervemet. Már régóta érlelődött bennem ez a terv, és most úgy éreztem, itt az idő ez ellen felszólalni – Tudom, nem olyan régóta vagyok itt, és nem igazán tudom, hogyan mennek itt a dolgok, de mint DÖK tag, és mint az iskola diákja, van egy-két észrevételem, amit nem tudok szó nélkül hagyni – mondtam, majd tekintetemmel végignéztem a bent lévőkön.

- Nem szeretnék finoman fogalmazni, így hát kimondom, ami mindenki számára nyilvánvaló: ez az iskola egyenlő egy szemétteleppel. A falak több helyen omladoznak, az ablaküvegek be vannak törve, nincs fűtés, némelyik padban több a rágó, mint maga a pad, sőt, egyesekre életveszélyes leülni. Mindent több centiméter por és kosz borít, a lámpák nem működnek, a mosdókban undorító szennyvízszag terjeng, és wc-ket néha lehetetlen lehúzni, és az ajtókat becsukni, a csapokból minden más folyik, csak víz nem, és még ezer dolgot felsorolhatnék. Nem tudom, hogy tud itt akárki is hosszabb ideig meglenni, mert ez igencsak káros az egészségre. Értem én, hogy a színvonal az elég magas, és jó eredménnyel végeznek a diákok, de ebben a mocsokban képtelenség tanulni. Ha az ember idejön, folyton rosszul érzi magát, folyton azon van, hogy ne érjen valami gusztustalan és ismeretlen dologhoz hozzá, képtelenség így órákon figyelni, és emiatt sokkal több mindent kell otthon tanulni. És úgy érzem, ez így nem mehet tovább. Muszáj valamit tenni, mert ez így nem állapot – nem szakított félbe senki, amíg beszéltem, és reméltem, hogy a többi tanuló is kiáll mellettem, és egyetért velem, de nem így volt. Elképedtek, és talán igazat adtak nekem, mégis csendben maradtak.

   Mrs. Han volt az, aki először megszólalt. Kedvesen elmosolyodott, mint úgy általában, és tekintetéből kiolvastam, hogy úgy gondolja, csak egy újonc vagyok, aki semmihez sem ért.

- Értem, mi a gondja, és valóban elkeserítő a helyzet, de sajnos az iskola nem áll úgy anyagilag, hogy a javításokat és hiányosságokat tudja finanszírozni. Nem szeretnék ebbe belefolyni, mert ez nem rád tartozik, de azt elmondhatom, hogy mindent megteszünk, hogy minden a legjobb legyen.

- Csakhogy ide a próbálkozás nem elég! – támaszkodtam meg kezeimmel az asztal szélén - Igen, nincs beleszólásom ebbe, és valóban nem tudok semmit az iskola pénzügyi dolgairól, de nem hiszem, hogy az ajtókon a zárakat megcsinálni vagy esetleg időnként felmosni olyan sokba kerülne. Pontosan mikor is volt utoljára kitakarítva? Mert hogy ez a sok kosz nem pár nap alatt gyülemlett fel, az is biztos – kicsit úgy éreztem, tiszteletlen vagyok, de nem tudtam visszafogni magam. Én éreztem magamat frusztráltnak és állandó üldözöttnek a falak között, akkor mit mondjanak azok, akik már évek óta ide járnak? Már ha van olyan, aki képes volt itt éveket kibírni...

   Az igazgató felsóhajtott, és már épp szólásra nyitotta volna a száját, én azonban megelőztem, és folytattam.

- Ha az iskola jobban ügyelne ezekre a dolgokra, kellemesebb lenne a környezet és a diákok is jobban éreznék magukat, tudnának koncentrálni, ergo nem stresszelnének annyit, ami azt eredményezné, hogy kevesebben halnának meg, sőt! Talán senki nem döntene az öngyilkosság mellett! – ez volt az a pont, amikor elszaladt velem a ló, és valamilyen szinten megbántam, hogy kimondtam, de ez volt az igazság. Éreztem, ahogy a levegő megdermedt, és feszültséggel telítődik meg. Tudtam, hogy nem beszélnek itt a halálesetekről, amit szintén elfogadhatatlannak tartottam.

   A többiek nagyokat pislogva meredtek rám, és az idegesség, a félelem, a döbbenet keveredett bennük. Legszívesebben elhagyták volna a termet, és alig várták, hogy ennek az egésznek vége legyen. A tanárok egymásra néztek, de egyikük sem tudott megszólalni. A kínos csend kezdett fojtogatóvá válni számomra, és valami furcsa érzés kúszott végig gerincemen.

   Egy merő pillanatig én is megálltam, és úgy éreztem, hogy minden gondolatom ki fog robbanni belőlem, de hatalmas önuralom árán sikerült elfojtanom magamban. Szívem szerint mindent a fejükhöz vágtam volna, de magam előtt kellett tartanom azt, hogy mi van, ha ők vámpírok, és ha gyanút fognak, nekem végem.

Mrs. Han a következő pillanatban felállt, megigazította a ruháját, majd megszólalt:

- A gyűlésnek mára vége – mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, csak én voltam az egyetlen, akit letaglózott a kijelentése. Összevont szemöldökkel meredtem a három tanárra, akik megindultak kifelé, ám mielőtt elhagyták volna a termet, Mrs. Han megállt mellettem, és kőkemény tekintettel ezt mondta:

- Az irodámba! Most!

   Nagy levegőt vettem, és megforgattam a szemeimet. Előre láttam, mekkora fejmosást fogok kapni, amiért felhoztam ezt a témát, de mit tehettem volna? Az ember megőrül, ha csupa mocsok veszi körül, és emellé a rengeteg tanulás okozhat stresszt, és akkor tegyük még hozzá azt is, hogy sokuk valóban nem gazdag családból származik, ami még inkább leterheli őket, és máris kész a káosz. Ilyen fiatalon ennyi negatív dolgot képtelenek vagyunk saját magunk feldolgozni.

   Kezembe vettem a jegyzetfüzetem, hátamra kaptam a táskámat, és megindultam az igazgató után. Az ajtóból visszapillantva még láttam, ahogy Jiyeon ajkain széles és hátborzongató vigyor jelenik meg, de nem foglalkoztam vele.

   Pedig akkor még lett volna esélyem elmenekülni, de ehelyett egyenesen belesétáltam az ördög csapdájába.

12. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

   Aznap délutántól kezdve elkezdődött a „háború” köztem és a 3J között, pont úgy, ahogy gondoltam. Számítottam arra, hogy nem hagyják annyiban, és megpróbálnak majd visszavágni, mindhiába. Volt egy dolog, amit nem tudtak rólam: méghozzá azt, hogy semmit sem tudtak rólam. Semmit nem tudtak rólam a nevemen kívül. Nem ismerték a múltamat, így nem tudták, hogy minden, amit tesznek vagy tenni akarnak velem, már többször megéltem, így csak nevetni tudok rajtuk. Azalatt az idő alatt, amikor folyamatos megaláztatás alatt álltam és úgy bántak velem, mint egy kutyával, megedződtem és erős lettem. Már nem tudtak fájdalmat okozni ezen a téren, már nem tudtak olyat tenni velem, amit ne tudtam volna kivédeni, és valamilyen módon visszavágni.

   Nayoung ki volt akadva, mikor megtudta, hogy beléptem a DÖK-be és hogy ott voltam a gyűlésen, amikor pedig azt is elmondtam, hogy magam ellen fordítottam a három jómadarat, teljesen kétségbeesett és tajtékzott az idegességtől. Sosem értettem az ilyen kiborulásait, és hogy miért óv engem és emlékeztet állandóan arra, hogy ne üssem bele olyan dologba az orromat, amiről fogalmam sincs. Nem törődtem azzal, hogy próbált lebeszélni, hogy kérjek bocsánatot és lépjek vissza. Túl makacs voltam és kíváncsi, hajtott az a vágy, hogy kiderítsem, mi folyik itt. Úgy éreztem, mintha valami láthatatlan erő vezetne és utasítana arra, hogy ne álljak meg. Az a jól ismert hang, mely már kezdetektől fogva ott volt a fejemben, még mindig tiltakozott, de ez az erő, mely belülről irányított, jobban hatott rám. Még inkább beljebb sétáltam a vízbe, melynek szintje lassan emelkedett, és nem tudtam, mikor érek el a ponthoz, amikor csak egy lépés választ el a biztos fulladástól.

*

   Nem telt egy hét, és újabb gyilkosság történt.

   Kedd volt, harmadik óra, amikor ismét a mosdóban voltam, mert megint iszonyatosan szédültem és hányingerem volt. Szerencsére a nyakamon és a kezemen lévő foltok már felszívódtak, de újonnan egyre többször tört rám hirtelen rosszullét. Épp az arcomat töröltem meg a törülközőmbe, amikor sikítást hallottam. Valahonnét az alsó szintről jöhetett, mert túl halk volt ahhoz, hogy a közelemben legyen, ugyanakkor olyan élesen hasított bele a levegő sűrű csendjébe, hogy alaposan kirázott a hideg. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, aztán ösztönszerűen futottam ki a mosdóból, egyenesen le a földszintre. Tudtam, hogy valami történt, de amilyen látvány fogadott, arra nem számítottam.

   Mire leértem, már több tanterem ajtaja is nyitva állt, és kíváncsi szemek leskelődtek és érdeklődtek arról, mi történhetett. Csak három diák merte megközelíteni annak a lánynak a

holttestét, aki vérben fagyva feküdt a hideg padlón. Szemei még nyitva voltak, arca rémült volt, és szájára is ráfagyott az utolsó kiáltás. Sikított, mikor elérte őt a halál.

   Vér borította fél arcát és még most is szivárgott belőle, melyet mélyen magába szívott fehér pulóvere. A vörös nedű lassacskán egy tócsába gyűlt össze alatta és mellette, gesztenyeszínű haja pedig összecsomósodott tőle.

   Döbbenten álltam méterekre a testétől, és nehezen tudtam megállni, hogy ne kezdjek el sírni. Nem ismertem, még csak látni se láttam az iskolában, de túlságosan is érzékenyen érintettek meg ezek a dolgok. Ráadásul a tudat, hogy csak egy percen múlt az egész, ha csak egy perccel előbb megyek ki a mosdóból, ha csak egy perccel előbb… akkor talán megmenthettem volna. Nem hibáztattam magam, de mégis mardosott a bűntudat és úgy éreztem, tennem kellett volna valamit.

   Egy tanár lépett mellé, aki megnézte a pulzusát. Inkább csak reflexszerű volt a mozdulat, mindenki tudta, hogy meghalt. Ujjaival lecsukta szemeit, és mindenkit arra intett, hogy menjünk vissza a termekbe, de én képtelen voltam megmozdulni. Nem mertem közelebb menni, se elfutni; mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Csak álltam ott, és néztem a lányt, miközben az érzéseimmel küzdöttem.

   A hír pillanatok alatt elterjedt, és a pánik eluralkodni látszott. A tanítás azon a napon véget ért. A tanárok idegesen rohangáltak fel s alá, mintha tartottak volna valamitől. A testet letakarták egy pléddel, és miután mindenki elhagyta az épületet, csak azután kezdtek vele valamit. De hogy mit, azt én se tudtam.

   Arra sem emlékszem, hogyan kerültem el onnét; már csak arra eszméltem fel, hogy a megszokott kávézóban ülök Nayounggal és Taeminnel.

- Ezt idd meg, jobban leszel – tolt elém Taemin egy pohár forrócsokit, én pedig azt tettem, amit mondott.

   Nem tudom, meddig ülhettünk csendben, a gondolatainkba meredve, de lassan kezdtem magamhoz térni. Fogalmam sincs, mennyi időre blokkoltam le és kaptam sokkot, de a rémület és a lány vérbe fagyott teste még mindig a szemem előtt lebegett.

- Jól vagy? – kérdezte Nayoung, miközben kezét óvatosan kézfejemre tette és megsimogatott.

   Érintése áramütésszerűen cikázott végig rajtam, és tekintetem rá emeletem, de miután megállapítottam, hogy csak Nayoung az, ismét az előttem lévő pohárra meredtem.

   Nem válaszoltam neki. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Kérdések ezrei tolongtak fejemben, és teljesen lebénítottak. Tompának éreztem magam, szívem zakatolt, ugyanakkor mintha meg is állt volna. Fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet, amikor hallottam a sikítást, lefutottam és megláttam a testet. Mintha csak egy filmet néztem volna, melyet újra és újra visszapörgetek, mintha valamit keresnék. És talán valamit kerestem is, de hogy, mit, azt nem tudtam pontosan. Talán csak azt akartam elérni, hogy amit láttam, arról elhitessem, hogy ez csak egy film vagy hogy nem is valódi. Pedig nagyon is az volt.

   Hirtelen Young huppant le mellénk, aki szintén aggódva fürkészte arcomat. Ránéztem, és láttam ajkait mozogni, de szavai nem jutottak el hozzám. Három szempár szegeződött rám, akik vártak valami életjelre tőlem, és ez kezdett idegesíteni. Felül kellett kerekednem az érzéseimen, a megrázó élményen. Tudtam, ha sokáig merülök el gondolataimban, azzal saját magamat károsítom.

- Hozok még forrócsokit – állt fel Taemin, és otthagyott minket. Mintha csak erre vártam volna, megráztam fejem, és két barátnőmre néztem.

- Nayoung… - szólítottam meg – Azt mondtad, akik meghaltak, azok mind öngyilkosok lettek…

- MinSeo, kérlek, ne beszéljünk most erről – mondta kissé ingerülten – Kezdesz megrémiszteni, de tényleg.

- Hányan végeztek magukkal az iskolában? – figyelmen kívül hagytam azt, amit mondott.

- MinSeo, ezt tényleg nem most kéne. Muszáj elvonatkoztatnod ettől az egésztől, különben meg fogsz őrülni – próbálta Young is elterelni a gondolataimat.

- Tudnom kell! – emeltem meg egy kicsit a hangerőm, és keményen fogva tartottam Nayoung tekintetét – Hányan ölték meg magukat az iskola falain belül?

- Még senki… senki nem tett ilyet… ő volt az első… - válaszolta kis habozás után, miközben idegesen elkapta tekintetét, és ujjait tördelni kezdte – De kérlek, ecseteljük a témát, én erről képtelen vagyok most beszélni!

   Tekintetemmel megkerestem Taemint, aki épp ekkor vette elő a pénztárcáját, hogy fizessen. Nem tudtam, előtte mennyire beszélhetek erről, így rövidre akartam fogni a dolgot. Ismét két barátnőmre néztem.

- Nem öngyilkosság volt… - suttogtam.

- Hogy?! – mindketten felkapták fejüket, és meghökkenve néztek rám.

- Megölték… Nem tudom ki, és miért, de az a lány nem lett öngyilkos… - mondtam, és kiittam az utolsó csepp forrócsokit is az első pohárból – Nem hittem, hogy valaha ilyet fogok mondani, de Nayoung, azt hiszem, mégsem tévedtél akkorát.

- Mire gondolsz pontosan? És miért vagy ebben ennyire biztos?

- Láttátok a lány nyakát? – kérdeztem, mire csak megrázták a fejüket – Két harapásnyom volt rajta…

11. rész

 *Ajánlott zene: B.A.P. – One shot*

https://www.youtube.com/watch?v=5SMix8cgxDU

   Másnap sokan aggódva jöttek oda hozzám, és érdeklődtek, hogy vagyok, de én csak egy mosolyt erőltetve magamra válaszoltam, hogy minden rendben. Pocsékul éreztem magam, amiért hazudtam, még így is, hogy én se tudtam pontosan, mi történt. De ugyanakkor nehezemre esett azt válaszolni, hogy jól vagyok, holott nem voltam az. Amikor idejöttem, megfogadtam, hogy őszinte leszek, még a legapróbb dolgokban is, azonban nem tudtam ehhez tartani magam. Tény, hogy Nayoungon és Taeminen kívül másokkal nem igazán beszélgettem, így nem tartoztam senkinek magyarázattal, de a természetemből fakadt, hogy túl lelkiismeretes voltam.

- Biztos, hogy jól vagy? – szegődött mellém a folyosón Taemin, miközben a következő órámra tartottam.

   Csak egy futó pillantást vetettem rá, és válasz helyett csak bólintottam.

- Elég sápadtnak tűnsz – vágott egy fintort, miközben aggódva fürkészte arcomat.

- Tényleg jól vagyok – sóhajtottam, majd halántékomat kezdtem masszírozni.

   Ami azt illeti, nem voltam jól. Iszonyatosan lüktetett, hasogatott a fejem, úgy éreztem, mintha szét akarna szakadni. Szerettem volna hazamenni, és a jó meleg ágyamban feküdni, de nem tehettem.

- Azért ha kell valami, nyugodtan szólj – mondta, és ahelyett, hogy odasietett volna a barátaihoz, akik tőlünk alig pár méterről integettek felé, mellettem maradt.

- Oké, de nem kell aggódnod, tényleg minden okés. Megvagyok – mosolyogtam rá, ám ekkor véletlenül félreléptem, és majdnem elestem. Taemin gyorsan utánam nyúlt és még esés közben elkapott, majd visszahúzott álló helyzetbe.

- Ja, látom – rázta meg a fejét, majd félrevonva leültetett az egyik padra. A táskájába nyúlt, és elővett egy fejfájás csillapítót.

- Ezt vedd be, és hidd el, utána jobban leszel – mondta mosolyogva, és még mielőtt tiltakozhattam volna, komoran hozzátette – És ha még egyszer azt mered mondani, hogy jól vagy, holott láthatóan nem vagy jól, akkor isten biz, hogy picsán rúglak.

   Felnevettem, és megígértem, hogy szót fogadok. Még egy ideig ott ültünk a padon és beszélgettünk, majd mikor becsöngettek órára, már elmúlt a fejfájásom.

*

   Egy hét telt el, én pedig a kihalt folyóson haladtam keresztül. Délután négy óra volt már, és az első DÖK gyűlésre siettem. A mai napra szünetet vettem ki a munkahelyemen, így efelől nem aggódtam. A gyűléssel kapcsolatban azonban már voltak kételyeim, és hatalmas gombóccal a gyomromban léptem be az egyik nagyobbacska terembe.

   Még nem sokan voltunk bent; mindössze két tanár és négy tanuló, de néhány perc elteltével befutott még egy tanár és még öt diák, majd kezdetét vette a gyűlés.

   Igazából nem sok minden történt, bár nem tudom, mire kellett volna számítanom. Bemutattak, mint legújabb tagot és ismertették velem a gyűlések időpontjait. Minden hónap 3. hetének szerdáján szokott lenni, de ha valaki bármilyen oknál fogva úgy gondolja, hogy előbb kell tartani megbeszélést, akkor természetesen előbb összeülünk.

   Ezen a délutánon semmi lényegesről nem volt szó. Csak arról tettek említést, hogy két hét múlva az egyik osztály elmenne pár napra kirándulni valahova a hegyekbe, meg hogy jönnek valami ismeretlen emberek előadást tartani, sőt, már a téli szünet előtti hétre is terveztek egy télbúcsúztató bulit. Szó esett még arról, hogy az iskola menzáján kevés ételt tálalnak fel, és hogy azoknak a fele is oda van égetve, így az egyik tanár azt ígérte, hogy utána fognak járni. Szóval semmi olyanról nem beszéltünk, ami hasznomra válhatott volna. Bár nem tudom, mire gondoltam, hogy majd felhozzák, hogy nemrég meghalt egy diák, vagy hogy valamit kéne tenni az iskola tisztántartásával? Szerettem volna, ha valami ezzel kapcsolatban felmerül, de mintha mindenki vak lenne, és nagy ívben tenne arra, milyen környezetben él. Úgy döntöttem, összeszedem majd az észrevételeimet, és a legközelebbi gyűlésen felteszem a kérdéseimet és a javaslataimat ezzel kapcsolatban.

   Fél óra alatt lezavartuk ezt az egészet, és már mehettünk is. Kelletlenül álltam fel a helyemről, és megvártam, míg mindenki elmegy. Nem nagyon értettem, mit is akarok pontosan itt. Csupa átlagos emberek beszélgettek csupa átlagos dolgokról, arról, hogy ezt a baromi unalmas iskolát hogyan lehetne kicsivel feldobni. Nyomozni akartam a halálesetek után, és gyanús személyeket keresni, hogy kik állhatnak mindezek mögött, de nyilvánvaló volt, hogy rossz helyen kutakodok. Akik itt voltak, mindenki aranyos volt és semmi olyan jelet nem láttam, ami arra utalt volna, hogy van titkolnivalójuk. Ennek ellenére nem terveztem kilépni a DÖK-ből. Talán titkon abban reménykedtem, hogy majd ha hosszabb idő óta tag leszek, esetleg mégis megtudok valami hasznosat, persze erre kis esélyt láttam. De ha másért nem, akkor azért maradok, hogy ebből a lepukkant putriból egy fényes palotát varázsoljanak, vagy legalábbis valami hasonlót. Mert a jelenlegi állapot nem maradhat, és ha senki nem képes ez ellen tenni, majd én megteszem az első lépéseket.

   Amikor kiléptem a teremből véletlenül nekimentem valakinek, aki épp akkor sietett vissza.

- Mit jössz nekem? Nem látsz a szemedtől? – förmedt rám egy hidrogén szőke hajú lány, aki ott volt a gyűlésen. Két barátnője megvetően nézett rám és egy lenéző mosolyt villantottak rám.

   Nem értettem, mi baja van, de nem kellett sok, hogy rájöjjek. Nyilván ők voltak a híres 3J: Jiyeon, Jaehwa és Jinah, az a három lány, akik bármit megtehettek az iskolán belül. Nayoung és Taemin mesélt már róluk, hogy ők az iskola királynői, akik rengeteg embert aláztak és szégyenítettek meg, és hogy számukra ez a szórakozás. Csodáltam, hogy eddig nem találkoztam velük, és nem kerestek fel, mondván, friss hús vagyok, de ami késett, nem múlt.

   A gyűlésen nem akartam kinézetre leírni őket, és próbáltam normálisan tekinteni rájuk, ez azonban csak fél óráig ment. Most megmutatták igazi valójukat, és cseppet sem csalódtam bennük. Ha valaki nagyképű, az nagyképű.

- Jajj, bocsáss meg, hogy megsértettem kegyedet – vágtam rögtön vissza, miközben színészien meghajoltam. Nyilván nem számított erre, mert megtorpant az ajtóban, és hatalmas szemekkel nézett rám. Két barátnője közelebb lépett hozzám, mintha ezzel meg tudnának félemlíteni, de sajnos nem futamodtam meg.

- Hogy mondtad? – kérdezett vissza a szőke, akit ha jól tudom Jiyeonnak hívtak, és gyilkos pillantással mért végig. Én csak álltam vele szemben és álltam a tekintetét – Van fogalmad róla, kivel beszélsz te? Honnan veszed a bátorságod, hogy gúnyt űzz belőlem?

- Óh, talán tudnom kéne, hogy ki vagy? – kaptam szám elé kezemet, miközben döbbent arcot vágtam – Bocsi, de ha a bocsánatkérésemet akarod, arra várhatsz, ugyanis te voltál az, aki először belekötött a másikba – rántottam vállat, és épp kikerültem volna őket, de a szőke megfogta a csuklóm, ezzel megakadályozva.

- Hallod, te velem ne szórakozz! – szemei dühödten villantak rám – Jobban tennéd, ha te is beállnál a sorba és mutatnál némi tiszteletet felém és a barátnőim felé, különben nagyon megbánod! Újonc… - tette hozzá, és most ő volt az, aki elvigyorodott.

- Cöh… - eresztettem meg egy nevetésfélét, miközben megráztam a fejem – Édesem, nem tudom, miért hiszed, hogy te többet érsz valakinél, és nem tudom, miért fenyegetőzöl, de nem hatsz meg. Nem leszek a talpnyalód, bármennyire is próbálkozol.

- Valóban? – lépett még közelebb – Mivel új vagy még itt, nyilván nem tudod, hogy Mrs. Han, az igazgató, az anyám. Ha megtudja, hogyan viselkedtél velem, akkor felkészülhetsz, hogy nem sokáig leszel ebben az iskolában.

   Nem rezzentem össze az igazgató neve hallatán és akkor se, mikor Jiyeon azt mondta, hogy ő a lánya. Számtalanszor végiggondoltam már, és arra jutottam, hogy Han igazgató nem ellenséges. Nem mondanám, hogy lekerült a listámról, de annak ellenére, hogy múltkor olyan furcsán éreztem magam ott, még mindig ő volt az a személy, aki a legkevésbé volt gyanús.

- És nekem most félnem kéne? – még mindig hitetlenkedtem, de hangomból érződött a merő gúny és a megjátszás – Ha annyira nagyra tartod magad, ne másokkal fenyegetőzz, hanem a nevedben beszélj! Komolyan sajnálom, hogy anyukádat ilyen szerencsétlennel áldotta meg a sors, de ha szerinted ő ennyire melletted áll, akkor tudod mit? Állok elébe!

   Megeresztettem egy mosolyt, és elsétáltam. Természetesen nem fogtam vissza magam és mikor elhaladtam az egyik barna hajú lány mellett, erősen belé vállaltam.

   Elképedve álltak mögöttem, és tudtam, győztem. Legalábbis most. És ez a győzelem boldogsággal töltött el. Tudtam, hogy nem fogják ennyiben hagyni, és hogy ezzel háborút indítottam el kettőnk között, de nem érdekelt. Túl könnyen kerekedtem föléjük, és tudtam, hogy könnyűszerrel meg tudom ezt tenni újra és újra.

   Meg akartam szabadítani ezt az iskolát a gonosztól, és ez volt az első lépés: visszaverni ennek a csajnak a nagyképűségét, hogy akiket behódolásra késztettdek, azok szabadokká váljanak. Valamitől úgy éreztem, ez az első lépés, amivel közelebb jutok az igazsághoz.

   És jól is sejtettem. Csak akkor még azt nem tudtam, hogy ez egyelő volt azzal, hogy egy hatalmas késsel hátba szúrtam a gonoszt…

10. rész

*Ajánlott zene: Big Bang – Haru haru*

https://www.youtube.com/watch?v=WtAuSC3lk14

   Heeyeon állt ott. A döbbenettől tátva maradt a szám és a szemeim is kikerekedtek. Hogy lehet ez? Hogyan lehetséges? Hisz… ő nem létezik! Ő nem lehet itt!

   Hátrafordultam, de senki sem állt mögöttem. Lehunytam szemeimet, és felsóhajtottam. Csak képzelődtem. Nekitámaszkodtam a csapnak, és ismét a tükörbe néztem, de még mindig ott állt.

   Hátraugrottam egyet, majd ismét a hátam mögé pillantottam. Üres volt. Ismét a tükör. Ott volt. Megint a hátam mögé, és újból a tükör. Ide-oda kapkodtam a fejem, és nem tudtam, minek higgyek: a tükörnek vagy az üres mosdónak?

- Te… hogyan? – egyik kezemet szám elé kaptam, míg a másikkal a csap szélébe kapaszkodtam meg és csak meredtem a tükörbe. Nem tudtam volna pontosan megmondani, mit éreztem akkor. Fájdalmat vagy örömet? Reményt?

   Szemeimbe könnycseppek gyűltek. Alig akartam elhinni, hogy ott van. Istenem… mennyi idő is telt el azóta, hogy láttam? Mennyi idő is telt el, amióta kilépett az életemből és magamra hagyott? Igen, fájt és őt hibáztattam, de most, hogy ott volt, és láthattam, valami kellemes érzés járta át testem. Mintha belül ismét élni kezdtem volna. A tompaság, mely elmenése óta bennem élt, s mely egy időre teljesen lebénított, most elmúlt. Amit okozott, az a rengeteg szenvedés, az a rengeteg átsírt éjjel, az a sok könyörgés, most mintha már nem számított volna. Furcsa érzés volt szemtől szemben látni mégis… boldogsággal töltött el.

   Kezeimmel a tükör felé nyúltam, mintha ezzel meg tudnám érinteni, de ő nem jött közelebb. Csak állt az egyik wc fülke ajtajában, és rezzenéstelen arccal engem nézett. Merev volt, semmiféle érzelmet nem árult el. Hogyan is tehetett volna akármit, hisz Heeyeon szellem volt. Tudtam, hogy lehetetlen, és igazából fel se fogtam, hogy mi történik, egyszerűen örültem a pillanatnak, hogy annyi év után látom.

- Menj el… - suttogta.

   Összeráncoltam homlokon, és a viszontlátás öröme kezdett elhalványulni bennem. Egyrészt, mert volt valami sejtelmes, valami sürgető, parancsoló a hangjában, másrészt, mert lassan kezdett tudatosulni bennem a valóság. Hogy mióta lehettem a mosdóban és nézhettem őt, nem tudtam volna megmondani.

- Miért? – kérdeztem vissza.

- Tűnj el, amíg lehet – utasított ismét, majd eltűnt. Egyszerűen csak köddé vált.

   Magamra hagyott.

   Ismét.

- Heeyeon! – kiáltottam fel, és hátrafordultam, hátha ott látom magam mögött, de nem. - Heeyeon! – kétségbeesetten kezdtem a tükröt tapogatni, mintha azt remélném, hogy ezzel sikerül valahogy kapcsolatba lépnem vele, hogy vissza tudom hívni, meg tudom érinteni vagy bármi. Mindhiába. Tudtam, hogy nem jön vissza.

- Heeyeon! – ismét felkiáltottam, de most már inkább a bennem feltömörülő fájdalomtól. Szívemhez kaptam, és térdre rogytam. Zokogni kezdtem, mint egy hajótörött, aki elvesztette mindenét.  Sírtam, mert szenvedtem. Heeyeon volt a mindenem, ő volt az a személy, akire úgy tekintettem, mint az anyámra. Néhány évvel volt nálam mindössze idősebb, de úgy törődött velem, ahogy én azt a saját anyámtól vártam volna. Ha ő nincs, talán most én se lennék. Hozzá költöztem, amikor úgy döntöttem, otthagyom a múltam, és ő volt az, aki eltartott. Nem csak anyagilag támogatott, hanem lelkileg is.

   De egy napon meghalt, és azóta a nap óta minden megváltozott. Mikor elment, dühös voltam rá és végtelenül szomorú, de sosem mutattam ki. Sírtam, üvöltöztem, és egy ideig nem voltam magamnál, de aztán összeszedtem minden erőmet és eltemettem magamban a fájdalmat. Elzártam minden vele kapcsolatos érzésemet, mert haragudtam rá. Meghalt, pedig megígérte, hogy sosem fog.

   És most, az a sok éven át tartó gyötrelem egyszerre felszínre tört, és kirobbant, mint egy vulkán. Könnyek formájában távozott belőlem, de nem éreztem könnyebbnek magam. Égetett és mart, és ki akartam tépni a szívem a helyéről, hogy az a kínzó érzés, mely oly ismerős volt, s melyet eddig elnyomtam, megszűnjön. Mindvégig bennem volt, mindvégig bennem lakozott, hisz ez voltam én. Hozzám tartozott. Az életem része volt. Mindig.

   Nem képzelődtem, ebben biztos voltam. De ha az ember szellemet lát, az nem képzelődés? Én sosem hittem az ilyenekben, és most mégis itt volt. Őrült lennék, vagy ez is a múltam miatt történt? A rég elnyomott érzések, a gyász így jött elő? De miért mondta, hogy meneküljek? Vagy ez az elmúlt napok hatására történt? A múltam és a jelenem összefonódott és összeesküdött ellenem? Az őrületbe akarnak kergetni?

   Azokban a percekben valóban bolondnak hittem magam. Teljesen felbolygatták az érzéseim, és minden, amit eddig sikeresen felépítettem és elcsitítottam magamban, most a feje tetejére állt. A kiegyensúlyozott életemnek, a stabil lelkiállapotomnak búcsút inthettem. Ott álltam egy szakadék szélén, az őrület határán és nem tudtam, mi fog történni. Beleesek a mélybe, vagy sikerül visszalépnem?

*

   Aznap képtelen voltam munkába menni, és miután felszárítottam könnyeimet, az iskolából is elkérezkedtem. Hazamentem, hogy beszélhessek Younggal. Young volt a lelki támaszom. Ő volt az, aki kihúzott a gödörből, amikor Heeyeon meghalt, ő volt a másik családtagom, és most már ő volt az egyetlen ember az életemben. Barátnőm, testvérem, családom, mindenem. Ő volt az egyetlen, akiért éltem, és aki hatására úgy döntöttem, nem adom fel.

   És ő volt az egyetlen ember, aki megértett, és akitől segítséget kérhettem.

- Azt hiszem, meg fogok őrülni – mondtam neki az ágyon ülve. Aggódva nézett rám, és megfogta kezem, majd megszorította azt.

- Mi történt? – kérdezte, és bár tudtam, hogy feszült, hangja mégis lágy és nyugodt volt. Az egész lényéből valami megmagyarázhatatlan békesség áradt.

- Láttam Heeyeont - kimondtam. Nem akartam felvezetni a témát, egyszerűen csak túl akartam lenni rajta. Muszáj volt hangosan is kimondanom, hogy ne érezzem úgy magam, mint aki bedilizett.

   Éreztem, ahogy Young teste megmerevedik, és teljesen ledöbben. Nem mertem ránézni, féltem, hogy ő is azt bizonyítaná, hogy valóban nem vagyok épelméjű. De azt akartam, hogy szólaljon meg, hallani akartam a hangját, ahogy elhiteti velem, hogy minden rendben velem, vagy bármi, csak ne érezzem magam olyan cefetül hülyén.

- De… ő meghalt, MinSeo – suttogta.

- Tudom, én is tudom, de… ott volt. A mosdóban. Az iskolában. Ő volt, a saját szememmel láttam. Nem hallucináltam. Túl valóságos. Mondd, hogy nem őrültem meg! – hirtelen arcára néztem, és kétségbeesetten kapaszkodtam bele ruhájába. – Nagyon szépen kérlek, mondd, hogy ez az egész, ami manapság történik, az csak egy hülye álom, egy nagyon rossz vicc!

   És akkor kifakadtam. Elmondtam Youngnak mindent, ami az elmúlt másfél hétben történt. Azt, hogy mennyi ember halt meg abban az iskolában, azt, hogy Nayoung elkezdett utánajárni az egésznek, és hogy lehetséges, hogy őt is el fogom veszíteni. Elmondtam mindent, amit tudok, az érzéseimet, a nyakamon lévő foltot, a rosszullétet. Mindent, ami akkor kezdődött, hogy betettem a lábam az iskolába.

   Young teljesen ledöbbenve hallgatott végig, és hosszas beszélgetésbe kezdtünk. Fogalmam sincs, hány órán keresztül voltunk fent, és vitattuk ezt az egészet, de nem sokra jutottunk. Young rettenetesen aggódott, és arra kért, hagyjam ott az iskolát. Hogy félt-e, azt nem tudom biztosra venni, de ha arra kértem volna, hogy költözzünk el, már vette is volna elő a bőröndöket. De nem tehettem, és ezt mindketten tudtuk. Nayoung miatt. Nem hagyhattam magára. Ha nem ismerném, akkor gondolkodás nélkül lépnék ki ebből, de így… Túl késő volt már, hogy ebből visszalépjek.

   Nem tudtam, mit kéne tenni, és Young se tudott tanáccsal ellátni. Nem tehettem úgy, mint aki nem tud semmiről, ugyanakkor nem vehettem fel a harcot. Hogyan is vehettem volna, ha azt se tudtam, mi folyik körülöttem? Egyszerűen képtelenség volt megtalálni a megoldást.

   Aztán sírtunk. A helyzet súlyossága odáig vezetett, hogy elkezdtünk a múltról beszélni, arról az időszakról, amikor még mi hárman, Young, Heeyeon és én együtt laktunk egy fedél alatt. Talán csak néhány hónapig éltünk egy lakásban, mégis, annyi emléket sikerült szereznünk és megannyi álmot felépíteni, amik most romokban hevertek. És ez sokkal rosszabb volt mindennél. Minden, ami valaha fontos volt, minden, ami valaha számított, most értelmét vesztette. A jövőnk, melyben mind a hárman boldogok vagyunk és békességben élünk, azon a napon köddé foszlott. És mindezekre visszagondolni kínzó érzésekkel járt.

   Az éjjeliszekrényen lévő órára néztem: 02:34. Felsóhajtottam, majd magam mellé pillantottam. Young már békésen aludt, de nekem nem jött a szememre álom. Bármennyire is voltam nyúzott, fáradt, és érzelmileg, lelkileg kimerült, nem tudtam aludni. Az agyam megállás nélkül kattogott, és próbáltam újra és újra összerakni a történteket és valami menekülő utat találni ebből az egész helyzetből.

   Felültem az ágyban, és belebámultam a sötét szobába. Pont ugyanígy éreztem magam belül. Hiába néztem magamba, csak a sötétet láttam. Nem volt rendben velem valami. Más voltam. Valami szokatlant éreztem. Volt bennem valami, ami ki akart jönni, volt bennem valami, ami éledezett, de egyelőre nem tudtam, mi az. Kellett lennie, hisz mivel magyarázhattam volna meg, amik történtek mostanában? Rémálmok gyötörtek, és most ezek a rémálmok nyomot is hagytak rajtam: először a kezem, és most a nyakam. Aztán a mai rosszullét, ami csak úgy hirtelen tört rám, és a halott barátnőm szelleme… Hogyan lehetséges mindez?

   Nem voltam őrült, ebben valahogy biztos voltam, és az igazság az, hogy félni se féltem. Fogalmam sincs, miért, de ettől a tudattól sokkal inkább erősnek éreztem magam. Valóban nem hittem a természetfeletti dolgokban, de ott, akkor, azon az éjszakán életemben először megfordult a fejemben, hogy mi van, ha mégis léteznek. Úgy éreztem, mintha valami rejtett erő lappangana bennem, amitől legyőzhetetlenné válok. De hogy mikor bontakozik ez ki, és hogy mennyire igaz, amit gondolok, azt nem tudtam megmondani. De tudtam, hogy nem kell sokat várnom ahhoz, hogy kiderüljön az igazság, hisz ahogy az ember szeme hozzászokik egy idő után a sötétséghez és meglátja kirajzolódni a tárgyakat, ugyanúgy én is meg fogom látni a teljes valómat.

   És ez volt az az éjszaka, amikor eldöntöttem, hogy felveszem a harcot, bármivel is állok szemben. Ki fogom deríteni, miért halt meg annyi ártatlan és hogy bárki is tette ezt, azon kegyetlenül bosszút fogok állni…